Toni Negri*
    TÁRSADALMI KÜZDELMEK OLASZORSZÁGBAN
    Az olasz új baloldal kialakítása
 
 

    Az egy év előtti, a G8 csúcs elleni genovai tömegmegmozdulások sokkja fölébresztette Olaszországot. Pár hónappal ezt megelőzően a Baloldalt leváltották a hatalomból, Silvio Berlusconi pedig, úgy tűnt, azt hiszi, hogy elsöprő választási győzelme zöld utat ad neki, hogy azt tehesse, amit csak akar. Genova kicsit felborította a terveit. Az anti-globalizációs mozgalom erőre kapott, és tömegeket mozgatott meg. A harc új formái vannak kialakulóban, a munkásosztály offenzívája a különböző frontokon nem mutatja a gyengülés jegyeit. Paradox módon úgy látszik, hogy a Jobboldal győzelme, azáltal, hogy az embereket az utcára vitte, újra élesztette a Baloldal megújításához és a Köztársaság újjáépítéséhez fűzött reményeket.

    Silvio Berlusconinak a 2001. májusi választásokon elért győzelme láttán egyértelmű volt a politikai megfigyelők számára, hogy a Baloldalt végképp az útjára bocsátották. Nemcsak parlamenti helyeket vesztet, de elvesztette a választók bizalmát is. A szociális demokrácia elérkezett lehetőségei határaihoz, a történelmi vereség pedig megpecsételte az egykor hatalmas és dicsőséges Olasz Kommunista Párt (PCI) reformista fordulatának sorsát. A balközép különböző alkotóelemei egymás közötti szarozásba süllyedtek a győztes magabízó, iróniát sugárzó tekintete alatt.
    Ekkor jött Genova és 2001 júliusának eseményei. Műanyag kardjaival és kartonpapírból készült pajzsaival az alternatív globalizációs mozgalom nekilátott, hogy megostromolja a G8 csúcstalálkozó magaslatait. Mindez a politikai és társadalmi erők egy újfajta találkozása volt. Politikai szinten hozta össze a szélsőbaloldali autonómia-mozgalmat (a 'tute bianche'-t, akik a demonstrációkon viselt fehér overallokról kapták a nevüket) és olyan katolikus csoportokat, amelyek nagy tapasztalatokkal rendelkeznek a közösségi munkában. Mindkét alkotórész - mindkettő nagyszámú jelenléttel és a militáns aktivitás hosszú történetével a háta mögött - a tüntetők sokszínű csapatát vonzotta maga után.
    Társadalmi szinten a Genovában megjelent sokaság (1) volt az első, teljes megjelenése a poszt-Fordista forradalom által létrehozott "társadalmi" munka területéről érkező, veszélyeztetett munkások (precarious workers - olyan munkások, akik nem rendelkeznek az ipari munka területének hagyományos védelmi rendszerével - szakszervezetek, társadalombiztosítás, munkaidő-korlátozás stb) új rétegének. Mikor először az utcára vonultak, még nem voltak teljesen tudatában a hatalmuknak, de tudták, hogy semmivel nem tartoznak az uralkodó Jobboldalnak - és még kevésbé annak a középbalnak, amely arra fizetett rá, hogy hozzájárult a munkásosztály neoliberalizmusnak való ellenállása letöréséhez (valamint, mert idióta módjára részt vett az új proletariátus létrehozásában). Tudatában voltak annak is, hogy éppen most alakul ki az új szegény réteg - pontosan az immateriális, szellemi munka területén, azon a kulcsfontosságú területen, ahol az emancipálódás jelei elsőként mutatkoztak.
    Genova valódi sokk volt. Az olasz történelem során először történt meg, hogy a rendőrség tökéletesen korlátozásoktól mentesen cselekedett, az "alacsony hatásfokú hadviselés" technikáit használva, melyek hasonlítanak a palesztin területeken alkalmazott izraeli módszerekhez. Garlo Giulianit, egy fiatal tüntetőt egy vele egykorú rendőr lőtt arcba, gyilkolt meg. Huszonnégy órával később, az éjszakai órákban a túlpörgött rendőri egységek mintegy száz, alvó tüntető ellen hajtottak végre rajtaütést, és verték meg őket brutálisan. **
    A szociáldemokrata baloldal hiányzott a genovai tüntetések előkészületeiről, és akkor sem tudtak hogyan reagálni, mikor szembesültek a folyamatban lévő borzalommal. Szégyenszemre a parlamenti ellenzék sem volt jobb náluk. Félig megbénult a rettegéstől, képtelen volt tiltakozni a mód ellen, ahogy a Berlusconi-kormány a visszájára igyekezett fordítani a demokratikus folyamatot. Fentiek megmagyarázzák, hogy miért változott meg a politikai forgatókönyv Olaszországban. Alulról szerveződő militáns csoportok, értelmiségiek, tanárok és nők adnak nyilvánosan hangot az elégedetlenségüknek a Baloldali vezetés vezetésképtelensége, tartalmatlansága láttán. Minderre megduplázta a movimento dei girotondi, a 'körtánc mozgalom' támogatottságát. Nem is annyira a társadalmi demokrácia mint általános cél megvalósítására irányuló küzdelemről van itt szó, mint inkább a baloldali vezetés tehetetlenségének és ürességének belátásáról. A mozgalom nyilvános találkozók keretében hallatja a hangját, ahová közismert baloldali értelmiségieket hívnak meg (2).
A másként gondolkodó értelmiségiek mozgalma egybeesett az olaszországi társadalmi mozgalmak fejlődésével. Gombamód szaporodtak az utcai tüntetések. 2001 november 10-én, a szeptember 11-i támadásra válaszként a jobboldal megkísérelt szervezni egy felvonulást "az amerikai zászlóval való szolidaritás kifejezésére" -  más szóval az USA által tervezett hosszú távú globális háború megkezdése mellet. Ellendemonstrálók százezrei lepték el az utcákat, hogy megakadályozzák a felvonulást és hangot adjanak békevágyuknak.

    A szakszervezeti mozgalom újjászületése

    Több tüntetést szerveztek a bevándorlók is - Rómában és máshol - a Bossi-Fini törvény (3) ellen, mely azzal a javaslattal él, hogy az bevándorlók (legfőképp a tartózkodási engedélyhez való) jogai attól függjenek, hogy az illető rendelkezik-e szabályos munkahellyel. Mindez tökéletesen kifejezi annak az országnak az álszentségét, mely első helyen áll Európában a fekete munka és a kormány által kifejtett erőszak tekintetében. A bevándorlók ellenállása olyan erős volt, hogy ebben az évben az első "színes sztrájkok" Észak-Olaszország teljes ipari kulcságazatait képesek voltak megbénítani.
Az ellenállás másik frontja a Berlusconi-féle iskolareform program elleni kampány: diákok és tanárok százezrei vonultak több héten át az utcákra.
    Röviden, 2001 nyarától kezdve a folyamatos harc ciklusába léptünk, minden ellen, a háborútól kezdve az olasz társadalomra nehezedő egyre nagyobb neoliberalista nyomásig. Ennek a mozgalomnak Genova volt az alapja, és maradt továbbra is a legfontosabb vonatkoztatási pontja.
Az is Genova után történt, hogy harcok "sokasága” mentén újra mozdulni láthattuk a szakszervezeteket. A szakszervezetek is mélyen megzavarodtak Berlusconi választási győzelme következtében. Míg néhány marginális elem  - például az Olasz Általános Munkásszövetséghez (FIOM-CGIL) tartozó mérnökök és számos pedagógus szakszervezet  - azelőtt is támogatta az alternatív-globalizációs kezdeményezéseket, a nagy szakszervezetek vezetését ugyanaz a fejetlenség jellemezte, mint a Democratici di sinistrá-t (DS - Baloldali Demokraták), különösképpen miután hozzászoktak a szép napokhoz, amelyeket a középbal kormányzat biztosított számukra, a tőlük kapott támogatás fejében. A szakszervezetek csak két speciális eset mozdíthatta ki tehetetlenségükből.
    Az első eset az volt, mikor a szociáldemokrata baloldal a választási vereségre reagálva megpróbálta jobbra tolódva újrarendezni a sorait. A 2001 novemberében rendezett pesaroi DS kongresszuson ez nyílt összecsapáshoz vezetett a CGIL szakszervezettel. Az ex-kommunistapárti vezetés olyan politikai elitként nyilvánult meg, melynek nincsenek skrupulusai arra nézvést, hogy hogyan is tarthatnák meg mégis a hatalmat. Cinizmus és Blairizmus egyfajta kombinációja. Ez a lehetőség azonban nem áll nyitva a CGIL előtt: jól tudják ugyanis, hogy a fiatal dolgozók jóval közelebb érzik magukhoz Genova szellemét, mint a baloldal régimódi testületi rendszerét. A szakszervezet tehát kötelességének érzi, hogy ellenálljon a középbal neoliberalizmus felé történő eltolódásának.
    A másik ilyen alkalom az volt, mikor a Berlusconi kormány arrogáns módon elkezdett az olasz Statuto dei Lavoratori ("munkásalkotmány") 18. cikkelye ellen támadni. Ez a cikkely azt mondja ki, hogy senkit sem lehet elbocsátani a munkahelyéről "megfelelő indok" hiányában. Jóllehet mindez az esetek nagy többségében halott betű maradt, a mostani körülmények között azonban egyre nagyobb szimbolikus erőre tett szert.
    Ez a két provokáció vitte arra a szakszervezet vezetését, hogy csatlakozzon az autonóm mozgalom, a "genovaiak" és a "girotondi" aktivisták küzdelméhez, és ez hozzájárult a háborúellenes mozgalom, illetve az iskolareform és a bevándorlókkal szembeni diszkrimináció ellen elindult mozgalom sikeréhez. 2002 március 23-án 3 millió ember felvonulása koronázta meg az előző évben, Genovában elindult folyamatot. Ez a hatalmas mozgalom folyamatosan újraformálja önmagát, azzal, hogy nem pusztán a jelenlegi kormány, de mindenek előtt az ellenzéki pártok ellen is síkra száll. A cél, hogy létrejöjjön egy olyan baloldalt, amely méltó a nevére.
    Ez a mozgalom, mely jelenleg az olasz választók mintegy húsz százalékát reprezentálja, logikus módon igen összetett. Választania kell a számos lehetséges forgatókönyv között. Az első lehetőség, hogy megtartják a középbal aktuális, "Blairista" vezetését - a média ezt az opciót támogatja. Ez elkerülhetetlenül erősödő szakszervezeti küzdelmekhez vezetne, sőt, valószínűleg erőszakos ellenálláshoz is. De az is lehetséges, és ez volna a másik forgatókönyv, hogy belső megosztottsága ellenére a jelenlegi CGIL vezetésnek sikerül szövetségre lépnie radikális katolikus szervezetekkel, hogy együtt létrehozzanak egy olyan szociáldemokrata baloldalt, melynek a közeli jövőben valós választási esélyei lehetnek.

    Előre az "abszolút demokráciáért"?

    Ez utóbbi forgatókönyv járna némi haszonnal a baloldalon. Meglenne az az előnye, hogy marginalizálná a poszt-kommunistákat, akik a 70-es évektől kezdve aktívan járultak hozzá a társadalmi mozgalmak elfojtásához, azzal, hogy szájkosarat húztak a szakszervezeti mozgalomra, bürokratizálták a parlamenti képviseleti rendszert, és hozzájárultak a jelenlegi reakciós fordulathoz, elárulván a kommunista hagyományt. Véleményem szerint mindazonáltal ezen a ponton igen óvatosnak kell lennünk. Az aggodalomra okot adó dolog ebben a forgatókönyvben nem a CGIL vezetés erkölcsi tisztasága vagy következetessége, hanem kulturális deficitje - az a kultúra, amit leghelyesebben "munkáspártiként" írhatunk le. Még mindig egy olyan irányelvről fantáziálnak, mely arra a régi gondolatra épül, hogy a munkásosztály még mindig képes a Gramsci-i értelemben vett "hegemón" értékek hordozására.
    Sajnálatos módon a világ már nem így működik. Az új mozgalom túlnyomó része úgy gondolkodik, hogy mindenféle új baloldaliságnak tökéletesen új szektorokra kell támaszkodnia: A munkásosztályra, természetesen - de a veszélyeztetett munkásokra és a szegényekre is. Ipari munkásokra - de szellemi munkásokra is. Fehér férfiakra - de nőkre és bevándorlókra is. És ez elvezet minket a harmadik, egyben utolsó lehetséges forgatókönyvhöz, melyet az alternatív globalizációs mozgalom, a baloldal jelenlegi legerősebb komponense vezetett be. Ebben az esetben a baloldalt a Jóléti Állam programja mentén kellene újjászervezni. A Jóléti Állam programjának magába kellene foglalnia a garantált jövedelmet, egyetemes polgári státuszt, a teljes mozgási szabadságot és a közjó egy olyan új fogalmát, melyet az elkövetkezőkben a gazdaság, a termelés és a "biopolitika" területén is védelmezni illetve előmozdítani szükséges.
    Ez az új program - mint a kommunista forradalom új, fejlettebb szakasza - mára gyökeret eresztett az új baloldal polgárai és militánsai túlnyomó többségének politikai tudatosságában. Ez az "abszolút demokrácia" programja, ahogyan Spinoza mondta és Marx szerette volna: Egy köztársaság, mely a polgárok közötti lehető legszélesebb kooperáción, és a közjó fejlesztésén alapul. Ezek azok a fogalmak, melyek révén valóban mindenki szabadságáról beszélhetünk. A másik alternatíva a szavazóurnák elhagyása és a polgárok negatív, frusztrált exódusza volna.
Ennélfogva Olaszországnak most mindenekelőtt nyílt és mélyreható vitára van szüksége, az új mozgalom alkotóelemei között, illetve a baloldali szakszervezetek között. Mindkét oldalnak mindenekelőtt meg kell szabadulnia a jelenlegi szociáldemokrata vezetéstől. Le kell dobniuk a bürokrácia béklyóját, mely még mindig a társadalmi folyamatok akadálya. Mozgósítaniuk kell az embereket a globalizált világpiacnak való ellenszegülés új programjával. Vissza kell ezen felül hódítaniuk a politikának a szavazóknak azt a 20 százalékát, akiknek távol maradása a választási politikának való passzív ellenállás egyik formája. Ezek az emberek az átalakulás valódi erejét alkothatják.
    Alá kell húznom itt az adminisztratív részvétel és, általánosabb szinten, az egyesületi rendszer fontosságát. Ez azt feltételezi, hogy tökéletesen újragondoljuk a politika alapkoncepcióját, mint expresszív és nem mint reprezentatív rendszert, valamint a militancia elveit is. Fontos, hogy valósággá tegyük ezeket a dolgokat.

    Március 23-dika után a mozgalmaknak és küzdelmeknek ez a lavinaszerű növekedése megtorpanni látszott, vesztett politikai intenzitásából. A bizonytalanságnak ez a szakasza egyszerre nyilvánvalóvá lett, mikor, reagálván a szakszervezetek 2002. április 16-i általános sztrájkfelhívására, az alternatív globalizációs mozgalom szintén "általánosított sztrájkra" szólított fel, de nem határozta meg annak formáját. A szlogen kis méretű demonstrációkba futott ki, melyeknek, mondjuk a gyári munkások sztrájkjától eltérően, nem volt valós hatása a hatalomra. A veszélyeztetett munkások, a rugalmas munkaidőben dolgozók, a mobil munkások illetve az úgynevezett "szociális" munkások képtelenek voltak olyan ponton megütni a vezetőket, ahol fájt volna nekik. Ez a bizalom bizonyos fokú csökkenéséhez, illetve ahhoz a kísértéshez vezetett, hogy visszatérjünk a CGIL régi stílusú reprezentációs metódusaihoz.
    Ezt a kísértést pedig el kell kerülni. A probléma nem a vezetéssel van, hanem a politikai irányvonallal, a tét pedig, hogy tovább élhet-e a remény. A baj az, hogy a szociáldemokrácia betöltötte politikai küldetését. Ma minden nagyobb politikai megmozduláson azt hallani, hogy a szociáldemokrata hagyományon kívül kell újraalapítanunk a mozgalmat, létrehozván az egységet a gyári -és egyéb munkások és a kizártak között, felismervén, hogy politikai szempontból a társadalmi "veszélyeztetettség" és a termelés szellemi ereje jelentik az elsődleges erőket.
    De az Olaszországban tapasztalható aktivitások sokaságában mindenek előtt is az emberek azon erős és intelligens vágya fejeződik ki, hogy felfedezzék a társadalmi harc új formáit, hogy létrehozzák az utcákon létrejött új egység szervezeti megfelelőjét. Az emberek például azon törik a fejüket, hogy hogyan lehet sztrájkokat szervezni az úgynevezett "anyagtalan" termelés területén, hogyan lehet a küzdelmet kommunikálni az Interneten keresztül, hogyan lehet a metropoliszt megszabadítani a kapitalista irányítástól. Ez az az út - valójában az egyetlen -, melyen a baloldal megújulhat.

    Összefoglalva: Olaszország a legjobb példa Európában arra a helyzetre, hogy a szociáldemokrata Baloldal bukását az ellenállás hatékony akciója követi. Megtapasztalhattuk a tudatosság elmozdulását. Nehéz ezt megfogalmazni, de arról van itt szó, hogy a tömegeknek nincs többé szüksége a szociáldemokráciára a világ megváltoztatásáért folytatott harcban. Olaszországban ma a "mozgalmak mozgalmáról" folyik a szó, a politikai önkifejezés új formáinak kereséséről, mind elméleti szinten, mind a tömegmozgalom szintjén. A projekt annyi, hogy a hegemónia új rendszereit vezessük be. Az "olasz laboratórium" megkezdte működését.

1) A cikkben használt politikai terminológia definíciói és további referenciái megtalálhatók az Empire (Harvard University Press, Cambridge és London 2000.), illetve a Revolution Retrieved: Selected Writings of Toni Negri (Red Notes, London 1983) című könyvekben. Néhány gondolat kialakulása nyomon követhető a www.geocities.com/CognitiveCapitalism site-on található cikkekben.

2) Például Nanni Moretti filmrendező egy szenvedélyes kitörése (praktikusan szarháziaknak nevezte a baloldali vezetőket - a ford.) a középbal Piazza Navonán (Róma, 2002. február) rendezett nyilvános gyűlésén a széles értelemben vett baloldal teljes csoportjait katalizálta. Az emberek élő láncokat alkottak a Berlusconi reformjai által leginkább veszélyeztetett közintézmények körül - ide tartoznak a RAI (olasz állami tévé-és rádió társaság) székházak, bíróságok stb.

3) Umberto Bossi az idegengyűlölő, szeparatista Lega Nord (Északi Liga) vezetője. Gianfranco Fini az Alleanza Nazionale (Nemzeti Szövetség - azelőtt Olasz Társadalmi Mozgalom, MSI) feje, mely szervezet a 90-es évek közepétől kezdődően fokozatosan liberális jobboldali párttá alakult. Bossi és Fini a Berlusconi-kormány tagjai.

** Több mint egy évvel az események után az olasz sajtó nyilvánosságra hozta azokat a videofelvételeket (melyek léte eddig sem volt titok (lsd. Manamana2)), melyek világosan bizonyítják, hogy az olasz rendőrség a Black Bloc egyenruhájába öltöztetett provokátorokat vetett be, hogy ezek segítségével indokolhassa erőszakos fellépését. (a ford.)