Toxik
NEKÜNK MINDANNYIUNKNAK SZABAD
AKARATUNK VAN... NEKEM NEM!
(válasz a fönti írásra,
2002. augusztus)
 

Hogy Németország a demokrácia rendíthetetlen fellegvára-e, nem tudhatom, de gyanítom, a kapitalizmus fellegváraként erre a megjegyzésre legföljebb ironikus formában szolgált rá. Lévén a kapitalizmus, legfőképpen annak uralkodó (monopolisztikus) formája, jószerivel törvényszerűen vonja maga után a hatalomkoncentrációt (ha a hatalom számszerűen mérhető, egy lépéssel még kevesebbet is kell megtenni érte), eleve idegen a demokrácia eszméjétől, azaz az életünkbe való közvetlen beleszólástól. A megvásárolt szabadság nem válhat valódi szabadsággá a többség számára (s a törpe uralkodó réteg is inkább tűnik a rendszer, “a terv” szolgálójának), hisz’ életed időarányosan “vásárolhatod vissza”, ily módon ha végigdolgozod az életet, folyamatosan épp annyit érhetsz el, hogy apró darabokban kapsz valamennyi “szabadidőt”, mikor is az ugyan általad (is) előállított, ám azóta rengeteg láncszemen átment, és így elidegenített termékek fogyasztásának szentelheted erőidet. Igaz ez a napi élelmiszertől kezdve a kulturális produktumokig mindenféle földi jóra. Dolgozz, fogyassz, dögölj meg.
Némi szkepticizmussal figyelem azon emberek tevékenységét, akik a politikusok “megjobbításáért” igyekeznek, mert a rendszer valóban úgy van kitalálva (így alakult?), hogy nem a szolgálatot, hanem az uralkodást szívják magukba az ifjú titánok, arra készülnek, hogy eleve védőburokban fognak kormányozni, távol a tömegek szavától. Az, hogy a tömegek mostanság inkább hallgatnak, annak következménye, hogy az emberek jó része beletörődött a megváltoztathatatlannak hitt “ők odafönn megmondják, én idelenn nyelem a békát, és legföljebb a lépcsőházban pufogok egy sort”-állapotba. A legfőbb kérdés tán az lehet, hogy a politikusszakma becsülete valaha helyreállítható-e közvetlen tettek útján, vagy, éppen a rendszerre, annak megváltoztatására való hivatkozással új gárdát kellene keríteni. Az alternatívát kereső mozgalmak egyik fő követelése, a helyi önkormányzatok, ezáltal az elszámoltathatóság központi hatalommal szembeni megerősítése természetesen alapföltétel, másképp aligha elképzelhető, hogy a nagypolitikától megundorodott, dolgukat valóban értő tudományos és kulturális szakemberek nagy része önszántából országnyi területek és társadalmi-gazdasági rendszerek élére állna. Számukra és a rendszerkritikusok számára is nyilvánvalónak tűnik, hogy jelenleg aki ilyenbe fog, hiába volna takargatnivalója, a “nincs alternatíva” mottójú kibúvóval meg tudja magyarázni a politikai színtéren való ottlétét.
Ami a tudás és más erények birtoklásával kapcsolatos kitételt illeti, alulról valóban ésszerűnek tűnik az “ártatlanság elvesztése” Rousseau-i szlogenje, hiszen sokan érzünk így, de legalábbis sokan el tudjuk képzelni, hogyan is zajlik egy ilyen folyamat. Az ellentét azonban szerintem sokkal nagyobb: jelenkori politikusaink szinte egytől-egyig a gazdaságkor uralkodó szemléletének gyermekei, ilyenformán annak igen-igen hatásos propagálói, s nem is nagyon akarnak-tudnak kibújni e fő szellemi hatás alól. Döntő többségük a XIX.-XX. század utópisztikus örökségét, illetve a szigorú, már-már matematikai idealizmust alapul véve még mindig úgy gondolja, hogy a folyamatok kedvezőre fordítása puszta kombinációval is lehetséges, a valóság esetlegességének (profánul: a természetes igényeknek) figyelmen kívül hagyásával. A természetes káoszt is kizárólag a játékelméletek, a tőzsdei spekulációk és hasonló “úri passziók” szűrőjén át látják, a lehetőségek sokkal bővebb tárháza, miután az ember képtelen ezeket leírható, összegezhető rendszerbe foglalni, jobbára rejtve marad. Így válik életünk izgalmasnak tűnő, valójában azonban mesterséges keretbe foglalt flippergolyó-létté.
Kérdés továbbá, hogy ugyebár mi a megoldás? Újra szép új világokban kezdjünk gondolkodni? Végleges megoldásokban, amelyek – horribile dictu – Endlösungokba torkolltak egy gyötrelmes évszázad teljes időtartamára, és ma sem látszanak teljesen divatjamúltnak? Vagy egyetlen föladatunk, hogy alkalmazkodjunk az adott pillanatnyi környezethez, hogy meghúzva magunkat, ne ártsunk látványosan, legalábbis a szégyent, amíg lehet, eltussoljuk? Nem túl biztató kilátások. Maradjunk inkább abban, hogy a természeti körülményekhez való alkalmazkodás, egymással szemben az elvek tartása és tisztelete jobb irányadó lehetne. Ehhez viszont mindenképp jól jön, sőt, föltétel, hogy megtaláljuk ismét a kapcsolatot, azaz tudjunk előítéletek és az azokat életrehívó kellemetlen tapasztalatok és viszonyok nélkül egymás szemébe nézni.

1984@theend.hu