Aukciós piacok Nyugaton és Keleten
Még a művészeti piac olyan, prominens személyiségei, mint Leo Castelli, New York-i galerista sem tudnák pontosan megmondani, hogy miként került a szcéna a nyolcvanas években a befektetők által érdekesnek tartott területek közé, s miként szaladtak fel ezresről százezres, sőt milliós nagyságrendűre (dollárban mérve) az aukciós árak, olykor még a kortárs művészek képeit érintően is. Legalábbis ez derül ki egy, a galeristával a Smithsonian Archives of American Art részére készült, 1997-ben felvett életműinterjúból, ahol is Castelli arról számol be, hogy a nyolcvanas évekig csak másodlagos volt számára a pénz kérdése, galériáját nem üzleti, hanem tisztán művészeti szempontok vezérelték, felesége vagyonos családja csak egyfajta biztonságot teremtett ehhez. A nyolcvanas évektől aztán voltak sokkal tudatosabban új művészeti információt és eladható képeket termelő „művész-istállókat” vezető, s a művészek képeit rendszeres nagy partykon is népszerűsítő galeristák is, mint például Mary Boone, akiről Almási Miklós is írt Léghajóval Manhattan felett című könyvében, vagy Larry Gagosian. Ezek már sokkal inkább a piacosodó művészeti világ atmoszféráját érzékeltetik, akárcsak az olyan, nagyobb tőkebefektetéssel működő galeristák, mint a Pace Gallery vezetője, aki nagyszabású élő klasszikus művész-istállóját a későbbiekben, 1993-ban a világ talán legnagyobb privát impresszionista és régi mester gyűjteményével rendelkező Wildenstein & Co. céggel egyesítette, aminek nyomán már komoly kihívást jelenthetett a nagy aukcionáló cégeknek is a klasszikus modernek eladásában.
A csúcson azonban egyértelműen az aukciós cégek voltak, miként a vágtató (vagy éppen zuhanó) gazdaságban a tőzsde. Ezek, lényegében az aukciós világpiac 90%-át lefedő két óriás versenytárs, a Sotheby’s és a Christie’s, kanalizálták a 80-as évek nagy gazdasági boomja nyomán újabb és újabb jövedelmező területeket kereső, a művészeti piacra is beáramló befektetői tőkét. Másfelől nézve pedig, egyre nyitottabb intézményi struktúrával tovább piacosították az új művészeti információt.
Aukciós piacok Nyugaton
A nyolcvanas évek végén tetőző aukciós hullámban a befektetők célpontja leginkább a klasszikus művészet, főleg az impresszionista és posztimpresszionista képek voltak. A befektetők jelentős részben japán üzletemberek voltak, akiknek ekkor érett be vágyuk a tengerentúli világ nemcsak gazdasági, hanem kulturális meghódítására is. Részt vettek azonban a felhajtásban az amerikai és európai újgazdagok is. 1989-ben Vincent Van Gogh Íriszek c. képét viszont éppen egy ausztrál üzletember vette meg 53,9 millió dollárért. Alan Bond dinamikus egyéniség, afrikai gyémánt-, arany- és olaj-érdekeltségei is vannak, de csalásokkal tarkított tevékenységéért ma már többszörösen büntetett, négy évet le is ült már. Ám a csúcs két vétel mégiscsak egy japán üzletember nevéhez fűződik. Saito Ryoei 1990-ben 82,5 millió dolláros, azóta is rekord összegért szerezte meg Van Gogh Dr. Gachet arcképe című képét, s alig csekélyebb, 78,1 millió dolláros summáért Renoir Au Moulin de la Galette c. festményét. Az európai mesterek japán hódolója később azzal haragította magára az európai műpiacot és sajtóját, hogy elrendelte, a két festményt majd vele együtt helyezzék a koporsójába, illetve hamvasszák el. A svájci franciák egyenesen „sárga veszélyről” cikkeztek, a tulajdonos pedig gyorsan visszakozott, s már kormányának vagy valamely múzeumnak szánta a képet. Nyilván elhamarkodott lenne persze általánosítani, hogy minden japán, ausztrál vagy akár európai, amerikai kincskereső, gyűjtő vagy valami szokatlan szeszéllyel rendelkezik vagy csalás és adóügyekbe keveredett.
A nyolcvanas évek végének rohamát a kilencvenes évek elején a gazdasági recesszióhoz illeszkedő visszaesés követte, s csak az évtized második felében tért magához a gazdasági megerősödés nyomán a műpiac is.
Az utóbbi hat év legkiemelkedőbb tételei a Sotheby’s aukcióin a következők voltak: 1998-ban egy 71 millió dolláros Van Gogh; 1999-ben egy Cézanne kép 60 millió dollárért, ugyanebben az évben egy Picasso 50 millióért, majd egy Seurat 35, egy Degas 32, s egy Monet 24 millió dollárért; majd a kétezres évek elejének gazdasági és műpiaci gyengélkedése után, 2003-ban követte ezeket egy 29 milliós Klimt, egy 24 milliós Renoir és egy 23 milliós Schiele. Szép árak ezek is bár, de egyelőre még nem érték el ismét az aukciós pezsgés, befektetés nyolcvanas évekbeli különös beindulása óta legmagasabb, tíz-tizenöt évvel ezelőtti csúcsot.
A kortárs piacon irányában vizsgálódva, Andy Warhol, már inkább klasszikus modern képei keltek el újabban is milliós árakon: 17 millióért, majd 4 milliótól viszonylag egyenletesen fogyva, az egy-két milliós és a százezres szinten sűrűsödve, az ezres szintig, de jó néhány milliós tétellel (nála egyedül mutat a Sotheby’s keresője ilyen magas, 1000 fölötti eladott tételszámot). Őt követi Jackson Pollock, szintén mint klasszikus modern, 8 milliós csúccsal, majd 5 milliótól fokozatosan csökkenő árakkal, de leginkább az 50 ezer dollár körül sűrűsödve (de már csak 17 forgalomba került és eladott tétellel). A valóban kortárs, ezen belül a jelenleg negyvenes-ötvenes éveikben járó művészek körében, ha György Péter Művészet és média találkozása a boncasztalon című kötetében is bemutatott alkotókat tekintjük, a sort Jeff Koons vezeti, 5 milliós majd 2 milliós csúcsárral, a néhány százezres leütések körül sűrűsödve. A többi itt bemutatott művész aukciós ára nem éri el a 150 ezer dolláros szintet. Richard Prince legmagasabb áron eladott tétele 142 ezer dollárt tett ki, Cindy Sherman legdrágább műve 123 ezret ért el, Andres Serranoé 111 ezret, Barbara Kruger munkáját 108 ezerért ütötték le, Robert Mapplethorpe csúcs ára 76 ezer dollár volt, Jenny Holzeré pedig 51 ezer dollárt tett ki. Így néztek tehát ki a leütési árak, konkrétan.
A Sotheby’s és a Christie’s karaktere szempontjából lényeges, hogy mindkét világcéget egyaránt a 18. században és Angliában alapították, ám miközben fokozatosan globális hálózattá nőtték ki magukat, a Sotheby’s második központja már átkerült az óceán túlsó oldalára, míg a Christie’s székhelye egyelőre Londonban maradt, mielőtt, mint látni fogjuk, Párizsba tendált. Így a Sotheby’s-re talán inkább jellemző az amerikai típusú gyors információ termelés, ami még a honlapjukon elérhető keresési lehetőségek bővebb voltában is tükröződik. Eközben persze forgalmukat illetően fej fej mellett haladnak, de míg a nyolcvanas évek nagy boomjában a Sotheby’s vezette a párost, a kilencvenes évek közepén fordult a kocka, a Christie’s vette át a vezetést. 2001-ben a két cég teljesítménye 2,3 milliárd, illetve 1,9 milliárd dollár volt, a Christie’s javára. Az említett, attitűdbeli differencia ellenére is magasabb európai bázisú eladások talán azzal lehettek összefüggésben, hogy az amerikai befektetők a nyolcvanas évek művészetbe fektetési láza után részben könnyebben áttértek más gazdasági befektetési területekre, a japán befektetők pedig a kilencvenes évektől válságban lévő gazdaságukban a befektetési lehetőségek helyett inkább a költségcsökkentés módozatait kutatták, így valamivel magasabb lehetett az európai befektetők aránya.
A fentieket árnyalják még a New York University Stern Business School-jának két professzora, Jianping Mei és Michael Moses által publikált elemzésből levonható következtetések. A két kutató tanulmányában azt vizsgálta, hogy a Standard & Poor’s 500 elnevezésű tőzsdeindexhez képest miként alakult művészeti piac értékesítésének árindexe az elmúlt ötven évben. A művészeti piac árait tovább bontották a remekművek, a közepes árszintű művek, illetve a 2003-as árakon 1500-2000 dollárt nem meghaladó, az alsó szegmensbe sorolt művek áraira. Az eredmények azt mutatták, hogy míg a nyolcvanas évek boomjában a művészeti indexek mind számottevően magasabban mozogtak mint a tőzsdei mutatók, a kilencvenes évek végének felfutásában ez már csak az olcsó művekre volt elmondható, amely utóbbi a művészetnek a gazdaságba, társadalomba való fokozatos beszűrődését, illetve felértékelődését tükrözheti. Az viszont, hogy a remekművek és a közepes árfekvésű művek árai jócskán elmaradtak a globális tőzsdeindextől, nem jelenti azt, hogy képzőművészetbe ma kevésbé érdemes befektetni, akár Nyugaton akár Keleten, az árak ugyanis itt is emelkednek, a 2000-es években is, és a remekművek sikeres eladásai húzzák a piacot, csak hát ahogy a hi-tech tőzsdei árfolyamának eddigi legnagyobb felfutása során keletkezett „buborék” is kipukkadt, ez történt a nyolcvanas évek művészeti árfolyamaival is. Amitől azonban még egyaránt érdemes befektetni mindkét területre, ma is, csak jól meg kell vizsgálni, hogy mibe.
Ennek eldöntéséhez nyújtanak segítséget az aukciós házak is, a Sotheby’s és a Christie’s is. Egyéni, vállalati, illetve múzeumi megbízók részére vételi és értékesítési döntésekhez, gyűjtemények építéséhez vagy leépítéséhez, hagyatékok értékesítéséhez biztosítanak szakértői támogatást, szerveznek pénzügyi, hitelkonstrukciókat. Kezdő képvásárlóknak vagy eladóknak művészettörténeti kurzusokat, illetve lexikon szócikk keresőt kínálnak. Egyáltalán, a nyugati szcénákat átszövő intenzív információs hálózatok, a szakértők, kurátorok, művészettörténészek, galeristák, aukcionálók, gyűjtők, intézményi képviselők hálója eléggé biztosan kanonizálja a potenciális művészeti értékeket, illetve tárja fel szenvedélyes munkával az új összefüggéseket s fogalmazza újra ezekkel is a kánont.
A két gigász küzdelme a nyolcvanas évek felfutása nyomán egyébként annyira kiéleződött, hogy a kilencvenes évek elején, 1993-tól, a feszültségek levezetésére, illetve a profitok valamilyen szinteken történő megtartására titkos árkartellbe kezdtek, amelynek keretében a beadói bizományosi jutalékokat egyeztetve emelték. A machinációt csak 2000-ben leplezték le, aminek nyomán az USA-ban a cégek 360 millió fontnak megfelelő összegű büntetést már be is fizettek a trösztellenes törvény megsértéséért, és a brit Guardian c. lap egyik 2002-es számának forrása szerint a Sotheby’s elnökére, A. Alfred Taubmanra három éves börtönbüntetés várt, míg sorstársa, Sir Anthony Tennant, a Christie’s akkori elnöke egyelőre elkerülte (szó szerint) az amerikai bíróságot és a büntetést. Bár az Európai Uniótól legfeljebb pénzbüntetésre számíthattak (az illegális kartell működtetése az EU-ban nem börtönbüntetéssel sújtandó bűncselekmény), azóta mindkét elnök, valamint mindkét vezérigazgató lemondott posztjáról. A helyzet érdekessége ugyanakkor, hogy Taubman, aki a Sotheby’s-t 1983-ban a piaci felfutás szempontjából jó ritmusérzékkel vásárolta meg, továbbra is a cég legnagyobb részvényese, míg a Christie’s-nek 1998 óta francia tulajdonosa van, François Pinault személyében.
A nemzetközi művészeti piac korábbi, a 20. század közepéig meghatározó szereplői, a franciák azonban csak egyik szemükkel nevetnek, míg a másikkal sírnak. Ugyanis legfőbb nemzeti árverező cégük, a Drouot, amely egy szűk, állami jogosítványával ellátott árverezési-biztosi kör vezetésével működik,viszont szemet szúrt az Európai Unió monopóliumok szűréséért felelős versenyhatóságának, amelynek nyomása hatására a francia parlament 2001-ben nyitottá tette a versenyt a 600 millió dolláros francia aukciós piacon. A Drouot-nak pedig ezzel egyidejűleg nemcsak a piacát nyitják meg, hanem értékesítik is, ahol is a Forbes.com Magazin 2002-es információja szerint a brit Barclays Private Equity vagy a holland ABN-Amro Capital Finance lehetnek a legesélyesebb jelöltek.
A francia aukciós piac komoly szelete mindazonáltal a Drouot-n keresztül sem biztos, hogy megszerezhető, minthogy az egykori hálózat már korábban önálló hírnévre szert tett tagjai közben maguk is manővereznek. Az eddigi eredmény végül mégis a nagyokat tűnik erősíteni: a Piasa (Drouot) a Christie’s-zel, a Poulain Le Fur (Drouot) a Sotheby’s-zel, a Tajan (Drouot) a nemzetközileg harmadik legnagyobb árverezővel, a brit Phillips-szel, míg a Briest az Orlowskival kötött stratégiai szövetséget.
A végső szót a francia piaccal kapcsolatosan azonban úgy tűnik a Christie’s mondja ki, miszerint az új francia tulajdonos, François Pinault fokozatosan a francia főváros irányába helyezi át a fő irányító központ helyét, tudósít a tényről a Népszabadság. Ez pedig Párizs újbóli felvirágzásával járhat e téren. Nem kevésbé fontos azonban, hogy különös tekintettel a Sotheby’s és az amerikai eBay cég újonnan kötött stratégiai szövetségére, lehet, hogy lényegi új szakosodásnak, piacmegosztásnak is tanúi lehetünk majd, vagy legalábbis kontextus változásnak, amennyiben az öt éve alapított, amerikai internetes aukcionáló cég valóban felvásárolja a nagy múltú multit (erre 2003-ban már 1 milliárd fontos vételi ajánlatot is tett). Ekkor megláthatjuk, lesznek-e hangsúlyváltások a cég profiljában, hogy mennyit ér a nemzetközi képzőművészeti hagyomány az amerikai internetes aukcionáló cég szemével. Bárhogy is alakuljon e viszony, a Christie’s minden bizonnyal a hagyományokat folytatja, s e művészetek fellegvárává lehet. Amennyiben persze egyes globális befektetők nem szemelnek ki valamely további célpontokat, akár kisebb művészeti aukcionáló cégeket, nem fejlesztik fel újabb óriásokká, s nem változtatják meg ismét tripla csavarral, és a művészeti világhoz képest sokkal jelentősebb tőkével az aukciós piacon a nemzetközi erőviszonyokat. Mert tudni kell, hogy a globális felvásárlási és fúziós rohamban egy Sotheby’s vagy egy Christie’s a hi-tech nagyjaihoz képest csak kis halak, vagyis könnyen felcsippentheti őket, vagy valamelyik szakmailag potenciális versenytársukat például egy médiaóriás vagy internetes birodalom.
Aukciós piacok Keleten
Egy nagy ugrással keletre szökkenve, s már az itthoni műpiacra tekintve a globalizációnak egyelőre csak piacosodási jegyeit látjuk, a hazai vállalkozások kialakulását, bukását, átformálódását, kultúrájának nyugatosodását. Nemzetközi szereplőként egyelőre csak a Sotheby’s kísérelt meg megjelenni, s a begyűjtött képekből nemzetközi árakon nagy üzletet csinálni. Ez egyelőre nem sikerült, de a későbbiek során még kísérletezhetnek vele. A német és az osztrák piacon az utóbbi másfél évtizedben egyébként egész magas szintet sikerült elérniük, többek között a német expresszionisták nemzetközi fokozatos és kitartó megjelenítésével.
Magyarországon az aukciós piac 40 év kvázi kényszerszünet, BÁV-os monopólium után indult újra. A magánaukciók 1988-tól történő újbóli megjelenésétől számítva még majdnem tíz évbe telt, amíg kialakult a mai piacstruktúra, amelyet két viszonylag frissen, a 90-es évek második felében alapított aukciósház, a Kieselbach Tamás által vezetett galéria és aukciósház, illetve a Virág Judit és Törő István által irányított Mű-Terem Galéria dominanciája jellemez. Mindketten egy-egy, a magyar piacon már működő aukciósháznál kezdték tevékenységüket, s ezt követően építették fel saját vállalkozásukat. Mellettük megtalálható még kisebb, de még jegyzendő résztvevőként a Nagyházi Galéria és Aukciósház, magyar és külföldi régi kép és régiség kereskedői profillal; a Blitz Modern, amely Kováts Lajos vállalkozása és elsősorban kortárssal, valamint élő klasszikusokkal foglalkozik; a Polgár Galéria és Aukciósház, amely klasszikus magyar képekkel kereskedik; végül a már privatizált BÁV, amely továbbra is mindennel üzletel. Megpróbáltak ezen kívül még jó néhányan belépni a piacra: ám Kovács Zsolt, Varga László, Erdész László, a Premier Aukciósház, illetve a Páholy Aukciósház hősies próbálkozásainál egyaránt elmaradt a folytatás. (Talán az Abigail Aukciósház látszik egyedül reménytelinek az újabb vállalkozások közül.) Az évi 4-5 milliárd forintos hazai piac szereplőkkel tehát lényegében már telített. (Az évente három-három árverést tartó két nagy magyar aukcionáló cég 2003. évi forgalma az általuk közzétett forgalmi adatok szerint, a 3 milliósnál nagyobb leütési tételek összesítése alapján: Kieselbachéknál 1,581 milliárd, Virág Juditéknál: 1,286 milliárd forint volt. - Ld: Műértő, 2004. február alapján. A fennmaradó 1-2 milliárdot a a 3 millió forintnál kisebb tételek, illetve a többi aukciósház és galéria bútor, ékszer, műkincs stb. és festmény forgalma tette ki.)
A magyar piacon egyelőre a két nagy, Kieselbachék, illetve Virág Juditék sem szakosodtak markánsan, ezt a piac mérete, néhány milliárd forintos éves forgalma a fentebb leírt szűkítéseken túl nem is nagyon teszi lehetővé. (Az eggyel nyugatabbra eső, bécsi Dorotheum már hetente több szakosított árverési eseményt tart.) Legfeljebb azt lehetne említeni, hogy Kieselbachék jelentős mértékben forgalmaznak külföldi képeket is: 2003. decemberi aukciójuk negyedét, 152 millió forintot tett ki külföldi képeladásaik. E képek ugyan csupán egy-két külföldi gyűjtő kollekciójából vannak, ám a némileg belterjes magyar aukciós piacon általános jelenség a kevés, de meghatározó kapcsolatra épülő üzleti tevékenység, miként a kereskedelmi galériák körében is jellemző a galeristát esetleg egész pályafutásán végigkísérő 2-3 gyűjtő. A decemberi aukción a főbb vásárolt művészek egyébként a következők voltak: Virág Juditéknál Munkácsy Mihály (összesen 220 millió forintos eladás, egy képből), Rippl-Rónai József (36 millió forintos képeladás összesen), Tihanyi Lajos (36), Schönberger Armand (20), Kádár Béla (19), Nagy Oszkár (17), Czóbel Béla (14), Derkovits Gyula (14) és a speciális profilként folytatott Zsolnay kerámiák (13), valamint Berény Róbert (12 millió forintos összforgalommal); Kieselbach Tamáséknál a külföldiek (összesen 152 millió forintos eladásokkal), Vaszary János (46), Rippl-Rónai József (38), Márffy Ödön (37), Berény Róbert (26), Gábor Jenő (25), Ferenczy Károly (24), Mednyánszky László (23), Fényes Adolf (23), Aba-Novák Vilmos (13), Kádár Béla (összesen 10 millió forintnyi értékesítéssel). A listák nem mutatnak fontosabb szakosodást, nem beszélve arról, hogy meglehetős mértékben esetleges is, hogy egy-egy árverésre milyen anyag, kiknek a művei kerülnek be.
A két galerista között emellett természetesen karakterben és a hozzá kapcsolódó piaci stratégia jellegében is vannak különbségek. Virág Judit nagy figyelmet szentel a személyes kapcsolatok több ügyfélre kiterjedő, meghittebb ápolásának, illetve saját maga által vezetett aukcióin – már másfél évtizede - a hatékony kommunikációnak. Ugyanakkor elméletileg is jól felkészült, galériájában szabadegyetemet szervez, kiállításokat tart és könyvet is kiadott, így Kádár Béla magyarul és angolul is megjelent monográfiáját. Művészettörténészi diplomája mellé doktori fokozatot is elért, és a bírósági eredetvizsgálási ügyekben szükséges igazságügyi képszakértői minősítése is van.
Kieselbach Tamás ehhez képest két évtizedes gyűjtői, kereskedői és külföldi tapasztalatát kamatoztatja: a gyűjteményét bemutató kötetek után nagyszabású, a magyar piacon eddig egyedülálló, komoly elméleti szakértelmet igénylő vállalkozásként, kétkötetes, mintegy kétezer képet tartalmazó albumot jelentet meg a modern magyar festészet történetéről, saját szerkesztésben és kiadásban, angol és magyar nyelven. Ez jelentős lépés lehet a magyar művészet nemzetközi megismertetése és felértékelődése irányába. Kieselbach művészettörténészi diplomája mellett igazságügyi képszakértői bizonyítvánnyal is rendelkezik.
A magyar piac nemzetköziesítése folyamatosan zajlik, az aukcionáló galeristák egymást pörgetik az újabb elemek átvételében, illetve a meglévők továbbfejlesztésében. Az árverési technika egyes fontos elemeit, a vételi megbízásokat, a telefonos liciteket még a Műgyűjtők Galériája importálta, amelyben a kezdetektől, 1988-tól ott volt Virág Judit, akinek karrierje innen önállósult a későbbiek során. Már a kilencvenes évek végén kerültek bevezetésre szoros versenyben a kivetítő táblák, illetve a részletesebb, kutatási adatokat és tanulmányokat tartalmazó katalógusok is. A Mű-Terem Galéria galeristája, a kevésbé lényegi, de kellemes, apróbb, hangulati mozzanatokra, mint a barokk élőzenére és a borkínálásra is nagy figyelmet fordít, amelyek Nyugaton sem mindenhol jellemzőek, a hazai piacon mindenesetre sikerük van. Nem kevésbé fontos technikai kérdés azonban, hogy mikortól érdemes bevezetni a magyar aukciós piacon azt a Nyugaton bevált módszert, miszerint a galerista a beadott képről a vevő közreműködésével értékbecslést végez, ahol is a -tól-ig ár formájában megadott becsült érték alsó határa a limitár, amely alatt a galerista nem adhatja el a képet, az indítóárat pedig jellemzően a becsült érték fele körül állapítják meg. Ez biztonságosabb licitálást jelenthet majd a vevők részére, és biztosabb üzletmenetet hozhat az aukciósházak számára is, ám bevezetni csak akkor érdemes a két nagy magyar aukciósház szerint, amikor már nagyjából „beállt” a hazai piac, kialakultak az egyes művészek/képek hozzávetőleges árai. Kieselbach akinek alapvető profilját a magyar festészet 1850-1950 közötti festményei jelentik, emellett abban is bízik, hogy a piac idővel a külföldi festők képeinek értékesítése felé is jobban terjeszkedik majd, ami mellékprofilként felértékelheti húsz év óta folytatott külföldi „múzeumbejárásaiból” adódó különtudásait. Emellett, akárcsak Virág Judit, inkább a fő profil, a hazai piac végső soron alapvető, belföldi forrását próbálja meg még jobban kiaknázni. Virág Judit e téren „Rejtett kincsek magángyűjteményekben” címmel szervez kiállítást, s a 2004 második felében bemutatandó anyagról magyar és angol nyelvű albumot is készíttet.
A piacosodás keretében zajlik az aukciósházak és az egész műkereskedelmi piac ’aukcióházasodása’ is. (Ez számszerűen is megjelenik: a hazai műkereskedelemnek becslések szerint már legalább 80 százalékát az aukciós forgalom adja.) A hagyományos ’galerista – vevő’ kapcsolatból először ’aukcionáló galerista – vevő’ kapcsolat lett, ahol is még mindig sok személyes kontaktus mellett, és sokszor falról eladással, néhány vevővel konzultáló mini-aukcióval következett be az adásvétel. Majd a forgalom jelentős bővülésével a forgalom túlnyomó többsége fokozatosan aukciós tranzakciókká alakult, bár az előzetes vételi megbízások, illetve az utólagos bevállalások ezt továbbra is némileg oldják. Így az aukcionálók már ha akarnának sem tudnak olyan széles körben személyes kapcsolatokat tartani, mint korábban, ’aukcionáló aukcióház-vezetőkké’ alakulnak. Azzal a két megszorítással, amit egyfelől Virág Judit mond, miszerint a nagy aukciós teremben is még mindig megvalósítható a hagyományos személyesség bizonyos, gesztusértékű formája, úgy hogy az aukcionáló a teremben ülő fő potenciális vevőknek kínálja fel – célzott odafordulással, gyűjtési körük ismeretében - a következő liciteket. Másfelől pedig mindkét galerista azért is jó és tehetséges galerista, mert a fejében magas szinten lejátszódik, a művek, illetve a vevők alapos ismeretében, a kereslet és a kínálat összehozása, ami azután az esetlegesen megmaradó tételek esetén is könnyen lejátszhatóvá, megvalósíthatóvá teszi az adott kép eladását.
Az aukcióházvezetők mellett azonban a klasszikus képekkel kereskedő galeristákra is hatással van az „aukcióházasodás”. Mint Jurecskó László, a MissionArt Galéria egyik vezetője mondja, e galeristák egyre nagyobb volumenben adják be a náluk akár bizományba átvett vagy megvásárolt képeket a nagy aukciósházak aukcióin történő értékesítésre, a magasabb ár reményében. Másfelől viszont szorítja őket az is, hogy az általuk megvásárolandó képek eladói már egyre inkább aukciós szintű árakat kérnek tőlük. A galerista ugyanakkor azt állítja, hogy a hazai aukciósházak, illetve a nemzetközi nagyok hazai fellépése sem fenyegetné galériája tevékenységét, mivel mint Nyugaton is már régebb óta, a galeristák szerepe a gyűjtő/befektető, illetve az aukciósház közötti közvetítésben áll, csak ott e közvetítő galériáknak (amelyek az aukciók tulajdonképpeni résztvevői, szemben a hazai gyakorlattal, ahol az aukción a gyűjtők és befektetők egyelőre leginkább közvetlenül vesznek részt) sokkal szélesebb köre és nagyobb versenye alakult már ki. Venni viszont nem érdemes nekik aukción a jutalékkal terhelt aukciós áron, mivel azt már saját jutalékával együtt a galéria nehezen tudja továbbadni, így vételi megbízást nem is nagyon fogadnak el. Forgalmuk így átfolyik a piacosodás intézményén, az aukciósházon, szerepük pedig olyan, mint a gazdaságban a bróker közvetítő szerepe a tőzsdéhez képest, csak féloldalasabb, alapjában eladási megbízásokra vonatkozik, szemben a brókerrel, aki eladási és vételi megbízásokat is teljesít. A hazai műpiac egyelőre annyiból is féloldalas, hogy a formalizált piacok, aukciók, és az informális adásvételi folyamok árai között jellemzően jelentős különbség van: az előbbi inkább az eladóknak kedvez, míg az utóbbi inkább a vevőknek előnyös terep.
Nem úgy a kortárs képzőművészeti piac, itt egyelőre igazi vevők piaca az aukciós piac is, olcsón és jót is lehet venni, csak meg kell várni, hogy beérik a kép, amennyiben befektetés is. Igaz, a két nagy aukciósház visszatérő apróbb kísérletein túl itt lényegében csak a Blitz Modern Galéria próbálkozott valamelyest komolyan is aukcióval, a kilencvenes évek elején-közepén, de Kováts Lajosék is felfüggesztették ezirányú tevékenységüket, mivel úgy tűnt, hogy a piacon még nem erősödött meg kellően a kereslet. 2003 decemberében tett újabb kísérletet a galéria vezető, aki időközben egy kortárs képzőművészettel foglalkozó intézményt, közhasznú társaságot is alapított, a MEO-t. A múlt decemberi aukción a forgalom 74 millió forintot tett ki, ami a nagyokhoz képest szerény, de önmagában véve azért szignifikáns összeg. A képek jelentős hányada azonban nem kelt el, és az eladottak között is a legtöbbet a klasszikus modern képekért adtak a licitálók: Gulácsy Lajos, Moholy-Nagy László, Barcsay Jenő képeiért. Az élő klasszikusok is csak ezek után következtek, úgy mint Fehér László, Méhes Lóránt, Hencze Tamás, Kelemen Károly. S a még fiatalabb, harmincas, húszas éveit taposó nemzedékek műveit egyelőre még nagyon kedvező árakon szerezhette be, aki kívánta. A kortárs piac tehát egyelőre még lassabban épül, mint a klasszikus piac, mivel a magyar befektetők legtöbbször először nyugati autóba, ingatlanba fektetnek, s csak ezután eredeti klasszikus képekbe, s még később kortárs képekbe.
A magyar aukciós piacot természetesen az állami szabályozási elemek is jelentősen befolyásolják. Ilyenek például az aukciósházak szempontjából az értékesített képek után fizetendő 5%-os követői díj, amely a Hungarton keresztül kerül újraelosztásra, s amely a nemzetközi szintnél jóval magasabb; a Nemzeti Kulturális Alapba átcsoportosított 1%-os kulturális járulék; a nemzetközi léptékkel mérve magas, 25%-os ÁFA-fizetési kötelezettség; külföldre történő értékesítés esetén minden 50 évnél régebbi műtárgynál az engedély kötelezettség, illetve a védettség; a magángyűjtők szempontjából a 800 ezer forintos, alacsony értékhatár az eladások személyijövedelemadó-mentes bonyolítására. Ezek oldása, vagy legalábbis a nyugat-európai szintekhez történő közelítése, például a követői díj az eladott képek értéke utáni 4-3-2-1-0,5%-os (alacsonyabb és degresszív) szintre csökkentése is sokat segíthetne, akárcsak a magasabb összegű adóleírási lehetőség a személyi jövedelemadóból, illetve cégeknek a társasági adóból, ahol jelenleg csupán a beruházás 1 ezrelékének mértékéig írható le kortárs művek megvásárlása.
Kérdés továbbá, hogy hogyan megyünk Európába, az Unióba? Milyen piacunk lesz a csatlakozás után? Ezt pontosan előrejelezni nehéz lenne, annyit azonban bizton lehet valószínűsíteni, hogy a magyar festők műveinek továbbra is a magyar piac lesz a legfontosabb felvevőhelye, amint Európában máshol is legalább 5-10 százalékos felárat ad a saját nemzeti piac; a külföldön élő, magyar művészek képeibe fektető gyűjtők is a magyar piacon tudnak legkedvezőbb áron megválni majd képeiktől; hogy biztos lesz valamennyi egészséges, és valószínűleg fokozódó keveredés nemzetközileg, amennyiben a magyar képzőművészek nemzetközi ismertségét sikerül valamelyest feltornászni, árfolyamaikat egyáltalán kialakítani, illetve emelni máshol is; ám mindehhez a magyar állami nemzetközi kultúrpolitika, muzeológusok, kurátorok, aukciósház vezetők, valamint kortárs és klasszikus galeristák, gyűjtők komoly, konvergáló erőfeszítésére lesz szükség.
(2003/2004)