Mark Steel
HOGY JÖN IRAK EHHEZ A MEGEMLÉKEZÉSHEZ?
(The Tortured Logic That Leads Iraq To This Memorial)
The Independent; 2002. szeptember 13.
A tegnapi felhajtás után biztos van legalább tucatnyi
híresség, aki teljesen magába zuhant, hogy senki se kérdezte meg tőlük,
ugyan hol tartózkodtak, mikor a hír elérte őket. Igazuk is van, mert a
nagy többségnek sikerült valahogy az újságokba csempésznie magát, olyan
sorokkal, mint: "Éppen Penny cicámat vittem az állatorvoshoz, mikor a borzalmas,
megrázó hírt bemondta a rádió, és ez hirtelen mellékessé tette az összes
problémámat (éppen a következő szerepem foglalkoztatott a 'Fagy érintésében').
Megöleltem Pennyt és imádkoztam a jövőéért."
El se hinnék, hogy volt, aki egy oldalnyi sztorit
rakott össze olyan sztárokról, akik éppen az ausztrál őserdőben voltak,
ezzel a főcímmel: "Az Ikertornyok, melyeket SOHA nem felejtek el - mondja
Tony Blackburn, csúcs DJ, a Dzsungel Királya".
Néhány újságban kihajtható poszterek is voltak.
Ki kéne tennünk őket a hálószobánk falára? Esetleg a fiataloknak kéne kiragasztaniuk
Patrick Vieira és Jennifer Lopez mellé? Lehetett volna még egy sorozat
szeptember 11-i rágógumi matrica is, aztán a srácok cserélgethették volna
őket az iskolában. "Hé, nekem kettő van a második gépről, mikor becsapódik
a toronyba, van valakinek egy felesleges porral belepett nője?
Valahogy tudni lehet, hogy ez már mindig így lesz.
2065. szeptember 11-én majd ezt írják: "Ugyan, ki tudná feledni, hogy hol
volt azon a megrázó, apokaliptikus, felejthetetlen őszi reggelen. Bár húsz
évvel a születésem előtt történt, örökre kitörölhetetlen nyomot hagyott
bennem, ahogy a világ megállt egy pillanatra."
Tegnap be lehetett volna vezetni egy másik hagyományt
is, hogy ezentúl minden megemlékezés egyben a háborús kedv felrázására
is szolgáljon. Mert ugye néhány év múlva, mikorra a fiúk felszámolják a
gonosz jelenlegi tengelyét, bizony szégyen lesz látni a hazafiasság eme
áradását, miközben senki sem lesz majd, akit el lehetne pusztítani. Úgyhogy
az országoknak pályázniuk kéne egy bizottsághoz, mint ahogy az Olimpia
esetében történik, és a szóvivő ilyenkor jelenthetné be: "Az ez évi bombázás
helyszíne... Peru!" Aztán, ahogy az Olimpiák előtt is mindig, lehetne pánikolni,
hogy vajon minden kész lesz-e időben. "Ennek az épületnek a helyén két
hónapon belül egy halom törmeléknek kellene lennie, de még mindig csak
egy komplett sportstadion."
Ezek közül az 'egy-évvel-később' fejek közül is
azok a legfurábbak, akik azért panaszkodnak, mert "semmi sem változott",
mert a történtek ellenére még mindig vannak olyan "beteges liberálisok",
akik a kritikáikkal nyomorba döntik Amerikát. Az egyik kolumnista kipellengérezte
az amerikai politika-kritikust, Noam Chomskyt, az Irakkal kapcsolatos patthelyzet
kialakításáért, ami arra utal, hogy néhányan abban a félreértésben leledznek,
hogy Noam Chomsky volna Amerika elnöke. Halljuk is Donald Rumsfeldet, amint
így szól: "George, a katonaság félóra alatt képes végezni Szaddammal, de
egyszerűen nem tudom garantálni, hogy nem lesz valami kritika utána az
Interneten."
Úgy tűnik, azon a véleményen vannak, hogy ha nem támogatod az Irak
elleni háborút, akkor nem törődsz a new yorki áldozatokkal. De hogy jön
ez össze a ténnyel, hogy a New Yorkban elpusztult áldozatok hozzátartozói
egyre növekvő számban állnak ki a háború ellen? Biztos azért van így, mert
nem szerették a hozzátartozóikat. A gyász egészen új megközelítése, különben,
hogy a háború átsegíthet a megrázkódtatáson. Talán ez is gyökeret ver,
és a pszichológusok majd ilyen tanácsokat osztogatnak: "Könnyíthet a fájdalmán,
ha egy kicsit bombáz egy tetszőleges országot. Az egyik betegem úgy érezte,
hogy sosem fogja kiheverni az édesanyja elvesztését. De aztán kilőtt egy
föld-föld rakétát egy görög falura, és mostanra megkezdte a gyógyulási
folyamatot."
Vajon nem jut eszükbe a háborút ellenzők táborán
felháborodottan kiabálóknak, hogy a témában készített tanulmányok közül
az is, amelyik a legkevesebbre taksálja az amerikai bombák által elpusztított
afgán civilek számát, 3.125 áldozatot említ? És ez több, mint a World Trade
Centerben elpusztultak száma. De talán tudják is, és élvezik a szoros versenyt.
Esetleg a tévéhíradók is kiírhatnák a képernyő sarkában az eredményeket,
mint a focival, vagy a krikettel teszik.
Kell lennie valaminek, ami a háború-pártiakat elégedettséggel tölti
el, mert ahogy a világ biztonságosabb hellyé változtatását célzó stratégiájuk
áll, mára Izrael kivételével valamennyi közel-keleti ország felsorakozott
Amerika és Nagy-Britannia ellen. Ami nem kis eredmény: Irán, Irak, Szaúd-Arábia,
az összes. Vajon azt gondolják, hogy az Irak elleni támadás ezen országok
népességében a) csökkenteni, vagy b) növelni fogja-e az ellenérzéseket?
És mikor Rumsfeld, Bush és Blair csendben álltak tegnap, vajon a) gondoltak-e
egy pillanatra a 3.125 vagy még több afgán polgári áldozat valamelyikére
is, vagy b) eszükbe se jutottak? És ha mindkét kérdésre a b) választ adják,
gondolják-e esetleg, hogy a két dolognak köze lehet egymáshoz?
A jelenlegi stratégia azt valószínűsíti, hogy még
több terrorista támadásban lesz részünk. Talán ez is a terv. Végül annyi
egyperces némaságunk lesz, hogy nap mint nap, naphosszat csak emlékezhetünk,
és a világ végre békés hely lesz.