Nagy Gergely
Esemény és hatás közt
Beszélgetés Várnagy Tiborral

Olyan, mintha „egy esemény és annak szimbolikus hatása közötti időben élnénk” – írta az amerikai terrortámadásokat követő napokban Slavoj Zizek. Cikkét magyarul a Manamana című lap közölte. Ez a periodika alkalomszerűen jelenik meg Várnagy Tibor és Erhardt Miklós szerkesztésében, a Műcsarnok Szerviz kiállításának projektjeként. A kiállításon Várnagy és Erhardt a Rügyecskék nevű Ember és környezetvédő szervezettel közösen beszélgetéseket szerveztek, melyek során a globalizáció és globalizáció-kritika, klímaváltozás, kyotói egyezmény, fenntartható növekedés, s szeptember 11-e óta, a terrortámadás és ellencsapás hívószavai mentén vitatkozhatott bárki a Klímaszervíz információs kiállítási terében, újságkivágatok, plakátok, szövegek, táblák, videoképernyők között.

    Megütközést kelt egy ilyen politikai „info-doku szolgáltatás” egy kortárs, magyar képzőművészeti kiállításon. Várnagy Tibor (44) képzőművésszel, művészeti íróval, kiállításszervezővel, a budapesti Liget Galéria vezetőjével beszélgettünk, aki – ha nem is úgy, ahogy Zizek értette - maga is az esemény és hatás közötti zsúfolt senkiföldjén mozog.

    - Két típusú információval látjuk el az érdeklődőt. Részben „public info”-val, vagyis a valamennyiünk számára elérhető újságok válogatott tudósításaival, és kommentárjaival, amelyek olykor egymásnak is jócskán ellenmondanak - amit ebben az esetben az is érdekessé tesz, hogy mi régebbi és külföldi anyagokkal is szembesítjük ezeket -, illetve a kevéssé ismert hazai és külföldi civil és független hírforrások anyagaival. Több a netről származó szöveget Miklós fordított le, és ezekből sokminden megjelent a Manamana két számában is. Csupa olyasmi, ami nem szerepelt a mainstream médiában, megadva azokat az internetes forrásokat, ahol ilyen és hasonló típusú információkat lehet találni. Végül lefordítottunk egy petíciót, ami a szeptember 11-i terrortámadást követően jelent meg, s a katonai megtorlás ellen száll síkra. Ez ugyancsak megjelent a Manamanában, s föltettük a netre is, úgyhogy körülbelül ezek azok a dolgok, amelyekről úgy gondoltuk, hogy az adott pillanatban a mi értelmiségi-művész státuszunkból adódóan fontos szolgáltatások lehetnek. Sokan nézik meg a faliújságot és néznek bele - a budapesti Energia Klubtól kölcsönzött - videoanyagokba, a Manamana is szépen fogy, de csak kevesen ülnek le velünk beszélgetni, mivel ez még egy elég szokatlan vállalkozás a hazai művészeti intézmények kommunikációs gyakorlatában.

- Szeptember 11-e óta változtak-e valamit a beszélgetéseitek? Egyáltalán: a WTC tornyokkal nem omlott-e össze a diskurzus lehetősége is?

- Első beszélgetésünk 12-re volt meghírdetve. Természetesen bennünket is sokkolt ami történt, de követjük  a fejleményeket, és azt hiszem, amennyiben korábban elmulasztottuk, hogy az elmúlt évtized fejleményeiről gondolkodjunk, hogy merre tart a világ, akkor most már ezt semmi esetre sem halogathatjuk tovább.

- Aki Magyarországon globalizációkritikát emleget, könnyen a szélsőbalon, vagy a szélsőjobbon találja magát.

- Nyugaton a hetvenes évek elején paradigmaváltás kezdődött a politizálásban, amelyet mi most kezdünk el megérteni. Nálunk a „zöldek” fogalma eddig többnyire környezetvédőket jelentett, holott ez a mozgalom kezdetektől a legkülönfélébb civil szervezeteket egyesítette, ahogy most az "antiglobalizációs" megmozdulások esetében is látjuk - alternatívokat, feministákat, házfoglalókat, keresztényeket, környezetvédőket, pacifistákat stb -, akik a hagyományos képviseleti demokrácia pártspektrumában nem találnak olyan politikai programot, amellyel azonosulni tudnának. Ők az ideológiai alapokra helyezett politizálással szemben a pragmatikus gondolkodást látják kiútnak, vagyis a politikai struktúrát a közvetlen demokrácia irányába kívánják eltolni. Ma már mi is jól ismerjük ezt a problémát, mert az az álláspont, amelyet mondjuk a jelenlegi helyzetben Konrád György, Noam Chomsky, Susan Sontag, vagy a Greenpeace - és még nagyon sokan mások, például II. János Pál pápa - képviselnek, az nemcsak a MIÉP álláspontjától különbözik, hanem a többi parlamenti párt állásfoglalásaitól is.

- Magyarországon a művészet nagy ívben elkerüli a poltikai aktualitást. A művészek – rocksztároktól, írókon át operaénekesekig - minden egyes interjújukban hangoztatják:  nem politizálnak, ők művészettel foglalkoznak. Ti pedig itt egy politikus projekttel jelentetek meg, ráadásul egy kortárs művészeti kiállítás közepén. El is hangzott a kérdés az egyik beszélgetésen: hogy jön ez ide? Ez nagyon szokatlan Magyarországon.

- Nézd, én tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy a kiállításlátogatók nálunk több politikumot, nagyobb társadalmi érzékenységet várnának el tőlünk - csak nem kapják meg -, vagy elégedettek azzal, ami van? A miénk még egy alakulófélben lévő, fiatal demokrácia, s nekünk többnyire nagyon rossz beidegződéseink vannak a politikával összefüggésben. Még akár az sem túlzás, hogy félünk tőle, s nem merünk beszélni róla. A nyugati művészetben viszont - s a kulturális közéletben is - évtizedek óta igen erőteljes társadalmi és politikai aktivitás tapasztalható.

- Személyesen neked mikor fordult az érdeklődésed és a tevékenységed ebbe az irányba?

- A látszat biztos ellenem szól, de amit csinálunk, az még mindig nem politikai művészet. A nyolcvanas években a Hejettes Szomlyazók művészcsoport tagja voltam. Akkor az egyik első közös munkánk egy szamizdat-periodika kiadása volt, a Világnézettségi Magazin. Azt sem politikai gesztusnak szántuk, sőt. Épp arról volt szó, hogy elfordultunk a politikától, s egyáltalán mindentől, ami állami és hivatalos. Mit tehettünk volna mi Brezsnyev/Csernyenko és Reagan rakétafegyverkezése ellen? És végül paradox módon, ebből a spontán reakcióból, hogy csakis magunknak, s kizárólag a közvetlen környezetünknek kezdtünk dolgozni, ebből alakult ki az a minden korábbi politikai tabu alól felszabaduló második nyilvánosság, melynek a mi lapunk is fóruma volt. 1989-ben úgy tűnt, hogy ilyesfajta aktivitásra többé nem lesz szükség, mert a hidegháború befejeztével megkezdődhet az általános fegyverzetcsökkentés, a szegénység felszámolása, a környezeti problémák megoldása, az un. történelem utáni korszak. A Hogyanállössze projekttel nem csináltunk mást, minthogy megpróbáltunk olyan fórumot teremteni, ahol mi civilek ülhetünk le megbeszélni, ki hogyan látja, mi történt az elmúlt évtizedben? Szándékosan nem előadásokat, vagy pódiumbeszélgetéseket szerettünk volna rendezni, hanem közvetlen párbeszédet kezdeményezni a közönséggel.

- Rossz kérdés, de az esetedben nem tudom megkerülni: minek tartod magad? Művésznek, gondolkodónak, kiállításszervezőnek? Szakmád szerint mi vagy?

-Tanító. Általános iskolai tanító, aki sohasem tanított, mert miközben megtanult tanítani, pokolian lesújtó tapasztalatokat szerzett arról az oktatási rendszerről, ami lényegében azóta is változatlan. Mint négy gyermek apja, a mai napig tudom mi a helyzet. S egyébként meg nem tartom művésznek magam - a nyugati civilizáción kívűl nem is ismerik ezt a fogalmat -, hanem Ottlikkal értek egyet, aki azt mondta "a létezés szakmában dolgozom". Amennyiben persze formálisan tekintjük a dolgot, akkor az FKS-be (vagy  FKSE, ahol most már csak tiszteletbeli tag vagyok) festőként vettek fel, 1985-ben. A festők persze fotósnak tartottak - átfestett fotók voltak, amiket beadtam -, a fotósok meg képzőművésznek. Hejettes Szomjazókként szerepeltünk a performance - Georg Jappe által írt - európai kézikönyvében, és csináltam installációkat, projekteket is. Ami még jellemző, hogy szeretek másokkal együtt dolgozni, s így nemcsak másokkal közös kiállításokat, hanem közös műveket is létrehoztam, objekteket, képeket, ékszereket, gyűjteményeket, művész-könyveket, vagy a Manamanához hasonló "újságokat". A Liget Galériát alapítása, 1983 óta vezetem.

- Benned azt hiszem, az összes funkció együtt van. Hogy férnek meg? Mennyire vagy például galerista?

- Ha gondolatban kettőt hátralépek, akkor még képes vagyok fölfedezni ennek a műfajnak a teljes  abszurdítását: képeket csereberélni egy üres teremben néhány hetente a falakon, s ezzel hozzájárulni ahhoz a napról-napra növekvő, iszonyatos képmennyiséghez amellyel körülvesszük magunkat... Ez nyilván nem normális. Különösen amikor e képek tetemes mennyisége csupán egy másik képet transzformál, miközben újra és újra ugyanazon sémák ismétlődnek. Másfelől viszont ott van a japánoknál a teakunyhó, vagy teaszoba, amit ők a képzelet terének neveznek, s ami a maga ürességével egy részben spirituális, részben szociális funkciót tölt be. Vagy ott vannak az ókeresztény katakombák. Szóval nem állíthatnám, hogy nincsenek a magam munkáját illetően kétségeim, de a Liget Galériában az a jó, hogy nálunk a galéria fogalmával és funkciójával is kísérletezni lehet. Persze, csak akkor, ha az ilyen és ehhez hasonló problémák a kiállítóban is felmerülnek.

-A nyolcvanas években nagyon fontos kiállítóhely volt a Liget. Ma milyen hatása van a munkátoknak?

-Ezt talán a legtárgyszerűbben abból lehet lemérni, ha fölüti az ember egy-egy fontosnak tartott nagyobb, vagy múzeumi kiállítás katalógusát. Ha az ott kiállító művészek kiállítási jegyzékében megtalálható a Liget Galéria, akkor ez azt jelenti, hogy munkánk befolyásolja a művészetről való gondolkodást, s többé-kevésbé hatással van a nagyobb intézményekre is.