VISSZA A LISTÁHOZ
 
 

      Edward W. Said
    A TUDATLANSÁG HÁBORÚJA
     (THE CLASH OF IGNORANCE)
     (forrás: zmag.org)
 
 

    Samuel Huntington cikke „Civilizációk összecsapása?” (The Clash of Civilizations?) címmel, 1993-ban jelent meg a Foreign Affairs-ben, ahol is azonnal meglepően nagy figyelmet keltett. Miután a cikk célja az volt, hogy egy eredeti, új elmélettel lássa el az amerikaiakat a világpolitika hidegháborút utáni, ”új fázisával” kapcsolatban, Huntington nézetei figyelemreméltóan széleskörűnek, bátornak és még fantáziadúsnak is tűntek. Világosan látszott, hogy szemeit a policy-makerek sorai között megbúvó riválisaira vetette, Francis Fukuyamára és az ő „történelem vége” elméletére csakúgy, mint azokra a hadoszlopokra, amelyek a globalizmus, a törzsi szellem megjelenését és az állam eltűnését ünnepelték. Ezek azonban, mint megengedőleg megjegyzi, ennek az új szakasznak mindössze néhány nézetét értették meg. ő maga azt a „létfontosságú, valóban központi aspektust” készült bejelenteni, amely „az elkövetkező évek globális politikáját valószínűleg meghatározza majd”.
    Kertelés nélkül beszél:
    „ Feltevésem az, hogy az alapvető konfliktusforrás ebben az új világban nem elsősorban ideológiai, vagy elsődlegesen gazdasági természetű lesz. Az emberi fajon belüli megosztottság és a konfliktusok jövőbeli domináns forrása a kultúra. A nemzetállamok maradnak továbbra is a világ ügymenetének legfontosabb szereplői, de a globális politika legfőbb konfliktusai nemzetek és különböző civilizációs csoportok között alakulnak majd ki. A globális politikát a civilizációk összecsapása irányítja majd. A civilizációk közti választóvonalakból alakulnak majd ki a jövő frontvonalai.”
    A következő oldalakon felsorakoztatott érvek legnagyobb része egy igen homályos gondolatra épül, amelyet Huntington „civilizációs identitásnak”, illetve a „hét vagy nyolc (sic!) legnagyobb civilizáció interakcióinak” nevez, mely civilizációk közül is kettő, az Iszlám és a Nyugat konfliktusa köti le a szerző figyelmének oroszlánrészét. Agresszív gondolatait sokban alapozza a veterán orientalista, Bernard Lewis egyik 1990-ben megjelent cikkére, melynek ideológiai színezetéről  már a cím is nyíltan vall: „A muzulmán düh gyökerei” (The Roots of Muslim Rage). A „Nyugatnak” és az „Iszlámnak” nevezett mérhetetlen entitásokat mindkét cikk problémamentesen személyesíti meg, mintha az olyan nagyon is komplikált kérdések, mint identitás és kultúra egy rajzfilmszerű világban léteznének, ahol Popeye és Plútó könyörtelenül püfölik egymást, és ahol az ügyesebb bokszoló kerekedik mindig felül az ellenfelén. Természetesen sem Huntingtonnak, sem Lewisnek nincs sok vesztegetnivaló ideje a minden civilizációban meglévő belső dinamika és pluralizmus vizsgálatára, illetve arra tényre, hogy a legmodernebb kultúrákban a központi vita éppen az egyes kultúrák definíciója és interpretációja körül alakult ki, nem beszélve arról a kevéssé vonzó lehetőségről, hogy nagyfokú demagógia és végletes tudatlanság kell ahhoz, hogy valaki egy vallásról vagy egy civilizációról mint egészről beszéljen. Nem. A Nyugat, az Nyugat, az Iszlám meg Iszlám.
    A nyugati politikacsinálók kihívása az, mondja Huntington, hogy biztosítsák a feltételeket a Nyugat erősödéséhez és ahhoz, hogy távol tartsa magát a többiektől, különösen az Iszlámtól. Még zavaróbb Huntington azon feltevése, hogy az ő perspektívája - tehát, hogy a világot egy olyan megfigyelőállásból szemléli, mely kívül áll annak mindennapi kötődésein vagy rejtett lojalitásain - volna az egyedül üdvözítő és helyes, mintha mindenki más kapkodva keresné csupán azokat a válaszokat, melyeket ő már régen megtalált. Huntington valójában ideológus, aki a „civilizációkból” és az „identitásokból” valami olyasmit akar csinálni, ami azok természetével tökéletesen ellentétes: lezárt, lepecsételt entitásokat, megfosztván őket az áramlatok és ellenáramlatok miriádjától, melyek élettel töltik meg az emberi történelmet, és amelyek századokon át lehetővé tették, hogy ez a történelem ne csak vallásháborúkból és birodalmi hódításokból álljon, hanem cseréből, egymást megtermékenyítő gondolatokból és elosztásból is. A törekvő igyekezet, hogy képbe hozza azt a nevetségesen összesajtolt és leszűkített értelmű háborús gépezetet, mely a „civilizációk összecsapása” szerint maga volna a valóság, tökéletesen figyelmen kívül hagyja a történelemnek ezt a jóval kevésbé látványos oldalát. 1996-ban, mikor kiadta azonos című könyvét, Huntington megpróbálta egy kicsivel elvontabbá tenni az érvelését, rengeteg további lábjegyzettel látván el azt; ezzel azonban mindössze önmagát zavarta össze, és felfedte azt a zavaros írót és szedett-vetett gondolkodót, aki valójában volt.
    A Nyugat a többiek ellen (West versus the rest) alapparadigmája (mely valójában a hidegháborús ellentét újrafogalmazása), érintetlen maradt, és ez alkotta a vita tárgyát továbbra is, gyakran alattomosan és mögöttesen, a szeptember 11-i szörnyű események óta folyó közbeszédben. A megzavarodott militánsok kis csoportja által gondosan kitervelt, borzalmas, betegesen motivált öngyilkos merénylet és tömeggyilkosság Huntington tézisének bizonyítékává vált. Ahelyett, hogy annak tekintettük volna, ami volt - bizonyos nagy eszméket (használom pongyolán a szót) kisajátító őrült fanatikusok bandája kriminális tettének -, a nemzetközi élet előkelőségei, az egykori pakisztáni miniszterelnöktől, Benazir Bhuttótól az olasz miniszterelnökig, Silvio Berlusconiig, hosszan szóltak az iszlám-problémáról, utóbbi - Huntington gondolatait használva - síkra szállt a nyugati kultúra fensőbbsége mellet, lévén „nekünk” van Mozartunk és Michelangelónk, „nekik” meg nincs.  (Berlusconi azóta úgy-ahogy bocsánatot kért az „Iszlámot” ért sértéséért.)
    Miért nem keressük inkább a - jóllehet kevésbé látványosan destruktív - párhuzamokat Osama bin Laden és követői tettére, az olyan kultuszokban, mint a Branch Davidians, vagy a guayanai Jim Jones tiszteletes és tanítványai, vagy a japán Aum Shinrikyo szekta esete?* Még az alapesetben igen józan brit hetilap, a ‘The Economist’ sem tudott ellenállni az általánosítás kísértésének, mikor szeptember 22-28-i számában extravagáns módon dicséri Huntington „durva és kivételt nem ismerő, ugyanakkor pontos” meglátásait az Iszlámmal kapcsolatban. „Ma,” írja a lap, ünnepélyesen idézve Huntingtont, „a világ mintegy egymilliárdnyi muzulmánja ‘van meggyőződve a kultúrája felsőbbrendűségéről, és érez szenvedélyes haragot a hatalma kisebbrendűsége miatt’”. Beszélt volna 100 indonézről, 200 marokkóiról, 500 egyiptomiról és 50 bosnyákról? Mégha ezt is tette volna, miféle példaértékkel bírt volna az?
    Amerikai és európai újságok, magazinok megszámlálhatatlan szerkesztőségi cikke gazdagítja a gigantizmus és apokalipszis szótárát, melynek egyetlen célja, hogy tovább feszítse az olvasó, a „nyugat” lakója zaklatott szenvedélyét és tettvágyát. A nyugatnak, de elsősorban is Amerikának ebben az őt gyűlölők, szipolyozók és pusztítók ellen vívott háborújában önjelölt harcosok vetik be pontatlanul a churchill-i retorikát, gondosan kikerülvén az olyan történeteket, melyek az egyik területről folyamatosan szivárognak át a másikba, így nem engedelmeskednének ennek a redukcionizmusnak, tovább erősítvén a falakat, melyeknek célja, hogy mindannyiunkat megosztott katonai táborokba szeparáljanak el.
    Ez a baj az olyan, kevéssé épületes címkékkel, mint az Iszlám és a Nyugat: Félrevezetik, megzavarják a gondolatokat, amelyek igyekeznek értelmet találni a rendezetlen valóságban, ahol nincsenek előre gyártott rekeszek és fakkok. Emlékszem, egyszer félbeszakítottam valakit, aki az egyik előadásom után, a Ciszjordániai Egyetemen, 1994-ben, a hallgatóság soraiból állt fel, és támadni kezdte az általam kifejtett „nyugati” gondolatokat, szemben azokkal a szorosan iszlám elvekkel, melyeket ő vallott. „Miért van magán öltöny és nyakkendő?”, ez jutott hirtelen eszembe, „ezek is nyugati dolgok.” Zavart mosollyal az arcán leült, de az incidens újra eszembe jutott, mikor elkezdtek érkezni az első információk a szeptember 11-i terroristákról: hogyan sikerült uralniuk minden technikai részletkérdést, mellyel végrehajtották ördögi tettüket a WTC és a Pentagon ellen, hogyan sikerült uralmukba keríteni a repülőgépeket. Hol van tehát a határ „Nyugati” technológia és Berlusconi azon kijelentése között, hogy az „Iszlám” képtelen arra, hogy részt vegyen a „modernitásban” ?
    Nem könnyű dolog, persze. Milyen alkalmatlanok végül is a címkék, az általánosítások, a kulturális igazságok! Bizonyos szinten például a primitív szenvedélyek és a szofisztikált know-how-k úgy futhatnak össze, hogy meghazudtolják nemcsak a „Nyugat” és az „Iszlám”, de múlt és jelen, mi és ők közötti megerősített vonalakat is, hogy ne is mondjunk semmit az identitás és a nemzetiség valódi elveiről, melyekkel kapcsolatban olyan feloldhatatlan ellentétek uralkodnak. Az egyoldalú döntés, hogy „eddig, s ne tovább”, hogy indítsunk keresztesháborút, hogy a bennünk rejlő jót állítsuk szembe a bennük rejlő ördögivel, hogy irtsuk ki a terrorizmust és, Paul Wolfowitz nihilista szavaival, hogy töröljünk el egész nemzeteket a föld színéről, egyáltalán nem teszi könnyebbé, hogy meglássuk ezeket a feltételezett entitásokat; inkább arról szól, hogy mennyivel egyszerűbb háborús kijelentéseket tenni, mobilizálni a kollektív szenvedélyeket, mint átgondolni, megvizsgálni, rájönni, hogy mivel is kerültünk szembe valójában, hogy hogyan kapcsolódik egymáshoz megszámlálhatatlan szinten megszámlálhatatlan élet, mind a „mi”, mind az „ő” oldalukon.
    Egy három részből álló, a muzulmán közönség számára írt cikksorozatában, mely 1999. január és március között jelent meg a Dawn-ban (‘Hajnal’), Pakisztán legjelentősebb hetilapjában, az azóta elhunyt Eqbal Ahmad elemezte az általa a vallási jog gyökerének nevezett jelenséget, látványosan levezetve, hogyan befolyásolták, alakították át az iszlámot az abszolutisták és a fanatikus zsarnokok, akiknek az emberi viselkedés megregulázására irányuló szenvedélye egy „olyan iszlám rend” előmozdítására irányult „mely a büntető törvénykönyvre szűkül le, mely megfosztatik minden humanizmusától, esztétikájától, intellektuális feltevéseitől és lelki elhivatottságától”. És ez „egy általánosan dekontextualizált vallás-aspektus gyakorlásához vezet, teljesen figyelmen kívül hagyva más nézeteket. A jelenség eltorzítja a vallást, elértékteleníti a hagyományokat és eltéríti a politikai folyamatokat, valahányszor előtérbe kerül”. Ahmad, jó időzítéssel, azzal kezdi, hogy feltárja a „dzsihád” kifejezés gazdag, komplex jelentését, majd kimutatja, hogy abban, ahogyan a szó jelenleg a feltételezett ellenség elleni indiszkriminatív háborúval társul, lehetetlen „felismerni az Iszlámot - a vallást, a társadalmat, a kultúrát, a történelmet és a politikát -, ahogyan azt a muzulmánok időtlen idők óta megélték és megtapasztalták. A modern iszlamisták”, zárja Ahmad, „a hatalommal, és nem a lélekkel foglalkoznak; az emberek politikai célból történő mozgósításával, és nem azzal, hogy a megosszák és megkönnyítsék a szenvedéseiket és a reményeiket. Nagyon limitált és időben meghatározott politikai program.” A helyzetet pedig még tovább rontja, hogy hasonló torzulások és fanatizmus lépett fel a „zsidó” és a „keresztény” diskurzusokban is.
    Conrad minden tizenkilencedik századvégi olvasójánál pontosabban értette meg, hogy a civilizált London és „a sötétség szíve” közötti válaszvonal milyen gyorsan hullott szét a szélsőséges szituációkban, és hogy hogyan züllöttek az európai civilizáció magaslatai minden felkészülés és átmenet nélkül a legbarbárabb gyakorlatokká. És Conrad voIt az is, aki a ‘Titkos ügynök’-ben (1907) leírta a terrorizmus affinitását olyan absztrakciók iránt, mint a „tiszta tudomány” (hogy tovább menjünk, mint az „Iszlám” és a „Nyugat”), csakúgy, mint a terrorista  végletes morális leépülését.
Jóval szorosabb a kapcsolat az egymással kétségtelenül hadban álló civilizációk között, mint azt legtöbben hinni szeretnénk; Freud és Nietzsche megmutatták, hogyan folyik a csere a gondosan ápolt, gondosan őrzött határokon keresztül, gyakran rémületes könnyedséggel. Ezek a fluid gondolatok azonban, teli kétértelműséggel és szkepticizmussal a rögeszméinket illetően, nehezen képesek ellátni minket hasznos, gyakorlati irányelvekkel az olyan szituációkat illetően, mint amellyel most nézünk szembe. Ezért kaphatnak szerepet azok a, mindent egybevéve jóval nagyobb biztonságot adó, a Huntington által feltételezett Iszlám-Nyugat ellentétből táplálkozó háborús jelszavak (keresztesháború, jó a rossz ellen, szabadság a félelem ellen stb.), melyekből a hivatalos diskurzus állította össze a szótárát a szeptember 11-ét követő első napokban. Jóllehet, a diskurzus agresszivitása az azóta eltelt idő során jócskán enyhült, de ha a gyűlöletkeltő beszédek és tettek, illetve az arabok, muzulmánok, indiaiak ellen országszerte irányuló törvényalkotási erőfeszítések mennyisége alapján ítélünk, a paradigma továbbra is fennáll.
    További indok minderre a növekvő európai és USA-beli muzulmán jelenlét. Ha a ma Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Spanyolországban, Nagy-Britanniában, vagy akár Svédországban élő muszlim népességre gondolunk, látnunk kell, hogy az Iszlám már nem a Nyugat határain túl, hanem annak szívében létezik. De mi is az, ami annyira fenyegető ebben a jelenlétben? A kollektív kultúra mélyén ott él eltemetve az első nagy arab-iszlám hódítások emléke, melyek a hetedik században kezdődtek, és amelyek, mint azt az ünnepelt belga történész, Henri Pirenne írja mérföldes jelentőségű könyvében, a Mohamed és Nagy Károly-ban (1939), egyszer s mindenkorra megbontották a Mediterráneum ősi egységét, lerombolták a Keresztény-Római szintézist, és életre hívták az északi hatalmak (Németország és a Karolingok Franciaországa) uralta új civilizációt, melynek missziója, jelzi Pirenne, a Nyugat védelme volt, annak történelmi-kulturális ellenfelei ellen. Amiről sajnos Pirenne elfelejt beszélni, az az, hogy az új védelmi vonal kialakításakor a Nyugat sokban merített az időközben a karoling világ és a klasszikus antikvitás közötti közvetítő  szerepét magára öltött Iszlám humanizmusából, tudományából, filozófiájából, szociológiájából és történetírásából. Az Iszlám a kezdetektől a falakon belül van, ahogy azt még magának Danténak, Mohamed nagy ellenfelének is el kellett ismernie, mikor a prófétát az általa teremtett pokol kellős közepébe helyezte.
    Ott van továbbá a monoteizmus továbbélő hagyatéka az Ábrahám-vallásokban, ahogy Louis Massignon pontosan nevezte őket. A judaizmussal és a kereszténységgel kezdve mind egy-egy utód, amelyet az elődök szelleme kísért; a muzulmánok számára pedig az iszlám teljesíti be és zárja le a prófécia sorát. Jelenleg még nem áll rendelkezésünkre a minden istenek eme legféltékenyebbjének három követője - melyek közül egyik sem tekinthető monolitikus, egylelkű tábornak-  közötti többfrontos versengés objektív, misztikus rétegeitől megfosztott története, még ha a Palesztinában kialakult vérgőzös, modernkori szituáció gazdag példáját kínálja is mindannak, amely bennük oly tragikusan kibékíthetetlennek bizonyult. Nem meglepő tehát, hogy muzulmánok és keresztények azonnal készek keresztes hadjáratról, vagy dzsihádról beszélni, csaknem fennkölt nemtörődömséggel megfeledkezvén a Judaikus jelenlétről. Egy ilyen program, mondja Eqbal Ahmad „képes magabiztossá tenni azokat a férfiakat és nőket, akik zátonyra futottak a hagyomány és a modernitás mély tengerei között”.
    De mi mindannyian ezekben a tengerekben úszunk, nyugatiak, muzulmánok, és a többi hozzánk hasonló. És miután ezek a tengerek a történelem óceánjának részei, hiábavaló próbálkozás gátakkal leválasztani, egymástól elszigetelni őket. Feszültséggel teli időket élünk, de jobban tesszük, ha hatalmas és hatalomtól megfosztott közösségek, az értelem világi politikája és a tudatlanság, az igazság és az igazságtalanság egyetemes elvei értelmében gondolkozunk, mint ha absztrakciók után kutatunk, melyek talán nyújthatnak pillanatnyi kielégülést, de nem javítják az önismeretet, nem képesek szolgálni az információkra alapuló elemzés célját. A „civilizációk összecsapásának” tétele ügyes trükk csupán, olyan, mint a „Világok háborúja” - arra jó csak, hogy megerősítse a defenzív önhittségünket, arra nem, hogy megértsük az egymástól való függés korunkban egyre zavarosabbá váló rendszerét.

ford. erhardt


1) Vallási szekták, melyek rendkívül szélsőséges öngyilkos / tömeggyilkos akcióikról híresültek el. Jim Jones rávette valamennyi (körülbelül 300) hívét, hogy együttes öngyilkosságot kövessenek el,  méreggel, egy guyanai táborban, körülbelül 20 évvel ezelőtt.
2) A japán Aum Shinirikyo ideggáz-támadást hajtott végre egy metróállomáson, Japánban, körülbelül 5 évvel ezelőtt.
3) David Koresh, körülbelül 10 éve egy nagy kommunát tartott fenn a texasi Waco-ban, ahol az általa alapított Branch Davidian (BD, ‘Dávid Törzs’ - keresztény szekta, mely Dávid szövegeire koncentrál) szekta mintegy 200 tagjával élt együtt.
4) Az ATF (Department of Alcohol, Tobacco and Firearms, valami ilyesmi, egyfajta speciális rendőri erő) razziát próbált tartani a BD-ben, fegyverek után kutatva, de nem engedték be őket. Később visszatértek, és megpróbáltak speciális csapatokkal rátörni az épületre, de bentről lőni kezdtek rájuk, és néhány ügynök meghalt. Ekkor lépett a képbe az FBI, óriási médiajelenlétet gerjesztve.  Megkezdődött a mintegy 200 szektatag és maga Koresh totális mediális démonizálása. Koresht hatalmi mámorban szenvedő mániákusként írták le, aki a szekta valamennyi nőtagjával közösült, szexuálisan bántalmazta a gyerekeket, a szektatagokat általánosan legyöngült, agymosáson átesett személyeknek jellemezték, akik Koresht messiásnak tartották.  Az idő telt, az épület ostromgyűrűbe fogva, a média figyelt, ideje volt, hogy az ATF/FBI plusz kormányerők valahogy bosszút álljanak a ‘fiaik’ elvesztéséért. Tehát óriási erőkkel betörtek, tankokkal lerombolták a tűzlépcsőket, füstbombákat lőttek az épület belsejébe, a lakókat az alagsorba kényszerítve. Az épület lángba borult, a tévénézők élőben nézhették (ez volt az egyik első  olyan katasztrófa-közvetítés, amely még Európában is a programok megszakításával adtak le), ahogy lángol az épület, tudván, hogy 200 ember van bent. A sajtójelentések arról számoltak be, hogy maguk a lakók gyújtották fel az épületet, egyfajta öngyilkos gesztusként, később azonban független vizsgálatok (melyek eredményeit soha nem ismerték el teljes mértékben hivatalos részről) kimutatták, hogy az események teljes mértékben a kormányerők okozták. Később napfényre kerültek történetek, videók, beszámolók, melyek azt mutatták, hogy azok a fiúk egyáltalán nem voltak annyira őrültek, és tárgyalási szándékaik voltak az FBI-jal.  Ez az esemény alkotta a fő motivációt Timothy McVeigh-féle jobboldali milícia számára az oklahomai robbantáshoz, mely a Waco-ostrom lezárulásának évfordulójára időzítettek. McVeigh az akciót különben a kormány elleni háború részének tekintette, az áldozatokat pedig az általában a kormány által hasonló esetekben preferált „collateral damage” kifejezéssel írta le.
(baráti közlés alapján, az adatok pontatlansága miatt elnézést)