Az ingatlancédulák többek között az írás olyan új feltételeire referálnak, melyeknek a cédula, amit ön most olvas nem tud eleget tenni. Nem elég cédulának lenni. Sem a territóriumhoz, a terrénumhoz nincs olyan, vagy ahhoz hasonló viszonya, mint ezeknek a látszólag kézzel írt kis objekteknek, sem a jelentések olyan megcsúsztatására nem képes mint ezek. Nem, ez a cédula nem tartozik közéjük még abban sem, hogy róluk szól, pedig ezek a cédulák jórészt egymásról szólnak és így önmagukról is.

Ez egy olyan jelenség, amely vizuális referenciák helyett inkább akusztikusokat, irodalom vagy képzőművészet helyett állatviselkedéstani megközelítéseket kínál. Még akkor is, ha így az egyetlen valóban emberi perspektiva illan el. Hiszen ahogy Lévi-Strauss írja, "tíz vagy húsz évszázad véletlenszerű kidobása a történelemből mit sem változtatna az emberi természetről alkotott tudásunkon. Az egyetlen pótolhatatlan veszteség azoknak a műveknek az elvesztése lenne, melyeket e századok során alkottak. Mert az emberek csak műveik által különböznek egymástól és csak általuk léteznek. Ahogyan egy faszobor tanúsítja azt, hogy a szobrot megelőzően léteztek fák, művek, műalkotások bizonyítják, hogy a történelem folyamán az emberi világban egyáltalán valami megesett." Ezek a cédulák mintha haboznának, a semmitmondó "emberi természethez" tartoznak-e, avagy művek, melyek kölönbségeket jelölnek:  félvilági, átmeneti létezők, már nem a fa, még nem a belőle készült szobor. Hiába, egy adott kultúrában úgy látszik nem mindig választhatnak azok sem, akik gyakorolják azt, hova soroltatnak tetteik, talán a redundancia pusztaságához, talán valamihez, ami kicsit több, vagy kicsit kevesebb mint redundáns, s aminek megszűnése veszteség.

Az ingatlancédulák úgy működnek ahogy a madárdal. (Mármint akkor, ha a madárdal az itt következő leírás szerint működik.) Egy territoriális akció: ahogyan a madárdal kijelöli azt a területet, ahol hallható, az ingatlancédulák is kijelölnek egy érdekterületet és szándék szerint egyben megjelölések is, egy territórium lefoglalásai. Ilyen értelemben a lapok nem a potenciális lakáseladókat szólítják meg, ahogy a madárdal sem a másik nemet szólítja meg minden esteben, sokkal inkább  egy hatalmi szándék bejelentése, egy szándéké, miszerint ez a madár már lefoglalta a területet, több ne jöjjön, ez a lap már itt van, ide nem kell több, ez a terület már le van fedve. Ám valaki, aki később jön, összegyűrheti, eldobhatja a lapokat, vagy méginkább, lefedheti, szó szerint és átvitt értelemben is, lefedheti azokat saját lapjával, mint egy késábbi madárdal elfedi a már elhangzott, már telepített hangot, átveszi helyét, nem biztos, hogy azért mert szebb, vagy erősebb, egyszerűen újdonsága folytán aktuálisabb.

Ezek a lapok ezek szerint sokkal inkább egymással kommunikálnak, egymást akarják egy adott területről kiszorítani, mint tényleges eladókat találni. Talán a revír teremtésének és megtartásának szándéka erősebb, mint a névlegesen megszólítottakhoz való elérés vágya. Talán egymással kommunikálnak leginkább ezek a cetlik, ha érdekesek, talán ezért is azok: a tényleges címzett más mint a feltüntetett címzett.

Nem véletlen a madárdal, mint hasonlat: ezeknek a jelenségeknek, melyek a kiállítás témájat adják, a szórólapoknak, a vallásos graffitiknek, stb., kiállítása közelebb áll egy zenei műfajhoz, mint egy képzőművészetihez, nevezetesen a field recording  műfajához; mégpedig azért, mert az összegyűjtés és a kiállítási térbe való transzformálás gesztusa itt egészen más, mint az utcáról bevitt, eredeti terüktől, eredeti helyszínüktől megfosztott vagy megszabadított dolgok esetében. A field recording sem pusztán rögzít és neutralizált közegbe transzformál; a felvételek általában felülmúlják a puszta füllel hallhatót, a  részletek gazdagsága, az összhangzás tisztább és erôsebb, mint az, ami rurális vagy urbánus közegben személyesen, azaz puszta füllel átélhető.

A "reciklált figyelemben" a figyelem a mikrofon érzékenységének felel meg. Ez az az érzékenység, mely többet rögzít, mint a hallható, a meghallásra szánt és az egyáltalán nem arra szánt akusztika egységes eredménnyé válik, valami elcsusszan ebben a folyamatban, az eredmény pedig, hogy ami hallható, már-már kommunikatív szándékként hallható: a field recording a zene határára sodródik.

Az itt összegyüjtött jelenségekben is kommunikatív csúsztatás van, itt vannak, de valamiféle elmozdulás közepette vannak itt. A vallásos üzenet megváltoztatja a graffiti kommunikációját, tartalmat visz be oda, ahol esetleg pusztán kijelölés és az adott vizuális közeg megváltoztatása a szokásos kommunikációs motívum; az ingatlancédulák, a birtokolhatóság birtoklásának személyes móduszai, inkább egymással kommunikálnak, versengenek, mint címzetttjeikhez szólnak; a szerencse lánclevelei önmaguk folytatásának szorítanak helyet, a lánc folytatódása, a levélbe  ágyazott retorika kommunikációs életképessége dönt. A reciklált figyelem tehát olyan figyelem, mely figyelmetlenül megcsúszva másra figyel, mint amire összpontosítani látszik.