Tatai Erzsébet:
Bódhi-fa nincsen, lélek nem tükör.
Ha semmi sincsen, honnan lenne por?
Várnagy Tibor jóllehet fest, mégsem festészetet művel, mégcsak nem is képet,
vagy tárgyat hoz létre. “Összes műve” inkább úgy néz ki, mint egy nagy
dada-kollázs, de nem a véletlen törvényei szerinti. Ennek kulcs képe, a
lomtalanításból származó, „túrt kép” lehet (címe: Az emberélet útjának
felén), mert minden benne van, ami Várnagy Tibor alkotásmódját jellemzi.
Mert bár véletlenül akad az ember ilyesmire, de a kiválasztással kisajátította,
és fölvállalja (itt konkrétan ezt a posztimpresszionisztikus tájképet).
Adva van: egy nagybányais bár inkább a szubkultúra territóriumához
tartozó kép: erdő, közepén tó vagy patak, benne a homályos festés módból
adódóan állatszerű (fóka?) kövek. Erre (a víz partjára) Emma, Várnagy Tibor
hat éves kislánya otthon talált, fekete festékkel egy lányalakot festett,
amelyből óhatalnaul banya lett. Végül Várnagy a mester befejező gesztusával
egy gondolatbuborékot adott hozzá, melybe egy népi szólást írt: “olyan
sötét van, mint a lekvárosbödönben”. A talált tárgy felhasználása jellemző
Várnagy Tibor működésére. Fest arra, amit talál, love-vésetű rajztáblára,
szöges ládafedélre de nem popos gesztusból, vagy rombolás-eszményből, mégcsak
nem is “annál jobb minél rosszabb” attitűdből, hanem mert talál bennük
valamit, amihez hozzá kíván szólni, valami folytatásra érdemeset. Emblémaszerűvé
tömörített képei bizonyítékai annak, hogy minden felhasználható, és minden
közöl valamit, mindennel kapcsolatba léphetünk. Működésének legfőbb, legjellegzetesebb
mozzanata a kapcsolat, a viszony; az egymástól általában távol állónak
tartott dolgok, helyzetek összekapcsolása, az asszociáció. Ilymódon nála
az alkotói módszer üzenet értékű. Ez esteben három teljesen különböző,
a grandiózus művészettől távoleső “primitív” formulát montíroz össze vasárnapi
festészetből, gyermekrajzból és valaha közszájon forgó szövegből, ez utóbbit
saját kezűleg, mint egy naív művész, festi oda: rikítóan fehérre, középre,
nagyban. Mindez tényleg popos kissé, és(neo)dadás és magátólértődően újrealista
is, de most persze mindez poszt-. A festett és faragott tárgyak együtt
érvényesek, kiterjesztve abba a létmódba, ahonnan származnak. Várnagy Tibor
működik, mégsem építkezik. Nem azért nem, mert “dekonstruktív”, hanem mert
tudja, hogy minden átmenet – bármely hosszú lehet is egy tartam – örökös
átalakulás, változás; hiábavaló a berendezkedés.
Másfelől munkáiból komplett mítosz rajzolódik ki.
Ha végigvennénk a Nap, a fa, a szem, a szív ikonográfiáját kelettől nyugatig,
és az arcét, és nyomonkövetnénk a kenyeret és gyümölcsöt (a lekvárnak azért
megvan a maga külön kis zamata) – és a többit, kerek szinkretikus házikó
állna össze. Azért kelettől nyugatig (vagy fordítva inkább), mert Várnagy
Tibor valóban mindenünnen merít, hogy igazsággá egyeztesse a különböző
világokban kimondottakat. És mindezt könnyedén teszi. Cseppfolyósan történnek
a dolgok, természetes (vagy annak látszó) áramlásban. Várnagy Tibor összegzésében
minden úgy van és mégsem úgy van, és amit megtanulunk és követünk, azt
közben mégis kifordítjuk. Minden szent, de semmi sem az.
Végül ripityomra kell törnünk a kapott képet, hogy ne telepedjék hályogként
szemünkre, mert amikor elmerülünk az élet teljességének látomásában,
nem látjuk a felhőket, és miközben a művek iróniájában vagy a szociális
gondolkodás
okozta intellektuális örömünkben, szem elől tévesztjük a romantikát.