Slavoj Zizek
    ISTEN HOZOTT A VALÓ SIVATAGÁBAN!
     10/7/01 - Gondolatok a WTC merénylettel kapcsolatban
      - harmadik változat -
 
 
 

    Alain Badiou a XX. század kulcsfontosságú jellemvonását a „Valódi iránti szenvedélyben” (la passion du reel) (1.) határozta meg: az utópikus, vagy „tudományos” projektek, gondolatok, jövőtervek jellemezte XIX századdal ellentétben a XX. század maga a dolog, az oly nagyon várt Új Rend közvetlen megvalósítására tör. A XX. század végső, meghatározó tapasztalata a Valódi mint a mindennapi társadalmi valóság ellentéte közvetlen megtapasztalása - a Valódi, a maga végletes erőszakosságával, mint az árral, amit meg kell fizetnünk a valóság félrevezető rétegeinek lefosztásáért. Carl Schmitt már az első világháború lövészárkaiban is a szemet-szemért küzdelmet üdvözölte, mint a személyek közötti autentikus találkozás lehetőségét: az autenticitás éppen a Lacan-i Valóditól - a Dologtól, amivel Antigoné szembesül, mikor megszegi a Város rendjét - a Bataille-i excessusig hatoló erőszakos transzgresszió aktusában van.
    Mint azt Badiou a sztálinista kirakatperek kapcsán bizonyította, az erőszakos igyekezet, hogy a tiszta Valódit lepároljuk a megfoghatatlan valóságból, szükségszerűen az ellentétébe fordul, a tiszta látszat obszessziójába: ily módon a sztálinista univerzumban a Valódi iránti szenvedély (a szocialista fejlődés könyörtelen kikényszerítése) egy olyan igazság rituális színpadra állításában kulminál, melyben senki sem hisz. Az irányváltás kulcsa annak végső lehetetlenségében rejlik, hogy világos megkülönböztetést tegyünk a kiismerhetetlen valóság és a Valódi némely szilárdan pozitív magja között: a valóság minden egyes pozitív, megkerülhetetlen darabkája a priori gyanút kelt, mivel (mint azt Lacantól tudjuk), a Való Dolog végül is a Hiány másik neve. A Való üldözése így egyet jelent a teljes megsemmisítésével, az önpusztító őrjöngéssel, melyben az egyetlen lehetőség a látszat és Valódi közötti distinkció nyomon követésére pontosan annak MEGRENDEZÉSE egy hamis spektákulum keretében. A jelenséget az az alapvető illúzió táplálja, hogy - mihelyt majd elvégeztetett a purifikáció erőszakos munkája -, az Új Ember ex nihilo fog felemelkedni, megszabadulván a múltbéli hibák szennyétől. Ezen a szellemi horizonton belül a „valóban-létező ember” egyfajta nyersanyag-készletté redukálódik, melyet könyörtelenül ki lehet zsákmányolni az új előállítása érdekében - az ember sztálinista forradalmi meghatározása önmaga körül forog: „ember az, amit meg kell törni, megtaposni, kegyetlenül megdolgozni, hogy előállhasson az új ember.” Itt nyilvánul meg az „átlagos” elemek sora („átlagemberek”, mint a történelem „nyersanyagai”) és a kivételes „üres” elem (a szocialista „Új Ember”, mely kezdetben nem más, mint egy űr, melyet pozitív tartalommal kell megtölteni a forradalmi zűrzavar során) közötti feszültség. Egy forradalomban az Új Ember nem rendelkezik a priori pozitív meghatározottsággal: a forradalmat nem a jelen feltételek között „elidegenedett”, majd a forradalmi folyamat során realizálandó Ember lényegének pozitív tudata legitimálja - a forradalom egyedüli legitimációja negatív: az akarat, hogy a Múlttal szakítsunk. Itt nagyon pontosan kell fogalmaznunk: a sztálinista purifikációs őrjöngés pusztító destruktivitásának oka éppen az a hit, hogy a megtisztító pusztítás bevégeztével MARADNI FOG VALAMI, az éteri „oszthatatlan maradék”, az Új párhuzama. A forradalmárnak - elfedendő a tényt, hogy e pusztításon túl a semmi tátong - szigorúan, perverz módon ragaszkodnia kell az erőszakhoz, mint az autenticitása egyedüli mutatójához, és a sztálinizmus kritikusai általában ezen a szinten értik félre, hogy miért is kötődik a kommunista annyira a Párthoz. Mondják, hogy mikor a szovjetpárti kommunistáknak, 1939-41-ben, kétszer is sürgősen meg kellett változtatniuk a Pártjuk frontvonalát (a Molotov-Ribbentropp paktum után az imperializmus lépett a fasizmus helyébe a főellenség szerepében; 1941 június 22 után, mikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, újra a népi front állt szemben a fasiszta fenevaddal), az elrendelt pozícióváltások brutalitása vonzotta őket. Maguk a tisztogatások ugyanezen vonalak mentén gyakoroltak sátáni vonzerőt, elsősorban is az értelmiségiekre: a tisztogatások „irracionális” kegyetlensége egyfajta ontológiai bizonyítékkal szolgált számukra, tanúskodván a tényről, hogy a Valódival van dolguk, nem csak üres tervekkel - a Párt képtelenül kegyetlen, szóval valódi üzletről van szó...
    Amennyiben tehát a Valódi szenvedélye a politikai színház tiszta látszatába fut ki, akkor az Utolsó Ember látszat iránti, „posztmodern” szenvedélye - éppen ellenkezőleg - egyfajta Valódiban végződik.  Gondoljunk csak az „önsebzők” jelenségére (leginkább nőkről van szó, akik ellenállhatatlan, sürgető  vágyat éreznek, hogy zsilettpengével a testükbe vágjanak, vagy egyéb módon fájdalmat okozzanak maguknak), amely szorosan kapcsolódik a közvetlen környezetünk virtualizációjához: a test valódiságához való visszatérés elkeseredett stratégiáját képezi. A önsebzést mint olyat szembe kell állítanunk az átlagos testtetoválással, mely utóbbi garantálja az alany beilleszkedését a (virtuális) szimbolikus rendbe - az önsebzők esetében a probléma éppen ennek ellenkezője, nevesül magának a valóságnak a követelése. Az önsebzés távolról sem öngyilkossági kísérlet, messze van attól, hogy az önmegsemmisítés késztetését jelezze: az önsebzés radikális kísérlet arra, hogy visszaszerezzünk egy biztos helyet a valóságban, vagy (mint ugyanennek a jelenségnek egy másik nézete), hogy az énünket szilárdan leföldeljük a saját testi valóságunkban, szemben azzal az elviselhetetlen szorongással, hogy önmagunkat mint nemlétezőt észleljük. Az önsebzők leggyakrabban arról számolnak be, hogy mikor meglátják a meleg, piros vért kicsordulni az önmaguk ejtette sebből, úgy érzik, újra élnek, hogy újra szilárdan gyökereznek a valóságban. Így tehát az önsebzés, jóllehet beteges jelenség, mindazonáltal egy patologikus próbálkozás, hogy visszanyerjünk egyfajta normalitást, hogy megmeneküljünk a totális pszichotikus összeomlástól. A mai piacon termékek egész sorát találni, melyek megfosztattak rosszindulatú tulajdonságaiktól: kávét koffein nélkül, tejszínt zsír nélkül, sört alkohol nélkül... A Virtuális Realitás egyszerűen azt az eljárást emeli általános szintre, hogy a termékeket tulajdon lényegüktől megfosztva kínáljuk: a valóságot magát a lényegétől, a Valódi ellenálló, szilárd magjától megfosztva állítja elénk - ugyanúgy, ahogyan a koffeinmentes kávé illata és íze olyan, mint a valódi kávéé, anélkül, hogy az volna, a Virtuális Valóságot valóságként tapasztaljuk meg, jóllehet nem az. A virtualizáció ezen folyamatának végén azonban az elkerülhetetlen Bentham-i konklúzió vár ránk: a valóságnak önmaga a legjobb látszata.
A WTC elleni merénylet a hollywoodi katasztrófafilmekhez képest vajon nem úgy hatott-e, mint a „snuff pornó”*, összevetve az átlagos szado-mazo filmekkel? Ez Karl-Heinz Stockhausen provokatív állításának - hogy t.i. a WTC tornyokba csapódó repülőgépek jelenete lett volna a legvégső  műalkotás - igazságtartalma: a WTC tornyok leomlását valóban felfoghatjuk úgy, mint a XX. századi művészet „valódi iránti szenvedélyének” betetőzését - maguk a „terroristák” tettükkel nem elsősorban valódi anyagi kárt akartak okozni - amit tettek, azt a tett SPEKTAKULÁRIS HATÁSA miatt tették. Az autentikus XX. századi szenvedély, hogy a valóságunkat alkotó látszatok pókhálóján keresztül behatoljunk a Való Dologba (tehát a pusztító Ürességbe), így a Valódival szembeni borzongásban, mint - a digitális speciális effektusoktól a reality tévén és az amatőr pornón kersztül a snuff moviekig kergetett - végső „effekt”-ben kulminál. A snuff moviek, melyek a „való dolgot” közvetítik, valószínűleg a virtuális realitás végső igazságát képviselik. Szoros kapcsolat van a valóság virtualizálása és a megszokottnál jóval erősebb, végtelen és végtelenített testi kín felbukkanása között: vajon a biogenetikával kombinált Virtuális Valóság nem nyit majd új, „feljavított” lehetőségeket a KÍNZÁS előtt, új, soha nem látott horizontokat a fájdalom-elviselési képességünk kiterjesztése előtt (kitágítván a fájdalom elviselésére szolgáló szenzoriális készségünket, új formákat találván elő annak ingerlésére)? Meglehet, hogy de Sade-i álom a kínzás „halhatatlan” áldozatáról, aki a végtelen fájdalmat anélkül viseli, hogy számára megadatott volna a halál menedéke, szintén arra vár, hogy valósággá váljon.
    A végső amerikai paranoid fantasztikum egy idillikus kaliforniai városka fogyasztói paradicsomában élő egyén története, aki egyszer csak gyanítani kezdi, hogy a világa hamisítvány, egy olyan előadás, amit úgy rendeztek, hogy  meggyőzzék arról, hogy való világban él, míg körülötte valójában mindenki színész illetve statiszta egy gigantikus show-ban. Ennek legfrissebb példája Peter Weir ‘Truman Show’ című filmje (1998), melyben a Jim Carrey játszta kisvárosi hivatalnok fokozatosan rájön az igazságra, hogy egy 24 órás, folyamatos tévéshow hőse: otthona egy gigantikus díszlet, ahol állandóan kamerák követik. Az előzmények közül illik megemlíteni Phillip Dick ‘Time Out of Joint’ (1959) című regényét, melyben a főhős egy kis, idillikus kaliforniai városkában éli szerény életét az ötvenes évek végén, és lassan észreveszi, hogy az egész város hamisítvány, mely azért készült, hogy ő elégedett maradjon... A ‘Time Out of Joint’ és a ‘Truman Show’ mögött rejlő tapasztalat az, hogy a későkapitalista kaliforniai paradicsom, éppen a maga hiper-realitásával valahogy IRRÁLIS, szubsztanciátlan, meg van fosztva anyagi természetű tehetetlenségétől. A borzalomnak ugyanez a „valószerűtlenítése” folyt a WTC merénylet után is: míg folyamatosan halljuk ismételni a számadatot a hatezer áldozatról, meglepő, hogy milyen keveset látunk magából a valódi pusztításból - nincsenek megcsonkított testek, nincs vér, nem látjuk a haldoklók kétségbeesett arcát... világos a kontrasztja ez a Harmadik Világ katasztrófáiról szóló beszámolóknak, ahol a médiaverseny lényege, hogy ki tud hamarabb előállni valami borzalmas részlettel: éhhalál szélén álló szomáliaiak, megerőszakolt bosnyák nők, átvágott torkú férfiak. Ezeket a felvételeket mindig meg szokta előzni a figyelmeztetés: „ felhívjuk gyengébb idegzetű nézőink, és a fiatalkorúak figyelmét, hogy a következő felvételek végletesen naturális képeket tartalmaznak” -, amelyet SOHA nem hallottuk a WTC tornyok leomlásáról szóló beszámolókban. Nem egy további bizonyíték volna ez arra, hogy hogyan tarjuk meg - még ezekben a tragikus pillanatokban is - a távolságot, mely Minket Tőlük, az ő valóságuktól elválaszt, mondván, a valódi borzalom OTT történik, nem ITT? (2.) Nem csak arról van tehát szó, hogy Hollywood rendezi a való élet látszatát, megfosztván azt az anyagiság súlyától és tehetetlenségétől - a késői kapitalista fogyasztói társadalomban a „valódi társadalmi élet” maga tesz valahogy szert egy megrendezett hamisítvány jellegzetességeire, ahol a szomszédaink a „való életben” is úgy viselkednek, mint színészek vagy statiszták... A ellelketlenített, haszonelvű kapitalista univerzum legvégső igazsága megint csak magának a „való életnek” az anyagtalanítása, átfordítása egy kísértetjáték keretei közé. Többek között Christopher Isherwood adott hangot az amerikai hétköznapok ezen realitáshiányának, amelyre jó példa a motelszoba: „Az amerikai motelek valószerűtlenek (...) szándékosan valószerűtlennek vannak kialakítva (...) Az európaiak gyűlölnek minket, mert behúzódtunk a reklámjaink közé, hogy itt éljük az életünket, ahogyan a remeték vonulnak el a barlangjaikba, szemlélődni.” Peter Sloterdijk „gömb”-elmélete van itt szó szerint megvalósítva, mint egy gigantikus fémgömb, amely beburkolja és izolálja az egész várost. Évekkel ezelőtt egy sor sci-fi, mint a ‘Zardoz’ vagy a ‘Logan’s Run’ jelezte előre a mai posztmodern állapotot, azzal, hogy ezt a fantáziát kiterjesztette a közösségre magára is: egy elzárt világban steril életét élő, izolált csoport az anyagi romlás valódi világának megtapasztalása vágyakozik. A végtelen számban megismételt képsor a második WTC toronyhoz közeledő, majd abba belecsapódó repülőgéppel vajon nem Hitchock ’Madarak’ című filmje Raymond Bellour által kiválóan elemzett híres jelenetének „real-life” változata, melyben Melanie kikötni készül a bodega bay-i mólónál, miután átszelte a tavat a kis csónakon? Mikor is, miközben a mólóhoz közeledik és (jövendőbeli) szeretőjének integet, az egyik madár (melyet eleinte csak mint kivehetetlen sötét pacnit észlelünk), váratlanul belép a kép jobb szélén, és lecsap a fejére. (3.) A WTC toronyba csapódó repülőgép vajon nem szó szerint a végső Hitchcock-i folt volt-e, az anamorfikus paca, amely örökre megváltoztatta a jólismert, idillikus new yorki panorámát?
    A Wachowski testvérek slágerfilmje, a ‘Mátrix’ (1999) járatta csúcsra ezt a logikát: az anyagi valóság, melyet mindannyian tapasztalunk és érzékelünk magunk körül, tulajdonképpen virtuális - egy gigantikus mega-kompjúter generálja és koordinálja, melyhez mindannyian csatlakoztatva vagyunk. Mikor a hős (Keanu Reeves) ráébred a „valódi valóságra”, egy elkeserítő, kiégett romokkal teleszórt tájat lát - ami Chicagóból megmaradt egy globális háború után. Morpheus, az ellenállás vezére mondja ki az ironikus szavakat: „Isten hozott a való sivatagában”. Nem valami hasonló rend ütötte fel a fejét New Yorkban szeptember 11-én? A város lakói bevezettettek a „való sivatagába” - nekünk viszont, hollywood-korrumpálta nézőknek a táj, és az összeomló tornyok képe csak a nagy katasztrófafilmek leglélegzetelállítóbb jeleneteit juttathatták eszünkbe.  Mikor azt halljuk, hogy a merénylet mennyire tökéletesen váratlan megrázkódtatást okozott, hogy hogyan történt meg az elképzelhetetlen Lehetetlen, eszünkbe kéne jusson a húszadik század másik leírhatatlan katasztrófája, a Titanic pusztulása: az is sokkot okozott, de az ideologikus képzelet már előkészítette számára a helyet, lévén a Titanic a XIX. századi ipari civilizáció hatalmának szimbóluma.  Nem ugyanez érvényes vajon errre a merényletre is? Nem csak a média bombázott minket folyamatosan a terrorista fenyegetéssel; ez a fenyegetés nyilvánvalóan a tudatalattinkban is beépült már, a libidónk tárgya lett - emlékezzünk csak olyan filmek sorára, mint a ‘Menekülés New Yorkból’ vagy a ‘Függetlenség napja’. Ez az alapja annak, hogy a merényletekről gyakran asszociálnak a hollywoodi katasztrófafilmekre: az elgondolhatatlan, ami megtörtént, a képzelet tárgya volt: kimondhatjuk, hogy Amerika azt kapta, amiről fantáziált, és ez volt a legnagyobb meglepetés.  Meg lehetne mindazonáltal fordítani az általános olvasatot, mely szerint a WTC felrobbanása lett volna a Valódi betörése, ami darabokra törte az illuzórikus Gömbünket: éppen ellenkezőleg, a WTC tornyok leomlása előtt éltünk a magunk valóságában, úgy észlelvén a Harmadik Világ borzalmait, mint olyasvalamit, ami valójában nem tartozik hozzá a mi társadalmi valóságunkhoz, mint olyasvalamit, ami (számunkra) csak mint a tévé képernyőjén feltűnő szellem-kép létezik csupán - szeptember 11-én pedig annyi történt, hogy ez a szellemi jelenés belépett a valóságunkba. Nem a valóság lépett tehát be a képbe: a kép lépett be és törte darabjaira a valóságunkat (t.i. azokat a szimbolikus koordinátákat, melyek meghatározzák, hogy mit tapasztalunk meg valóságként). Az a tény, hogy szeptember 11-ét követően sok olyan sikerfilm** bemutatóját elhalasztották (néhány esetben egyenesen dobozban hagyták őket), amelyekben a WTC ledőlésére emlékeztető jelenetek voltak (égő vagy ostromlott óriási épületek, terrorista akciók...), úgy olvasandó, mint annak a fantazmatikus háttérnek az „elnyomása”, amely a WTC tornyok leomlása keltette sokkhatásért felelős. Természetesen nem az itt a lényeg, hogy pszeudo-posztmodern játékot űzzünk azáltal, hogy a WTC leomlását egy újabb média-látványossággá redukáljuk, egy olyan olvasat erőltetésével, mintha a snuff pornófilmek katasztrófa-verziójáról volna szó; a kérdés, amit fel kellett volna tennünk magunknak, miközben a tévéképernyőt bámultuk szeptember 11-én, egyszerűen ez: HOL LÁTTUK MÁR UGYANEZT ÚJRA MEG ÚJRA?
    Éppen most, mikor egy katasztrófa nyers Valódiságával kerültünk szembe, most kell emlékeznünk azokra az ideológiai és képzeleti koordinátákra, amelyek meghatározzák annak észlelését. Ha van bármiféle szimbolikus értelme a WTC tornyok leomlásának, az nem annyira a „pénzügyi kapitalizmus központja” ódivatú felfogásából, hanem inkább abból a képből áll elő, hogy a két WTC torony a VIRTUÁLIS kapitalizmus, az anyagi termelés szférájáról leválasztott pénzügyi spekulációk központjában emelkedett. A merényletek mindent elsöprő hatása csakis annak a választóvonalnak a hátterében magyarázható, amely ma a digitalizált Első Világot a Harmadik Világ „való-sivatagától” szeparálja el. A tudat, hogy egy leszigetelt, mesterséges univerzumban élünk, generálja a felfogást, hogy valami ominózus ügynök folyamatosan a teljes pusztulással fenyeget minket.  Osama bin Laden, a merényletek mögött álló, feltételezett értelmi szerző, következésképpen vajon nem Ernst Stavro Blofeldnek, a legtöbb James Bond film főbűnözőjének, globális pusztító tervek kiagyalójának real-life megfelelője? Itt eszünkbe kéne jusson, hogy az egyedüli hely a hollywoodi filmekben, ahol termelési folyamatokat láthatunk, a maguk teljes intenzitásában, olyankor mutatkozik, mikor James Bond behatol a főbűnöző titkos fészkébe és ott nyüzsgő munkatevékenységnek lesz tanúja (drogfinomítás -és csomagolás, egy rakéta összeszerelése, mely majd New Yorkot fogja lerombolni...). Mikor azután a főbűnöző elkapja Bondot, és körbevezeti illegális gyárán, Hollywood vajon nem ekkor kerül a legközelebb a gyári termelés büszke, szocialista-realista prezentációihoz?  Bond közbelépésének funkciója pedig természetesen az, hogy lángba borítsa a termelés ezen helyszínét, hogy visszatérhessünk létünk mindennapi látszatához, az „eltűnő munkásosztály” világába.  Nem arról van szó, hogy a felrobbanó WTC tornyok képében ez a fenyegető? Külvilág ellen irányuló erőszak ütött vissza ránk?
    A biztonságos Gömb, amelyben az amerikaiak élnek úgy tűnik föl a tapasztalás számára, mint amely Kívülről áll fenyegetés alatt, terrorista támadók által, akik kegyetlenül önfeláldozóak ÉS gyávák, halálosan intelligensek ÉS primitív barbárok. A halott támadók leveleit úgy idézik, mint „vérfagyasztó dokumentumokat” - ugyan miért? Nem éppen olyanok volnának, mint amilyet egy öngyilkos küldetésben elkötelezett harcostól várhatunk? Ha kivonnánk belőlük a Koránra vonatkozó utalásokat, miben különböznének vajon, mondjuk a CIA kézikönyveitől? A nicaraguai kontrák számára készített CIA-kézikönyvek, részletes leírásokkal arra vonatkozólag, hogy hogyan zavarják meg a mindennapi életet, egész addig, hogy hogyan kell eltömni az angolvécéket, vajon nem ugyanerről szóltak - csak MÉG gyávább módon? Mikor szeptember 25-én a tálib vezető, Mohamed Omar molla azzal fordult az amerikaiakhoz, hogy használják a saját ítélőképességüket, mikor a WTC és a Pentagon elleni pusztításra reagálnak, ahelyett, hogy vakon követnék az országa megtámadására irányuló amerikai kormánypolitikát („Mindent elfogadtok, amit a kormányotok mond, legyen az igaz, vagy hamis. /.../ Nem vagytok képesek magatok gondolkozni? /.../ Egyszóval jobb lesz, ha a saját érzéseitekre és a saját felfogóképességetekre támaszkodtok.”), nem voltak vajon a megállapításai, ha irodalmi-absztrakt módon, a kontextusuktól megfosztva értelmezzük őket, meglehetősen pontosak? Ma még inkább, mint eddig bármikor, észben kell tartanunk, hogy az arabok nem egy fanatizált, sötét tömeg részei, hanem rémült, bizonytalan, a maguk törékeny státuszának tudatában levő emberek - gondoljunk csak arra a szorongásra, amit a merénylet Egyiptomban keltett.  Amikor csak ilyen tiszta rosszal találkozunk Odakint, szedjük össze a bátorságunkat, hogy elfogadhassuk a Hegel-i tanítást: ebben a tiszta Odakintben fel kéne ismernünk a magunk lényegének desztillált verzióját. Az elmúlt ötszáz évben a „civilizált” Nyugat (viszonylagos) prosperitása és békéje a kegyetlen erőszaknak és rombolásnak a „barbár” Odakintbe irányuló exportja révén lett megvásárolva: hosszú a történet Amerika leigázásától a kongói vérengzésig. Bármilyen kegyetlennek és közömbösnek hangozzék is, az eszünkbe kell vésnünk, most még inkább, mint eddig bármikor, hogy ezeknek a merényleteknek az igazi hatása jóval inkább szimbolikus, mintsem valóságos:
    Afrikában MINDEN EGYES NAPON többen halnak meg AIDS-ben, mit amennyien a WTC tornyok leomlásakor pusztultak el, és ezt a számot viszonylag limitált pénzügyi eszközökkel csökkenteni lehetne. Az Egyesült Államok épp csak ízelítőt kapott abból, ami a világban nap mint nap folyik, Szarajevótól Groznijig, Ruandától és Kongótól Sierra Leonéig. Ha a new yorki helyzethez még hozzáadnánk az orgyilkosokat és a garázda bandákat, körülbelül lehetne elképzelésünk arról, hogy milyen is volt Szarajevo tíz évvel ezelőtt.  Mikor a tekintetünket még napokkal szeptember 11 után sem tudtuk levenni az egyik toronyba csapódó repülőgép képeiről, mindannyian kénytelenek voltunk megtapasztalni a kellemesség elvén túl megnyíló végletes érzéki/szexuális örömérzést, mely az „ismétlési kényszert” generálta: újra és újra látni akartuk, ugyanazokat a felvételeket ismételték ad nauseam, és a rejtélyes, ijesztő kielégülés, amit a látvány nyújtott, maga volt a legtisztább élvezet. Akkor lehetett igazán megtapasztalni a „reality tévéshowk” hamisságát, mikor a képernyőn figyeltük a két WTC torony leomlását: mégha ezek a show-k „valódiak” is, az emberek csak szerepet játszanak bennük: egyszerűen önmaguk szerepét. A regényekből jól ismert mentegetőzés („a szövegben található szereplők a képzelet szülöttei, valós személyekkel való hasonlóságuk a véletlen műve”) érvényes lehetne a reality szappanoperák résztvevőire is: amit látunk, fikció, még akkor is, ha hajaz a valóságra. Persze a „return to the Real”-t többféleképpen is ki lehet forgatni: hallani olyan feltételezéseket konzervatív oldalról, hogy a nyitottságunk tett minket ennyire védtelenné - azzal az elkerülhetetlen következtetéssel a háttérben, hogy - amennyiben meg akarjuk védeni az „életformánkat” - le kell mondanunk néhány szabadságjogunkról, melyeket a szabadság ellenségei „kihasználtak”. Ezt a logikát röviden vissza kell utasítani: vagy talán nem megy tényszámba, hogy a mi „nyitott”, Első Világbeli országaink az egész világtörténelem leginkább ellenőrzött országai? A Egyesült Királyságban minden közterület, a buszoktól a bevásárlóközpontokig folyamatosan videómegfigyelés alatt áll, nem beszélve a mindenfajta digitális kommunikáció csaknem teljes lefedettségéről. Ugyanezen vonalak mentén jobboldali kommentátorok, mint George Will, azonnal ki is jelentették, hogy lejárt az amerikaiak „szünideje”, vissza kell menni dolgozni a történelembe - a valóság becsapódása lerombolja a toleráns, liberális attitűd elefántcsonttornyát, és a kultúrtudományok textualitás-központúságát. Most kénytelenek vagyunk visszavágni, valódi ellenségekkel foglalkozni a való világban... De ugyan KINEK vágjunk vissza? Bármi legyen is a válasz, soha nem fogja eltalálni a VALÓDI célpontot, így a kielégülésünk sosem lesz teljes. Amerika, amint megtámadja Afganisztánt: a dolog nevetséges volta szemet szúr: ha a föld legnagyobb hatalmú országa elpusztítja az egyik legszegényebb országot, ahol a parasztok éppen hogy képesek a túlélésre a terméketlen hegyek között - nem ez volna a cselekvési kényszer impotenciájának csimborasszója? Afganisztán egyébként ideális célpont: egy ELEVE romokban álló ország, infrastruktúra nélkül, melyet két évtized háborúi pusztítottak... nem kerülhetjük el a feltételezést, hogy Afganisztán mint célpont kiválasztását gazdasági mérlegelések is determinálják: nem a lehető legjobb dolog egy olyan országon kiatölteni a dühünket, amellyel senki sem törődik, és ahol nincs mit elpusztítani? Szerencsétlen módon Afganisztán kiválasztása azt a viccet is eszünkbe juttatja, mikor a bolond az utcán keresi az elveszett tűt, mivel a pincében, ahol elvesztette volt, sötét van. Nem az irónia csúcsa, hogy egész Kabul már most úgy néz mi, mint Dél-Manhattan?
    Ha alávetjük magunkat az azonnali cselekvés és bosszú késztetésének, annyit jelent, hogy elkerüljük a konfrontációt szeptember 11 valódi dimenzióival - a dolog valódi célja, hogy elaltassanak minket abban a biztos meggyőződésben, hogy VALÓJÁBAN semmi sem változott. A valódi hosszú távú veszélyt olyan, további tömegterror-cselekmények alkotják, melyek mellett eltörpül majd a WTC tragédia emléke - kevésbé látványos, de borzalmasabb akciók. Mi a helyzet a bakteriológiai hadviseléssel, mi a helyzet az ideggázzal, mi a helyzet a DNS-terrorizmus perspektívájával (olyan méreganyagok létrehozása, melyek csak egy bizonyos génállományhoz tartozókra jelent veszélyt)?  Marxszal ellentétben, aki még úgy gondolkodott a fétisről, mint valamely szilárd tárgyról, melynek stabil jelenléte homályossá teszi annak társadalmi mediációját, azt kellene állítanunk, hogy a fetisizmus éppen akkor teljesedik ki, mikor a fétis maga „dematerializálódik”, mikor átalakul egy fluid, „anyagtalan” virtuális entitássá; a pénz-fetisizmus az elektronikus pénz-formába való átmenettel kulminál, mikor a pénz anyagi természetének utolsó nyomai is felszívódnak - csakis ezen a szinten tesz majd szert elpusztíthatatlan, kísérteties jelenlétre: tartozom neked 1000 dollárral, és mindegy, mennyi kölcsönpapírt égetek el, még mindig tartozom azzal az 1000 dollárral, az adósságom valahol a virtuális digitális térben van feljegyezve... Nem ugyanez érvényes a háborúskodásra is? Messze attól, hogy a XXI századi háborúk természetére utaljon, a WTC ikertornyok szeptember 11-i felrobbanása és pusztulása inkább a XX századi háborúság utolsó, látványos kiáltása volt. Ami vár ránk, az valami sokkal rejtélyesebb és ijesztőbb: az „anyagtalan” háború kísértete, ahol a támadások láthatatlanok - vírusok, mérgek, melyek egyszerre lehetnek mindenütt és sehol. A látható, anyagi valóság szintjén semmi sem történik, nincsenek nagy robbanások, és az egész világegyetem mégis elkezd összeomlani, az élet széthullik... A paranoid háborúk új korszakába vagyunk belépőben, ahol a legfontosabb feladat az ellenség, és annak fegyvereinek beazonosítása lesz. A gyors válaszlépések helyett ilyen nehéz kérdésekkel kellene szembenéznünk: mit fog jelenteni a „háború” a XXI. században? Kik lesznek azok az „ők”, ha, nyilvánvaló módon nem államok, és nem bűnbandák?  Nehéz megtartóztatnunk magunkat a kísértéstől, hogy emlékeztessünk itt a freudi oppozícióra a kollektív Törvény és annak obszcén felettes én hasonmása között: vajon a „nemzetközi terrorista szervezetek” nem a végső rizomatikus gépek, a mindenütt jelenlévő, ugyanakkor elkülöníthető területi bázis nélküli nagy multinacionális korporációk obszcén másai? Nem ez volna vajon az a forma, melyben a nemzeti és/vagy vallásos fundamentalizmus megfeleltette magát a globális kapitalizmus követelményeinek? Nem a végső kontrafikciót testesítik meg, a maguk különös/kizárólagos tartalmával és globális/dinamikus működésével?
    Van valami részleges igazság a „civilizációk összecsapása” elméletében - tanú erre az átlagamerikai meglepettsége: „Hogy lehet, hogy ezek az emberek ennyire nem törődnek a saját életükkel?” Nem ennek a meglepetésnek volna a meglehetősen szomorú másik oldala a tény, hogy mi, az Első Világ lakói egyre nehezebben tudunk akár csak elképzelni is egy olyan közös, vagy egyetemes Ügyet, amelyért képesek lennénk feláldozni az életünket? Amikor, a merénylet után, maga a tálib külügyminiszter is úgy fogalmazott, hogy „átérzi” az amerikai gyermekek „fájdalmát”, egyben nem a Bill Clinton fémjelezte mondat hegemonikus ideológiai szerepét igazolta-e?
Gyakorlatilag úgy tűnik, mintha az Első és a Harmadik Világ közötti szakadás egyre inkább a hosszú, megelégedett, anyagi és kulturális javakban bővelkedő élet és a valamely transzcendens Ügynek szentelt élet ellentéte mentén rendeződne el. Rögtön kínálja magát két filozófiai referencia, a nyugati fogyasztói életmód és a muzulmán radikalizmus közti ideológiai antagonizmus kapcsán: Hegel és Nietzsche. Ez az antagonizmus vajon nem ugyanaz, mint amit Nietzsche az általa „passzív” és „aktív” nihilizmusnak forma között tételezett? Mi, nyugatiak, a nietzschei Utolsó Emberek vagyunk, elmerülvén nevetséges napi örömeinkben, míg a muzulmán radikálisok készek mindent kockára tenni, készek a harcra egészen önmaguk elpusztításáig. (Szólnunk kell itt a tőzsde jelentős szerepéről a merényletekben: azok traumatikus hatásának végső bizonyítéka volt, hogy a new yorki tőzsde négy napon át zárva tartott, a következő hétfőn bekövetkezett újbóli megnyitása pedig annak kulcsfontosságú jeleként volt felmutatva, hogy a dolgok visszatértek a rendes kerékvágásba.) Ezen felül, ha valaki ezt az ellentétet a hegeli Úr és Szolga harcának szempontjából vizsgálja, észre kell vennie a paradoxont: jóllehet mi, nyugatiak, úgy jelenünk meg, mint kizsákmányoló urak, mi foglaljuk el a szolga pozícióját, aki, mivel ragaszkodik az élethez és annak örömeihez, képtelen kockára tenni azt (emlékezzünk Colin Powell gondolatára a high-tech háborúval kapcsolatban, ahol nincsenek humán áldozatok), míg a szegény muzulmán radikálisok tulajdonképpen Urak, akik készek az életük kockáztatására...  Mindazonáltal egyszer s mindenkorra vissza kell utasítanunk a „civilizációk összecsapásának” elméletét: aminek tanúi vagyunk, inkább olyan összeütközések melyek minden civilizáción BELÜL zajlanak. Ezen felül elég egy rövid pillantás az iszlám és a kereszténység összehasonlító történetére, hogy lássuk, az iszlám „emberi jogi jelentései” (hogy használjunk egy ilyen anakronisztikus kifejezést) sokkal jobbak, mint a kereszténységé: az elmúlt századok során az iszlám lényegesen toleránsabbnak mutatkozott más vallásokkal szemben, mint a kereszténység. MOST már annak is itt az ideje, hogy eszünkbe jusson, a középkorban Nyugat-Európa az arabokon keresztül talált utat a saját ógörög hagyatékához. Anélkül, hogy indokolnák a mai rémtetteket, ezek a tények világosan mutatják, hogy nem valami, az iszlám „mint olyan” lényegét alkotó jellemvonással, hanem a modern társadalmi-politikai feltételek következményével van dolgunk.  Ha közelebbről vizsgáljuk, vajon MIRŐL is szól a „civilizációk összecsapása”? Ezek a real-life „összeütközések” nem nyilvánvalóan kötődnek-e a globális kapitalizmushoz? A muzulmán „szélsőségesek” célpontja nem pusztán a globális kapitalizmusnak a társadalmi életre gyakorolt korrodáló hatása, de a szaúd-arábiai, kuvaiti stb. korrumpált, „hagyományos” rezsimek IS. A legborzalmasabb vérengzések (a ruandai, kongói és a sierra leonei) nem csak, hogy EGYAZON civilizáción belül történtek - és történnek - meg, de az is világosan látszik, hogy köthetőek a globális gazdasági érdekek közötti játékhoz. Még abban a néhány esetben is, mikor a „civilizációk háborúja” úgy ahogy alkalmazható (mint Boszniában és Koszovóban, Dél-Szudánban stb.), könnyedén felfedezhető egyéb érdekek árnyéka is.
    Minden jellemvonás, amit a MÁSIKNAK tulajdonítanak, már jelen van a USA szívében: gyilkos fanatizmus? Az Egyesült Államokban a mai napig több mint kétmillió jobboldali populista „fundamentalistát” találunk, akik a maguk részéről is gyakorolják a terrort, melyet az (általuk értelmezett) kereszténység legitimál. Mivel Amerika bizonyos fokig „menedéket nyújt” nekik, az USA hadseregének vajon magát az Egyesült Államokat is meg kellett volna büntetnie az oklahomai merénylet után? És mi a helyzet azzal, ahogyan Jerry Falwell és Pat Robertson reagáltak a merényletekre, mondván, hogy azok azt jelzik, hogy Isten levette a kezét az Egyesült Államokról, annak hedonista materializmusa, liberalizmusa és gátjavesztett szexualitása miatt, kijelentvén, hogy Amerika azt kapta, amit megérdemelt? Van mit elgondolkoznunk a tényen, hogy ugyanaz az elítélő  nyilatkozat, melyet a muzulmánok alkalmaznak, most éppen az amerikai hátország szívéből érkezik.  Amerika mint a biztonság mennyországa? Mikor az egyik new yorki arról beszélt, hogy a merénylet után nem lehet majd nyugodtan sétálni a város utcáin - ebben csak az az ironikus, hogy New York utcái már jóval a merénylet előtt is közismerten veszélyesek voltak, bármikor megtámadhattak, de legalábbis kirabolhattak - ha mást nem is, a merényletek felébresztették a szolidaritás újfajta érzését, olyan jelenetekkel, mint mikor fiatal afro-amerikaiak átsegítenek az úttesten egy öreg zsidó urat, amihez hasonló elképzelhetetlen lett volna egy-két évvel ezelőtt.  Most, közvetlenül a merényletek utáni napokban olyan, mintha egy traumatikus esemény és annak szimbolikus hatása közötti időben tartózkodnánk, mint abban a rövid pillanatban, mikor mély sebet kapunk, de a fájdalom még nem borított el minket - nyitott kérdés, hogy milyen módon nyernek szimbolikus formát az események, milyen lesz a szimbolikus hatékonyságuk, miféle tetteket fognak majd igazolni a felidézésükkel. Ha mást nem is, megtapasztalhatjuk a demokráciánk korlátozott voltát: olyan döntések kerülnek meghozatalra, melyek mindannyiunk sorsát érintik, de mindannyian csak várunk, tudván, hogy tökéletesen tehetetlenek vagyunk. Az események és azok szimbolikus formája közötti kapcsolat még most, ezekben a fokozhatatlan feszültséggel teli pillanatokban sem automatikus, hanem esetleges. Látszanak már az első rossz előjelek, mint a hidegháborús „szabad világ” kifejezés hirtelen feltámadása a közbeszédben: a harc most a „szabad világ” és a sötétség és terror erői között folyik. Meg kéne persze kérdeznünk: ki is tartozik akkor a NEM SZABAD világhoz? Mondjuk Kína vagy Egyiptom a szabad világ részei? A valódi üzenet természetesen az, hogy újra megerősítést nyert a nyugati liberális-demokratikus országok és a többiek közötti régi megosztottság.
    A merénylet utáni napon üzenetet kaptam az egyik újságtól, amely éppen le akarta hozni egy hosszú szövegemet Leninről: közölték, hogy elhalasztanák a publikálást- úgy gondolták, alkalmatlan lenne egy Leninről szóló, hosszú szöveg megjelentetése, közvetlenül a  merényletet követően. Nem mutat ez vajon az előttünk álló elképesztő ideológiai újra-artikulálások felé, olyan új Berufsverbot-tal (tilos alkalmazni radikálisokat), mely sokkal erősebb és kiterjedtebb, mint a hetvenes évek Németországában volt? Manapság gyakran hallani a mondatot, hogy ma a harc a demokráciáért folyik - igaz, de nem olyan módon, ahogy ezt a mondatot általában értik. Baloldali barátaim már azt írják nekem, hogy ezekben a nehéz pillanatokban jobban tesszük, ha lehajtjuk a fejünket, és nem jövünk elő a programunkkal. A kísértés ellen, hogy csak úgy átvészeljük a válságot, ahhoz kellene ragaszkodnunk, hogy a baloldalnak éppen MOST kell előállnia egy jobb elemzéssel - másképp már előre beismeri a vereségét, szemben a valóban egyszerű átlagemberek heroizmusával (mint azok az utasok, akik - a racionális erkölcs aktusaként - lefegyverezték a terroristákat, és kiprovokálták, hogy a gép még idő előtt lezuhanjon: ha valaki amúgy is halálra van ítélve, össze kell szednie a bátorságát és az erejét, hogy úgy haljon meg, hogy azzal mások életét menti meg). Mikor, szeptember 11-dikét követően amerikaiak tömegesen fedezték fel újra az amerikai büszkeséget, zászlókat lengettek és együtt énekeltek nyilvános helyeken, még inkább hangsúlyoznunk kéne, hogy nincs semmi „ártatlan” az amerikai ártatlanság eme újra-felfedezésében, annak a történeti bűntudatnak vagy iróniának eme meghaladásában, amely sokaknak közülük lehetetlenné tette, hogy teljesen amerikaiaknak érezzék magukat. Ez a gesztus egyet jelent azzal, hogy immár „objektív módon” elfogadást nyert mindaz a teher, amit az „amerikaiság” jelképezett a múltban - mintaértékű alkalom az ideológiai interpellációra, a szimbolikus küldetésünk teljes elfogadására, amely valamely történelmi traumát követő talajvesztés után jut szerephez. A szeptember 11-ét követő traumatikus időszakban, mikor a régi biztonság egy pillanatra széttörni látszott, mi lehetne „természetesebb”, mint a szilárd ideológiai önazonosság ártatlanságába menekülni? (4.) Mindazonáltal éppen az áttetsző ártatlanság, az „alapokhoz való visszatérés” ezen pillanatai, mikor az identifikáció gesztusa „természetesnek” tűnik, azok, amelyek az ideológia kritikai álláspontból éppen a leghomályosabbak, sőt, a homályt magát jelentik. Gondoljunk itt egy másik ilyen ártatlan-áttetsző pillanatra, arra a számtalanszor reprodukált képre, melyen egy ételhordós, apró fiatalembert látunk, egyes egyedül a pekingi Mennyei Béke terén, a „zavargások” csúcspontján, amint szemben áll egy hatalmas tankkal és bátran megkísérli, hogy feltartóztassa azt, úgy, hogy mikor a tank megpróbálja jobbról, vagy balról kikerülni, ő is irányt vált, hogy újra szemben legyen vele:
    „A reprezetáció annyira erős, hogy minden más értelmezést megszűntet. Ez az utcai jelenet, ez az idő  és ez az esemény alkotta az iránytűt csaknem minden olyan nyugati utazáshoz, melyet azóta Kína kortárs politikai és kulturális életébe indítottak.” (5.)
    És, megint csak, az áttetsző tisztaságnak ezt a pillanatát (a dolgok a maguk végső mezítelenségükben tűnnek fel: egy magányos ember az Állam nyers ereje ellen), a mi nyugati tekintetünk számára az ideológiai implikációk egész hálózata támogatja, melyek egy sor ellentétben öltenek testet: egyén az állammal szemben, békés ellenállás az állami erőszakkal szemben, ember a gép ellen, egy törékeny ember belső ereje a hatalmas gép impotenciájával szemben... Mindezek a folyományok, azzal a háttérrel szemben, melyben a felvétel teljes közvetlen hatását kifejtette, ezek a „mediációk”, melyek támogatják a képek azonnali hatását, NEM jelentkeznek a kínai néző számára, mivel a fent említett ellentétek sora az európai ideológiai hagyaték elidegeníthetetlen részei. Ugyanez az ideológiai háttér azoknak a borzalmas képeknek az észlelését is felülírja, melyeken apró embereket látunk kiugrani az égő WTC toronyból a biztos halálba.
    Mit kezdjünk a mindenütt visszhangzó mondattal, „Semmi sem lesz többé ugyanaz szeptember 11. után”? Fontos megjegyezni, hogy ezt a mondatot sosem követi semmiféle kifejtés - mindössze annak üres gesztusáról van szó, hogy valami „mélyet” mondjunk, anélkül, hogy valójában tudnánk, mit is akarunk mondani. Az első reakciónknak tehát ennek kéne lennie: Valóban? Nem inkább arról van szó, hogy az egyedüli dolog, ami valóban megváltozott, az, hogy Amerika kénytelen volt rájönni, hogy miféle világnak a része? Másrészt az érzékelés hasonló változásai soha sem következmények nélkül valók, miután a mód, ahogyan a felfogjuk a helyzetünket, határozza meg, hogy hogyan cselekszünk benne. Idézzük fel, hogyan megy végbe egy politikai rendszer összeomlása, mondjuk a kelet-európai kommunista rezsimeké, 1990-ben: egy bizonyos pillanatban az emberek hirtelen rájöttek, hogy a játéknak vége, a kommunisták elvesztek. A törés tisztán szimbolikus volt, a „valóságban” semmi sem változott - de mindennek ellenére, ettől a pillanattól kezdve a végső  összeomlás már csak napok kérdése volt... Mi van akkor, ha MÉGIS valami hasonló történt szeptember 11-én?
    Nem tudjuk, miféle gazdasági, ideológiai, politikai, háborús következményekkel jár majd ez az esemény, de egy dolog bizonyos: Az Egyesült Államok, amely mostanáig egy olyan szigetnek érzékelte magát, ahol az ilyen típusú erőszaknak nem lehet hatása, ilyesmit csak a tévéképernyőről, biztonságos távolságból tapasztalhat meg, most közvetlenül érintve van. Az alternatíva: Úgy döntenek majd az amerikaiak, hogy tovább erősítik a „gömbjüket”, vagy megkockáztatják, hogy kilépjenek belőle? Lehet, hogy Amerika megmarad a „Miért történhetett meg ez velünk? Ilyesmi nem történhet ITT” típusú, mélyen immorális hozzáállásnál, sőt, tovább erősíti azt, és ezzel  még több agresszivitás gyülemlik föl a fenyeget? Odakinttel szemben, röviden: paranoiás kényszercselekvéshez vezet. Vagy Amerika végre megkockáztatja, hogy átlépjen a szellemek benépesítette vetítővásznon, amely elválasztja a Kinti Világtól, elfogadja, hogy megérkezett a Való világba, megtéve az oly régóta esedékes mozdulatot az „Ilyesminek nem szabadna megtörténnie ITT”-től az „Ilyesminek nem szabadna megtörténnie SEHOL”-ig. Ebben van a merényletek valódi tanulsága: az egyetlen út, hogy ne történjen meg ITT, újra csak az, ha nem engedjük megtörténni SEHOL MÁSHOL. Röviden, Amerikának meg kéne tanulnia jámboran elfogadnia, hogy ő is sebezhető, mivel részét alkotja ennek a világnak, úgy végezvén el a felelősök megbüntetésének munkáját, mint szomorú kötelességet, nem pedig mint lelkesítő bosszút.
    A WTC merénylet újra szembesít minket a kettős zsarolás kísértésének való ellenszegülés szükségességével. Ha egyszerűen, kizárólag és feltételek nélkül elítéljük azt, úgy kell tennünk, mint aki elfogadja a Harmadik Világ Ördöge által támadott amerikai ártatlanság kiáltóan ideologikus pozícióját; ha a figyelmet az arab szélsőségesség mélyebb szocio-politikai okaira hívjuk fel, úgy kell tennünk, mint aki az áldozatokra hárítja a felelősséget, mondván, csak azt kapták, amit megérdemeltek... A egyetlen rendelkezésünkre álló megoldás, ha ezt a szembeállítást magát tagadjuk, és mindkét pozíciót magunkévá tesszük, szimultán módon, ami csak akkor lehetséges, ha a totalitás dialektikus kategóriájára támaszkodunk: a két pozíció között nem lehetséges választani, mivel mindkettő egyoldalú és hamis. Távolról sem olyan esettel állunk itt szemben, mellyel kapcsolatban világos etikai álláspontra helyezkedhetnénk: esetünkben éppen a morális érvelés szűkösségével találkozunk: a morál nézőpontjából vizsgálva az áldozatok ártatlanok, a tett maga gyomorforgató bűn; mindazonáltal ez az ártatlanság nem ártatlan - a mai globális kapitalista univerzumban hasonló „ártatlan” pozíciót felvenni önmagában hamis absztrakció. Ugyanez érvényes az értelmezések jóval ideológiaibb színezetű összeütközésére: állíthatjuk, hogy a WTC elleni támadás az ellen szólt, amiért harcolni érdemes a demokratikus szabadságjogok közül - lévén a muzulmán és egyéb fundamentalisták által kárhoztatott dekadens nyugati életforma a nők jogainak és a multikulturális toleranciának az univerzuma; mindazonáltal állíthatjuk azt is, hogy a támadás a globális pénzügyi kapitalizmus központja és szimbóluma ellen folyt le. Mindezzel természetesen nem a közös bűn kompromisszumos gondolatát tételezzük (a terroristák bűnösök, de részben bűnösök az amerikaiak is...) - a lényeg inkább az, hogy a két oldal nem igazán ellentéte egymásnak, hogy mindkettő ugyanazon a területen áll. A tény, hogy a globális kapitalizmus totalitás, annyit jelent, hogy önmagának és önmaga „másikának”, tehát azoknak az erőknek, amelyek „fundamentalista” ideológiai alapon neki ellenszegülnek, dialektikus egysége.
    Következésképpen mindkét történet, amely szeptember 11 után szárnyra kelt, hamis, ahogy Sztálin mondta volna. A hazafias amerikai narratíva - a támadás alatt álló ártatlanság, a hazafias büszkeség ébredése - természetesen haszontalan; mindazonáltal a baloldali narratíva (a kötelező kárörömmel: az USA azt kapta, amit megérdemelt, azt amit ők műveltek másokkal évtizedeken át) valóban annyival jobb volna? Az európai, de még az amerikai baloldaliak uralkodó reakciója is egyenesen botrányos volt: elhangzott és leíratott minden elképzelhető sületlenség, egészen a „feminista” következtetésig, hogy a két WTC torony fallikus szimbólum volt, és csak arra vártak, hogy elpusztítsák („kasztrálják”) őket. Nincs valami becstelenül nyomorúságos a holocaust revizionizmusra emlékeztető számszerűsítésekben (mi az a 6000 halott a ruandai, kongói milliókhoz képest stb.)? És mi a helyzet azzal a ténnyel,  hogy a CIA volt a tálibok és bin Laden „társalkotója”, pénzelvén és segítvén őket, hogy a szovjetek ellen harcoljanak Afganisztánban? Miért idézték ezt a tényt, mint érvet a megtámadásuk ellen? Nem lenne jóval logikusabb azt állítani, hogy éppen az ő kötelességük kiirtani a szörnyet, melyet ők alkottak meg? Abban a pillanatban, mikor valakinek az jut eszébe, hogy „igen, a WTC tornyok pusztulása tragédia volt, de nem lehetünk teljesen szolidárisak az áldozatokkal, mert ezzel az amerikai imperializmust támogatnánk”, az erkölcsi katasztrófa már be is következett: az egyedüli érvényes álláspont a feltétel nélküli szolidaritás MINDEN áldozattal. Az önazonos erkölcsi álláspontot itt a bűn és a borzalom moralizáló matematikája helyettesíti, amely átsiklik a lényeg fölött: minden egyes individuum szörnyű halála abszolút és hasonlíthatatlan.  Végezzünk el tehát egy egyszerű mentális kísérletet: ha bármi ellenkezést találsz magadban a WTC katasztrófa áldozatai iránti teljes együttérzéssel szemben, ha érzed a késztetést, hogy az együttérzésedet rögtön minősítsd, ilyesmikkel, mint „igen, de mi van az Afrikában szenvedő  milliókkal...”, akkor nem a Harmadik Világgal való szolidaritásodnak, pusztán a mauvaise foi-dnak adsz hangot, ami egyben a Harmadik Világ áldozataival szembeni implicit, leereszkedő, rasszista attitűdödről is tanúskodik. (Még pontosabban, az a baj az ilyen összevetésekkel, hogy szükségesek és elkerülhetetlenek: meg KELL tennünk őket, rá KELL mutatnunk, hogy nap mint nap történnek ennél jóval nagyobb borzalmak a világon - de anélkül kell tennünk, hogy elragadna minket a bűn obszcén matematikája.)
    Meg kell mondjuk, hogy e között a két szélsőség között (az erőszakos válaszcsapások versus a globális helyzet, és Amerikának az abban betöltött szerepe fölötti új reflexiók), a nyugati hatalmak reakciója mostanáig meglepően visszafogott volt (nincs is mit csodálkozni Ariel Sharon durva Amerika-ellenes kirohanásán!).
    A kialakult helyzetben az talán a legironikusabb, hogy a nyugati válaszlépések legfőbb „járulékos kára” az afgán menekültek kérdésének a fókuszba kerülése, és, általánosabb szinten, az egész Afganisztánban kialakult egészségügyi helyzet és éhínség, úgyhogy a tálibok elleni katonai akciót csaknem úgy említik, mint egy eszközt, amellyel a humanitárius segélyek biztonságos célba juttatását garantálni lehet - ahogy Tony Blair mondta, esetleg bombáznunk kell majd a tálibokat, hogy biztosíthassuk az élelmiszerszállítást -és elosztást. Jóllehet, az ilyen mértékben reklámozott humanitárius akciók önmagukban ideológiailag terheltek és az afgán népet magatehetetlen áldozatokká, a tálibokat pedig őket terrorizáló élősködőkké redukálják, fontos elismernünk, hogy az afganisztáni humanitárius válság jóval nagyobb katasztrófával fenyeget, mint a WTC merénylet.  A baloldal másik csődjét találom abban, ahogyan a merényletet követő hetekben visszatértek a régi mantrához: „Adj esélyt a békének! A háború nem állítja meg az erőszakot!” - a hisztérikus kapkodás alapesete, válaszolni valamire, ami meg sem fog történni a várt formában. Ahelyett, hogy konkrét elemzését adnánk a merényletek utáni komplex helyzetnek, észrevennénk a baloldalnak adatott esélyt, hogy az eseményeket a magunk módján interpretáljuk, vakon kántáljuk a rituális mondókát:
„No war!”, mely arra az alapvető tényre sem reagál, melyet az USA kormánya is de facto elismert (azzal, hogy elhalasztotta a válaszcsapásokat), hogy t.i. ez nem olyan háború, mint a többi, hogy Afganisztán bombázása nem megoldás. Szomorú helyzet, melyben George Bush nagyobb gondolati erőről tehetett tanúbizonyságot, mint a baloldal nagy része!
    Nem csoda, hogy az Amerika-ellenesség a „nagy” európai államokban volt a leginkább tetten érhető, különösen Németországban és Franciaországban: ez része a globalizációval szembeni ellenállásuknak. Gyakran hallani a vádat, hogy a jelenlegi globalizációs trendek a nemzetállamok szuverenitását veszélyeztetik: MELY államok vannak leginkább kitéve ennek a veszélynek? Nem a kis államok, hanem másodvonalbeli (ex)világhatalmak, mint Nagy Britannia, Németország és Franciaország: amitől félnek, az, hogy mihelyt elmerülnek az újonnan emelkedő globális Birodalomban, ugyanarra a szintre süllyednek vissza, mint mondjuk Ausztria, Belgium vagy akár Luxemburg. A „amerikanizáció” elutasítása Franciaországban, amit számos baloldali és jobboldali nacionalista erő is oszt, gyakorlatilag annak be nem ismerése, hogy Franciaország lassan elveszti hegemón szerepét Európában. Ennek az elutasításnak a következményei gyakran komikusak - egy közelmúltban megrendezett filozófia kollokviumon az egyik baloldali filozófus arra panaszkodott, hogy rajta kívül gyakorlatilag nincs francia filozófus Franciaországban: Derrida eladta magát az amerikai dekonstrukcionizmusnak, az Akadémia tele van angolszász kognitivistákkal... Egy egyszerű  gondolatkísérlet jelértékű lehet itt: képzeljük csak el, hogy valaki Szerbiából arra panaszkodik, hogy ő az egyetlen megmaradt valódi szerb filozófus - rögtön nevetségessé válna, sőt, le is teremtenék, mint nacionalistát. A nagyobb és kisebb nemzetállamok súlyának kiegyenlítse tehát a globalizáció egyik jóindulatú hatása: az új kelet-európai posztkommunista országokon való leereszkedő  gúnyolódás mögött könnyű felismerni az európai „nagy nemzetek” sértett nárcizmusának körvonalait.  Sokat segítene itt egy jó adag Leninnek a kis nemzetek irányában mutatott érzékenységéből (emlékezzünk arra, hogy rámutatott, hogy a nagy és kis nemzetek közötti viszonyban mindig a „kis” nacionalizmusnak kell kedvezni). Érdekes módon ugyanez a mátrix reprodukálódott az egykori Jugoszláviában is: nemcsak a szerbek, de a nyugati hatalmak nagy része számára is magától értetődően a szerbek tűntek az egyetlen olyan etnikai csoportnak, amelyben elég szubsztancia van ahhoz, hogy megalkossa a maga államát. Végig a kilencvene években, még Milosevics radikális kritikusai is, akik elutasították a szerb nacionalizmust, azt a feltevést támogatták, hogy a volt jugoszláv tagköztársaságok közül csak Szerbiának vannak demokratikus lehetőségei: Milosevics megbuktatása után egyedül Szerbia lesz képes átalakulni prosperáló demokratikus állammá, míg a többi volt jugoszláv köztársaság túl „provinciális” ahhoz, hogy fenntartsa a maga demokratikus államát... mindez vajon nem Friedrich Engels jólismert, csípős megjegyzéseinek visszhangja, melyeket a kis balkáni államokkal kapcsolatban tett, mondván, hogy azok politikailag reakciósak, lévén maga a létük reakció, a múlt továbbélése?
    Amerika „történelmi szünideje” nem volt valódi: Amerika békéjét máshol történő katasztrófák árán vásárolták meg. Ezekben a napokban az uralkodó nézőpont az ártatlan tekinteté, mely a Kívülről támadó, kimondhatatlan Rosszal néz farkasszemet - és megint csak, ennek a tekintetnek a kapcsán össze kell szednünk a bátorságunkat, és alkalmaznunk Hegel jól ismert kijelentését, hogy a Rossz ott lakik abban az ártatlan tekintetben (is), amely mindenütt a Rosszat látja maga körül. Valami igazság tehát még az eszetlen örömökbe merült, züllött Amerikáról szóló, legvadabb Erkölcsi Többség-víziókban is van, a szexuális kizsákmányolás és beteges erőszak alvilágának ezen konzervatív horrorjában: amit nem értenek, az pusztán a hegeli spekulatív azonosság eme alvilág és a maguk hamisan tiszta pozíciója között - a tény, hogy sok fundamentalista prédikátorról kiderült, hogy szexuális értelemben perverz, több mint mellékes tapasztalat. Mikor a hírhedt Jimmy Swaggart kijelentette, azzal, hogy prostituáltakat látogatott, pusztán a prédikációi ereje fokozódott (a maga belső harca mutatta meg neki, hogy mi ellen prédikál) - jóllehet, mindez kétségtelenül álszent a közvetlen szubjektivitás szintjén, azért objektíve igaz.
    Elképzelhető vajon ironikusabb valami annál, mint hogy a terroristaellenes USA hadművelet először a „Végtelen Igazság” fedőnevet kapta (később megváltoztatták az amerikai iszlám egyházak nyomására, amelyek szerint csak Isten gyakorolhatja a végtelen igazságot)? Komolyan véve ez az elnevezés mélyen kétértelmű: jelentheti azt, hogy az amerikaiaknak jogukban áll könyörtelenül elpusztítani nemcsak a terroristákat, de mindazokat, akik nekik anyagi, morális, ideológiai stb.  támogatást nyújtanak (és ez a folyamat definíció szerint végtelen lesz, a hegeli „rossz végtelen” pontos értelmében - a munkát sosem lehet valóban véghezvinni, mindig marad majd újabb terrorista fenyegetés...); vagy azt jelenti, hogy a gyakorolt igazságnak kell valóban végtelennek lennie, a szűken vett hegeli értelemben, t.i. hogy másokhoz való viszonyában önmagához kell viszonyulnia - röviden, fel kell tennünk a kérdést, hogy nekünk magunknak, akik az igazságot gyakoroljuk, mennyi közünk van ahhoz, ami ellen harcolunk. 2001. szeptember 22-én Derrida, mikor átvette a Theodor Adorno díjat, beszédében szólt a WTC elleni merényletről: „Feltétel nélkül együttérzek a szeptember 11-i merénylet áldozataival, de ez sem ment fel a kötelesség alól, hogy hangosan kimondjam: nem hiszem, hogy ebben a bűntényben bárki is bűntelen volna, politikai értelemben.” Ez az önmagunkra-vonatkoztatás, önmagunknak ez a belefoglalása a képbe az egyedüli „végtelen igazság”.  Bush elnök a választási kampánya során Jézus Krisztust nevezte meg, mint a legfontosabb személyt az életében. Most egyedülálló esélyt kapott arra, hogy bebizonyítsa, komolyan gondolta: számára, és minden amerikai számára a mondat, „Szeresd felebarátodat” ezt kell, hogy jelentse: „Szeresd a muzulmánokat!” VAGY AZ ÉGVILÁGON NEM JELENT SEMMIT.
 

1. Lásd. Alain Badiou, Le siecle, megjelenik az Editions du Seuil-nél, Párizsban
2. Az ideológiai cenzúra másik esete: mikor a tűzoltók özvegyeit interjúvolta a CNN, legtöbben az elvárható (és elvárt) módon viselkedtek: könnyek, imádságok... mind, egyikük kivételével, aki könnytelen szemmel mondta, hogy nem imádkozik elhunyt férjéért, mert tudja, hogy az imádság nem fogja visszahozni őt. Mikor megkérdezték, gondol-e a bosszúra, nyugodtan azt felelte, hogy az volna csak az igaz árulás a férje ellen: ha a férje túlélte volna, bizonyosan azt mondta volna, hogy a legrosszabb ami megtörténhet, ha alávetjük magunkat a bosszúvágynak... talán felesleges hozzátennünk, hogy ezt a jelenetet csak egyszer mutatták be, és a további ismétlésekből már kivágták.
3. Lásd. Raymond Bellour, The Analysis of Film III. fejezetét, Bloomington: Indiana University Press 2000.
4. Itt az interpellációról szóló Althusser-i gondolat általam elvégzett kritikai feldolgozására támaszkodom, in: Metastases of Enjoyment, III. fejezet, London: Verso Books 1995.
5. Michael Dutton, Streetlife China, Cambridge: Cambridge University Press 1998, p. 17.