Rahul Mahajan / Robert Jensen
    HAZUGSÁGHÁBORÚ
 
 

    A háború, melynek elvileg az afgán népet kellene élelemhez juttatnia, valójában a további éheztetésüket szolgálja majd. A háborút, melyet elvileg a tálibok engedetlensége kényszerített ki, valójában a mi kormányunk provokálta. A háború, melyről az amerikai nép azt hiszi, hogy az ő gyászáról, dühéről és bosszúvágyáról szól, valójában egy szűk elit hidegfejű számításának eredménye, akik a hatalmuk kiszélesítését várják tőle.  Valamint a háború, melynek elvileg a nagyobb biztonságunkat kéne szolgálnia, valójában éppen hogy növeli a jövőbeni terrorista-támadások esélyét.
    Vegyük sorra.
    Hadüzenet nélküli háborúnk az egy évtizede, humanitárius díszletek között zajló USA aggresszió kulminálása. Mihelyt az amerikai nép természetes együttérzését felébresztette az afgán nép hosszú ideje tartó szenvedése, a közvélemény a megsegítésükre szavazott. Erre adott válaszként a vezetés kikeverte a közelmúlt legszégyentelenebb és legcinikusabb fedőakcióját. Az ötlet, mely a múlt csütörtökön került napvilágra, így néz ki:
    Az afgán nép éhezik, ezért élelmet kell ledobnunk. (Rá se ránts, hogy az összes eddig lefolyt humanitárius segélyprogram tapasztalata ez ellen a módszer ellen szól, egyrész mert veszélyes, és sok veszteséggel jár, másrészt, és ez a fontosabb, feltételezi a felszíni disztribúciós hálózatok meglétét, hogy a segély egyáltalán hatékony lehessen.)
    Szét kell zúznunk a tálib légvédelmet, mielőtt a ‘légi segélybe’ kezdünk.
    A segélyszállítmányokat veszélyeztethetik azok a Stinger légvédelmi rakéták, melyeket az USA szállított a mudzsahedinnek 1980-ban, mikor azok a Szovjetunió ellen harcoltak, és amelyek közül néhány a tálibok kezébe került.
    Szét kell zúznunk a tálib légvédelmet. Miután ennek nagy része mozgatható, mindenütt bombáznunk kell.

    A bombatámadások komolyan veszélyeztetik a már meglévő segítségnyújtási erőfeszítéseket. A ‘World Food Program’ üzemeltet Kabulban egy sütödét, melynek munkájától családok ezrei függenek, és van sok egyéb programjuk is. Az ENSZ számos szervezete volt azon, hogy egy újjászervezett segélykampánt indítson be. Ezeket az erőfeszítéseket a tálibok nem veszélyeztették, a bombázások gerjesztette káosz és erőszak - együtt a NATO-megszállás fenyegetésével - viszont valószínűleg távozásra kényszerítik az ENSZ alkalmazottakat, aminek kíméletlen következményei lesznek az afgánokra nézvést.
    Csak hogy a pofont még sértéssal is tetézzük, az első napon az USA mindössze 37.500 élelmiszecsomagot dobott le, mely jóval alatta marad egyetlen menekülttábor napi szükségletének.  Mivel 7.5 millió ember áll az éhhalál szélén, és mivel megbénultak a létező segélyprogramok, ez csepp a tengerben, összevetve az új háború okozta károkkal.
    Nemcsak az éhezők és a hidegtől szenvedők lesznek az egyedüli ártatlan áldozatok. Végre mindenki számára világossá kell válnia, hogy aí ú.n. „sebészeti beavatkozás”: mítosz. Az Öbölháborúban az „intelligens” rakéták a muníciónak mindössze 7%-át alkották, és azok is körülbelül felerészben célt tévesztettek. Az egyik ilyen „sebészeti beavatkozás” rombolta le az Amiriyah óvóhelyet, maga alá temetve 400, más becslések szerint 1.500 nőt és gyereket. Az 1998-as, Afganisztán elleni „Infinite Reach” hadműveletben néhány cruise rakéta, célt tévesztvén, Pakisztán területén csapódott be. A katonaság már elismerte, hogy nem minden bevetett löveg „intelligens”, valamint, hogy a jelenlegi „intelligens” rakéta generáció is csak 70 - 80%-os hatékonyságú.  Az amerikai propagandával ellentétben mindig szerepelnek polgári célpontok a listán. Beszámoltak már arról, hogy likvidálni akarják Omar mollát, a tálibok vezetőjét, valamint, hogy a kabuli hadügyminissztériumot - mely bizonyosan éppen annyira katonai célpont, mint a Pentagon, ráadásul a város szívében fekszik  - a földdel tették egyenlővé.
    Ez a standard USA gyakorlat. Az Öböl háborúban gyakorlatilag valamennyi erőművet elpusztították, és szó sem esett ennek hatásáról a polgári lakosságra. Az Al-Dzsazira tévé egyik tudósítója beszámolt arról, hogy a bombázások kezdetén megszűnt az áramszolgáltatás Kabulban, jóllehet, néhány helyen visszajött néhány óra múltán. Célbavenni az afgán infrastruktúra bármely szánalmas maradékát - mindez következetes lenne az amerikai politikával.  George Bush közölte, hogy nem állunk háborúban az afgán néppel - ahogy nem álltunk háborúban az irakiakkal sem, meg a szerbekkel sem. A városaikból menekülő afgán százezrek mintha jobban tudnák ezt.
    Katonai elemzők szerint a támadások időzítésének az időjáráshoz volna köze. A másik lehetséges interpretáció az, hogy a tálibok nemrég kifejezett tárgyalási hajlandósága túl naggyá növelhette volna annak veszélyét, hogy kitör a béke. A „diplomácia” kifejezés orwelli használata, jellemzendő az USA következetes nem-tárgyalási politikáját - vagy elfogadod a hatalmi igényunket, vagy szia - hozzásegíthet, hogy napfényre kerüljön a tény, hogy a vezetésnek mindig is szándékában állt megindítani ezt a háborút.
    Ugyanezt a taktikát vetették be Szebia ellen is; 1999. márciusában, a rambouillet-i tárgyalásokon az követeléseket olyan magas szintre állították be, hogy a szerb vezetés nem fogadhatta el azokat.  Jelen esetben a tálibok ajánlata, hogy bin Ladent iszlám bíróság elé állítják, jóllehet elfogadhatatlan, mindenesetre komoly kezdeti pozíciót jelentett, amely megérdemelt volna egy komoly ellenajánlatot - hacsak az egyik fél nem döntött volna eleve a háború mellett.
    A vezetésnek számos oka van erre a háborúra:
    a birodalmi szavahihetőség politikája, mely annyira pusztító végletekhez vezetett Vietnámban. Az USA akkori közvetlen jelenlétének legalább utolsó öt éve nem a „győzelmet” célozta, hanem hogy olyan nagy károkat okozzanak Vietnámnak, hogy más nemzeteknek ne jusson eszébe ellenkezni az USA szándékaival.
    A középázsiai kőolaj -és földgázmezők, a következő Közel-Kelet. Afganisztán a Kaszpi megence és a óriási japán, kínai és india piacok között helyezkedik el, és ezzel kritikus fontosságra tehet szert.  Egy amerikai ellenőrzés alatt álló afgán partner-állam, feltehetően a számüzetésben élő, nyolcvanas éveit taposó egykori király, Zahír sah vezetésével, nagy befolyáshoz juttatná a USA társaságokat ezekkel a erőforrásokkal kapcsolatban. Csakúgy, mint a Közel-Kelet esetében, az USA nem törekszik a források birtoklására, azonban ő akarja diktálni a kutak és vezetékek fejlesztésének, felhasználásának módját.
    A hazai, radikális jobboldali program lehetősége. A háború megkönnyíti a rendőri erők kiterjesztését, a szabadságjogok csökkentését és a katonai költségvetés emelését.

    A háború az USA hatalmának kiterjesztéséről szól. Kevéssé arról, hogy a terroristákat igazságszolgáltatás elé állítsa, vagy hogy bosszút álljon. A kezdeti közvéleménykutatások alapján a háború népszerű volt, amint a vezetés az emberek bosszúvégyára játszott - de azért ne keverjük össze a nyilvánosság érzelmi reakcióját a vezetés motivációjával. A kormányoknak nicsenek érzelmeik.
    Ez a háború nem növeli a biztonságunkat. Heteken át sokan tették szóvá - mind a háborúellenes mozgalom tagjai, mind a mainstream média egyes mérsékelt kommentátorai -, hogy egy esetleges katonai akció Osama bin Laden kezére játszik, aki esetleg éppen egy hasonló támadásban reménykedik, hogy belobbanthassa a muzulmán világ amerika-ellenes érzületét. Bin Laden előre rögzített beszéde, melyet az Al-Dzsazira tévé a bombázások megkezdését követően sugárzott, ezeket az elemzéseket igazolja.
    Az amerikai dzsihádnak megfelelhet egy kiterjedt iszlám dzsihád, amire kevés esély lett volna, ha mi nem kezdünk bombázni. Ne felejtsük el, hogy még csak a kezdőlövéseit láttuk annak, amit sok katonatiszt hosszú, többfrontos háborúnak nevez, melyben, ahogy a védelmi miniszter közölte, nem lesz „ezüst golyó”. A vezetés tehát világosan arra készítette fel az amerikaiakat, hogy fogadjanak el egy kiterjedt konfliktust.
    Bin Laden világa Bush világa is, egyfajta torzító tükrön át nézve. Egy, a kedvükre megosztott világban nem lesz hely azok számára, akik, mint magunk is, igazságos békére vágynak.  Még nem veszett el minden. Az első lépés, hogy elküldjük az üzenetünket, nem csak a kormányunknak, de az egész világnak: „Ez a nevünkben végrehajtott akció nem a mi akaratunkat tükrözi. Mi az ártatlanok meggyilkolása ellen vagyunk, bárhol a világon.” A következő lépés, hogy létrehozzunk egy mozgalmat, amely képes lesz megváltoztatni a kormányunk barbár, öngyilkos politikáját.
Ha nem kezdünk bele az új világ építésébe, esetleg nem marad majd világunk.
 

Rahul Mahajan a Nemzet Békeakció Bizottságban dolgozik.
Robert Jensen az újságírás professzora a Texasi Egyetemen.
Mindketten a Nowar Collective tagjai (www.nowarcollective.com).
Elérhetőségük: rahul@tao.ca.