A Kunsthalle Wien Summer of Love-val párhuzamos bemutatója a “Seek the extremes…” – a kiállítás címe Lee Lozano 1969-ban papírra vetett mondatából származik: “Seek the extremes, that’s where all the action is” / keresd a végleteket, mert ott történik minden – két, az európai közönség számára eddig szinte teljesen ismeretlen amerikai nőművész, Dorothy Iannone (1933) és Lee Lozano (1930-1999) 60/70-es évekbeli munkáit mutatta be.

Dorothy Iannone amerikai irodalmat tanult a Bostoni Egyetemen. Festészeti pályáját 1959-ben kezdte. Műveire mindmáig jellemző az intenzív szöveges narráció, illetve az általa preferált műfajok közt jelennek meg az egyedi készítésű művészkönyvek, a képregényszerűen komponált, szerkesztett festmények, grafikák, amelyek szinte kivétel nélkül egyes szám első személyben mesélik el életének szerelmi történeteit, szokatlan nyíltsággal tárva fel a szerző vágyait, fantáziáit, érzéseit. Férjes asszony, mikor 1967-ben megismerkedik Dieter Rothtal – akit a 60-as évek végétől az  európai pop-art és fluxus egyik legjelentékenyebb alkotójaként tartunk számon (Roth az első európai művészek egyike, akinek kitüntetett érdeklődési területévé válik a művészkönyv, vagy könyv-mű műfaja) –, s akivel akkor és ott Dorothy első látásra szerelembe esik. A kiállítás narrációja szerint ő volt élete (legnagyobb, de nem az egyetlen) szerelme. Bizonyára léteznek férfiak, akiket Dorothy Iannone szerelmi mámora, odaadása nem rendítene meg, de őket nyugodtan soroljuk a szánandó esetek kategóriájába.

Lozano nem kevésbé szenvedélyes, nem kevésbé nyílt, viszont jóval direktebb, s méginkább zavarba ejtő. Dorothy és Lee művei közt az egyik különbség az, hogy mire a 60-as évek vége, 70 évek eleje felé Dorothy megtalálja a maga önálló hangát, addigra Lee Lozano rövid, de rendkívül intenzív művészi pályája szinte már véget is ér. A másik pedig, hogy míg Dorothy hajlamos mitologizálni szerelmi életét, addig Lozanotól semmi sem áll távolabb, mint épp a mitologizálás. Művei, személyisége Allen Ginsberg megállapítását juttathatják eszünkbe: Őszinteség vet véget az őrületnek (A.G.: Mind Writing Slogans 66).
Lozano egyébként filozófiai és természettudományos tanulmányokat folytatott a Chichagói Egyetemen, majd 1957/59 közt művészeti stúdiumokat az Art Institute of Chicago-ban. Férjével, Adrian Lozano építésszel 1956-ban köt házasságot, ami 1960-ban válással végződik. 1961-től 1971-ig New Yorkban él. 1971 végén minden kapcsolatát megszakítva a művészeti élettel, elhagyja New Yorkot. Az elkövetkező éveiről semmit sem tudunk, azt sem, hogy egyáltalán az USA-ban tartózkodott-e? 1982-ben kerül elő Dallasban.

A “Seek the extremes…” nem nyújt teljes áttekintést Lozano pályájáról, hanem inkább azon korai műveire koncentrál, amelyek a 60/70-es években is kevesek számára voltak ismertek. Így az 1962-64 közt színes ceruzákkal, krétákkal készített rajzaira, melyek Günter Brus 70-es évektől készített lapjait előlegezik. Last station of the cross feliratú lapján egy nő, alul pénisz, felül kereszt alakú alkalmatossággal készül maszturbálni. De ugyancsak 62-ban készültek a Con Edison seggbebaszott, vagy a Ron K. porszívóval maszturbált, de túl nagy lett a farka feliratú rajzai is. Hangsúlyoznám, nem egyedi lapról van szó, hanem akár a Keresztfát vagy a Dávid Csillagot többször, többféle összefüggésben újra és újra a nőiséggel, nemiséggel, termékenységgel, hol szelídebben, hol durvábban konfrontáló expresszív rajzok és érzéki festmények soráról. A rengeteg fütyköst is fölvonultató, pszicho-szexuális tematikájú képek nyomán – némi pszichológiai fertőzöttséggel – már-már azt feltételezhetnénk Lozanonak pénisz-irígysége lehetett, holott épp arról van szó, hogy házasságának felbontása után Lozano egy szabad és független nö életét élte.  Válása nem volt drámai, férje szerint házasságuk harmonikus volt. Ezen évek alatt járt Lee az Art Institute of Chicago-ba, majd azt elvégezvén New Yorkba szeretett volna költözni, ahova Adrian – akit Chicagohoz kötött munkája – nem tudta követni. 1960/61-ben együtt utaznak Európába, ahol néhány hónap alatt bejárják Spanyol-, Francia-, és Olaszországot. Lee innen már nem tér vissza Chicagoba, hanem egyenesen Mannhattanbe, a Grand Street 60-ba költözik. Férjével egy ideig még tartják egymással a kapcsolatot. Lee Lozano 1964-től vesz részt csoportos kiállításokon, 1966-ban rendezi első önálló bemutatóját. Sol LeWitt, Hollis Frampton, Carl Andre, Dan Graham  társaságához tartozik (a nála 12 évvel fiatalabb Grahamet, ahogy ezt az angolban mondják, romantikus kapcsolat fűzi hozzá).
Vagyis Lozano 1962-ben és azt követően készített rajzai mintha csak Germaine Greer 8 évvel később, 1970-ben (nálunk 2002-ben!!) megjelent, A kasztrált nő című alapművének megállapításaihoz készített, vérbő illusztrációk lennének. A Lozanonál 9 évvel fiatalabb Germaine egyébként a 60-as évek második felében a londoni OZ munkatársa, csak hogy a Summer of Love-on bemutatott legendás underground folyóiratra is visszautaljunk.

A “Seek the extremes…”  tanusága szerint a 60-as évek derekán, 1964-től kezdve Lozano képei gyakran válnak fekete-fehérré, s a rajtuk látható férfi és női nemiszervek kezdenek gépszerű formákat (anyacsavar, facsvar, prés, harapófogó, konnektor stb) ölteni. "A vágyódás vagy szerelem nélküli harckészség maszkulin nemi ideálja mélységesen elszomorító: ha a megkönnyebbülést a mechanika szókészletével írjuk le, akkor bizony elérni is mechanikusan fogják. Így lesz a szex a vaginában végzett önkielégítés" – írja említett könyvében Germaine Greer. Lozanot e 60-as évek közepétől készített festményei nyomán szokták a hard edge-, illetve a minimalista festészettel összefüggésbe hozni, holott korábbi és későbbi, részben már konceptualista munkái fényében épp az derül ki, hogy Lozano gondolkodásának további radikalizálódásáról van szó, ami nála 4-5 éven belül a műtermi művészet megtagadásához vezetett. "Ez már az információ korszaka – idézi Joe Fyfe Lozanonak egy barátjához intézett szavait –, ahol a legfontosabb munka az emberek közötti információcsere; a műtermi művészetnek nincs többé jövője"

“Nem nevezem magam művészeti munkásnak, inkább művészet álmodónak, s ezentúl csakis a személyes és nyilvános egyidejű és teljes forradalmában kívánok részt venni” – jegyzi fel 1969 április 10-én, az Art Workers Coalition-ban való részvétele kapcsán. A net-ről szedett első infók alapján úgy néz ki, az Art Workers Coalition korabeli feminista művészeti mozgalom, de nem találtam forrást arra nézve, hogy Lozano (akit e kontextusban olykor a leánykori nevén, Lenore Knaster-ként említenek) meddig és miként vett részt benne, bár gyanítom a rákövetkező évei szempontjából ez ugyancsak fontos lehet.
Apropo nevek. Egy 1970-ből származó életrajzi vázlatát azzal kezdi, hogy az ő igazi neve 1930. november 5, du 4:25 Newark, New Jersey. Az első névcsere, mikor Lenore Knaster-nek nevezik el szülei; a második – 14 éves korában – a Lee Knaster, végül 56 augusztusában a házasságkötésekor kapott Lee Lozano. Művésznévként ez utóbbit használja, noha munkáit rikán, s akkor sem következetesen a Loz szignoval látja el. 1982-ben unokatestvérét kéri, ne szólítsa többé L-nek. Élete hátralevő részében levelei, beadványai aljára csupán egy-egy E betűt ír.

A kiállítás, illetve a kiállítási katalógus Lozano írásos feljegyzéseiből is bemutat szemelvényeket. Példaként egy bejegyzés 1969 május 22-ről: “A judeo-kereszténység az emberiség mentális és érzelmi fejlődésének regresszióját reprezentálja. Vagyis egy hülye filozófia, ami a biztonság igényét elégíti ki, és ami az apuka éber jelenlétén alapul. Szentírásként tiszteli a kimondott és leírott szavakat, miközben a nem verbális közléseket figyelmen kívül hagyja (a keleti vallások sokkal intelligensebbek, minden információra nyitottak)”.

Az 1969 február 8-án General Strike Piece címen fogalmazott manifesztum alighanem paradigmaváltás Lee életművében. E szöveg rögzíti azokat a kortárs művészeti kiállításokat, megnyitókat, partykat, koncerteket, melyeken Lee Lozano utoljára részt vett. S bár csak 1970-ben fejezi be az 1967-ben kezdett, máig legismertebb Wave Series című művét (amely 11, részben nagyméretű festményből áll, és ami egyaránt értelmezhető minimalista és konceptualista, de akár installációs műnek is), ez az az időszak, amikortól nem készít többé képeket.

Ezt követik azok az 1-2 oldalnál ritkán hosszabb feljegyzések, illetve az ezeken alapuló – olykor nyilvános, de akkor is inkább a műtermi nyilvánosságra korlátozódó – események, amelyek Lozano előre eltervezett, programszerűen véghezvitt, s olykor a mások viselkedésére, reakcióira is kiterjesztett introspekcióit rögzítik. 1969 áprilisából adatszerűen csoportosított feljegyzések a maszturbációk során használt eszközökről, fantáziákról (Masturbation Investigation). Ugyancsak 1969 áprilisa az a hónap, mikor Lozano a Grass Piece című projektjét készíti, melynek keretében minden nap marihuánát szív. Ezt követi májusban a No-Grass Piece – hasonló metodikával – arról, mi történik, mikor egy hónap intenzív füvezés után elvágólagosan leáll a drogról?
A Grass piece – írja áprilisban – egyidejűleg fut a Book-of-Change-el (A Változások Könyve vagy Ji King projekttel), a General Strike piece-el, amibe beletartozik a No-Fucking piece, a No Gallery és No Museum, a No Uptown stb, illetve a Masturbation Investigation piece. Talán rejtett projektek is vannak – folytatja –, mint a Cosmic Joke piece / Kozmikus vicc projekt, vagy a Lie-in-bed-all-day-and-read-cosmic-books piece / Feküdj-az-ágyban-és-olvass-kozmikus-könyveket projekt, amik a Win-a-grant / Nyerj-egy-díjat projektet követik. Lehet, hogy az egész projektsorozat igazából csak egy Get-fat-and-lazy / Legyél kövér és lusta projekt. Továbbra is folyamatosan mindent meg kell változtatnom, hogy el ne aludjak (meghaljak).

Mi lenne, ha abbahagynám az összes projektet – teszi fel önmagának a kérdést 1969 májusában –, és életem végéig csak a Dialogue piece-n dolgoznék. Elköltözhetnék egy egzotikus helyre, és ott csinálhatnám; tér- és időkorlátokon kívül.
Júniusban írja: Megőrjít a munkám... az őrület egy részét durva pánikrohamok alkotják… Meghalt a telefonom… Nincs postám, kezdek mentálisan szétesni. Aztán ma, három nap után hirtelen aktivitás, és rögtön jobban érzem magam. Úgy tűnik, lelki egészségem a másokkal való kommunikációtól függ. Egyfajta igény, hogy közöljek valamit tapasztalataimból, ami leköt…
A kiállításon bemutatott utolsó, 1971 augusztusából származó projektleírások egyike az, mikor elhatározza, hogy egy hétig nem áll szóba nőkkel, nem hallgat női énekeseket, nem olvas nők által írt műveket (Boycott Piece), melyet aztán előbb egy hónapra, majd – állítólag – élete végéig meghosszabbított.

A Kunsthalle anyagában nem szerepelt, de fontos megemlítenünk, az 1970 tavaszán eltervezett Dropout Piece-t, ami gyakorlatilag a művészeti élettel való szakításához, a kulturális élettel való valamennyi kapcsolatának felszámolásához, s a New Yorkból történt távozásához vezetett. Ekkorra már több, mint kiábrándult az addigra meglehetősen elüzletiesedő művészvilágtól (miközben épp 1969-1971 között szerepeltek  leggyakrabban kiállításokon a művei). 1970 vége felé kisétál a Grand Street 60-ból, és azóta sem derült ki, mit csinált, hol élt, merre járt 1982-ig?

1982-ben, 52 évesen költözik középosztálybeli szülei dallasi otthonába. Mikor itt nyomára bukkannak galériásai (Jaap van Liere és Barry Rosen), Lozano örömmel járul hozzá korábbi munkáinak bemutatásához, s eladásukhoz is. Szüleitől 1988-ban – a köztük kialakult veszekedések, feszültségek miatt – elköltözik, de konfliktusaik odáig fajulnak, hogy hatósági végzés tiltja meg Lozanonak, hogy apjához 500 lépésnél közelebb mehessen. Apja 1988 októberében, anyja 1990 júniusában hal meg. Lee Lozano, mint egyetlen gyermekük kisebb összeget, illetve heti 25 dolláros életjáradekot örököl, ami az időközben eladott műveiért kapott összegekkel együtt sem elég arra, hogy hosszabb távon fizetni tudja lakbérét, s így 60 éves fejjel hamarosan az utcára kerül. New Yorki galériások próbálnak segíteni rajta, de hátralévő évei így is meglehetősen nyomorúságosan telnek. Miközben New Yorkban, Svájcban mutatják be műveit, őt Dallasban alkalmi férfiismerősei bántalmazzák, többször kerül kórházba, mígnem mellrákot diagnosztizálnak nála. Sugárkezelés, kemoterápia, az operációhoz már nem járul hozzá. A kórházban nincs látogatója. 1999 október 2-án hal meg, s a helyi hatóságok egy jelöletlen sírba temettetik el a Southland Memorial Parkban, mint egy hozzátartozók nélküli hajléktalant.