MEO – kezdeti nehézségek és kibontakozás?
 
 

Beérni reménylik a vállalkozás, legalábbis a MEO ügyvezető igazgatója, Kováts Lajos ezt sugallja: az elmúlt két évben a működéshez szükséges forrásokat végül is sikerült előteremteni. Ez 160 millió forintos nagyságrendű összeget tett ki, amihez adódtak még azon további súlyos milliók, amelyekkel az alapítótárs Winkler Márton ezt megelőzően az épületek felújításához hozzájárult. Ha már pedig lesz pénz, akkor talán elcsitulnak a vállalkozás kelet-európaias pénzügyeinek hullámverései, s az intézmény lehetőség szerint minden fontosabb hitelezőt kifizet.

A közhasznú társasággal Kováts Lajos reményei szerint szerződést köt az állam, ahol is, mint más „magán alapítású közhasznú társaságok” (mint a Fonó Budai Zeneház, a fő referencia), a közoktatásban, a művészet támogatásában, a kortárs művészet kiállításában folytatott tevékenységéért a folyamatos működés költségeinek legalábbis nagyobbik hányadára fedezetet szeretnének kapni. Ez valóban sok helyen így zajlik a világon, például a berlini Künstlerhaus Bethanien, illetve a New York-i P.S. 1 Museum esetében, bár e jelentős intézmények sokszor  komoly eseti, néhol állandó szponzorokat is találnak maguknak, mint publikus éves jelentéseikből ez kitűnik. A MEO természetesen szintén mindent megtenne, és meg is tesz, hogy nagy kiállításait eseti szponzorok forrásaiból segítsen fedezni.

A finanszírozáshoz az eddigiek során legfőként a Fővárosi Önkormányzat Pro Cultura Urbis Alapítványa járult hozzá, de részt vett benne a kulturális kormányzat is. Rockenbauer Zoltán, Görgey Gábor, illetve Hiller István kultuszminiszterek egyaránt támogatólag léptek fel, bár néha az ígért jelentős támogatás elmaradt. Mindenesetre a politikai szféra mai megosztottságát tekintve kedvezőnek mondható, hogy politikailag nem kellett olyan nagyon lavírozni, mindegyik kormányzat nyitottságot mutatott a kezdeményezés iránt. Emellett kisebb segítséget jelentenek még az olyan természetbeni adományok, mint az econet.hu Rt. internet-szolgáltatása, illetve a Mediacontact Közterület Kft. Köztéri plakátokon biztosított felületei.

A MEO tehát viszonylag „takarékosan”, évi 60-70 millió forint állami támogatással vidáman elrendezhető lehetne, illetve elgazdálkodna, ami szerényebb, mint egyes kisebb makrointézmények büdzséje. Sőt, akár „teljesen szabályosan” is lehetne működni ebből a pénzből.

A pénzügyi gazdálkodás azonban egyelőre nem zökkenőmentes, aminek oka az egyelőre még nem elegendő összegű, és nem elég stabil támogatás mellett nagyrészt az, hogy a MEO jelentős részben az új kelet-európai vállalkozások, vállalkozók pénzügyi tranzakciós mintáihoz igazodik (hivatkozással akár például a Fotexre). Ezek nyomán csak az a partner kap pénzt, aki tényleg fontos, az adósságokkal is erőpozícióból gazdálkodnak, még ha kényszerűen is.

Kérdés ugyanakkor, hogy az intézmény goodwilljével miként lehet gazdálkodni így? A MEO több volt galéristája szerint is rosszul. Többen is óvták saját nemzetközi goodwilljüknek az összekapcsolását nemzetközi projektekben egy késedelmesen vagy nem fizető magyar intézményével. Erre persze mondhatja a MEO ügyvezetője, hogy nekik bezzeg fontosabb volt a saját nemzetközi karrierjük, de az aggodalom jogosnak tűnik, s a külföld oldaláról is hamar beteljesülhet: a sokszor koncentráltan megjelenő nemzetközi kurátorok között gyorsan elterjedhet a hír, hogy a MEO fizetéseivel problémák vannak.

Maga a MEO gyűjteménye egyébként lényegében Kováts Lajos saját gyűjteményéből származik. A művek letétként vannak elhelyezve a MEO-nál, aminek az az előnye lehet, hogy nem kell azokat teljes mértékben egy egyelőre bizonytalan egzisztenciájú intézményre testálnia, ahol az állam még nem kötelezte el magát teljes mértékben. Emellett kiállíthatja vagy külföldre kölcsön is adhatja a műveket a MEO (pl. most egy brüsszeli kiállításra a Kis Varsó, illetve Lakner Antal munkáit). De végső esetben tulajdonként kimenekíthető a gyűjtemény.

A kollekció jelenleg mintegy 100-150 mű, és mostanában ismét növekszik. A művek elsősorban a hatvanas-hetvenes évekből származnak, de Kováts Lajos követi a kilencvenes és a kétezres évek műveit is, s ezekből is gyarapít: egy gyűjtemény így tud nemcsak leginkább élő maradni, hanem jó befektetésként is működni.

Az alternatív befektetési lehetőségeket, illetve vágyott vagy nem vágyott modelleket illetően Kováts Lajos, aki egyidejűleg a Blitz Modern Galéria tulajdonosa is, elhárítja a New York-i Pace Gallery modelljét, amely élő klasszikusok felvásárlására fordít hatalmas összegeket, mert ez túlmegy a Blitz Galéria, akár a MEO-val kiegészített keretein - ahogyan ezek egymástól elkülönülten, de nem teljesen függetlenül együttmozogni képesek. De még kelet-európaias léptékeinken is túl menne valószínűleg, nem beszélve arról, hogy inkább kevesebb, de remek művek vásárlása öröm számára.

További alternatíva lehetne – szintén a Blitz Galériára vonatkoztathatóan – a csúcs magyar aukciósházak szerepének megcélozását is, de Kováts Lajos kizárja ezt: itt rettenetes verseny van, amibe beszállni ma már szereptévesztés lenne.

Így viszont Kováts Lajos számára továbbra is marad egy olyan, kevert modell, amelyben egyrészt egy visszafogott (évente egy aukciót vállaló) galéria és aukciósház tulajdonosa lehet, öt év kortárs próbálkozás után némileg visszakozva: klasszikus és kortárs profillal, inkább a jelenlétet megcélozva; másrészt egy megerősödő, magán alapítású, de jelentős részben államilag finanszírozott közhasznú társaság ügyvezető igazgatója lehet, stratégiaformáló szerepben is.

Ennek kapcsán merült fel, hogy ez utóbbi vállalkozáshoz Kováts Lajos szeretné jobban bekapcsolni a művészeti szcéna emberi erőforrásait:
• részben keresnek olyan művészeti igazgatót, aki megfelelően tehetséges, s már rendelkezik bizonyos tapasztalatokkal, nemzetközi színtéren is, amelyet az ügyvezető igazgató szerint azért nem kell túlmisztifikálni;
• részben pedig invitálják kurátorainkat nagyszerű, a MEO lehetőségeit kiaknázó, az intézmény hírnevét építő kiállítások rendezésére.
Amennyiben ez utóbbi két területen sikerül partnereket találni és megőrizni, és az állami szerepvállalás is egyértelműbbé kerekedik, úgy mondhatjuk majd, hogy a MEO-nak valóban jók az esélyei a felvirágzásra, s egy nemzetközi szereplő felépítésére.  Ellenkező esetben le kell vonni a konzekvenciákat, hogy tudniillik itt és most Magyarországon egyelőre kicsi az esély arra, hogy egy ilyen intézményt sikeresen lehessen működtetni, minden szálat összehozni.

(2003)