Vincent csakugyan bekattant 1888 karácsonyán, de bármilyen súlyos következményekkel járt ez, sztem éppen pszichés szempontból teljesen normális maradt. Ha a Van Gogh életmű mindössze az Arles előtt festett képeiből állna, ma egyáltalán számon tartanánk? Nem inkább arról van szó, hogy utólag a Krumplievők, Bakancsok, Sorrow is azért vált érdekessé, amit 1888/90 közt, 1888 tavaszától haláláig festett? S ha megnézzük az utóbbiak, meg az előbbiek közti különbségeket, vagy azt, mivel tűnik ki a klasszikus/érett Van Gogh kortársai közül, nem épp a koncentráltságával?

sztem Van Gogh-ig a festészet konstrukciókból állt. Caspar David Friedrich jegyzetelt/vázlatozott a szabadban, amiböl műteremében különböző képeket rakott össze: innen egy fa, onnan egy szikla, amonnan egy tengerparti részlet. Ugyanez Bosch-nál, Brueghel-nél, s szinte mindenkinél. Másutt modellek, bonyolult mitológiai, utóbb történelmi tablókká rendezett pózok, hátterek, kulisszák. Nem mondom, hogy Vincent előtt nem fordultak elő spontán, egy slukkra végigfestett dolgok. Rembandtnál is, de mellékesen, utsó éveiben.

s a színek. Vincent színvilágának felfokozódása mutatja koncentrációja elmélyülését. Egy slukkra végigfesteni vmit, ilyen intenzív, izzó kolorittal, különleges koncentrációt igényel. Nem állítom, hogy a konstrukciók létrehozásához nem szükséges figyelem, de másféle. A klasszikus festészet szakaszosan építkezik, rengeteg pepecseléssel - régebben az alapozás, festékkészítés is beletartozott -, a festés folyamata hetekig/hónapokig tartott, vázlatok tömege előzte meg, melyek tisztázták a kompozíciót. Vincent egy-egy képe mindenestöl cca 2-6 óra lehetett, ami korábban elképzelhetetlen volt a festészetben, s új utakat nyitott az utódok számára. A 20 században az egyszeri intenzív koncentráción alapuló metodika gyorsan terjedt (Matisse, Kandinszkij, Pollock mások), s legalább annyira használatossá vált, mint a konstrukciókkal dolgozó módszerek. Yves Klein, a bécsi akcionisták mutatják, miként vezetett ez át az akció, a performance területére is. Irodalmi analógia a Ginsberg, Kerouac, Bukowski féle javítás nélküli, spontán írás.

kerülném az expresszív kifejezést, mert ez az, amikor az utókor visszavetíti a keddbe a szerdát, holott Van Gogh nem csak az expresszionizmus szempontjából érdekes, miközben az expresszionista John Heartfield, George Grosz is konstrukciókkal dolgozott.

sokat elárulhat, miért Arles-ba költözése után talált magára, s miért a tájkép műfaja, ahol e metodikát kikísérletezi? Hogy valaki el tud e mélyülni vmiben egy zajos kávéházban, forgalmas utcasarkon, alkat kérdése (Lautrec-nek ment). Van Gogh-ot feszélyezhették a társasági helyzetek, s megfordítva: feldobta, ha nekivághatott a mezőknek. Elképesztö távolságok nap, mint nap gyalog!

hajnalban indul, hosszabb-rövidebb kóborlás után kiválasztja a motívumot. Mire belelendül dél felé jár, tűz a nap. Sejthetően alig eszik, de mint életrajzírói vélik, sokat iszik. Az alkohol hatása más társas helyzetekben, mint mikor dolgozik vki: munka közben a többszörösét ihatja meg annak, amitől társaságban dülöngélne, félrebeszélne, elálmosodna, és segíti a koncentrációt. Vincent mindent kétszer festett meg, jó esetben négy képet naponta. Alkonyatkor indulás haza. Otthon a képek újranézegetése, levélírás, másnap u.e. elöröl. Rossz időben otthon csendélet, önarckép, néha egy-egy portré.

bármilyen feszítettnek tűnik, lelki szempontból ez rendben van: azt csinálom, amit szeretek, boldoggá tesz az eredménye, nincsenek konfliktusaim. Arlesban az egyetlen komoly konfliktusa Gauguin-nel támad, de mert az erröl szóló minden információnk forrása Gauguin, ezt fenntartásokkal kell kezelnünk.
Gauguinnál jobban csak Vincent lehetett megijedve, ö viszont attól, hogy ez bármikor megismétlödhet. Vincent poszt-tramatikus félelmei - ld leveleit - arra vallanak, a roham idején önkívületi állapotban lehetett. Ezzel együtt Gauguin távozása, ill. az azt követö herce-hurca alatt szinte azonnal felveszi ugyanazt a munkatempót, s e roham nem ismétlödik meg. Öngyilkossága más, nem önkívület.

miután Gulácsy elmegyógyintézetbe kerül, nem fest tovább. Artaud viszont ott kezd el igazán rajzolni. Elmegyógyintézetekben kezeltek rajzai, festményei, kerámiái közt éppúgy találhatók szétesö, kaotikus, közhelyes dolgok, mint remekmüvek. Nem tudom a bezártság következménye e, de sokakban fokozódik a közlésvágy, s jó estben a gyermekrajzok nyíltsága, közvetlensége, gátlástalansága társul a felnőtt lét tapasztalataival.

a normalitás nem pszichológiai, társadalmi kategória, ezért lehet igaza Feldmár Andrásnak, Thomas Szásznak, R.D. Laing-nek, s az antpszichiátria irányzatának: elmebetegség, mint olyan, nem létezik. Feldmár mondja, depresszió azóta van, mióta a gyógyszeripar föltalálta az antidepresszánsokat, melyek ideig-óráig képesek megszüntetni a tüneteket, de a problémát nem oldják meg, miközben a gyártók jól keresnek. Nem betegségekről, hanem lelki konfliktusokról, válságokról van szó, amelyekből az illetö nem talál kiutat, s amelyek tüneteit a társadalmi közeg nem, vagy rosszul – végső esetben elmegyógyászati kényszerkezeléssel – tolerálja.

Vincent-nek sok problémája volt, de Arles - ill, hogy ott vagyon- és lakóközösségen alapuló müvész-kolóniát alapíthat másokkal - kiútnak tűnt. Gauguin érkezése elött bizakodó. De Gauguin mennyire hitt ebben? S, ha nem, mennyire volt tapintatos? Az események arra engednek következtetni, megalázta, leckéztette, lelki-szellemi értelemben sarokba szoríthatta, aminek Vincent kétségbeesett, öncsonkító dührohama vetett véget. A legtragikusabb az, hogy a történtek Vincentet magát is megfosztják a Napfény-műteremről szőtt álmaitól.

azt feltételezni, e dühkitörés bármilyen szinten összefüggésbe hozható a gyakran eröteljes ecsetvonásokból összeálló, fölfokozott színvilágú képeivel, semmivel sem megalapozottabb, minthogy a korabeli akadémizmushoz képest 'vad' festő, maga is vadember lehetett, temperamentumos, erőszakos...