Csepeli György-Örkény Antal-Kim Lane Scheppele
A kelet-európai társadalomtudomány szerzett immunhiányos beteségének tünetei

1. Elveszett illúziók

Az államszocialista rendszerek Kelet-Európaszerte bekövetkezett gyors és váratlan összeomlása nyomán megfigyelők és résztvevők egyaránt azt hitték, hogy miután a modernitást megvalósító intézmények sorában kialakul a parlamenti demokrácia, az alkotmánybíróság, a szabad polgárok önkéntes társulásai, a szabad média, az önszabályozó piac, a virágzó középosztály, a nagylelkű burzsoázia, ezek az intézmények majd jólétet eredményeznek az egyes kelet-és közép-európai országok népei számára. A forradalmi önkívületet és szellemet azonban hamarosan felváltotta a redisztribuciós rendszerből a piaci rendszerbe történő átmenet által okozott politikai és társadalmi másnaposság. A GDP drámai mérséklődése, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, az emelkedő munkanélküliség, a szegénység térhódítása és a női szerep közszférát érintő dimenziójának lecsökkenése sokkot eredményezett, melyet tovább súlyosbított egyes történelmi kísértetek feltámadása, mint a joboldali szélsőségesség, a nacionalizmus, a xenofóbia, az anti-szemitizmus, a másokkal szembeni türelmetlenség. Mindehhez társult a bűnözés szaporodása, a népegészségügyi helyzet romlása, valamint a társadalmi védőháló meglazulása. És ez a hanyatlás a társadalomkutatást sem kímélte meg.

Számos volt szocialista országban a szociológiai kutatás vagy nem létezett korábban, vagy ha volt, akkor a kutatást áthatotta és ezáltal ellehetetlenítette az ideológia. Más volt szocialista országokban a kutatás viszonylag szabad maradt, de a nyílt publikálás lehetetlen volt. A szociológiai kutatás bármelyik típusáról is beszélünk, az új posztszocialista valóság kihívásaira a szociológiai kutatás sehol sem volt képes megfelelő reakciót mutatni.

Senki sem látta előre, hogy milyen hallatlan mérvű lesz az államszocializmusból örökölt kulturális szféra megmaradási ösztöne, beleértve a tudományos kutatás intézményeit is. A kulturális újratermelés szféráját általában véve természeténél fogva konzervativizmus jellemzi, mivel a gyakorlati megoldások keresését és a pragmatikus érdeklődési irányt többnyire aláássa az örök igazság keresésének (ür)ügye. A működésbeli konzervativizmus tendenciája csak fokozódott az államszocializmusban, ahol nem csupán a kulturális újratermelés, hanem a társadalmi újratermelés teljes egészében a közpostosítás és a köponti újraelosztás hatalmának alávetettje lett. Meglehetősen paradox, hogy a legalábbis elméletileg kívánt radikális változás avantgardja a kulturális újratermelésben résztvevő értelmiségieknek éppen abból a csoportjából került ki, mely az újraelosztás rendszerébe maga is mélyen beágyozódott. Ők voltak az államszocializmusból a pluralista demokráciává és piacgazdasággá való átalakulás előfutárai. Az átalakulás során derült ki, hogy a kulturális újratermelés szférája a változásokkal szemben az egyik legellenállóbb szférának bizonyult. Még az avantgard értelmiségiek is átlátták, hogy a változások logikája érdekeik ellen való. Következésképpen, továbbra is felléptek az összes társadalmi szférát átható változtatás igényével, miközben ebből kivonták saját munkahelyüket, intézményüket, tansléküket, kiadójukat, szerkesztőbizottságukat vagy tantestületüket.

A változással szemben mutatott ellenállás azonban nem talált támogatásra a gazdasági és a politikai erők részéről, aminek az lett a következménye, hogy nem volt olyan kulturális tevékenység, beleértve a társadalomkutatást is, melynek ne romlottak volna fokozatosan de biztosan az anyagi feltételei. A kutatási pénzek elfogytak vagy jelentős mértékben leapadtak, miközben a társadalomtudományi kutatás korábbról örökölt intézményi keretei érintetlenek maradtak. Mindezeknek az lett a következménye, hogy a társadalomtudomámyi kutatás teljes rendszere kritikus állapotba került, amelynek részint a pénzügyi források hiánya volt az oka, részint a változásra való képtelenség. A korábbi tudományos életművek elvesztették hitelüket és összeomlottak. Ugyancsak paradoxon, hogy a tudományos életművek kudarca nem csupán a hivatalosan jóváhagyott "ideológiai szocialista vállalkozók" némelyikét sujtotta, akiknek szembe kellett nézniük azzal, hogy az államszocializmus eltűnésével a forrásokhoz való kiváltságos hozzáférésük véget ért. Az egykori ellenzéki politikai részvétel által felnövesztett tudományos bálványoknak is meg kellett kóstolniuk az eltűnés és feledés keserűségének ízét.

Ugyanakkor új életművekre alapozott új pályák nem indulhattak el, mivel a régi rendszer tovább tartott. Ennek eredményeként az egyetemek és a társadalomtudományi intézetek puszta héjjá válván kiürültek és alkalmatlanná váltak arra, hogy betöltsék a vizsgálódás és a társadalmi visszacsatolás funkcióit. Ezzel egyidejűleg magánintézmények jöttek létre, amelyek a meglévő társadalomtudományi kutatási hálózat legjobbjai közül elszívtak egyeseket. Ezeknek az intézményeknek a piaci irányulásai és gazdasági szempontjai azonban lehetetlenné tették a tudományos tevékenység szabályai és mércéi szerint történő életműépítést.

E negatív fejlemélnyek szemléje önmagában is riasztó, de a valódi kép még szomorúbb. Az államszocializmus négy évtizede alatt a kutató és oktató intézmények fejlődése és infrastrukturája (ide értve a könyvtárfejlesztést, a kommunikációs lehetőségeket, az informatikai forradalommal való lépéstartást) jelentős hátrányt szenvedett. Az átalakulás évei alatt ez a hátrány nem csökkent. A problémákat csak súlyosbították a régi berendezésekhez nem illeszkedő, szeszélyes és spontán új technológiai fejlesztések.

Kim Lane Scheppele észrevételei
A Közép- és Kelet-Európával foglalkozó nyugati szakértőket 1989 előtt szintén ideológiailag diktált kutatási prioritások és ideológiai alapokon megszerzett kutatási pénzek mozgatták. Jóllehet sok fontos kivétel ismeretes, Közép-és Kelet-Európa számos nyugati szakértője azért működött ezen a területen, mert antikommunizmusánál fogva abban volt érdekelt, hogy kimutassa Kelet-Európa alacsonyabbrendűségét a Nyugathoz képest, vagy azért dolgozott a szakértő, mert baloldali szimpátiáinál fogva a valóságosan létező szocializmushoz képest vonzóbb szocializmus iránt érdeklődött. A pénzügyi támogatás szintén e két főirányt követtte. miközben persze sokkal több pénz ment azokhoz az antikommunista kutatókhoz, akik készen álltak a Nyugat védelmi és biztonsági érdekeit szolgáló kutatások elvégzésére. Amikor a hidegháború egyszer csak véget ért, a nyugati kutatási forrásokat terelő prioritások is megváltoztak, ami számos kutatót megzavart, akik korábban a szocializmus rendszerének vizsgálatai alapján szerezték hírnevüket. De a baloldali kutatók sem jártak jobban, akiket a reálisan létező szocializmusnak a reálisan létező kapitalizmus egyik válfajává történő átalakulása tanácstalansággal töltött el, és mindezt egykori elvtársaik a keleti társadalomkutatók között ráadásul lelkesen üdvözölték.

Bár a régióval 1989 előtt hivatásszerűen foglalkozó nyugati kutatók életműve keleti kollégiáik életműveivel ellentétben nem roppant össze, a nyugati kutatóknak szembe kellett nézniük a kutatási témák szerkezetének radikális átalakulásával. A nyugati szakértők számára hirtelen kiderült, hogy valójában nem is voltak szakértői annak a régiónak, amely huszadik századvégi történelmének legnagyobb változását élte meg anélkül, hogy ők a változás előrejelzésére képesek lettek volna. A kutatásokat pénzelő intézmények megváltoztatták prioritásaikat. Míg korábban a nukleáris elrettentést és a konfliktus-megoldást előtérbe helyező kutatási felhívások uralkodtak, addig egyik napról a másikra a demokratizáció és a privatizáció kutatására történő felszólítások születtek. A szakértők gyorsan irányt váltottak, hiszen sose volt idegen tőlük, hogy arra forduljanak, ahol a pénz volt. Ha valaki korábban a fegyverzetellenőrzést kutatta, most az etnikai konfliktusok kutatására szakosodott. Más a kölcsönös elrettentés helyett a privatizáció felé fordult. Aki a hiánygazdaságban kialakult munkaerőáramlást vizsgálta, most az új vállalkozók kutatására állt át. A kutatási pénzek elnyerésére irányuló kutatási tervekből kibontakozó szép új világ kategóriát és fogalmait nem szakértők alkották meg, hanem a napi sajtóban publikáló nyugati újságírók, akik "átmenetről", "posztkommunizmusról" és  "a történelem végéről" írtak. Amint ezek a kifejezések a kutató értelmiségi diskurzus részeivé váltak, egyre kevésbé lett fontos, hogy mit is jelentenek ezek a kifejezések a helyszínen és hogyan változnak Közép-Európától Közép-Ázsiáig, miközben a kutatási pénzek elnyerése végett egyre-másra születtek a "régióról" és a "kommunizmusból való átalakulásról" szóló pályázati szövegek.  Minderre ugyanis elegendô pénz volt.  Miként megvoltak a pénzt adó intézmények is, amelyek a biztonsági vizsgálatokat, valamint a kétpólusú világ egyéb patológiáit kutató vizsgálódások számára biztosították a pénzt a hidegháború alatt. A régióban végzendő újonnan támogatott kutatások most a lehető legtöbb országot magába foglaló összehasonlítást tették szükségessé mind a régióba tartozó, mind a régión kívül fekvő országok között, mivel az lett a cél, hogy a Kelet és Nyugat között feltételezetten még mindig meglévő különbésgekre vonatkozó tételt be lehessen bizonyítani. Ez a törekvés hatalmas mennyiségű adattömeget és statisztikai adathalmazt eredményezett, amelyet a komputerizált nyugati társadalomtudományi kutatóműhelyekben elemezni lehetett.

Mi történt az 1989 előtt közép-kelet-európai támákon dolgozó nyugati kutatókkal? A szocialista-barát kutatók azt találták, hogy korábbi elvtársaik a liberalizmuson kívül másról sem hajlandók beszélni. Az antikommunista kutatók végül is szemtől-szembe találkoztak az egykori ellenséggel, és riadtan tapasztalták, hogy az is pénzt kér. De a leginkább nyilvánvaló tény az volt, hogy riasztóan megnőtt az egyenlőtlenség a társadalomtudományban, hiszen a Kelet kutatására fordított pénz kizárólag Nyugatról érkezett. A keleti kutatási apparátus, mint annyi minden egyéb a kulturális területen, összeomlott.

2. Találkozás a vírussal

Az amerikai indiánok felfedezésével foglalkozó legújabb történelmi művek egy érdekes ellentmondásra hívják fel a figyelmet: bár a jól felfegyverzett behatolókkal szemben kifejtett reménytelen katonai ellenállás következtében az új világrész bennszülött lakosai közül számosan meghaltak, a bennszülött lakosság megtizedelődésének igazi oka a behatolók látogatásának egyik akaratlan következménye volt. Az európaiak láthatatlan élő mikroorganizmusokat hoztak magukkal, amelyek akadálytalanul behatoltak a bennszülöttek szervezetébe, akikből hiányzott az ellenállóképesség a testük számára teljesen ismeretlen baktériumokkal és vírusokkal szemben. Az ellenálóképtelenség folytán tünetek jelentek meg rajtuk, amelyek sokkal nagyobb pusztítást vittek végbe köztük, mint a behatolók által foganatosított szándékos megtorló és korlátozó intézkedések. Valami hasonló készül most Kelet-és Közép-Európában, persze a szándéktalan hatások ebben az esetben természetesen nem magyarázhatók meg a biológia segítségével, hanem ehelyett a politikai, társadalmi és gazdasági tényezőkhöz kell folyamodnunk.

Ebben a cikkben azt kívánjuk megvizsgálni, hogy milyen hatásokkal járt a Közép-és Kelet-Európába történő nyugati behatolás a társadalomtudományok területén. A beteség neve gyarmatosítás. A következőkben a nyugati gyarmatosító törekvésekre válaszként mutatott néhány tipikus stratégiát szeretnénk jellemezni, amelyek a kéretlenül elnyert és "felszabadított" státuszba került egyes közép-és kelet-európai országokban élő társadalomtudósok között megjelentek.

a. Adatszolgáltatás

A nyugati behatolók mohón vetették rá magukat korábban elérhetetlen titkos archívumokban és egyéb titkosított adatbázisokban tárolt adatforrásokra, amelyek az információk elzárására épülő rendszer összeomlását követôen megnyíltak a köz számára. A bennszülött társadalomtudósok képtelenek voltak a költség- és időigényes elemzések elvégzésére. Szerepük az archivumok kapuinak kinyitására  és az adatbázisok kiszolgáltatására egyszerűsödött. Felmerült az igény egy másféle új szolgáltatás iránt is, amely új adatbázisok létrehozásával volt kapcsolatos. A Nyugaton elérhető kutatási pénzekből hatalmas összegeket fordítottak arra, hogy a lehető legtöbb poszt-szocialista országban összehasonlító kutatásokra kerüljön sor. Ezeknek az összehasonlító kutatásoknak az volt a céljuk, hogy az átmeneti peridódus állitólagos sajátosságaira derítsenek fényt a politikai kultúra, a társadalmi attitűdök, a privatizációs motívumok, a jogtudat és jögkövető viselkedést stb. dimenzióiban. Az erőfeszítések mögött meghúzódó ideológiai cél "demokrácia projekt"-ként jellemezhető, melyről úgy vélték, hogy a nyugati modellt követve és másolva, felülről bevezethető és megvalósítható a poszt-szocialista társadalmakban.

A bennszülött társadalomtudósok szerepe egyfelöl az adatgyüjtésben, másfelöl az adatszolgáltatásban merült ki. A bennszülött szociológusok ebben a minőségükben  "adatexportáló vállalatok"  alkalmazottaivá váltak azzal a feladattal, hogy a nyugati társadalomkutatókat adatokkal lássák el, akik az információ birtokában növelhették tudományos elismertségüket és az otthoni kormányszervek számára bebizonyíthatták nélkülözhetetlenségüket. Mivel a szimbolikus és pénzügyi hatalom egyenlőtlenül oszlott meg a nyugati és a keleti társadalomkutatók között, a kapcsolat aszimmetrikusan alakult. Miután ez a helyzet létrejött, csapdaként csapódott a kelet-európaiakra, nem hagyva meg számukra az autonóm kiút lehetőségét.

b. A keletiek megsegítése a nyugatiak önsegélye révén

Az államszocializmust követő időszak egyik jellemző sajátossága a legkülönbözőbb fajta nyugati Kelet-Európa szakértők szakadatlan zarándoklata volt Kelet-és Közép Európa földjére.  A régióban eleinte arra gondoltak, hogy a társadalomtudományok nagyarányú segély előtt állnak, amely az egykori Marshall segélyhez lenne hasonló. A látogatók azt mondták, hogy segíteni, fejleszteni jöttek, ám valódi céljuk az adatokhoz való hozzáférés volt. Később kiderült, hogy a nyugati és a keleti tudósok egymástól eltérően értelmezték a segítség fogalmát.  A keletiek azt hitték, hogy a segítség az ő jobblétüket és előrehaladásukat célozza, míg a nyugatiak arra gondoltak, hogy a segítségnek az a célja, hogy a megsegítendőknek valamit tenniük is kell annak érdekében, hogy bebizonyítsák, méltók a segítségre. Miközben várták a méltó teljesítmény megjelenését, a segítők addig is segítettek önmagukon, és megpróbálták lerövidíteni az időt, mire a megsegítendők végre készen állnak majd arra, hogy kimenekítsék őket a bajból.  Ez az egyoldalu segítési folyamat a nyugati társadalomkutatók hosszantartó és stabil kelet-európai tartózkodását eredményezte.  E szakértôk felettébb előnyösnek tartották magas napidíjaikat, nagylelkű javadalmazásukat és fizetésüket, ami jelentős mértékben meghaladta kelet-európai kollégáik inséges javadalmazását. A nyugatiak szempontjából nézve a helyzetet, nem volt arra ok, hogy az megváltozzon. A keletiek akarhatták volna ugyan a változást, de nem voltak abban a helyzetben, hogy bármit is tehettek volna a változás érdekében.

Hiba volna azt feltételezni, hogy a segítő kapcsolat e különös paradigmája az egyéni racionális döntések sorozatában alakult ki.  A különböző tudományos nyugati segély-programok, például a TEMPUS mérlegének megvonása egyértelműen bizonyítja egy alaposan átgondollt intézményi stratégia létét, mellyel szemben semmiféle eltérő egyéni cselekvésnek nem volt létjoga. Az intézményi elrendezés volt a fő ok .( A támogatások mögött néha rejtett, néha nyíltan megmutatkozó politikai motivációk és érdekek is meghúzódtak.  Erre példa a TEMPUS pénz, melyet eredetileg egyes kelet-európai országok megsegítésére szántak, de később az Európai Unió dél-európai tagországainak megsegítésének fő eszköze lett belőle.  Egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy TEMPUS csak azokat a Közös Programokat fogja finanszírozni, amelyekben dél-európai országhoz tartozó intézmény is részt vesz.).  Ugyanez mondható el a kelet-európai országok összes fontos jótevőjéről, ide értve a Világbankot, és annak ambiciózus című FEFA programját (Felzárkózés az Eurapai Felsőoktatáshoz).
A Világbank olyan bürokratikus szabályozást léptetett életbe, amely a nyugati beszállítókat és nyugati intézményeket rendkívüli módon előnyben részsítette. A keleti részvétel e programokban a legtöbb esetben csak ürügy arra, hogy a segítség-önsegítség zárt köre megvalósulhasson.

c. Központosítás és monopolizáció

A nyugati szakértők bekapcsolódása az egyes közép-kelet-európai társadalmak életébe az adatok és információk korábban sosem látott felhamozódását eredményezte. Az adatokhoz való hozzáférés azonban gyakorlati okonál fogva először a nyugatiak előjoga volt, hiszen ők gyakorolták az ellenőrzést a legfontosabb nyugati társadalomkutató központokban tárolt nemzetközi adatbázisok és adatbankok fölött. Tényként állapítható meg, hogy az egyes poszt-szocialista országokban élő kutatók (az egyes közép-kelet-európai országok között történelmi okok folytán fennálló bizalmatlanság és gyanakvás folytán) képtelenek is lettek volna együttműködni és sok esetben fogalmuk sem lett volna egymás létezéséről, ha az egyes nyugati kutatóközpontok segítségével nem lépnek egymással kapcsolatba.

d. Agyelszívás és janicsáriskolák

A "béketábor" kapuinak megnyitásával Közép-Kelet-Európában szinte nem volt olyan társadalomtudós, aki ne próbált volna kapcsolatba kerülni egy-egy nyugati kollégájával. Hasonló stratégiát követtek az intézmények is. A kapcsolatképzés és az önreklám módszerei azonban még felfedezésre vártak, hiszen az államszocialista patternalizmus védernyôje alatt serm az egyes személyeknek, sem az egyes intézményeknek nem volt módjuk arra, hogy megtanulják a nyugati igényeknek és elvárásoknak megfelelő magatartást. Kivételes esetekben egy-egy kelet-európai tudós karrierja Nyugaton is felívelt. Az együttműködés bizonyos formái megjelentek egyes kutatóhelyek és egyetemi tanszékek között. A korábban már jellemzett asszimetria folytán azonban a kelet-európai cselekvők iszonyatos beilleszkedési nehézségekkel kellett, hogy számoljanak.  A nyugati sikerek ára a visszatérés csökkenő valószínűsége volt. Könnyen túlasszimilált renegát lett a sikeres kelet-európai tudósból, aki elismerést és státuszt vívott ki maguknak a nyugati tudományos közösségben. Hiba volna azonban pusztán az erkölcsi vagy karakterbeli tényezők fogyatékosságaira gondolnunk. A változatlan kelet-európai tudományszerveződési háttér teszi lehetetlenné a visszatérést. A közép- és kelet-európai tudományos közösségek képtelenek visszafogadni nyugatra tévedt tékozló fiaikat, mivel a szerkezet, melyben működni kénytelenek, maradi provincializmusra sarkall, merev és technikailag felettébb elmaradott.

Modern társadalomtudományi képzési programok egész raját hozták létre a nyugaton abból a célból, hogy a felnövekvô közép-kelet-európai nemzedékek legkiemelkedőbb képességű tagjai felsőfokú végzettséget szerezzenek, és ezáltal szellemi vértezethez jussanak a poszt-szocialista valósághoz való konfliktusok igazodásában. Sajnálatos módon ezeket a programokat a társadalomtudományok Nyugaton kialakult paradigmája szerint alakították ki, miáltal  jól láthatóan hiányzott belőlük az specifikus tudás és történelmi szempontrendszer, amelynek révén a frissen diplomázott szakemberek megérthették és elemezhették volna szülőhazájuk társadalmi viszonyait. Frissen szerzett tudásuk következésképpen a nyugati társadalmak posztmodern valóságából származott. A fiatal társadalomtudósok - közgazdászok, szociológusok, történészek - hazatérvést szembesültek azzal a helyzettel, hogy hazájukban nincs a feministák által vizsgált nemi kérdés, senki sem hallott a homoszexuálisok emberi jogairól, szó sincs a  multikulturális minták szerint megszerkesztett különböző válóságok versenyébôl származó üzközésekről, és se terep, se laboratórium nincs arra, hogy a társadalmi valóság loglineáris modeljeit tesztelhessék. Mindezzel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy nincsenek olyan közép-európai országok, melyben ne lehessen a posztmodernitás egyik vagy másik jellegetes vonására rábukkanni.  A kelet-európai társadalmakban bujkáló posztmodernitás súlya és fontossága azonban nem vethető össze a nyugati társadalmakat kínzó problémák posztmodern dimenzióival.  A külföldön kiképzett fiatal kelet-európai társadalomtudósok státusza leginkább a sok száz évvel korábban kiképzett janicsárok történelmileg tragikus példájával vehető össze, akiket annak idején Isztanbulba harcoltak, hogy kiképzésük után Allah hűséges harcosai és rendíthetetlen híveivé váljanak.

A képzési csere másik oldalát nézve megállapítható, hogy számos kelet- és közép-európai egyetemen programokat kínálnak nyugati egyetemi hallgatók számára. Egyes programokat a nyugatiak számára is érthető nyelveken tanítanak, ráadásul magas színvonalon.  Ugyanakkor, a kelet-európai tudományos közösség integrálatlansága és az egyes nemzeti tudományos közösségek regionális identitásának hiánya folytán a helybeli képzési programok csak a baccalaureátus fokozat szinjén képesek kielégíteni az igényeket, amelyek ezen a szinten még szükségképpen specializálatlanok, és az egyes nemzeti társadalmakat csak az antropológiai esettanulmányok módjára képesek megjeleníteni.

Kim Lane Scheppele észrevételei
Az 1989-ben bekövetkezett változások a nyugati társadalomtudósok új raját csábították a régióba.  Sokan e tudósok közül nem ismerték ezeknek az országoknak a nyelvét, történelmét, nem rendelkeztek megfelelő háttérismeretekkel ahhoz, hogy ezekben az országokban dolgozhassanak, amelyek oly jelentős következményekkel járó változásokon mentek keresztül, beleértve a társadalomtudományokat érintő változásokat is.  Mindazonáltal ezek a naív újonnan jöttek hatalmi helyzetben érkeztek állomáshelyükre, s ottani mércék szerint szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkeztek. A munkájukat övezô összefüggések ismeretének hiányában az újonnan jött nyugati szakértôk tipikus módon félreértették az általuk felkeresett országok társadalomtudósainak szegénységét, és az ínséget intellektuális elmaradottságként észlelték. Ha akadtak olyan kelet európai tudósok, akik nem olvasták a legfrisebb nyugati folyóíratokban közzétett cikkeket a társadalmi folyamatok matematikai modellezéséről, a nyugati társadalomtudós nyomban azt feltétlezte, hogy keleti kollégája túl primitív ahhoz, hogy megértse ezeket a technikákat.  Ha a nyugatiak jobban tisztában lettek  volna a régióban szokásos kutatási feltételekkel, akkor levonhatták volna azt az ésszerűbb következtetést, hogy a kelet-európai könyvtárak szűkös költségvetéséből egyszerűen nem telik a nyugati folyóiratok előfizetésére a magas nyugati árakon, és efféle könyvtári háttér nélkül aligha volna elvárható bárkitől is, hogy lépést tudjon tartani a nyugati irodalommal. És ha voltak olyan keletiek, akik dirib-darabokból óriási fáradsággal létrehozták ugyanazokat a technikákat, amelyeket a nyugatiak már régóta alkalmaztak, akkor a nyugati látagtó erre lenézéssel reagált, mondván, hogy az ilyesfajta próbálkozásokban nincs semmi eredetiség.  Ha a kelet-európai társadalomtudósok képtelenek voltak arra, hogy személyi számítógépeiken csodálatosan rafinált programokat futassanak, akkor a nyugatiak feltételezték, hogy a kelet-európaiak képtelenek a szisztematikus munkavégzésre, jóllehet arra is gondolhattak volna, hogy a számukra hozzáférhető számítógépek hardware-je és szofware-je kelet pénzhiányos viszonyai között elérhetetlenek. Ha kelet-európai társadalomkutatók eredeti eszmékkel jöttek elő a kutatási folyamat során, különösen ide értve azt az esetet, amikor ezek az eszmék a régió egyes országainak törtrénelmi sajátosságaival voltak kapcsolatban,  akkor a nyugatiak nyomban azt feltételezték, hogy a keletieknek fogalmuk sincs azokról a nyugati modellekről, amelyek jóvoltából az egyes  "kis országok"-ra vonatkozó átlalánosítások megszülethetnek. Amikor kiderült, hogy a kelet-európiak jóval többet tudnak a társadalmi és politikai gondolkodás történetéről, a régió történelméről, valamint a jelenkori kultúra jellemzőiről mint a nyugatiak, akkor az utóbbiak azt kérdezték, hogy hol vannak a hipotézsek.

A nyugatiak számára szokásos követeztetések levonását lehetővé tevő tudás javarészt a Nagy Tudomány szervező elveinek megvalósítása révén születik. A Nagy Tudomány Nyugaton manapság ott jön léte, ahol nagy pénzek vannak. Kiváltképpen azokra a vizsgálatokra adnak Nyugaton sok pénzt, amelyek keretében az egyes országok sajátosságaira tekintet nélkül végeznek kutatást a társadalmi attitűdök mérésére szolgáló azonos módon megszerkesztett skálák segítségével.  Az általuk tanulmányozott ország nyelvét nem beszélő nyugati kutatók  többnyire féltucat vagy még annál is több országot vizsgálnal egyszerre, és emiatt rá vannak utalva egy "helyi"  kutató szolgálataira, aki biztosítja, hogy a kutatás a nyugati sztenderek szerint menjen végbe, nyugati módszerek kerüljenek alkalmazásra, és olyanok vegyen részt a kutatás kivitelezésében, akik tudják, hogy a nyugati kutató mire kiváncsi. A helyi kutató tehát kutatási segéderővé válik, akinek az lesz a feladata, hogy a projekt egy részét levezényelje, anélkül, hogy fogalma lenne az egészről. Nem az a feladata, hogy átlássa az egész kutatást. Ennél sokkal fontosabb, hogy a kutató tökéletesen beszéljen angolul, miáltal képes lesz arra, hogy áthidalja a vezető kiutató és a vizsgált társadalmi valóság közötti szakadékot. Másszóval az a helyzet, hogy a nyugati kutatónak szüksége van valakire, aki áthozza neki az adatokat egy olyan világból, amelyiktôl ôt nyelvi és kulturális különbségek válsztják el, s ráadásul a kutatási feltételek is teljesen szokatlanok. Ha a helyi kutató jól végzi a dolgát, akkor a nyugati kutató észre sem veszi, hogy az adatok az egyik kulturából át lettek alakítva egy másik kultúra igényei szerint, egyszóval a nyugati kutató zárójelbe teheti ezeket a problémákat. És mivel a kulturális áttétel problémái már nincsenek bene az adatbázisban, a nyugati kutató joggal feltételezheti, hogy a helyi kutatóra többé nincs szüksége, és mire eljön annak az ideje, hogy az általa összegyűjtött adatok elemzésébe fogjon, addigra már nélküle is boldogul.  Ez lehetővé teszi a nyugati kutató számára, hogy úgy hagyja el a terepet, hogy bármiben is segítene a keleti kutatónak, hogy a helyi adatgyűjtésnél többet tegyen. A kutatási módszertan sztenderd szabályai, valamint a  kutatási költségvetésbe épített kifizetési akadályok miatt a vezető kutató kötelezettségei egyszer és mindenkorra megszűntek, mihelyt a helyi adatgyűjtés költségei kifizetésre kerültek.

Mindezért részben a Nyugatról érkezett érzéketlen kutatók hibáztathatók, részben a kutatási pénzeket folyósító intézmények a hibásak. A kutatási pénzek általában véve csak arra valók, hogy a keleti kutatók által végzett adatgyűjtést ki lehessen fizetni belőlük, arra azonban már nincsenek külön források, hogy a könyvtári fejlesztés is megvalósuljon. S kutatási segéderőket ki lehet fizetni, de nincs pénz új számítógépekre. A kutatási terv megvalósításával közvetlenül összefüggő költségek megengedettek, de tilos az olyan befektetés, melynek eredményeképpen a kelet-európai társadalomkutatók maguk is megcsinálhatnának egy hasobnló kutatást.  Ha fejlesztésre egyáltalán kifizethető valami, akkor azt az egyetem fogja elnyelni, amely otthont ad a kutatási költségvetésnek. Márpedig ez az egyetem Amerikában van. Valójában az a helyzet, hogy a legtöbb amerikai kutatásfinaszírozó intézmény kiköti, hogy a vezető kutatók amerikai állampolgárok legyenek, ami eleve valószínűtlenné teszi, hogy egy keleti egyetem valaha is otthont adjon egy nagyobb kutatás költségvetésének. A kelet-európai kutatásokat finanszírozó egyik legfontosabb intézmény az IREX (International Research and Exchanges Board). Újabban ez az intézmény is felhagyott azzal a szokásával, hogy Nyugatra érkező keleti tudósok projektjeit támogassa, és a továbbiakban csak olyan programot hajlandó támogatni, amelyben van nyugati résztvevő is. Jóllehet nem kizárt, hogy ezáltal számos értékes együttműködés jön létre, az eredmény minden bizonnyal az lesz, hogy a keleti tudósok még jobban függeni fognak nyugati kollégáiktól, akik nélkül még reményük sem lehet majd arra, hogy kutatási terveik pénzügyileg megalapozhatók legyenek.

Mivel a kutatást végző nyugati kutatók gyakran egyáltalán nem tartózkodnak a terepen, természetszerűen fel sem tűnik számukra, hogy mennyire mások a kutatási tervek realizálázának körülményei Keleten mint Nyugaton. Nyugaton a legtöbb kutatónak egyetlen állása van, mely megélhetéséhez elegendő jövedelmet biztosít, s a kutatást e munkakör szerves részeként végzeheti.  Keleten egészen más a helyzet.  A kelet-európai egyetemi tanároknak a fizetése nem elég a megélhetésre, jövedelmüket egyéb forrásból is ki kell egészíteniük.  Ezáltal könnyű prédájává válnak azoknak, akik nyugati kutatási pénzzel a zsebükben a helyszínre érkeznek. A nyugati kutatók számára az természetes, hogy  elithelyzetben lévő személyek csak olyan munkára vállalkoznak, ami iránt tényleg érdeklődnek. A nyugatiak képtelenek észrevenni, hogy a keletiek számára a kutatásba való bekapcsolódás lehetővé teszi annak az elképzelésnek a dédelgetésést, hogy ezáltal kapcsolatba kerülnek a Nyugattal,  partneri viszony jön létre köztük és a nyugati fél között, és a kutatásba való bekapcsolódás által nemcsak pénzhez, hanem egyenlőnek álmodott kapcsolatokhoz is jutnak.

Miután az adatokat megszerezték, a nyugatiak hazamennek, és a keleteiek számára elkezdődik a várakozás, hogy egyszer nyugati kollégája "megsegíti" majd.  A nyugati kutatók nyugodtan mondhatják nekik, hogy "ti is publikálhattok a kutatás és a kapott adatok alapján, s ugyanúgy karrert csinálhattok mint mi!".  De ez a kijelentés tévedésen alapul.  A keleti kutatóknak nincs annyi kutatásra fordítható szabad idejük, mint a nyugati kollégáiknak.  A keleti társadalomtudósok értelmiségi darabbér rendszerben dolgoznak, fizetésük virtuális, egyetemi kurzusaikért csak szimbolikus jövedelmet húznak, s gyakorlatilag minden idejüket pénzkeresésre fordítják.  Hol van az a "szabad" idő, mellyel a nyugati tudósok rendelkeznek, amikor fizetés nélkül kutatnak és írnak? Aligha van szabad ideje annak a keleti szakembernek, aki hat kurzust tanít egy szemeszterben, gyakran különböző városokban, melyek között rossz a közlekedési összekötetés, és ezen kívül egy vagy két Nyugatról finanszírozott kutatást vezet, és közben maga is fordít. Ha ez nem elég, akkor adjuk hozzá azt az időt, ami ahhoz kell, hogy az illető cikket írjon a helyi sajtóba. Mindezekért a nyugatiak azzal fizetnek, hogy a keleti tudóst csekély honoráriumért meghívják előadni saját egyetemükre, vagy fizetik egy-egy konferencián való részvételük utiköltségét és a szálloda számláit.  Nem csoda, hogy a régióból aki tud, az Nyugatra menekül, ahol egy embernek szokásszerűen csak egy állása van, egy fizetéssel, és a tanításra fordítandó idő sem túl sok. Ilyen élet után nagyon nehéz visszatérni a Keleten szokásos értelmiségi pályára.

3. A vírus neve: racionalizáció

A Kelet-Európába történő nyugati behatolási stratégiák jogossága ellen nincs igazán jó érvünk, még ha figyelembe is vesszük, hogy ez a behatolás sok tekintetben hasonlít a kelet-európai történelemből fájdalmasan jól ismert korábbi behatolásokra. Nem vitás, hogy a nyugati kormányok, intézmények és értelmiségiek racionalizációs és modernizációs  törekvései jól védhetők a kelet-európai társadalmak elmaradottságának felszámolására irányuló célokra való hivatkozással. Az elmaradottság különböző elemeit az államszocializmus különböző mértékben tartósította, és talán nem járunk távol a kelet-európai helyzet pontos jellemzésétől akkor, ha azt mondjuk hogy a jelenlegi helyzet a poszt-feudalizmus, a pre-kapitalizmus, a jóléti állam, valamint a születő nyers kapitalizmus különös egyvelege. A valóság megértésére és megváltoztatására irányuló törekvések következésképpen csak akkor vezethetnek eredményre, ha minden lehetséges perspektívát hasznosítanak, beleértve a bennszülött perspektívákat is. Távolról sem az a célunk, hogy a nyugatiakat hibáztassuk egyoldalúan. A racionalizáció vírusának befogadására  a bennszülöttek kétségtelenül nem voltak felkészülve. A vírus inkább megbetegített őket, semmint hogy elősegítette volna gyógyulásukat.

Számos oka van annak, hogy a racionalizációként azonosított vírusra a bennszülöttek nem megfelelő reagálást mutattak. Először is megemlíthetjük a kelet-európai társadalomtudósok hamis identitását, amely nem képes megszabadulni a küldetéstudattól és az értelmiségi létnek a hajdani orosz intelligencia értelmében vett meghatározásától. Akik e hagyományt követik, azok képtelenek belátni, hogy megismerési horizontjuk bezárul, fundamentalizmussá torzul, és ezáltal csak tágul a társadalomtudományi gondolkodás nyugati és keleti paradigmája közötti kognitív szakadék.

Ez a különbség a hamis identitás egy másik forrásához is elvezet bennünket. A keleten beszélt társadalomtudományi nyelv összeegyeztethetetlen a Nyugaton használt nyelvvel. És itt nemcsak arra gondolunk, hogy a keletieket és a nyugatiakat az anyanyelvek különbségei elválasztják. Ez a különbség akkor is létezik, ha mindkét fél beszél egy közös akadémiai nyevet (mely nem kell, hogy feltétlenül az angol legyen). A félreértés és kommunikációképtelenség oka mélyebb, és szinten a világ megkonstruálásának és reprezentációjának különbségeire verethető vissza. A kelet-európai társadalomtudományi írásokban hemzsegnek az áttételes és metafórikus kifejezések, amelyek egyfelöl szerfelett homályosak, másfelöl telis-tele vannak történelmi és kulturális utalásokkal, melyek csak az adott kifejezéseket használók számára érthetőek, ha egyáltalán érthetőek. Ez a társadalomtudományi kifejezési készlet egyszerűen lefordíthatatlanná teszi a Keleten született társadalomtudományos szövegeket, és azok számára is lehetetlenné teszi a kelet-európai társadalomtudományi gondolkodás értékeihez történő hozzáférést, akik szeretnék azokat megérteni. Ráadásul a keleti értelmiségiek büszkék is arra, hogy beszédük konfúz és titokzatos, és lenézik a világos és ésszerű fogalmazást.

E dolgozatban korábban már céloztunk arra, hogy a nyugati behatolással szemben mutatott védekezésképtelenség és gyengeség valószínűleg legfontosabb oka a kelet-európai tudományos közösség dezintegrált állapota.  Nincsenek olyan közös tudományos társaságok, kutatóintézetek, integrált felsôoktatási intézmények, nemzetközi szerkesztôbizotttságok által irányított folyóiratok, és közösen finanszírozott kutatási alapok, amelyek lehetôvé tennék, hogy az egyes kelet-európai országok és tudósok ne egymás ellen  versenyezzenek a külső, (rendszerint) nyugati  intézmények által folyósított kutatási pénzekért.  A játszma résztvevőinek helyzetüket egy nem zéró-összegű játszma mintájára kellene, hogy definiálják, mert ha ezt nem teszik,  akkor marad a jelenlegi bellum omnium contra omnes helyzet közöttük.

Arra is utaltunk korábban, hogy a kelet-európai társadalomtudományi intézmények nem is igazán akarnak változni a nyugati demokráciákban megszokott normák és szabályok szerint. A felzárkózásra nincs is remény egészen addig, amíg Közép-és Kelet-Európában a kulturális újratermelés szférájában le nem bomlik a finanszírozás központi ellenőrzésének rendszere, s nem diverzifikálják a pénzek elosztását, beleértve a magánforrások részvételét is. A Kelet-Európában élő tudósoknak meg kell érteniük, hogy nem tartható tovább és nem is hozható vissza az államszocializmus idején működő finanszírozási rendszer, melynek központjában az új eszmék megszületését ellenőrző, monopolhelyzetben lévő tudományos akadémiai apparátus állt.  A felsőoktatásnak ki kell szélesednie, nyitottabbá, rugalmasabbá és versenyképesebbé kell válnia.

A kulturális újratermelés szférájának megreformálatlansága, belerétve a társadalomtudományi intézményrendszer merevségét és zártságát, lehetetlenné teszi a tehetséges fiatal kuatók és tanárok beáramlását. A frissen végzettekre támaszkodó utánpótlás elmaradása folytán nem meglepő, hogy a tudományos poziciót betöltôk átlagos életkora jelentősen megemelkedett. A tehetséges fiatalok következésképpen arra kényszerülnek, hogy elhagyják az országot, janicsár-iskolákban tanuljanak, vagy eleve ne is foglalkozzanak tudománnyal, s helyette a közszolgálati, politikai vagy gazdasági poziciókat vegyék célba.

Kim Lane Scheppele észrevételei
És mégis, mindezek mellett a Nyugat számára a keleti értelmiségi, úgy ahogy van, misztikus jelenségnek tűnik.  A misztikum egy része onnan származik, hogy a Nyugat azt látja, hogy a keleti értelmiségieket a közéleti szférában messze inkább komolyabban veszik mint őket Nyugaton. A misztikum másik része abból a felismerésbôl táplálkozik, hogy a Nyugaton működő oktatók és kutatók közül milyen kevesen vannak azok, akiket értelmiséginek lehetne nevezni, és egyáltalán, milyen alacsony az egyetemi oktatási és kutatási szférán kívül az értelmiségiek aránya.  Ezzel szemben Keleten a felsőoktatási intézményekben  és a kutatóintézetekben dolgozók egyben értelmiségiek is, és igen sokan vannak, akik értelmiségiek anélkül, hogy a felsôoktatásban vagy a kutatásban lennének. Az is a misztikumhoz tartozik, hogy még a legkevésbé érzékeny nyugatiak is látják, hogy a keletiek náluk messze jobban tudnak hősiesen szenvedni. A keleti régió sok nyugati kutatója őszintén irigyli a keleti értelmiségieket azért, hogy intenzív, ismerős, társadalmilag magasra értékelt intellektuális klimában élnek.

Nem igazán egyszerű dolog egy nyugati számára, hogy megértse, miként is zajlik Keleten az értelmiségi élet. A keleti értelmiségiek hosszú éveken át zárt körben, egymással fenntartott intenzív kapcsolatok között éltek, ami arra tanította ôket, hogy olyan nyelven beszéljenek egymással, melyet a körön kívül állók ha karnak sem érthetnek meg. Az újonnan jöttek számára, különösen ha még a nyelvet sem ismerik, szinte lehetetlen megtanulni azoknak a vitáknak a rejtett kódjait és történeti meghatározóit, melyek a ott élők számára maguktól értetődőek. Végül is ezek az éretelmiségiek hosszú éveken át éltek egymás társaságában, megfosztva a külföldi utazások lehetőségétől. Az elzártság eredményeképpen zárt és intenzív értelmiségi közösségek jöttek létre. A fordítás természetesen egyirányú volt, nyugati szakirodalmat fordítottak keleti nyelvekre, de keleti nyelveken íródott szövegekről alig készült fordítás valamilyen ismert nyugati nyelvre.  A Nyugaton íródott könyvek lefordított változatai széles körben elérhetők Keleten, míg a Keleten íródott könyveket csak kivételképpen jelentettek meg a nyugati kiadók. Ez az egyoldalu kommunikáció hozzájárul ahhoz a benyomáshoz, hogy a Nyugat a tudás szülőhelye. Ez azt jelenti, hogy a nyugatról érkezettek Keleten gyakran már évek óta tartó vitákba csöppennek, melyekben képtelenek kiigazodni. Számukra ez kényelmetlenségérzést okoz, miközben mindenki más már eleve tudja, hogy kinek mi az álláspontja.

A nyugati látogató számára további talányok forrása a felsôoktatásban és az akadémiai intézetekben dolgozók bifurkációja, ami mögött mind a mai napig az egzisztenciát érintô különbségek gyaníthatók. Ugyancsak talányokkal teli az a bifurkáció, melynek egyik pólusán a sokat utazó, nyugati nyelveken jól beszélő értelmiségiek, másik pólusán az otthon maradó, a helyi vitákban részt vevő értelmiségiek foglalnak helyet. Ezek a megkülönböztetések a társadalomtudományos értelmiséget olymódon rétegzik, aminek nem könnyű a megfelelőjét Nyugaton megtalálni, és a Nyugatról érkezettek gyakran nem is értik azokat a jelzéseket, melyek a keleti értelmiségiek helyét egyik vagy másik csoportban kijelölik. A keleti kutatók és oktatók egyébbként szintén nem értik a nyugati kutatók hierarchikus pozicióját és presztizsét mutató jelzéseket, és nem tudják, hogy hatalmas különbségek vannak egyetem és egyetem között (például kutatóegyetem vs. tömegképzô egyetem között), valamint folyórat és folyóirat között (például névtelen referálókkal működő folyóirat vs. referálatlan közleményeket közlő folyóirat között). Keleten nem tudják, hogy a nyugati oktatók és kutatók rangját a tanítás és a publikálás helye sokkal jobban meghatározza, mint az, amit éppen élőszóban mondanak. Azt mondhatom tehát, hogy igen sok a zavar és a kommunikációs akadály az értelmiségi élet legelemibb szintjén is.

4. Hamis tudat

Nincs sok okunk arra, hogy az államszocializmus kulturpolitikáját idealizáljuk. Ugyanakkor biztonsággal állíthatjuk, hogy a kutatási és felsőoktatási intézmények intellektuális mocsarában csodával határos módon életben tudtak maradni sokan, akik jelentős teljesítményt alkottak, és érintetlenül maradhattak az elszigetelt elefántcsonttornyok is. Ezeknek a teljesítményeknek természetesen nem volt sok esélyük arra, hogy a hivatalos elismerést és jóváhagyást élvező ál-értelmiségiek ál-teljesítményei által uralt terepen presztízsre és rangra tegyenek szert.  A megfelelő nyilvános értékelés kritériumainak hiánya a tényleges teljesítményt elérő szerzőket megfosztotta az elismeréstôl, és a magánélet láthatatlanságába száműzte őket. Az átmenet során a kalickák kinyíltak, és legalább elméletileg lehetővé vált az autonóm módon megvalósított értelmiségi hivatás. Ezzel egyidejüleg azonban számos értelmiségit megint elcsábított az ideológia és a politika.  Az ürügy az orosz "intelligencija" jól ismert hagyatékénak őrzése volt, melynek értelmében az számithat Keleten értelmiséginek, akinek küldetése van, aki valamilyen prófécia valóra váltásán ügyködik. Különbség csak abban volt, hogy melyik ideológia üzenetét továbbították: egyes értelmiségiek úgy érezték, feladatuk a nemzet újraélesztése, míg más értelmiségiek úgy vélték, hogy feladatuk a társadalom demokratikus megváltása. Mindkét ideológia erőteljes gyakorlati következményeket foglalt magába, melyeket igen könnyen tapasztalhatóvá is lehetett tenni.

Két értelmiségi típus jelent meg, melyek mindegyike elárulta  a klasszikus jelentés szerint vett értelmiségi szerepet.  Az első típus útja a politikába vezetett. A politikai pártok, a parlament, az államigazgatás, az önkormányzatok megteltek a tudományok kandidátusaival, elismert tudósokkal, egyetemi diplomásokkal, akiknek semmiféle jártassága nem volt és nem is lehetett abban, hogy miként kell dönteni, alkudozni, tárgyalni, konfliktust oldani. Ehelyett kérlelhetetlen ideológiai háborúba fogtak szimbólumokért és értékekért. A másik típus útja a tömegkommunikáció felé vezetett, ahol az iróasztalukat és kutatóműhelyüket elhagyott értelmiségiek ideológiai és politikai háború frontharcosaiként tűntek fel, és kegyetlenül éles publicisztikai fegyverekkel kulturharcot vívtak egymás ellen cikkeikben, pamfletjeikben, a nyilvánosság előtt folytatott szenvedélyes vitáikban. Magyarországon legalábbis, az átmenet nehézségei által megkínzott társadalom a lehető legpasszívabban szemlélte a szeme elôtt zajló ideológiai öldöklést, és az 1994-es májusi választásokon százával küldte a parlamentbe az arctalan, névtelen, ismeretlen képviselôket, akik az éretelmiségi kíválóságnak soha, semmikor, semmiféle jelét nem adták.

Valószínűleg számos gyakorlati út visz ki a kolonizációs csapdából, ám szilárdan hisszük, hogy valójában csak egyetlen mód van arra, hogy a közép-kelet-európai társadalomtudomány megszabaduljon a racionalizáció szerzett immunhiányos megbetegedést okozó virusától és a tünetektôl. Ez az út az egykor Karl Mannheim által jellemzett autonóm és független értelmiségi szerep ujrafelfedezése útján vezet.  E szerep perspektívájából nézve a kelet-európai társadalmi táj teljesen új dimenziói válnak láthatóvá.  Ez az újrafelfedezés nem lehet nyugati hatás következménye, a racionalizáció és a modenizáció egyébként nemes szándéka a kelet-európai értelmiséget csak letaszítja az önfelfedezés útjáról. Távol álljon tôlünk a Nyugatról behozott tudományosság fontosságának tagadása abban, hogy  a kelet-európai értelmiség újra tudja definiálni az elôtte álló álló feladatokat. Ugyanakkor szeretnénk hangsúlyozni, hogy rendkívüli mértékben szükségesnek tartjuk a kelet-európai társadalmi valóság történelmi és kulturális egyediségébôl adódó hagyomány, valamint a fejlett nyugati társadalomtudományok posztmodern elméleti eszközkészletének ötvöződését.

Mi lehet a fôkuszban? Vagy a gazdasági racionalitás nyelvén fogalmazva, mit tudhat Kelet Európa a nyers adatokon és a külső szabványok szerint megtermelt tudományos árukon kívül eladni a Nyugatnak? Nézetünk szerint számos választási lehetőség kínálkozik. Először is a kelet-európaiak a paradoxonok és ambivalenciák páratlan tudásával rendelkeznek, ami nélkül egyszerűen nem lehet semmiféle közép-kelet-európai valóságot reprezentálni és hitelesen megjelníteni.  A régiót kínzó ellentmondásokat nem feltétlenül oldhatják fel a csinos elméletek, de annál inkább alkalmasak lehetnek ezek az ellentmondások arra, hogy az értelmet kihívó talányokként tűnjenek fel. Két példát említünk. A piac Közép-Kelet-Európában tökéletlennek tűnik, de szerintünk tévedés volna a tökéletlen piacot egy végső tökéletesedés felé haladó intéményként elgondolni, ha egy zavarba ejtő, ellentmondások együtteseként, a racionalitás és irracionalitás keverékeként is el lehet gondolni. Másik példánk a nemzet. A nemzet narratíváját Kelet-Európában az állampolgárság és a kulturális értelemben vett nemzeti hovatartozás  inherens ellentmondása feszíti, melyet semmilyen elméleti erôfeszítés nem oldhat fel.

Korábban már szóltunk róla, hogy a nyugaton létező posztmodern jelenségekkel a kelet-európai posztmodern jelenlét korántsem vethető össze. Arra azonban elegendő a kelet-európai tapasztalat is, hogy kiegészüljön a posztmodernitásra vonatkozó tudásunk. Akár ironikusnak is találhatjuk, hogy a kelet-eruópai társadalmi valóság a társadalmi élet posztmodern, modern, és hagyományos egymás mellett élésének termékeny talaját képezi. Következéképpen, az ilyen körülmények között élô emberek mintha jobban ráhangolódnának a társadalmi valóság bonyolult és sokszínű aspektusainak észrevételére, szemben a hajdani vasfüggöny mai nyugati oldalán élő emberekkel, akiket ma már csak kognitiv függöny választ el a keleten élôktôl. Ennek az újfajta különbségnek a vizsgálata is megérne egy misét.

Harmadszor, hatalmas lehetőséget kínál a közös kelet-európai kulturális örökség, melyet a közös európai kulturális örökség jegyében ki lehetne aknázni, miáltal fel lehetne kelteni Nyugat-Európa szolidaritásérzetét Kelet-Európa iránt. Úgy véljük, hogy míg az egyes nemzetek részéről külön-külön történő erőfeszítések kudarcra vannak ítélve, addig az egybehangolt és szervezett nemzetközi együttműködés a társadalomtudományok minden területén, de kiváltképp a kelet- és közép-európai régióra vonatkozó tudományos ismeretek terén igen sikeresek, elismertek és keresettek lehetnének.

Végül, nem tudjuk megállni, hogy a közép-és kelet-európai szindróma globalizációját említsük, ami alatt azt értjük, hogy az elkövetkezô évszázadban a növekvő mértékű információcsere szükségszerűen a világ különböző részei közötti együttműködést kell, hogy eredményezze. A Nyugaton élve, tanúi lehetünk annak, hogy Nyugaton számos olyan jelenség bukkan fel, amelyek nyugtalanítóan hasonlítanak a keleti létben megtalálható eredetijükre. A nyugati féltekén is felbukkanóban van a  jobboldali szélsőségesség, a bürokratizáció, az állampolgársági jogok semmibevétele, a xenofóbia és a társadalmi kórlélektan számos egyéb eleme, melyekről Bibó István még 1946-ban a közép-és kelet-európai kisállamok nyomoruságairól értkezve oly eleven leírást adott. Feltelezzük, hogy  a kelet-európai társadalomtudománynak igen sok mondandója lehet a nyugati társadamak számára is.

Kim Lane Scheppele észrevételei
Mivel a posztmodernizmus szirénhangjai még nem csábították el a kelet-európai értelmiségieket attól, hogy a közélet porondjára kilépve cselekedjenek, számosan vannak közülük, akik aktív részeseivé váltak az 1989 óta tartó változási folyamatoknak. A cinizmushoz szokott nyugatiak őszinte csodálkozással figyelik, hogy az értelmiség milyen őszintén és komolyan képes hinni politikai eszmékben, és ugyancsak ámulnak azon, hogy milyen nagy arányban találhatók szociológusok, politológusok, jogászprofeszorok a kelet-európai országok parlamentjeiben, polgármesteri hivataliban és a minisztériumokban. De a nyugati értelemben vett kulturális kritika szempontjából nézve az is megállapítható, hogy ez a nagyarányú politikai részvétel nem nélkülözi a naívitást, és bizonyosan elvonja az értelmiségieket a nyugatiak számára legfontosabbnak tekintett feladattól, a publikálástól.

Mégis, a régióban viszonylag hosszabb ideig tartózkodó nyugatiakat csodálattal tölti el, hogy a keleti értelmiség milyen hatalmas terheket képes magára vállalni, miközben felelôsséget vállal azért, hogy tevékeny, alakító részt vállaljon azokban a vitákban, amelyek arról folynak, hogy milyen irányban változzanak meg az egykori pártállami strukturák. Ha a nyugati értelmiség ehhez fogható mértékben gondolkozna el saját felelôségükrôl és társadalmi helyzetükről, az óriási hatást gyakorolna a nyugati társadalomtudományokra éppen úgy, mint a nyugati társadalmi gyakorlatra.  Talán eljött az ideje annak, hogy a nyugati kutatók egy időre pihentessék késő huszadik századi társadalomkutató eszközeiket, és látva lássák a társadalomtudományi tudás mélyreható átalakulását Kelet-Európában. És ezközben talán tanulnak majd abból a rendkívüli időben itt felhalmozódó rendkívüli tudásból is.  Történetileg nézve, a társadalomelmélet legnagyobb változásai a mindent átható nagy társadalmi változások idején következnek be. Kelet-Európában, az itt élô értelmiségben most zajló változások izgatóan új fejleményeket eredményezhetnek a társadalomtudományokban is, ha csak a nyugati társadalomtudományokban szokásos technikák szét nem zúzzák az új eszmék képzôdésének igazi alapjait.

Záró mondat

Annak érdekében, hogy ne vonjuk magunkra a megalománia vádját, és bizonyítsuk szolidságunkat, végezetül fel kell vetnünk a kérdést, hogy az általunk felkínálható szellemi javak nem hasonlítanak-e azokhoz a díszekhez, melyeket a bennszülöttek szüntelenül eladásra kínáltak új uraiknak. Az új urak azonban vonakodtak a kért ár megfizetésétől, s csak üveggyöngyöket kínáltak cserébe.
Nem tudjuk a választ.

Post Scriptum

Ennek a cikknek az előzménye egy 1991-ben tartott elôadás volt, melyet Wessely Anna és Csepeli György tartott a "Magyarország a világban" c. konferencián. A szerzôk azt az álláspontot fogalmazták meg az előadásban, hogy a rendszerváltozás következményeként a kelet-európai társadalomtudományokra nagy nemzetközi jövô vár. A várakozások nem igazolódtak. A jelen cikket Ann Arborban, Éva és Robert Darvas által rendelkezésünkre bocsátott lakás barátságos konyhájában írta angolul a két magyar szerző. Kim Lane Scheppele Budapesten ismerkedett meg a kézírattal, és készséggel vállalkozott a kommentálásra. Az így elkészült cikket a Replika folyóirat angol nyelvű különszáma kívánta megjelentetni az 1995-ben Budapesten megrendezett II. Európai Szociológiai Kongresszus alkalmából. A megjelenés azonban késett, a szöveg megjelent az Interneten, majd 'The Colonization of East European Social Science' cimmel 1996-ban megjelent a Social Research 63-ik kötetének második számában (487-510 oldal). Ugyanazon évben a cikk megjelent a Replika végül is megszületett angol nyelvű különkiadásában, kiegészítve érdekes keleti és nyugati vitaírásokkal. Jelen szöveg az angol eredeti szószerinti magyar fordítása.
 

Irodalom

Andorka, Rudolf (1993) ‘Institutional Changes and Intellectual trends in som Hungarian Social sciences’, in East European Politics and Societies, 7(1)

Bence, György (1992) ‘Transition and Transfer in Hungarian Academe’, in East European Politics and Societies 6 (3), pp. 319-335.

Wessly Anna - Csepeli György (1992) ‘A kelet-európai szociológia kognitív esélyei’,  in Replika 3 (1-2), pp. 1-7.

Tamás Pál (1992) ‘Hungarian Sociao research of the 199O's, Continuity and Discontinuity’, in Est European Politics and Societies 6 (3), pp. 336-359.
 
 

(megj: Csepeli György - Örkény Antal - Kim Lane Schappele ”A kelet-európai társadalomtudomány szerzett immunhiányos  betegségének tünetei”, Közgazdasági Szemle, vol. XLV, március, pp. 247-260.)