Woody Harrelson*
Egy amerikai, aki kicsit elfáradt az amerikai hazugságoktól
 

Az embert, aki munkába visz és hoz, szintén Woodynak hívják. Ez nagy könnyebbség, mert a minimumra csökkenti annak veszélyét, hogy elfelejtsem, hogy hívnak. És Woodmannak szólítom, ő Woodnak hív engem. Ő lett az első barátom itt, mégha az agyára is megy, hogy leszoktam a sörről. Eszes, vicces ember, és talán nincs semmi, amit ne látott volna már azalatt a 33 év alatt, amit a taxija volánja mögött töltött. Már utazgattunk egy ideje, mikor meggyőződtem róla, hogy tényleg bír engem; nem könnyen keveredik barátságba, különösen olyanokkal, akik rapzenét bömböltetnek a kocsijában.

Woodman és én számos dologban egyetértünk, de van egy, amiben soha, és ez az Iraki kérdés. Szerinte Szaddam csak a nyers erő szavából ért. Szerintem nem kéne városokat bombáznunk, ha egyetlen emberrel van bajunk. Irakiak millióit öltük már meg az Öböl-háború kitörése óta, leginkább is a humanitárius segélyek befagyasztásával. Ezt talán abba kéne hagyni. Szerencsére a britek többsége, ahogy azt tapasztaltam, velem ért egyet, és nem Woodmannel. Mintha csak a miniszterelnökük nem vette volna észre ezt.

Három hónapja játszom a West Enden. Remekül érzem magam. Imádom Angliát, imádom az embereket, a parkokat, a színházakat. A darab, amiben játszom, kiváló, a közönség maga az álom. Talán el kéne engednem és csak jól éreznem magam, meg az időjárásról beszélgetni, de ez a háború beette magát a bőröm alá, nem hagy aludni.

Emlékszem, a nyolcvanas években egyszer kosaraztam egy iraki sráccal. Akkoriban volt az Irak-Iráni háború. Nem tudtam akkoriban, hogy az USA és Nagy Britannia mindkét oldalra adott el fegyvereket. Megkérdeztem, hogy mi az ördögért háborúznak egymással folyton, mire ő mondott valamit, ami megmaradt a fejemben: "Ha az embereken múlna, béke lenne. A kormányok csinálják a háborúkat." Az én kormányom pedig most csinálja a második háborút, kevesebb mint egy év leforgása alatt. Na nem. A háborúhoz két fél kell. Mondjuk úgy: "Most tervezi a második bombahadjáratát."

Én is elmentem a Fehér Házba, mikor Harvey Weinstein bemutatta Clintonnak a "Welcome to Sarajevo" című filmjét, amiben én is szerepeltem. Pár pillanatra egyedül maradtam Clintonnal. Akkor éppen azzal voltak teli az újságok, hogy Szaddam kiutasította az országból a fegyverzet-ellenőröket, szóval megkérdeztem tőle, mik a szándékai. A válasza sokmindenre rávilágított. Azt mondta: "Mindenki a háborút akarja. Az egész vezérkar azt mondja, 'Bombáznod kell őket'. De ha csak egyetlen ártatlan ember is meghal, azt nem tudnám elviselni." A szemébe néztem, és hittem neki. Nemigen tudtam, hogy befagyasztotta a humanitárius segélyeket, és ez ártatlanok ezreinek halálához vezetett.

Magam is apa vagyok, szóval nincs az a propaganda, ami képes lenne elhitetni velem, hogy félmillió gyerek halála elfogadható "járulékos veszteség" volna. A tény az, hogy Szaddam Husszein valamikor a "mi fiunk" volt. A CIA segítette hatalomra, csakúgy, mint az Iráni Sahot, Noriegát, Marcost, a Tálibokat, és megszámlálhatatlan további brutális zsarnokot. A tény az, hogy id. George Bush továbbra is ellátta Szaddamot ideggázokkal, és a kapcsolódó technológiákkal, még azután is, hogy az előbb az Irán elleni, majd az iraki kurdok elleni támadások során bevetette. Miközben az Amnesty International Szaddam megszámlálhatatlan atrocitásáról számolt be, köztük a kurdok kínzásáról és elgázosításáról, id. Bush az íróasztala mögül átcsúsztatott az "fiúnak" egy 2 milliárd dolláros "mezőgazdasági" kölcsönt, Thatcher meg egy többszázmilliós exporthitelt. Ezután idősebb Bush hangzatos módon úgy idézte az Amnesty riportokat, hogy azzal az olajháborújához szerezzen híveket.

Egy évtizeddel később Shrub ugyanezt a taktikát folytatja: "Semmi bajunk az iraki néppel." Biztos vagyok benne, hogy félmillió iraki párnak lenne erről mondanivalója. Amerikai vagyok, és elfáradtam a hazugságoktól. A kormányunk pedig nemigen ad mást, csak hazugságokat.

Az iskolákban oktatott történelem maga a botrány. Úgy nőttünk fel, hogy elhittük, Kolumbusz fedezte fel Amerikát. A mai napig megünnepeljük a Columbus Day-t. Kolumbuszt egyetlen dolog érdekelte - az arany. Miután a bennszülöttek kedvesen fogadták, és ajándékokkal halmozták el, ezt írta a naplójába: "Fegyvertelenek... Nem ismerik a vasat... 50 emberrel le lehetne igázni őket, és azt tennék, amit akarunk". Kolumbusz lehetne az USA jelenlegi külpolitikájának legjobb szimbóluma.

Ez egy rasszista, imperialista háború. A háborús sakálok (nem szívesen bántok meg egy ilyen jóképű állatot), akik megszállták a Fehér Házat rútul kihasználták a nemzet gyászát, és egy véget nem érő háború felé fordították, melyet bármely olyan nem fehér nép lakta ország ellen folytathatnak, melyeket mint terroristát határoznak meg.

A Washingtoni fiúk számára a világ nem más, mint egy nagy Monopoly pálya. Fura módon az amerikaiak általában tudják, hogy hogyan is működik a kormányuk. A politikusok mindent megtesznek  az emberekért, akik a hatalomra juttatták őket. Amerikai politikusaink szívéhez éppen azok az óriásvállalatok állnak a legközelebb, melyek a legjobban szennyezik a bolygó levegőjét, és leginkább gyalázzák világszerte az emberi jogokat.

Háborúban azonban az emberek elvesztik a józan ítélőképességüket. Mindenütt zászlók, sárga szalagok, plakátok, és minden mediális csatorna a háborús dobokat üti, szóval még egy értelmes ember is belesüketül. A USA-ban mentsen meg az Isten attól, hogy eszedbe jusson megemlíteni, hogy ez vagy az a háború esetleg nem is jogos, s hogy gyáva dolog 30.000 láb magasságból bombázni egy várost. Mikor a tévés humorista, Bill Maher tett néhány hasonló megjegyzést Afganisztán bombázásával kapcsolatban, a Disney szépen megvált tőle. Egy olyan országban, amely a szólásszabadsággal kérkedik, bizony elveszted a munkádat, ha kiejtesz egy rossz szót.

Az egyik újságban olvastam egy nőről, aki visszatartotta az adójának azt a részét, ami a háborúra ment volna. Valami 17%-ot. Tetszik az ötlet, bár az USA-ban ez több mint 50% lenne. Ha a pénzt energiaként fogjuk fel, azt látjuk, hogy az adók fele, meg az USA kormány energiáinak fele a háborúra, a tömegpusztító fegyverekre van koncentrálva. Az elmúlt 30 év során ez összesen több mint tíz billió dollárra rúg. Gondolják csak el, ha ezt a pénzt az esőerdők megóvására, vagy a fenntartható gazdaság kialakítására fordították volna (nem pedig a kiszáradt dinoszaurusz-cicire, amit már szárazra szoptunk).

Megadom magam Woodmannek, és beülünk egy-két pofa sörre. Megkérdezi, én mit csinálnék Bush helyében. Mi sem egyszerűbb: visszalépnék a Kyotói Egyezménybe. Belépnék a nemzetközi bíróságra szavazók közé. Felhagynék az olyan rablóknak adott megrendelésekkel, mint a Monsanto, a Dupont és az Exxon. Bezárnám az atomerőműveket. Ezzel már ki is mentettem 200 milliárdot a vállalatok kezéből. Még 100 milliárd, ha leállítom a non-corporate drogháborút. Aztán a felére csökkentem a katonai  költségvetést, be kell érniük rongyos évi 200 milliárddal. Ezzel kb. félbillió dollárt spóroltam, csak azzal, hogy nemet mondtam a levegőszennyezőknek, és a sakáloknak.

Aztán visszaadnék 300 milliárdot az adófizetőknek. A maradékból rendesen megfizetném azokat, akik a gyerekeinket tanítják. 100 milliárdot fordítanék alternatív energiahordozók, megújuló energiaforrások kutatására. Újra megindítanám a Chemurgy mozgalmat, amely a farmereket tette a gazdaság gyökerévé, és amelyben búzaszárból, meg zabszárból, rizsszárból készültek tüzelőanyagok, meg papír. Nemcsak, hogy elmennék, de magam szponzorálnám a következő Föld Csúcsot, és fel is szólalnék, persze.

Mikor Woodman a házam elé ér, megkérdezem, hogy helyesli-e az elképzeléseimet. Kapok tőle egy hűvös "igen"-t. De mikor elindul, még visszakiabál: "De sose szavaznék olyasvalakire, aki nem bír el esténként egy-egy korsó sörrel!"
 

*Woody Harrelson (bizony, az a Woody a Született gyilkosokból) irása a Guardianbol, október 17.

forras: znet
ford. erhardt