Variációk aukciós feltételekre:
Magyar aukciósházak és nemzetközi trendek

 

Jóllehet az aukciósházak közötti versenynek számos egyéb fontos dimenziója is van (szakértelem, szakmai kiadványok, PR, személyes kapcsolatok, készség ügyfélbarát kiegészítő szolgáltatásokra, feltételekre, üzleti bizalom; tőkeerő, a galéria, valamint az aukciós tér elhelyezkedése, jellege és sok egyéb), az alábbiakban árverési feltételeik fontosabb paraméterei alapján hasonlítjuk össze az aukciós forgalmuk volumene szerinti legjelentősebb négy magyar árverezőházat. Az a tény, hogy az utóbbi időkben már nemcsak a Nagyházi Galéria van jelen a piacvezetők második vonalában, hanem a Belvedere Szalon is nagy lépéseket tett, hogy megközelítse a két továbbra is piacvezető vállalkozás, a Mű-Terem Galéria és a Kieselbach Galéria léptékét, csak érdekesebbé teszi a hazai verseny jellegét. S nem kevésbé figyelemre méltó, hogy e hazai cégek mennyiben próbálnak meg igazodni a világpiac két nemzetközi óriásához, a Christie’shez és a Sotheby’shoz, amelyek – mintegy 5 milliárd dollár értékben – a nemzetközi forgalom 90 százalékát bonyolítják.
Lássuk előbb a következő táblázatban a magyar aukciósházak árverezési feltételeinek rövid, a verseny szempontjából megfogalmazható kivonatát.
Lássuk előbb (a táblázatban) a magyar aukciósházak árverezési feltételeinek rövid, a verseny szempontjából megfogalmazható kivonatát.

Feltétel Belvedere Szalon, Kieselbach Galéria, Mű-Terem Galéria, Nagyházi Galéria
műtárgy állapota árveréskori állapot árveréskori állapot  árveréskori állapot árveréskori állapot
garanciavállalás  -„szavatosság nélkül”
 

A fentebb látható párhuzamosságokból, illetve eltérésekből úgy tűnik, hogy a verseny kikényszeríti a nagyok által szabott feltételek közeledését, illetve tartósan eltérő feltételek esetén a pozíciók átrendeződését.
A két legfontosabb paraméter talán az aukciósházak közvetítői díja, illetve a garanciavállalás.
A közvetítői díjak terén a két legnagyobb magyar ház között egy viszonylag békés duopólium keretében már hosszabb ideje kialakult a leütési árak 20 százalékában megállapított érték. Ezt árnyalja a bővebben vett piacvezetők közül a legrégebb óta, a nyolcvanas évektől piacon levő Nagyházi Galéria nemrég, 2006 májusában tizenötről 21 százalékosra (illetve tizenhárommillió forintos értékhatáruk felett 18 százalékosra) emelt közvetítői díja, amellyel a piac egy számottevő hányadát próbálja megtartani, illetve bővíteni, valamint az élbolyba az utóbbi időben betörni próbáló Belvedere Szalon 15 százalékos jutaléka, ami immár egy szűkebb oligopólium belharcait mutatja. Úgy tűnik hát, hogy a legnagyobbak megengedhetik maguknak a drágább tarifát (de csak a másik által is vállalt mértékben), míg a második vonal pozíciójukat akár megőrizni, akár tovább javítani kívánó aukciósházai versenyárra kényszerülnek, s csak helyzetük megerősödésével bízhatnak sikeres jutalékemelésben – valószínűleg ez lehetett a Nagyházi Galéria megfontolása.
Egy dolog azonban az, hogy a verseny a feltételek kiegyenlítése irányába is hat, s más, ha a vezető piaci szereplők a versenyszabályozásba ütköző megállapodást kötnek. A verseny ugyanis a versenyfeltételek terén kialakult viszonylagos egyensúly újabb és újabb megbomlását is magában foglalja, míg a kartellszerű megállapodások ennek már ellene hatnak. Ezt pedig a versenyszabályozó hatóságok is tiltják és büntetik.
Ezért is váltott ki nagy visszhangot 2001-ben az amerikai piacon, amikor a versenyhatóságok leleplezték, hogy a Christie’s és a Sotheby’s már majdnem egy évtizede kartellmegállapodást kötött egymással a cégeik árverésein a vevő által fizetendő közvetítői díjra, amelynek mértékét egységesen – a viszonylag kedvező – 20 százalékban állapították meg (kérdés, mennyi volt ez a díj korábban, a nyolcvanas években, a nagy felfutás idején). A Sotheby’s elnökére, A. Alfred Taubmanra hároméves börtönbüntetés várt, míg sorstársa, Sir Anthony Tennant, a Christie’s akkori elnöke egy ideig elkerülte (szó szerint) az amerikai bíróságot és a büntetést (az illegális kartell működtetése az EU-ban nem börtönbüntetéssel sújtandó bűncselekmény), azóta azonban ő is lemondott posztjáról. Ezen túlmenően a két céget 512 millió dollár fele-fele arányban fizetendő pénzbüntetésre ítélték, amelyből 100 millió dollárnyit úgynevezett aukciósházi elszámolási jegyek (auction house settlement certificates) formájában kellett a megkárosított ügyfelek részére kifizetni. Ezek készpénzes beváltása, aukción történő beszámítása, illetve másodlagos piacon való értékesítése még ma is folyik, 2008 a végső lejáratuk éve (mint ezt a cégek által meghatározott árverési feltételek egyöntetűen mutatják).
Az ügy érdekessége, hogy a Christie’s és a Sotheby’s által kiszabott közvetítői jutalék ma is megegyező mértékű, és továbbra is 20 százalékon áll, ami azt is mutathatja, hogy a duopólium két tagja kartell nélkül is viszonylag biztonságos és kedvező módon fedi le a nemzetközi piacon elért forgalmát, meg tudták tartani a 20 százalékos jutalékszintet. Harmadik félként leginkább a Phillips nevű aukciós cég kísérelt meg betörni az amerikai piacra a kartellbotrány után, annak hatásában bízva (kérdés marad, milyen jutalékokkal), de két-három év után – tőkeerőben és szaktudásban tapasztalt hátránya miatt – kénytelen volt letenni erről a szándékáról.
A magyar piacon az aukciós feltételek közül a másik legfontosabb a garanciavállalás, amely terén szintén versenyhatásokat tapasztalhattunk. Itt a Mű-Terem Galéria volt az, amelyik elsőként vállalt garanciát az árverezett művek eredetiségéért, és csak több évvel később, az utóbbi időkben „vette a lapot” a Kieselbach Galéria is, lényegében azonos feltételekkel. A harmadik cég, a Belvedere Szalon már szintén megfogalmaz egy garanciavállalási feltételt, de egyelőre csak ellentmondásosan és homályosan. A művek „árverés idején tapasztalt állapotukban történő értékesítése” feltételét, azt, hogy az ehhez képesti változásokért nem vállal felelősséget („szavatosság nélkül… kerülnek eladásra”) a Belvedere valamelyest egybemossa a műtárgyak eredetiségéért elvileg végül is vállalt garanciával („felszólamlásnak nincsen helye, kivéve, ha bebizonyosodik, hogy nem eredeti alkotás”). Azt, hogy egy feltörekvő cég miért nem vállal egyértelmű és részletesebb garanciát, talán az is magyarázza, hogy így némileg „kockázatmentesebben” tudja bővíteni a forgalmát. Ugyanakkor e felelősséghárítás könnyen visszaüthet, ha igazi hamisítványok kerülnek a forgalomba, hosszabb távon tehát feltétlenül kifizetődőbb a teljes felelősségvállalás. Ebbe a tendenciába vág bele, hogy a jóval régebben indult negyedik cég, a Nagyházi Galéria, miután korábban „szavatosság nélkül” értékesítette a műtárgyakat, 2006 májusában követte a versenytársak által megtett lépéseket, 5 éves igényérvényesítési időt adva meg a független szakértő által nem eredetinek minősített tárgyak esetén. (A feltételek ezt követő pontjában ugyanakkor még mindig az áll, hogy „szavatosság nélkül”, értsd: árveréskori állapotukban kerülnek értékesítésre a tárgyak.)
Vezető aukciósházaink e fő vonalakban mégis fokozatos tendenciát mutató igazodása egyben a két nemzetközi óriás feltételeihez történő – nemcsak a közvetítői díjakat illetően tapasztalható – igazodás. A Sotheby’s és a Christie’s ugyanis egyaránt éppen 5 éves garanciát vállal a műtárgyak eredetiségéért. A két nemzetközi cég ugyanakkor még jó néhány feltétellel tovább árnyalja e felelősségvállalást. Így például nem érvényes a garancia abban az esetben, ha a katalógus leírása összhangban volt az árverés időpontjában domináns művészettörténészi véleményekkel; ha a katalógus utalt arra, hogy ellentmondó szakértői vélemények voltak érvényben az aukció idején; ha a szerző megállapítása csak az árveréskor nem elérhető vagy nem elfogadott, vagy túlságosan költségesnek minősülő módszerekkel lett volna lehetséges; ha e módszerek veszélyeztethették volna a mű épségét; ha a tárgy közben harmadik félhez került. Továbbá a Sotheby’s, illetve a Christie’s kérheti két független, elismert szakértő véleményének csatolását, akik mindkét fél részére elfogadhatók, de az árverezők fenntartják maguknak azt a jogot is, hogy saját költségükre további szakértői véleményt kutassanak fel. Ezen árnyaltabb feltételek talán a már gyakoribb jogviták, perek nyomán alakultak ki, s a differenciák rendezésének olyan jogszerűbb útjai, amelyek összességükben az aukciósházak számára is kedvezőbbek.
A Christie’s és a Sotheby’s aukciós feltételei egyébként általában is jóval részletezettebbek, egyenként 5-6 apró betűs katalógusoldalt tesznek ki, s arról tanúskodnak, hogy a cégek már jó néhány jogvitán túl vannak, illetve kemény versenyben navigálnak. E cégek kondíciói logikusan felépítettek, s egymást lényegében lefedik, még ha nem is mindig lineárisan. A legáttekinthetőbb sorrendet talán a Sotheby’s feltételeinél találhatjuk, amelyek néhány általános kikötés (például a műtárgy állapota, a garanciavállalás, a közvetítői díj, a jogviták esetén alkalmazandó jog és bíróság) után az aukció menetében felmerülő szempontok sorrendjében haladnak.
Az árverési feltételek elemei az aukción történő vásárlás szakaszában: az aukciót megelőzően: a katalógus, a becsült árak (ideveszik a limitárat is), a műtárgy származása, a kiállítás. Az aukció alatt: a licitálás, a tárcsák, a vételi megbízások, a telefonos licitek, az alkalmazotti licitek, a leütési ár, a valuta, az eredmények. Az aukciót követően: a fizetés, a készpénzes fizetés, a hitelkártyás fizetés, a csekkes fizetés, az átutalásos fizetés, az adó, az elszállítás, az eltűnt műalkotások regisztere.
Az árverésen történő eladás esetén a feltételek elemei: a műtárgyak értékbecslése: a galériában, fényképről, az ügyfél otthonában; hagyatékok; múzeumoknak nyújtott szolgáltatások: értékbecslés, értékesítések, beszerzések.
Végül külön rész szól a feltételekben a már említett aukciósházi elszámolási jegyekről is.
A magyar aukciósházak a hazai piac sajátosságainak mértékében lépésenként igazodnak a nemzetközi feltételekhez. A legutóbbi, a Kieselbach Galériánál és a Mű-Terem Galériánál már több éve függőben lévő mozzanat a limitár ügye, amellyel eddig csak a Nagyházi Galéria kísérletezett, még ha nem is túl sok sikerrel. Ez olyan, az eladó és az árverező által megállapodott, bizalmasan kezelt ár lenne, amely alatt a tételt nem lehetne eladni. A limitár a katalógusban nem szerepelne, mert ott a becsült érték alsó és felső határa lenne látható. Eközben a licit a limitár alatt indulhatna, akár árverezői konszekutív licitekkel, de a limitár szintjétől már csak válaszlicitek esetén emelkedhetne.

(2006)