A másolás mint műfaj – a másolás piaca
Mi a rossz a művészi alkotások másolásában? – kérdezi Radnóti Sándor Hamisítás című könyvében, melyben az eredeti, a másolat és a hamisítvány összefüggéseit vizsgálja. Válasza: a képzőművészeti másolatnak az újdonság értelmében vett eredetiség hiányát vethetjük a szemére. Ám vajon mindig az eredetiség volt az elsődleges a művészettörténetben? És megszűnt-e a másolás piaci értéke, tradícióőrző és -terjesztő szerepe? Nyilván nem.
A másolás mint műfaj
A másolatnak a képzőművészet történetében – a reneszánszig mindenképpen – fontos kultikus és hagyományátörökítő feladata volt, a hétköznapi élet tárgyi kultúrájában változatlanul betöltött funkciójáról nem is beszélve. Már a görögöknél elkülönült az elit-, illetve a tömegesebb, a másolást is magába foglaló, kézműipar jellegű művészet, s nagy különbségek mutatkoztak a művek árát illetően. A másolatok nélkülözhetetlen szellemi és formai áthagyományozó szereppel bírtak. Praxitelész Aphroditéjának ötvennél is több másolata ismeretes, ma mindet különböző múzeumokban őrzik. A rómaiaknál is általános volt a görög művészet szellemében történő, alkotó másolás, s a reneszánsz köztudottan a mindkét kultúrát magában foglaló antik világ stílusbeli reinkarnációját hozta. Amikor Raffaello egyik Medici-képe megtetszett egy arra látogató hercegnek, elhamarkodottan odaígérték neki, majd másolatot készíttettek róla, és azt küldték el. A történet híre később eljutott a herceghez és botrány lett a dologból, a két képet azonban jelenleg is – Firenzében, illetve Nápolyban – Raffaello nevével fémjelezve őrzik. Akkoriban már elsődleges volt az eredetiség, ám a másolat is be tudta tölteni a mű szerepét, s a mai napig becsben tartják mindkettőt.
A reneszánsztól kezdve ugyanakkor a nyomtatást létrehozó technológiai fejlődéssel, a kapitalizálódással járó világiasodással megváltozott a kép szerepe: egyfelől leértékelődött kultikus funkciója, másfelől a nyomatok világában felértékelődött az eredeti festmény. Ennek ellenére az eredetiség mértéke még a későbbiek során is relatív maradt: Rubens műhelyében hat fokozatot különböztettek meg a mester „keze nyoma” szempontjából vett eredetiséget illetően. Valójában a romantika zsenikultusza és az individualizáció nyomán szilárdult meg az eredeti kép elsődlegessége. Mindazonáltal a másolás – részben készségfejlesztő, a festői nyelv különböző dialektusainak elsajátítását szolgáló formájában – azóta is létező gyakorlat. Jelentős festők sora előszeretettel művelte ezt a műfajt: a korábbiak közül Tiziano, Tintoretto, El Greco, Rubens, a későbbiek köréből Delacroix, Manet, Degas, Cézanne. S a mai aukciókon például igen jó az árfolyama a XIX. században készült reneszánsz és barokk másolatoknak.
A XIX. században a másolásról végképp leválik a hamisítás. Ez egyébként a reneszánsztól kezdve jellemző, legnagyobb mértékben a kisművészeti, iparművészeti alkotások terén, ahol kisebb a rizikó. Ugyanakkor – különösen az „alkotó hamisítás” – maga is művészeti alkotásnak mondható. Példája ennek, amikor Chagall, Braque, Miró és más nagy mesterek galeristáik nyomására eladható műveik szűkösségét úgy hidalják át, hogy korábbi sikeres korszakaik stílusában hoznak létre új képeket, amelyeket évszám nélkül szignálnak. Akadnak, akik valamely jelentős festő életművében tátongó hiányhoz, hiányzó láncszemhez kapcsolódó várakozásokra játszanak rá, mint Han van Meegeren, aki a XX. század első felében a fiatal Vermeer további fejlődését „megmagyarázó” képeket festett. A művész saját bevallása szerint szenvedélyes kutatóként működött, akit a technikai eljárások kifejlesztése is magával ragadott.
A XX. századra a másolás a kánont erősítő, illetve dekonstruáló funkciója közül az utóbbi erősödött fel. Marcel Duchamp a talán legtöbbet másolt képet, a Mona Lisát szemelte ki, s festette meg bajusszal és szakállal L. H. O. O. Q. címen („Elle a chaud au cul” – azaz a hölgy tüzel – szójátékszerű rövidítése.) A technikai sokszorosíthatóság Walter Benjamin által leírt korszakának kibontakozásával azután a pop-art, jelesül Andy Warhol még viszonylagosabbá tette a magas kultúra e kiemelkedő ikonjának szerepét: szitanyomatokkal sokszorosította és variálta a Mona Lisa klasszikus témáját. Duchamp talán e képekre vagy a korszakra való reflexióként festette meg a hatvanas években a Megborotvált L. H. O. O. Q. című képét, a Mona Lisa „közönséges” másolatát.
E tendenciák további fejlődésével a technikai sokszorosíthatóság korából a globális multimédia világa jött létre, amelyben – Jean Baudrillard negatív próféciái szerint – egyre szűkülő tere lesz az egyéni invenciónak, s előbb-utóbb már nem lesz értelme megkülönböztetni valódit és hamisítványt, illetve az eredetit és másolatát. Ezzel egy irányba mutat az appropriation art (a kisajátítás művészete), melynek révén az ezredvégi képzőművészetben általánossá vált az egyes képek, szimbólumok eltulajdonlása, más kontextusban történő felhasználása (Cindy Sherman, Robert Mapplethorpe, Sherrie Levine, Mike Bidlo, az IRWIN-csoport és a belgrádi (!) Kazimir Malevich művei).
Ám, ha vannak is ilyen irányú trendek, e látomás összességében túl sötétnek tűnik. A multimédia korában is megőriztük az eredeti képek, illetve a másolatok közötti különbségtétel képességét, a közvetlen művészeti médiumokkal megmaradt a személyes viszonyunk.
Másolatok az internetről - olajjal, vászonra
Ha érzékelni szeretnénk, milyen festészetet hozhat el hozzánk az internetes galériák szép, új világa, látogassunk el egy-két honlapra.
Az art-prints-on_demand.com lapon keresztül például több mint egymillió variációban szerezhetünk be nyomatokat. Irányzatok, festőművészek, illetve téma szerint kereshetjük a festményeket, és vászonra, akvarell- és fotópapírra készíttethetjük el a képeket. Elkészítésükhöz a site üzemeltetői kifinomult digitális printereket használnak, ez szerintük a legtöbb litografikus eljárásnál pontosabb színhatásokat eredményez. A tömeges reprodukciók köréből az is kiemeli a nyomatokat, hogy ezeket más nyomdai termékektől, illetve fotóktól eltérően belátható időn belül nem fenyegeti a kifakulás veszélye (a cég erre 100 év garanciát ad). A képet a vásárló igényei szerinti méretre készítik el, majd a kívánt kerettel és passe-partout-val házhoz szállítják. A vállalkozás a művészeknek azt kínálja, hogy miután marketingpartnerként első lépésben a másolatok értékesítésére szerződtek, eredeti képeiket is közvetíti a potenciális vevőkhöz. Emellett az alkotók tetszés szerint megszabhatják azt a jogdíjat, amelyet a kép végső árában érvényesítenének. A galéria átvállalja tőlük az értékesítéssel kapcsolatos költségeket – s így a kockázatot is.
A colours-art-publishers.com lapon megjelenő galéria állítása szerint 22 ezer művész 79 ezer művével kereskedik. Az arra járók ugyancsak irányzatok, művészek és témák szerint válogathatnak ezek között. A vászonra készített olajnyomatok „giclée-módszerrel” készülnek, több millió apró festékcsöppecske felhasználásával. Igény szerint lehetőség van ecsetnyomok megjelenítésére is, ez csupán három nappal hosszabbítja meg a szállítási határidőt (ami ezzel együtt a megrendeléstől számított 5-10 nap, attól függően, hogy a világ melyik tájára kell szállítani a másolatot). A képeket legfeljebb 100x150 centiméteres méretben lehet megrendelni. A szállítás keret nélkül, tekercselve történik. Ajándékba is lehet képet küldeni. Ebből a szempontból sem mellékes, hogy a képek ára már 35 dollárnál (8-10 ezer forintnál) kezdődik. (A legdrágább képek 300 dollárba kerülnek). A vállalkozás garanciát vállal arra, hogy amennyiben a vevőnek végül mégsem tetszik a kép, visszakaphatja a pénzét. Vélhetően bíznak abban, hogy aki már egyszer képet tett a falára, az továbbra is ragaszkodik ehhez az ötletéhez, legfeljebb rendel egy másikat. De e gesztus talán azt is tükrözi, hogy a netről a jelenlegi képfelbontás mellett egyelőre nehéz ismeretlen képet választani. A colours-art-publishers.com jó néhány, a művészeti piacot építő további szolgáltatást is kínál. Információhoz juthatunk különböző művészeti intézményekről, eseményekről, publikációkról, workshopokról, ösztöndíjakról, képzési és munkavállalási lehetőségekről és a társművészetekről is.
Kérdés, hogy az internet-galériákról megrendelt másolatok piaca végül is miképp viszonyul a festett másolatokéhoz, illetve az eredeti festményekéhez. Biztos, hogy ezek már most is versenytársak, de a későbbiekben az árak, illetve a technikai tökéletesedés miatt még inkább azok lesznek. Ám az a valószínű, hogy mindegyik műfajnak megmarad a piaci részesedése. Hogy pontosan milyen mértékben, az majd kialakul.
Maniera Galéria - Képek a szivarklubba
Juttassuk el a műalkotásokat a múzeumokból az otthonokba! – szólnak a magasművészet demokratizálása, terjesztése mellett a Maniera galeristái, Herskovics Zsuzsa és Kállói Judit. Másolat formájában mindez megvalósíthatónak tűnik. A két művészettörténész, illetve két közgazdász társuk (kapcsolati tőkéjüket felhasználni igyekvő csendestársaik) minden lehetőséget igyekeznek megragadni az expanzióra. Így képeikkel az üzleti szféra reprezentációs igényeit is megcélozzák.
A Manierát 2001 februárjában jegyezte be a cégbíróság, majd lakásgalériaként indult el. Tulajdonosai az üzlet kibontakozásától teszik függővé, hogy nyissanak-e üzletet a belvárosban. Azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a lakberendezési szakma valamely másik ágával együtt, egymást erősítve jelenjenek meg a piacon.
A képeket fiatal restaurátorcsapat tagjai készítik, mivel a már befutottabb restaurátorok megbízása túlságosan felhajtaná az árakat – így 300 ezer forint körül indulnak; ellenkező esetben könnyen 1 millió forint fölött lennének –, és a munkákat a galéria két művészeti vezetője hitelesíti.
A másolatok értékesítése mellett teljes körű művészeti tanácsadással is foglalkoznak, legfőképpen pedig koncepciókat és pályázati anyagokat készítenek és értékesítenek cégek komplett képzőművészeti dekorációjára. Eddig egy igazán komoly megbízást teljesítettek: az Ybl-palotát, annak Herend éttermét és angol szivarklubját díszítették huszonkét festménnyel. Bár a pénzesebb intézmények, bankok inkább reprezentálnak eredeti festményekkel, a szállodák, éttermek, kisebb cégek számára megoldás lehet a másolatok felhasználása.
A galéria nyilvános megjelenései közül megemlíthető a Westend City Centerben 2001 decemberében megrendezett kiállítás és vásár, a 2002-es operabálon bemutatott három kép és egy tombolanyeremény-festmény, valamint az Atrium-Hyatt szállóban 2002 őszén tartott tárlat.
Herskovics Zsuzsa szerint a másolat nemcsak az eredeti festőjének zsenijét tartalmazza, hanem a másoló lelkét is, s az utóbbi életművébe illeszthető egyedi műalkotásnak tekinthető – olyannak, melynek témája egy másik kép másolata, ám esetleg közelítésbeli differenciákkal. Így a másolatot az eredeti festőművészet és a sokszorosított nyomdai termékek (poszter) között helyezhetjük el. Ennek megfelelően a galériások a piacon a magas művészi színvonalú, de alacsonyabb árfekvésű festmények szintjét célozták meg. Ha a poszterek nem is, a jövőben a több ezer színnel nyomott digitális másolatok további tökéletesedése jelenthet majd versenyt számukra.
Versenytársak a hazai piacon
A képzőművészeti alkotások másolásának magyarországi piacán ismereteink szerint a Maniera Galéria mellett a Múzeum Galéria, illetve a Duna Plazában működő Rembrandt Café van jelen. A Rembrandt Café főleg németalföldi mesterek műveiről készült másolatokkal kereskedik. A Múzeum Galéria belvárosi üzletéből folytatja elsősorban magyar, de részben külföldi mesterek képeinek másoltatását és értékesítését.
Összeállításunkban a Múzeum Galéria a versenytárs Manierával nem kívánt sem közös, sem külön cikkben szerepelni, s ezáltal együtt megjelenni. Így csak piaci információkból, illetve a honlapjáról szerzett adatokból próbáljuk meg rekonstruálni tevékenységét.
A Múzeum Galéria művészeti menedzsere, Komlós Péter korábban a Nemzeti Galériánál dolgozott hasonló területen, ezenkívül újságírói és esztétikai képzettséggel rendelkezik. A vállalkozásnak a Magyar Nemzeti Galériával, a Szépművészeti Múzeummal és az esztergomi Keresztény Múzeummal van együttműködési szerződése, ami abban áll, hogy a szóban forgó múzeumok képeit másoltatja, az intézmények pedig tanúsítják a másolat hitelességét.
A Múzeum Galéria és a Maniera Galéria egyaránt a legszínvonalasabbnak tartja magát a hazai piacon. Ennek megítélése a művészettörténész szakma, illetve a nagyközönség feladata lesz. Versenyükben a minőség mellett fontos szerepe lehet a tőkeerőnek is. Bizonyos, hogy a Múzeum Galéria eddig nagyobb befektetéseket eszközölt. Ez természetesen még nem döntötte el a játszmát. Nem nyilvánvaló ugyanis, hogy miként viszonyulnak egymáshoz a cégek mögött álló további befektetési tartalékok, s az sem biztos, hogy egy nagyobb tőkével rendelkező cég pusztán ezáltal le tud-e körözni egy kisebb, de esetleg mozgékonyabb vetélytársat.
(2002/2003)