Edward Herman
    A HAJLANDÓ, A KÉNYSZERÍTETT ÉS A KÉNYEZTETETT KOALÍCIÓI
     Coalitions Of The Willing, Coerced, And Bribed
     forrás: ZNet (www.zmag.org)
 
 

    Mikor az Egyesült Államok olyan apró államokat ütlegel, mint Grenada, vagy Panama, az USA média és közvélemény nem tűnik  zavarban lenni az erőviszonyok egyenlőtlensége és a támadásokat jellemző erőfitogtatás láttán; valójában éppen büszkeségre ad okot, ahogy a Szupergóliát püfföli a Minidávidokat. Ehhez egyrészt előzetesen démonizálni kell az áldozatot, amivel is minden akciót "jogos önvédelemnek" tüntetünk fel: az önjelölt rendőr csak az erkölcsi kötelességét teljesíti.  Másrészt ott van a vak sovinizmus, mely mint valami természet fölötti erő rántja össze a népet, valahányszor támadás, vagy sértés éri az Egyesült Államokat és a "fiaink" akcióba lépnek, tömegeket csődítve az utcára, hogy a vezetők mögött felsorakozva zászlókat és sárga szalagokat lengessenek.
Az országnak ez a lelkülete küldte el az édesanyjába Bill Mahlert, mikor az az ABC televízió "Politically Incorrect" című adásában utalt rá, hogy cruise-rakétákat küldeni több mérföld távolságban fekvő célpontokra nem éppen "bátor dolog". Megbocsáthatatlan sértés volt ez harcoló fiainkra és asszonyainkra nézvést.Az is megbocsáthatatlan volna, ha megkérdeznénk, vajon SZÜKSÉGE VAN-E az Egyesült Államoknak egy "koalíció" segítségére, hogy elbánjon egy-egy kis országgal. Nem várt el ilyesmit egyetlen Grenada, Panama vagy Nicaragua elleni támadásakor sem, ugyanakkor nagy igyekezettel hozott létre különböző koalíciókat Irak megdámadásához 1991-ben, Jugoszláviáéhoz 1999-ben, most pedig Afganisztánéhoz.
    A főáram-médiában senki nem kérdezi: nem lett volna vajon bőségesen elegendő az USA hadászati ereje ahhoz, hogy mindenféle koalíció nélkül, egyedül is elvégezze a munkát is ezeken a kis ellen felekenő Egérre géppisztollyal? Az Egyesült Államok koalíció-építési törekvéseinek nagyrészt persze az az indoka, hogy úgy tegyen, mintha unilaterális akciói valójában széles támogatottságot élveznének - mintha maguk az akciók kollektív akciók volnának. Ezzel aztán ki lehet szúrni a birodalmi liberálisok szemét, akik mást sem szeretnének, mint hogy valaki kiszúrja a szemüket. Így aztán Robert Kuttner is megelégedetten írhatja: "A Fehér Ház most a lázas multilateraizmus elvét követi.. és talán hamarosan követni fogja a 'nemzetépítés' gyakorlatát is, ami tegnap még vörös posztó volt minden konzervatív számára." (American prospect, Nov. 5.) Kuttner összetéveszti a nevleges multilateralizmusba csomagolt unilateralitást a valódi multilateralitással, melynek lényege, hogy az erős ember feje fölött ott van egy magasabb autoritás, egy szélesebb alapú döntéshozó
fórum. Kuttner ezen felül - valójában minden ok nélkül - azt is feltételezi, hogy a háborút követő humanitárius intervenció konstruktív és hatékony lesz.
    A háborút követő "nemzetépítő" törekvések nicaraguai vagy koszovói eredményei kiesnek Kuttner érdeklődési vagy ismereti köréből; jóllehet tudatában van annak, mennyire hajlandó Bush pénzt költeni bármiféle otthoni nemzetépítésre, a birodalmi hit még evvel a liberális demokratával is képes elhitetni, hogy Bush tengerentúli jótevőként mutatkozik majd meg. Az USA szervezte iraki, jugoszláviai és afganisztáni koalíciókat valójában az Egyesült Államok ellenőrizte, irányította, megszokott szövetségese, a brit öleb segítségével. Ezek ketten - de leginkább is az Egyesült Államok - végezték el az egész piszkos munkát Irakban, ők irányították a bomba-bemutatót Jugoszláviában, a feltételezett 19 tagú (NATO) koalíció ellenére; és nem történt másképp Afganisztánban sem.
    Csak igen kevés ország követi az Egyesült Államokat azért, mert vezetőik valóban hisznek annak politikájában: sokan azért csatlakoznak, mert félnek a negatív következményektől, amennyiben nem sorakoznának fel a hegemón mögött, néhány vezetőt pedig egyszerűen megvettek. Mitterand francia elnök elismerte, hogy azért vett részt az Öböl háborúban, hogy biztosítsa országa tagságát a "Nagyok Klubjában", az olasz miniszterelnök, Massimo D'Alema pedig kifejtette, hogy a koszovói háborúban való részvétel el fogja hozni Olaszország számára, hogy mint "vezető hatalmat vegyék
számításba". Szomorú azt látni, hogy Nelson Mandela is támogatja az USA "háborúját a terrorizmus ellen" ("Anwar Sadat Előadás a Békéért" (sic), University of Maryland, nov. 15, 2001.), amit gondolom részben a Mitterand-D'Alema vonalon tesz - hogy t.i. elismert tagja legyen a tiszteletre méltó országok élcsapatának. Nem lennék azonban meglepve, ha a szeptember 11-i támadás áldozatairól szóló médiabeszámolók szaturációja vette volna meg őt is, ami az USA hatalmának, és az USA média globális hatalmának tükörképe. Ha Mandelát és a többieket napról napra ellátták volna haldokló iraki gyerekek képeivel, iraki és egyéb felháborodott leírásokkal az USA-brit elutasítással kapcsolatban, hogy Irak víztisztító berendezéseket importálhasson, nagyban emelte volna tudatosságát és felháborodását azzal a bizonyos "terrorizmussal" kapcsolatban. Hasonlóképpen, ha a média ugyanazt az energiát vetette volna be afgán menekültek
meginterjúvolására, mint tették azt a koszovói albán menekültek esetében a jugoszláviai NATO-bombázások alatt, vagy arra öszpontosítottak volna, hogy milyen károkat okozott a háború az éhező népesség élelemmel való ellátásában, Mandela álláspontja sokban változhatott volna.
Szomorú az is, hogy Mandela képtelen elgondolkozni azon a tényen, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszust az Egyesült Államok a 80-as években terrorista szervezetnek tartotta, valamint hogy a Dél-Afrikai Köztársaság a CIA segítségével tartóztatta le, és börtönözte be annak terrorista vezetőjét, Nelson Mandelát. Mit gondolt volna vajon egy harmadik világbeli országról, amely felszállt volna ARRA az antiterrorista vonatra?
    Közismert, hogy Egyiptomnak több milliárd dolláros adósságát felejtették el, mert az elsőként támogatta Busht, míg Jemennel - amely nemmel szavazott az Öböl háborúval kapcsolatban - azt közölte egy magas rangú USA hivatalnok, hogy "ez volt a történelmük legdrágább 'nem' szavazata", majd pedig Jemen lecsúszott egy 70 millió dolláros segélycsomagról. Most éppen Pakisztán húzott remek fizetést az USA-háború támogatásáért, de Oroszország, Üzbegisztán és mások sem jártak rosszul. Az amerikai főáram-média mindazonáltal úgy beszél ezekről a koalíciókról, mint a világ közössége szolidaritásának csodálatos megnyilvánulásáról, távol mindenfajta kényszertől, a válaszlépésektől való félelemtől, fenyegetéstől vagy éppen kényeztetéstől. Soha nem utalnak arra, hogy ezek a koalíciók a Nagyhatalmak erőfitogtatásai - mindez erkölcsi szövetség az igaz ügy érdekében. Ritkán kerül említésre, hogy ezeknek az országoknak a lakossága kevéssé megértő a háborúval szemben, nem lévén megvásárolva vagy kényszerítve, mint politikai vezetőik. Röviden, az USA média integráns részét alkotja a csodálatosan működő háborús gépezetnek, legalább annyi előítélettel és lelkesedéssel szolgálva az államot, mint tette azt a szerb televízió, mielőtt a NATO halomra bombázta volna háborús tevékenységéért.