Starhawk:
GENOVA UTÁN:
TEGYÜK FÖL A MEGFELELŐ KÉRDÉSEKET
(postázta "andrea", 2001. augusztus 18-án, szombaton)

Genova az antiglobalizációs mozgalom vízválasztója volt. Világossá vált, hogy élethalálharcról van szó az "első" világban is, ahogyan mindvégig arról volt szó a harmadikban. A válaszunktól függ, hogy az elnyomás elpusztít minket, vagy erőt ad nekünk. Hogy még erősebben térhessünk vissza, meg kell értenünk, mi is történt valójában. Az egyik történetet a média meséli Genováról: erőszakos tüntetők kis csoportja kikerült az ellenőrzés alól, a rendőrség pedig túlreagálta a dolgot. A mozgalmon belülről hallottam ennek a sztorinak egy variációját: a Black Blocot a rendőrség kiengedte az ellenőrzés alól, hogy így igazolhassák később az általuk tanúsított erőszakos fellépést. De Genovában nem ez történt, és ha így közelítjük meg a problémát, továbbra is a hibás kérdésekre fogunk összpontosítani.

Beszéljünk világosan: Genovában az államterrorizmus gondosan hangszerelt politikai kampányával kerültünk szembe. A kampány része volt a félreinformálás, beszivárgó elemek és provokátorok alkalmazása, deklaráltan fasiszta csoportokkal való titkos megegyezés (és itt nem abban a felszínes értelemben használom a "fasiszta" kifejezést, ahogyan azt a baloldal néha teszi: fasisztának "Mussolini és Hitler hagyományainak közvetlen örököseit" nevezem), békés csoportok szándékos kitevése gáztámadásoknak, ütlegelésnek, a mindenütt jelenlévő rendőri erőszaknak, a fogvatartottak kínzása, a szervezők politikai zaklatása és a terrorista éjszakai rajtaütés alvó embereken, fekete dzsekik alatt "Polizia" feliratú trikót viselő speciális erők által kivitelezve, akik csontokat törtek, fogakat vertek ki, ellenállást nem tanúsító tüntetők koponyájára sújtottak le. Mindezt nyíltan tették, ami jól mutatja, hogy nem tartottak a következményektől, és felsőbb forrásból remélhettek politikai védelmet. Ez a várakozás pedig nem csak az olasz proto-fasiszta Berlusconi rezsimet keveri a bűnrészesség vádjába, de a többi G8 tagországot is, elsősorban az Egyesült Államokat, mivel most derült ki, hogy los angelesi megyei seriffek képezték ki a speciális rendőri erők legbrutálisabb elemeit.

Olaszországban története van a hasonló taktikák alkalmazásának, elég visszamenni a 'feszültség stratégiájáig', amit a hetvenes években vetettek be a baloldal ellen, vagy még tovább, a húszas, harmincas évekig, ami nem is tűnik olyan távolinak; a fogvatartottaktól hallhattuk: olyan cellákban kínozták őket, ahol a falakon Mussolini képe függött. De vegyük csak a reneszánszt, vagy akár az ókori rómaiakat. Ugyanezen technikákat persze széles körben használták az USA-ban és más országokban is. Olaszország politikai kultúrájára ezen felül jellemzőek a rendőrséggel való intenzív összecsapások, utcai harcok, valamint az erős pacifista csoportok és olyan szervezetek jelenléte, mint a Fehér Overallok (Tute Bianche), akik jelenleg olyan új politikai területeket tárnak fel, melyek túlmutatnak az erőszak és erőszakmentesség hagyományos definícióin.  Mindez együtt alkotta tehát a színpadot, melyen a G8 elleni tüntetés eseményei játszódtak. A rendőrség nagyon hatékonyan használta Genovában a Black Blocot, pontosabban a Black Bloc mítoszát és imázsát, persze a saját, és nem a mi céljaink érdekében. A Black Bloc taktikájának néhány aspektusa jelentősen megkönnyítette ezt: az anonimitás, a maszkok és a könnyen beazonosítható öltözék, a direkt konfrontációra és a magántulajdon rombolására való hajlandóság, és, talán ezeknél még jelentősebb mértékben, az akció további részével és a szervezőkkel való kapcsolattartás hiánya.

De a genovai problémáknak nem a Black Bloc volt a forrása. A problémát az állami, rendőri és fasiszta erőszak alkotta. Történtek olyan, felelőtlen és bárki szempontjait figyelembe véve hibás, tüntetőknek tulajdonított cselekmények Genovában, melyekről ma inkább úgy tűnik, hogy nagy részüket a rendőrség hajtotta végre. Vagy ha nem, hát a rendőrségi provokátorok annyira áthatották a sorainkat, hogy lehetetlen megtudni, hogy miért lehetnek felelősségre vonhatók a mozgalomhoz tartozó emberek, és miért mások. A kérdés tehát, amellyel Genova megajándékoz minket, nem így hangzik: "Hogyan ellenőrizzük a soraink közt megbúvó erőszakos elemeket?", jóllehet valamikor majd ezt a kérdést is feltehetjük. A valódi kérdés így hangzik: "Hogyan előzhetünk meg még egy hazugságkampányt, rendőrileg gerjesztett erőszakhullámot és bosszút?"

A kérdésre nem létezik könnyű válasz. A legegyszerűbb stratégia az erőszakmentesség szigorú formájához való visszatérés, amit sokan javasolnak. Nem tudom, mi berzenkedik bennem ez ellen a válasz ellen. Az erőszakmentesség régi híve vagyok, nincs szándékomban, hogy valaha is betörjek egy ablakot, vagy követ dobjak egy zsarura, és általában azt gondolom, hogy ablakokat törni és rendőrökkel közelharcba bocsátkozni egy tömegakció során, a legjobb esetben is a hatékonyságot gyengíti, a legrosszabb esetben pedig öngyilkosság. Talán az egyik ok lehet az is, hogy már nem tudom ugyanazt a szót használni arra, amit akár a mozgalom legkezelhetetlenebb elemei valaha is a szemem láttára tettek akció közben, és arra, amit a zsaruk műveltek Genovában. Ha az üvegtörés és a rendőrök támadására való válaszlépések 'erőszaknak' minősülnek, akkor adjatok nekem egy szót, egy ezerszer erősebbet, arra, mikor  fegyveres zsaruk vernek félholtra ellenállást nem tanúsító embereket.

A másik ok talán egyszerűen az, hogy én bírom a Black Blocot. Mostanra sok olyan akcióban vettem részt, ahol a Black Bloc erős jelenlétet produkált. Seattle-ben piszkosul be voltam rágva rájuk, hogy egyoldalúan megszegik a megegyezéseket, amiket mindenki más tiszteletben tart. Washingtonban, 2000-ben láttam, hogy elfogadnak olyan viselkedési normákat is, melyekkel nem értettek egyet, és nem is vettek részt azok kialakításában, és tiszteltem őket ezért. Együtt ültem néhányukkal rendőrlovak lábai alatt, mikor úgy akadályoztuk meg a rendőrséget egy tüntetőkkel zsúfolt utca kitakarításában, hogy azt maga Gandhi sem kritizálhatta volna. Együtt fulladoztam velük a könnygázban, Québec Cityben, és láttam, hogy lemondtak a rombolásról, mikor helyiekkel találták szembe magukat. El vagyok kötelezve. Igen, voltak pillanatok, mikor rohadt dühös voltam valamelyikükre, de ők az elvtársaim és szövetségeseim ebben a harcban, és nem akarom őket kizárva vagy démonizálva látni. Szükségünk van rájuk, vagy legalább valami hasonlóra. Kell, hogy a mozgalomban helye legyen a dühnek, a türelmetlenségnek, a harci tűznek, a hozzáállásnak, amely azt mondja "tökös gyerekek vagyunk, és leromboljuk ezt a rendszert". Ha ezt eldobjuk magunktól, vértelenné tesszük magunkat.

Szükségünk van a gandhiánus pacifistára is. Teret kell engednünk az együttérzésnek, a hűségnek, annak a hozzáállásnak, mely azt mondja: "Az én kezeim a hála munkáját, és nem a háború munkáját végzik". Szükségünk van azokra, akik elutasítják az erőszakot, mert nem akarnak egy erőszakos világban élni. És helyet kell adnunk azoknak a társainknak, akik a harc olyan új formáit kutatják, melyek kívül esnek a fenti kategóriákon. Szükségünk van a radikális kreativitásra, a kísérletezésre, hogy új területeket, új taktikákat fedezzünk fel, és hogy alkalmasint tévedjünk is.

Léteznek olyan, elkötelezett kampányok, melyeket szigorúan erőszakmentesnek definiálnak: az Összamerikai Iskola, Vandenberg, Vieques, és mások. Ott ezeket a vezérelveket mindenki tiszteletben tartotta, nem voltak feketeruhás, kődobáló figurák, akik megpróbáltak volna más taktikát alkalmazni. De a nagy csúcstalálkozók elleni akciók az erejüket egy jóval szélesebb politikai spektrumból nyerték, szakszervezetektől, civil szervezetektől egészen a forradalmi anarchistákig. Ezek a csoportok mind egyfajta tulajdonjogot a probléma felvetése, és a csúcstalálkozók által képviselt zsíros, illatos célpontok felett.

Hogyan tudunk megalkotni egy olyan politikai teret, mely képes megtartani mindezeket az ellentmondásokat, ugyanakkor túlélni az ellenünk irányuló igen erős repressziót? Hogyan juthatunk el oda, ahová társadalmi mozgalomnak még soha nem sikerült eljutnia?

Talán ezeket a kérdéseket kéne föltennünk! Egy élet-halál helyzetben nagy a kísértés, hogy megpróbáljunk több kontrollt gyakorolni, szabályokat felállítani, egymást ellenőrizni, visszalépni oda, ami biztos talajnak tűnik. Azonban minden ösztönöm azt súgja, hogy visszalépni oda, ami biztosnak, kipróbáltnak és helyesnek tűnik, hiba. Mint anarchistát, nem vonz, hogy bármiféle rendőri munkát kelljen végeznem. Több, és nem kevesebb szabadságra szeretnék fölhívni mindenkit, tudván közben, hogy ez több felelősséget és nagyobb kockázatot is jelent.

Provokátorok bevetése az erőszak gerjesztésére, mely utóbb a tüntetőkre kenhető, és így az elnyomás indokaként szolgál, kipróbált, általában sikeres módja radikális mozgalmak destruálásának. De ennek a stratégiának kiszámíthatóságra van szüksége a működéshez. Azonosítani a provokátorokat egy akció kellős közepén olyan, mintha rovarirtó spray-el kergetnénk egy kártevőt a kertben. A rovarirtóban — vagy a gyanakvásban, a titkolózásban és a bizalomhiányban — található méreganyagok jelenthetnek ugyanakkora veszélyt is, mint maga a kártevő.

A növények azonban képesek ellenállni a kártevőknek, ha egészséges talajban fejlődtek. Hogy megelőzzük a beszivárgást és a provokátorokat, meg kell vizsgálnunk a mozgalmunk talaját. Szeretném kihangsúlyozni három olyan tápanyag fontosságát, melyek nagyban növelik a kártevőkkel szembeni ellenállás képességét: kommunikáció, szolidaritás, kreativitás. Beszélnünk kell egymással.  Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy párhuzamos, de egymással nem kapcsolódó harcokat vívjunk, egyazon demonstráción belül. Világosan ki kell fejtenünk a szándékainkat és a céljainkat minden egyes akcióval kapcsolatban, és támogatást kell kérnünk azokhoz. Talán vitatkoznunk, küzdenünk kell mindenkivel, tárgyalni, kompromisszumokat kötni. Világos taktikai megegyezések világos rendszerét megfogalmazni: ez lehet néha a provokátorok kiküszöbölésének legjobb módja. De a megállapodás csak akkor megállapodás, ha mindenki részt vesz a kialakításában. Ha a mozgalom bármelyik szárnya megpróbálja megszegni, akkor az nem megállapodás többé, hanem dekrétum, ráadásul olyan dekrétum, melyet meg is fognak szegni, és amelynek nem áll hatalmunkban érvényt szerezni.

Természetesen a kommunikáció mindkét fél oldalán kockázattal jár, és ezt a kockázatot intelligensen és alaposan átgondolva kell vállalni. Fontosabbnak kell tartanunk a kommunikációt, mint a magunk hátterét adó forrásokkal, vagy a biztonságunkat adó kultúrával való szolidaritásunkat. Ha a választott taktikám lehetetlenné teszi számomra, hogy szóba álljak veled, talán fel kéne tennem a kérdést, vajon megfelelő-e az a taktika egy tömegmegmozdulás számára.

Ebben a dialógusban valóban meg kell küzdenünk azért, hogy tisztelhessük egymást. Senki sem követelhet magának morális fensőbbséget. Senkinek közülünk nem kizárólagos joga, hogy terveket készítsen, hogy meghatározza a politikánkat. Akik az erőszakmentesség, az ellenség tiszteletben tartása elvének pártján állnak, ennek a mozgalmon belül kell érvényt szerezniük. De nem ítélheted el vagy hagyhatod figyelmen kívül a Black Blocot vagy egyéb militáns csoportokat, mint 'negatív lázadókat', vagy éretlen, gyerekes elemeket. Ők is rendelkeznek egy politikai perspektívával, amely következetes, átgondolt és megérdemli, hogy komolyan vegyék.

Ugyanakkor a militáns csoportoknak is fel kell hagyniuk azzal, hogy középosztálybelinek, passzívnak és gyávának bélyegzik azokat, akik az erőszakmentesség pártján állnak. A Black Bloc általános tiszteletet érdemelt ki a bátorságával, de ahhoz is egyfajta bátorság kell, hogy a földön ülj, szemközt a rohamrendőrséggel, botok, kövek és Molotov-koktélok nélkül. Bátorság kell ahhoz, hogy felvállald az identitásodat, hogy a saját városodban szervezkedj, ahol nem tudsz eltűnni szem elől, és vállalnod kell a tetteidért a következményeket. Az 'erőszakmentes' nem jelent egyet a 'konfliktuskerülővel', nem azt jelenti, hogy biztos távolságban akarsz maradni az eseményektől. Az erőszakmentes politikai küzdelem lényege, hogy erős konfrontációs helyzeteket hozunk létre, amelyekben megnyilvánulhat a rendszer erőszakossága, majd állva maradunk, és tűrjük, ami következik. A jelenlegi elnyomás légkörében, mikor 88 éves apácákat ítélhetnek egy év börtönbüntetésre tisztán pacifista akciókban való részvételért, az erőszakmentességben rejlő kockázat jóval nagyobb is lehet, mint az anonim utcai harc rizikója.

Világosan kell kommunikálnunk a tömegekkel is, elébük menve és nem reaktív módon. Tudatosítanunk kell az emberekben, hogy mik a céljaink, és mik lehetnek egy-egy akció paraméterei. Képzeljük csak el a Black Blocot, amint bűnmegelőző szórólapokat osztogatnak: "Ha maszkos alakokat látsz, amint kis boltok kirakatát törik be, magánautókat gyújtanak fel és veszélyeztetik a gyerekeiteket, kérdd el a nyilvántartási számukat! Azok ugyanis Zsaruk! A Black Bloc mi vagyunk, és mi nem foglalkozunk ilyesmivel." Beszélnünk kell a még-meg-nem-térítettekkel, ajtóról ajtóra, szemtől szembe; ne tartsunk előadásokat, hanem kérdezzük őket az életükről, azokról a hatásokról, amiket a globalizáció mér rájuk, és kérjük őket, hogy támogassanak minket.

Valódi szolidaritásban kell élnünk egymással. A szolidaritás nem csak annyit jelent, hogy nem mondunk egymásról csúnya dolgokat a médiákban, vagy hogy támogatótüntetéseket szervezünk a fogvatartottak mellett. A szolidaritás annyit jelent, hogy mindannyiunk közös érdekét a magunk közvetlen, személyes vágyai, sőt biztonsága fölé helyezzük. Annyit jelent, hogy egymás szándékait és céljait támogatjuk, még akkor is, ha azokkal csak részben értünk egyet. Nem úgy, hogy azt mondjuk, "csináld csak a dolgod, én is teszem a magamét", hanem úgy, hogy valódi felelősséget vállalunk az akcióinkért és azért, ahogyan azok másokra hatnak, túl önmagunkon vagy a közvetlen csoportunkon. A nagyobb szabadság több felelősséget kíván. Tömegmegmozdulásokon az egyéni döntéseknek kollektív hatásuk van. Némely taktika olyan, mint azok a nagyhangú fiúk a megbeszéléseken, akik minden rendelkezésre álló helyet kitöltenek, és mindenki másnak lehetetlenné teszik, hogy a hangját hallassa. A zsaruk nem annyira érzékenyek a nüánsznyi különbségekre. Ha az egyik csoport Molotov-koktélokat dobál és ablakokat tör be, az erősen befolyásolhatja a rendőrség reakcióját egy pacifista csoport megjelenésére, egy háztömbbel arrébb. Talán a lakóközösség maga sem érzékeli a szubtilis különbséget aközött, hogy ég a szomszéd bank, és ég a szomszéd üzlet. Egyszóval, ahogy a nagyhangú srácoknak is meg kell tanulniuk alkalmanként hátralépni és befogni a szájukat, hogy mások is szóhoz juthassanak, úgy az erős konfrontációra játszó taktikáknak is néha vissza kell fogniuk magukat, csak hogy hagyjanak megvalósulni más lehetőségeket is.

Szolidaritás az utcán. Védelmeznünk kell egymást, amennyire csak tudjuk, de minimum figyelnünk, hogy a másikat ne sodorjuk szándékosan veszélybe. Ahogyan persze az egyik csoport a védelmet elképzeli, az megfelelhet annak, amit egy másik a veszélyeztetésről gondol. Egy barikád úgy tűnik, hogy véd, de ha a te stratégiát a feszültség leszállítása, akkor egy barikád valójában még veszélyesebbé teheti a helyzetedet. Tisztelnünk kell egymás választását. A szolidaritás annyit jelent, hogy ha leülök a földre egy rohamrendőri egységgel szemközt, és te éppen mögöttem vagy, akkor visszatartod a tömeget, nehogy eltapossanak, nem pedig köveket dobálsz a fejem fölött. Ha pedig át akarsz törni egy rendőri sorfalon, és én mögötted vagyok, akkor támogatlak ebben, nem pedig visszafoglak. Jogunkban áll szolidaritást kérni és elvárni mindenkitől, akik együtt akarnak kint lenni az utcán.

A szolidaritás arról is szól, hogy számonkérhetőek legyünk egymás előtt, hogy kritizáljuk, amit együtt teszünk, hogy tanuljunk a hibáinkból, és így lehessünk még hatékonyabbak. A kritika nem támadás: a jó kritika a tisztelet jele, mintha azt mondanánk: "Tudom, hogy közös érdekünk, hogy ezt a munkát jobban csináljuk".

És talán a legfontosabb: legyünk kreatívak. Csak hogy stimuláljuk a gondolkodásunkat, meg kéne próbálnunk egy akciót erre az egyszerű elvre építeni: tilos a kipróbált, agyonhasznált taktikák használata! Semmi szimbolikus "törjünk-át-hogy-letartóztassanak", semmi kődobálás a Starbucks kávéházak ablakaira. És, könyörgöm, semmi unalmas rigmus, amilyenek a vietnami háború óta (ha nem még régebbről) reciklálódnak. Mindez legalábbis hasznos gondolatkísérlet volna. Ki kéne lépnünk ezekből a sémákból. Váratlannak kell lennünk, váltogatnunk a ruháinkat, a taktikáinkat, ott megjelenni, ahol nem várják, azt tenni, amit nem várnak tőlünk. Ha azt várják, hogy összetörünk egy McDonalds'-t, akkor ingyen ételt osztunk szét, és így tesszük lehetetlenné a működését, az alkalmazottakat pedig arról kérdezzük, hogy hogyan hat rájuk a globalizáció. Ha feketébe öltözött militánsok feltűnésére számítanak, akkor a militánsok halványlilába öltözve jelennek meg, a pacifisták pedig megrendezik a Demokrácia Temetését, gyászruhában és fekete fátylakban körülvéve a Fehér Házat. Ha azt várják tőlünk, hogy ötös csoportokban fogunk nyugodtan sétálni, hogy letartóztathassanak minket, akkor eltűnünk, majd valahol egész máshol jelenünk meg újra. Ha az utcai harcos kemény mag ledönt egy falat, nyolcvan éves apácák legyenek az elsők, akik áthatolnak a vörös zónába. Ha elzárják a találkozót és a védelmi rendszerüket egy falra összpontosítják, akkor a város többi részét szálljuk meg. Ha elrejtik a csúcstalálkozót megközelíthetetlen helyszínekre, akkor mi hazai pályán játszunk.

Ezek kemény kihívások, de ezek ilyen idők, és nem is lesznek könnyebbek. Túl sok mozgalmat láttam már szétforgácsolódni és elbukni, színielőadásba vagy önszeretettől csöpögő moralizálásba fulladni. Szeretném megnyerni ezt a forradalmat! Nem hiszem, hogy megvan a gazdasági és a társadalmi esélyünk, hogy egy másikat indítsunk el, ha ez elbukik. És a győzelmi esélyek annyira karcsúak, hogy az egyetlen lehetőségünk az, ha ravaszak, tervszerűek vagyunk, és szorosan kitartunk egymás mellett. Vállvetve kell harcolnunk, még akkor is, ha nem értünk egyet. És ha képesek leszünk erre, ha képesek leszünk megtartani ezeket a különbségeket a mozgalmunkon belül, akkor tettünk egy lépést azok felé a még nagyobb kihívások felé, melyekkel akkor kell majd szembenéznünk, ha győzünk, és elkezdünk felépíteni egy alapjaiban más világot.