VISSZA A LISTÁHOZ
 
 

Beszélgetés Délceg Katalinnal a kortárs kereskedelmi szcéna elmúlt két évtizedéről
Kortárs kereskedelmiek: félpiaciból egyre piacibbá
 

 

TK: Mennyiben voltak előzményei a műkereskedelem piaci átalakulásának a 80-as évek folyamán, milyen sajátosságai voltak a műpiacnak a 90-es évek fordulóján, illetve a 90-es évek első felében?

DK: A 80-as években egyértelműen állami monopólium volt a kortárs műkereskedelem. A Művészeti Alap leányvállalatai, a Képcsarnok Vállalat, az Iparművészeti Vállalat, a Generalart foglalkoztak ezzel. Az évtized közepén megalakultak az első képzőművészeti alkotóközösségek, amelyekben csak Művészeti Alap tagok vehettek részt, és amelyek ügynöki hálózaton keresztül értékesítettek. Ezek már a magán műkereskedelem csírái voltak. A Művészeti Alap 1983-ban alapított leányvállalata, a Generalart a nívós műkereskedelem bevezetését tűzte ki célul, ennek a vállalatnak már induláskor magam is munkatársa voltam. A Generalart nemcsak műkereskedelemmel foglalkozott, hanem felvállalta a művészeti közvetítés, a belsőépítészeti, építészeti, alkalmazott grafikai tervezés, a fotózás, a zsűrizés területeit is. A vállalat tevékenységi köre nyomán jelentős saját bevétellel rendelkezett, már olyan volt, mint egy valódi piaci vállalkozás, az akkori adminisztratív, például pénzgazdálkodási korlátok között. A Generalart a 80-as évek vége felé fúzionált a Magyar Nemzeti Galéria mellett működő Széchenyi Művészeti Központtal és Artunion néven működött tovább. Barátaimmal 1988-ban megalapítottuk a Dovint, az első magyarországi magán művészeti Kft-t. Célunk egyrészt a nívós kortárs műkereskedelem megteremtése volt, az egyéb tevékenységeket – alkalmazott grafikai és belsőépítészeti tervezést és kivitelezést – pénztermelés szempontjából vállaltuk fel, amit utána a műkereskedelembe forgattunk be.

TK: A kereskedelmi szféra galéristái milyen háttérrel indultak a kezdetekkor, illetve a későbbiek során?

DK: Teljesen különböző hátterekkel indultak a galéristák a 90-es évek elején. A magam részéről művelődéstörténészként kezdtem, majd művészeti menedzser diplomát is szereztem. A 2000-es évektől már jóval több galérista van, de képzettségük ugyanúgy sokféle.

TK: A kereskedelmi szféra galériái piacának egyes szegmensei miként épültek a piac fejlődése során?

DK: A kezdetektől egyelőre a belföldi piac a meghatározó. A 90-es évek elején a vállalati piac kialakítása bizonyult elérhetőbbnek, legalábbis a Dovin számára, a tevékenységéből adódóan. A többi galéria inkább csak néhány év késéssel kapcsolt rá erre a piacra. A magánvásárlások száma az elmúlt 10 évben nőtt meg jelentősen. A külföldi eladás, a vásárokon való részvétel, a magyar galériák számára egyelőre túlzott erőfeszítéseket igényel, azzal együtt, hogy eladások így is vannak.

TK: A kereskedelmi szféra galériái professzionalizálódása miként alakult az idők során?

DK: A vezető magyar galériák, bár még mindig messze vannak tőlük, mégis egyre inkább hasonlítanak a nyugati galériákhoz. Az üzletpolitika fejlesztése, a píár, a nemzetközi megjelenés, a művészkör kialakítása terén mind jelentős előrelépés következett be.

TK: A kereskedelmi szféra galériái mikortól, s miként kereskedtek már befutottabb, illetve fiatalabb művészekkel?

DK: A kilencvenes évek közepétől a művészkör átalakításával, a befutottabb művészek egy részének fiatalokkal történő felváltásával sok esetben a jobb eladhatóságot teremtették meg a galéristák, ugyanis sokszor a neves magyar művészeket egyáltalán nem tudták eladni az általuk kialakított áron.

TK: A kereskedelmi szféra galériái miként élték meg a művészkör kezelését illető egyre piacibb kényszereket (t.i. hogy azokkal a művészekkel kell kereskedni, akiket el lehet adni)?

DK: Néhány galéristát jócskán megviselt az, hogy kedvelt művészeik egy részét piaci szempontok alapján le kellett építeni. A Dovin számára a művészkör teljes átalakítása a szakmai program megváltoztatása miatt következett be, ezért könnyebb volt radikálisan megválni a régebbi művészektől.

TK: A kereskedelmi szféra galériáinak vezetői mennyiben válnak a formálódó piac vonzásában maguk is bátrabb, piacibb, nyugatiasabb galéristákká?

DK: Általánosnak tűnik az a tapasztalat, hogy szinte mindegyik galérista egyre inkább aktivizálja magát a piaci kényszerek hatására, ha úgy tetszik, agilisabbakká válnak. Ez a külföldi relációban is érvényes, mert a hazai piac kiépülése után már egyre inkább szükségszerű a külföldi piac felé történő nyitás is.

TK: A kereskedelmi szféra galériáinak pénzügyi feltételeit mennyiben, miként és meddig biztosította az első évtizedben szinte mindenütt valamilyen mértékben műkereskedésen kívüli forrás?

DK: A galériák alapításukat követően még jó néhány évig csak egyéb forrásokból tudták fedezni tevékenységüket. A Dovin esetében előbb a belsőépítészeti, építészetei alkalmazott grafikai tervezésből, kivitelezésből, majd az ingatlanforgalmazásból származott a szükséges anyagi fedezet. Más galériáknál ilyen tevékenység volt például a feltalálói tevékenység, az ingatlan bérbeadás, a web design, illetve volt, aki külföldi galériájának bevételeiből támogatta az itteni vállalkozását, vagy aki régi kép kereskedelmi tevékenységéből finanszírozza kortárs cégét.

TK: Mikortól és mitől, miből váltak (válnak?) e galériák legalábbis nullszaldóssá, finanszírozóképessé?

DK: Alapvetően azok a galériák zártak be, amelyek mindenféle külső anyagi háttér nélkül indultak, illetve legalább középtávra nem volt ilyen fedezetük. A vezető galériák időközben, a kétezres évek eleje táján önfenntartókká váltak, aminek az volt a magyarázata, hogy a piac már valamelyest beindult. A fiatal galériák pedig már ebbe a helyzetbe léphettek bele, bevezetésükhöz így már sokkal rövidebb időre volt szükség, néhány év alatt önfenntartóvá váltak.

TK: A piac, ha megindult már végre, milyen fejlődés elé néz? Mit lehet ebből érzékelni az egyes szereplőknél?

DK: A 2000-es évek közepén valóban látványosan beindult a piac. Egyre több gyűjtőt és magánvásárlót jegyeznek. A vállalati vásárlások is megnövekedtek, bár itt sajnos meg kell jegyezni, hogy sokszor már inkább mennyiséget vesznek, s a minőség másodlagossá válik. Alapvető piaci mozzanat az aukciósházak kortárs kereskedelmi megjelenése is, ami egyébként nem egyértelműen kedvez a kizárólag kortárs művészekkel foglalkozó galériáknak, különösen azoknak, amelyek már régóta befektetnek e területen. Ugyanis az aukciósházak vevőköre sokkal kiépültebb, és könnyebben konvertálható kortársra is, ami azzal fenyeget, hogy a kortárs kereskedelmiek által olykor tízegynéhány év alatt befektetett energiát és pénzt learatják. Az aukciósházaknak ebben igazán nincsen kockázatuk, mivel az általuk felépített vevőkör esetleg könnyen elfogadja az ő szakmai hitelesítésüket. Lehet, hogy e bővülés hosszabb távon az egész kortárs piacra is kedvezően fog hatni, ezt azonban még meg kellene látni, az is lehet, hogy valamelyest tényleg kiszorulnak a kortárs kereskedelmi galériák. A művészek életkoruktól függően egyébként nagyon eltérő módon viszonyulnak a piaci élénküléshez. Az idősebb generációval nehéz az együttműködés. A középgenerációs művészek már sokkal könnyebben tudomásul veszik a piaci realitásokat. A fiatalok pedig már a piaccal együtt nőnek fel, természetes számukra a galériás közeg. A piaci bővülés leginkább a középgenerációs és részben a fiatalabbaknak hozhat sikereket.