Várnagy Tibor:
AJTÓKBÓL KAPU
- VÁRNAI GYULA MUNKÁI FEHÉRVÁROTT ÉS BUDAPESTEN
„Általánosan igaz, hogy az idézet valóságosan nem rendelkezik
az idézett tulajdonságaival: bemutat valamit, aminek ilyen
tulajdonságai vannak, de amilyenekkel maga nem rendelkezik.
Egy idézet nem lehet sziporkázó, mélyértelmű, szellemes
vagy éleselméjű; vagy ha mégis, akkor e minőségek
az idézés körülményeihez tapadnak, s nem az idézett szövegrészekhez.”
(Arthur C. Danto: Tartalom és okság)
Mint azt korábban már az Újlak csoport tevékenysége kapcsán próbáltam fejtegetni, nálunk szerintem a 90-es évek művészetének az egyik legfontosabb problematikája: a hely.(1) A hely, mint szociális, virtuális, spirituális, ökológiai és még sokféle szempontból értelmezhető mező, melynek vizsgálata éppúgy fölveti a XX. század végének globális kérdéseit, mint e közép-európai ország aktuális történelmi és politikai problémáit. Ha most csupán Imre Mariann, Bakos Gábor, Menesi Attila, Szegedy-Maszák Zoltán neveit említem, már akkor is nagyon jól érzékelhető, hogy még a fiatal művésznemzedéken belül is milyen eltérő megközelítésekről van szó, nem beszélve arról, hogy e tematika úgy tűnik Kósa János, Szűcs Attila és mások munkáiban, tehát e korosztály festészetében is jelen van. Várnai Gyula az említett művészeket közvetlenül megelőző generáció tagja, de ez a problematika az ő műveiben is újra és újra előkerül, gondoljunk csak az Átjáró című sorozatának darabjaira, A vesztes érvei vagy A különböző ajtók 102 centiméterrel a talajszint fölött című installációira. Várnai Székesfehérvárott, illetve a budapesti Goethe Intézetben bemutatott kiállításai számomra azért voltak izgalmasak, mert újabb műveiben korábbi megközelítéseinek összegzésére tett kísérletet.
Ami Várnai műveivel összefüggésben első ránézésre mindenkinek föl szokott
tűnni, az Várnai Gyula anyaghasználata, az hogy Várnai majd minden munkája
valamiféle használati tárgyból készül. Ajtó, ablak, különféle bútordarabok
- vagy ezek alkatrészei, a matractól a háttámlán át a karfáig és az ülőkéig
-, ami a harmóniumon, mosdókagylón, iskolatáblán, szalagos magnetofonon
és hangfalakon át egész a borotválkozótükörig és az elemlámpáig terjed.
E tárgyakban azt hiszem az a közös, hogy noha ütött-kopott holmik, még
mindig használhatók és működőképesek. Szó sincs tehát valamiféle hulladék-művészetről,
noha el tudom képzelni, hogy Várnai több tárgyat talán csakugyan a szemétbedobás
elől mentett meg. Ilyen értelemben Várnai viszonya a tárgyakhoz engem nagyapáim
mentalitására emlékeztet, akik az elgörbült szögeket nem dobták ki, hanem
kiegyenesítették, a maradék festékeket pedig - ahelyett, hogy hagyták volna
a doboz alján beszáradni - összeöntötték és az utolsó cseppig hasznosították.
Spórolás? Nem. De szemben a fogyasztói magatartás hátterében növekvő szeméthegyekkel,
ez a fajta gondolkodás nem a pénzzel és a felhalmozott javakkal definiálja
a gazdagságot, hanem magával a gazdálkodással, mely mind pozitív, mind
negatív értelemben minimálisra csökkenti a felesleget, na és persze
a felesleg előállítására fordított energiát is. Beuys 1985-ös Manifesztuma
a művészre és a művészetre vetítve ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a hiba
ott kezdődik, mikor valaki elhatározza, hogy vakkeretet és vásznat vásárol”.
Ez természetesen nem valamiféle festészet ellenes, és végképp nem egy antiművészeti
kijelentés, hanem egy olyan kiterjesztett művészetfogalom legelemibb gyakorlati
konzekvenciája, ahol az anyagi és tárgyi szempontok a szellemieknek vannak
alárendelve.
Mármost ami Várnai festészethez való viszonyát illeti, ezt szépen példázza,
mikor vízhatlan ponyvából készít víztükröt, elemlámpa fényköréből tavirózsát,
Monet és Konkoly azonos című festményeit parafálva. Műfaját tekintve persze
a szó klasszikus értelemben ez nem festészet, csakhogy ebben az esetben
föl kell tennünk a kérdést, hogy mit is értsünk festészeten? Hagyományosan
természetesen festést, de mivel az elmúlt évtizedekben számos példát láthattuk
arra, mikor a festéket tárgyi applikációkkal vagy pl. elektromos fényforrásokkal
- világító-diódákkal, neoncsövekkel, képernyővel stb. - helyettesítették,
a formákat pedig fogalmakkal, feliratokkal vagy sematikus jelekkel, el
kell gondolkodnunk rajta, hogy a festészet műfaji meghatározását továbbra
is a képalkotás materiális-technikai aspektusához kell-e kötnünk, vagy
pedig azon sajátos esztétikai problémák halmazának kell-e tekintenünk,
melyekkel minden esetben szembetaláljuk magunkat, mikor egy síkon színek
és formák jelennek meg? Az egyik megközelítés túlságosan szűk, a másik
viszont - a klasszikus értelemben vett festészethez képest - túlságosan
széles. Várnai munkáját nézve pedig tulajdonképpen még az is kérdéses,
hogy csak a ponyvát és az erre vetülő fényköröket, vagy pedig a fényforrásként
használt elemlámpákat valamint az őket energiával ellátó drótokat is a
mű részének kell-e tekintenünk? Ha nem, akkor ez egy elfektetett sík -
fényfoltokkal -, ami tágabb értelemben akár festészet is lehetne. Ha azonban
a drótokat és az elemlámpákat nem csupán technikai segédeszközökként, hanem
a ponyvával és a fénykörökkel egyenértékű motívumoknak kell értelmeznünk,
akkor viszont egy térbeli munkával állunk szemben. Ilyenkor szokták mondani,
hogy installáció, de attól tartok főleg azért, mert ez még egy relatíve
új, kevésbé megcsontosodott műforma, melybe egyenlőre sokminden belefér.
Ahogy ebben az esetben is, Várnai több más munkájánál én azért haboznék
rávágni, hogy installáció. És nem csak azért, mert Várnai az esetek többségében
objekteket vagy tárgyegyütteseket (assamblage) készít, hanem mert e tárgyak
olykor meglepően nagy méretei ellenére sem de facto környezetalakításról
van szó, hanem olyan munkákról, melyek valójában nem fizikailag, hanem
fogalmi síkon nyitják meg e műveket a harmadik dimenzió irányába. A legjobb
példák erre Várnai Ajtó sorozatának azon darabjai, ahol a különféleképp
átalakított - de térbeli helyzetüket tekintve „csukott” - ajtók ugyanúgy
a fal síkjában maradnak, mintha képek lennének. Ilyen értelemben Várnai
borzasztóan egzakt, mikor egyik ilyen művének azt a címet adja, hogy A
dolog világa. Később még lesz róla szó, most csak annyit, hogy a cím ez
esetben tulajdonképpen Várnai kislányától származik, s értelmezésében nekem
is hasonló korú lányom segített, aki tegnap előtt úgy definiálta e fogalmat,
hogy vannak a játékok, és vannak a dolgok, dolog mindaz, amihez a gyerekeknek
nem szabad hozzányúlni.
A székesfehérvári István Király Múzeum a 60-as években még az egyetlen múzeum léptékű kiállítóhelye volt a kortárs magyar művészetnek és azon belül a legprogresszívebb irányzatoknak. E múzeum, ha frissességét és nyitottságát tekintve nem is vesztett presztizséből, az elmúlt jó három évtized alatt mégiscsak összezsugorodott egy kicsit. És talán nem is annyira azért, mert itt közben olyan sok és annyival nagyobb múzeum léptékű kiállítóhely létesült volna, hanem mert időközben a műtárgyakról való gondolkodásunk változott meg jelentős mértékben. Mert amíg a 60-as, 70-es években készített műtárgyakból itt egy fél életművet - vagy legalábbis egy-egy hosszabb pályaszakasz terméseit - be lehetett mutatni, addig ma már ugyanebben a térben legfeljebb egy-egy szellemi értelemben összegző munkával vagy műegyüttessel lehet előállni. Ha Sasvári Editnek igaza van - s azért merek rá hivatkozni, mert az én emlékezetem is ezt támasztja alá -, akkor az István Király Múzeumban most először került bemutatásra olyan kiállítás, ahol nem műtárgyakat láthat a közönség, hanem egy olyan munkát, amely elválaszthatatlan a tértől - attól a közvetítőtől vagy hordozótól -, melyben megvalósult. Várnai egy helyspecifikus installációt mutatott be, ami a kiállítás zárásakor, mint fizikai valóság megsemmisül és ezt egészítette ki néhány kisebb - de a tér problematikája szempontjából ugyancsak különösen izgalmas - objekttel, illetve akusztikus elemekkel.
Azt hiszem érdemes ezúttal a mű bemutatását a kiállítótér leírásával
kezdenünk. Amiben e tér eltér a „normál” kiállítótértől - ami a papírforma
szerint egy képzeletbeli doboz -, az az, hogy itt a terem közepén két egymással
párhuzamos - paravánszerű, azaz - körüljárható fal áll. A két fal jól láthatóan
két-két már eredetileg is meglévő oszlop közé lett felhúzva, alighanem
azért, mert a mögöttük lévő falakon mindkét oldalon ablaksor fut végig.
Ezekkel a tér közepén felhúzott falakkal az itt korábban két - a hagyományos
értelemben - kiállításra használható falfelületből hat lett.
E térképzés természetesen megnehezíti - de nem zárja ki - azt a hagyományosnak
tekinthető kiállításrendezési metodikát, ahol a bemutatásra kerülő műtárgyak
lineáris sorrendben kerülnek a falakra. Ebben az esetben a bejárattól balra
találjuk az első, jobbra pedig az utolsó művet, s a két pont közt egymást
követő művek az óramutató járásának megfelelően szabályosan körbe vezetik
a nézőt a „doboz” oldalfalai mentén. Várnai, aki most itt ugyancsak egy
lineáris struktúrával, mert egy felirattal dolgozott, rendkívűl szellemesen
oldotta fel azt az István Király Múzeum látogatói számára mindig is kissé
zavarba ejtő térbeli helyzetet, hogy a párhuzamos falak miatt ez a linearitás
itt többször is megkettőződik és szembeállítássá vagy szimultaneitássá
válik. Várnai az írásképet a terem egy a centrumtól távol eső pontjából
vetítette rá a különféle falfelületekre, így a mondatot csupán a térnek
erról a bizonyos pontjáról lehetett összeolvasni, méghozzá úgy, hogy a
látogató a saját tengelye körül - azaz egyhelyben - fordult meg. E pontot
a látogató a bejárattól két-három méterre, azon a helyen találta meg, ahol
e teremben különben is felvesszük a kiállításlátogatói magatartást, s a
bal oldali falra tekintünk. Várnai mondata is itt kezdődött, de míg nem
érte el, vagy miután túlhaladt a néző ezen a ponton, a különféle falsíkokra
fölragasztott, anamorfikusan torzított betűk és szavak egymástól független,
önálló életet éltek.
A mondat - Werner Heisenberg mondata - ez volt: A VALÓSÁG ATTÓL FÜGGŐEN
MÁS ÉS MÁS, HOGY MEGFIGYELJÜK-E VAGY SEM. A feliratozás módjával Várnai
e mondat értelmezése szempontjából két aspektust tett hangsúlyossá, egyfelől
a megfigyelés aktusának eredményességét, másfelől a különféle nézőpontok
szerepét a megfigyelés eredményességével összefüggésben. Innentől azt hiszem
azért is izgalmas a mű, mert attól függően, hogy a látogató tisztában van-e
a modern fizika által fölvetett ismeretelméleti problémákkal vagy sem,
e mondatnak kétféle olvasata is elképzelhető. Ha ugyanis e mondat jelentését
a köznapi észjárással próbáljuk értelmezni, akkor úgy tűnik mintha egy
pongyolán fogalmazott - vagy pontatlanul fordított - állítással lenne dolgunk.
Tudniillik amennyiben nem figyeli meg az ember a valóságot, úgy természetesen
nehezen elképzelhető, hogy bármit is fel tud fogni belőle. Legalábbis abban
az esetben, ha a valóság megfigyeléséről mint egy konkrét célra irányuló,
szándékolt és tudatos műveletről beszélünk, nem pedig arról, hogy az ember
többé-kevésbé valamennyi állapotában képes érzékelni azt, ami - akár mint
belső, akár mint külső valóság - körülveszi. Ha tehát félretesszük ez utóbbi
megközelítést és csakugyan a megfigyelés aktusára helyezzük a hangsúlyt,
akkor azt látjuk, hogy azt az itt fölvetett másik problémát, hogy ti. miért
látjuk a valóságot másképp és másképp, ez a mondat csupán fölveti, de nem,
vagy legalábbis kissé tautológikusan válaszolja meg. Csakhogy ami abszurd
vagy misztikus állításnak tűnik a köznapi értelemben - hogy tehát a valóság
más képet mutat akkor mikor megfigyeljük, és megint mást, ha nem nézünk
oda -, koránt sem tautológia modern fizikában. Vegyünk például egy csésze
teát és mérjük meg a hőmérsékletét. Ha a mérést egy órmótlanul nagy hőmérővel
végezzük, akkor nyilván kevésbé lesz pontos az eredményünk, mintha egy
kisebb hőmérőt használunk, hisz a különféle nagyságú mérőeszközök saját
hőmérséklete befolyásolja az eredményeket. A kis hőmérő esetében a megfigyelés
aktusából következő hőmérsékletváltozás olyan kicsi, hogy lényegében elhanyagolható,
de elvileg természetesen még ekkor is fennáll. És nemcsak fennáll, hanem
tulajdonképpen kiküszöbölhetetlen is, mert a tea hőmérsékletét csak úgy
tudjuk megfigyelni, ha a hőmérőnkben lévő higany hőmérsékletét, s így vele
együtt a teáét is megváltoztatjuk. E kölcsönös változás nélkül nem juthatunk
mérési eredményhez, azaz nem végezhetünk megfigyelést. Ezen a ponton könnyű
belátni, hogy végülis csakugyan nem tudjuk megfigyelni a valóságot anélkül,
hogy ezzel ne befolyásolnánk azt, amit vizsgálat tárgyává teszünk. Nem
nehéz elképzelni, mennyire megnő e probléma jelentősége a nagyságrendekkel
kisebb szubatomi világ, azaz egy olyan világ megfigyelése esetében, amely
érzékszerveink számára teljességgel hozzáférhetetlen. Mégsem csupán a különféle
kísérletek és mérések technikai részleteinek nehézségeiről van szó, hanem
mindezen túl a megismerés elvi és alapvető elméleti kérdéseiről.(2)
Amennyiben elfogadjuk, hogy a mű értelmezésének egyik eleme a mondat
olvasata, másik eleme pedig a mondat installálásának módjából következő
jelentés, úgy az elhelyezés nyilván a különféle nézőpontokból történő megfigyelések
közti különbségeket szemlélteti. Ezt mint egy állítást körülbelül úgy lehetne
szavakba foglalni, hogy a mondatot, illetve az e mondat szövegképével modellezett
valóságot szemlélve - és attól függetlenül, hogy észrevesszük-e vagy sem
-, mindig létezik egy olyan pont, ahonnan az összefüggő egésznek látszik
és fordítva, számtalan olyan pont, ahonnan - hiába is figyeljük - nem,
vagy csak részben tudjuk összeolvasni a különféle valóságelemeket, szó
és mondattöredékeket. Ha mindezt a mondat olvasatára vonatkoztatjuk, és
a művet a modern fizika ismeretelméleti tapasztalatainak figyelembevételével
értelmezzük, akkor azzal a paradoxonnal kerülünk szembe, hogy a megismerés
még abban az esetben sem lehet hiánytalan és teljes - hisz erre figyelmeztet
ez a mondat -, ha megtaláljuk azt a nézőpontot, ahonnan el tudjuk olvasni
a mondatot, vagyis ahonnan optimális pozícióból figyelhetjük meg a valóságot.
Ha ezek után megnézzük mi történik akkor, ha e mondatot, mint egy a
köznapi értelemben pontatlan állítást értelmezzük, akkor alighanem fel
fog tűnni, hogy bár a feliratozás módjának bizonyos elemei - óriási betűk
egy nagy és üres teremben - elég patetikusak, a „hibás” megfogalmazás
mégsem kap groteszk vagy ironikus felhangot. Mégpedig azért nem, mert szemben
a hasonlóképp feliratozott, rendszerint agitatív tartalmú jelmondatokkal
e szöveg manifeszt tartalma a már ismertetett módon az önnön magát megjelenítő
írásjelek térbeli töredékei mögé van elrejtve. Minthogy ennek következtében
e felirat üzenettartalma minden csak nem hivalkodó, megfogalmazásának „homályossága”
esendővé, vagy még inkább rejtélyessé, talányossá teszi, s a legkevésbé
sem mulatságossá vagy nevetségessé. Itt kap szerepet, hogy Várnai Heisenbergre
csupán a tudós monogramjával utal. Így akik nem ismerik a kérdéskört, azok
ugyan nem fogják „helyesen” értelmezni a mondat jelentését, de egy ugyancsak
paradox kapcsolatot fognak találni a számukra „pontatlan” mondat és a feliratozás
módja között. Tudniillik ebben az esetben is az a helyzet, hogy a mondat
jelentése - vagyis a mű összefüggésében a valóság megismerése -,
még a helyes nézőpont megtalálása, azaz a mondat elolvasni tudása után
is bizonytalan marad.
Vagyis akár az idézett mondat jelentésének köznapi értelemben vett bizonytalansága,
akár az ismeretelméleti szempontból tekintett negatív bizonyossága felől
közelítjük meg e feliratot, a mű összefüggésén belül nemhogy nem mond ellent
egymásnak a kétféle olvasat, de e kettősség éppenhogy kiszélesíti a szöveg
eredeti vonatkozási rendszerét. S mivel mindkét esetben arról van szó,
hogy a megismerés nem lehet abszolut - teljes és befejezett -, ez azt jelenti,
hogy az ember és a valóság- objektum és szubjektum - viszonya (de pl. az
emberek egymás közti viszonyai is), mint egy a jövő irányában permanensen
meghosszabbított - kvázi „örök emberi” - lehetőség definiálódik. Persze
ez a lehetőség nem a legjobb szó, csupán jobb mintha kalandot, vagy feladatot
írtam volna. Dehát kinek mi? És az a vicc, hogy Várnai munkájában ez is
benne van: mert az a bizonyos nézőpont, ahonnan össze tudjuk olvasni a
mondatot, lehetne máshol is. Ez egy olyan pont, melynek jelentőségét nem
a térben elfoglalt helye adja, hanem az, hogy a kijelölés - mint egy tetszőleges
művelet - már megtörtént, s attól a pillanattól kezdve ez a pont többé
nem ugyanolyan esetleges, mint az összes többi. Viszont, ha a mondatot
el szeretnénk olvasni, akkor nem az az érdekes, hogy az a pont miért pont
oda került, hanem az, hogy megtaláljuk-e vagy sem? Amit Várnai hangsúlyoz,
az tehát az, hogy a megismerés vagy az értelmezés műveletei csak abban
az esetben értelmesek, ha a megfigyelő szempontjáből előre, tehát egy számára
jövő-beli pillanatra, vagyis a megfigyelő lehetséges nézőpontjainak elfoglalására
irányulnak, nem pedig arra, hogy mi lett volna, ha máshova került volna
ez a nézőpont. Vagyis a cselekvés-megismerés műveletének sikeressége szempontjából
perdöntő, hogy az a lehetőségekre, vagyis a jövőre irányul-e vagy sem?
Ha nem, úgy szükségképpen eredménytelen marad a művelet.
Várnai munkáját végiggondolva tehát, miközben azt mint egy filozófiai
problematikát tágabb értelemben a XX. század ideológiai rendszereinek összeomlását
reflektáló művet - helykeresést - szemlélhetjük, rá lehet jönni, hogy ezeknek
az általános ismeretelméleti kérdéseknek itt és most társadalomkritikai
konzekvenciái (is) vannak.
E mű ellenpontja a teremben kissé félreeső helyre beállított asztalon
található, látszólag mellékesen bemutatott néhány tárgy. Ez az asztal a
bejárattól jobbra, azaz egy „hagyományos” kiállítás bejárásának utolsó
szakaszán lett elhelyezve. Ebben az összefüggésben ez valóban félreesőnek
vagy mellékesnek tűnhet, amíg nem tudatosodik az emberben, hogy a kezdőpont
is a „hagyományos” tárlatrendezésnek megfeleltethetően került kiválasztásra.
A fehér abrosszal letakart asztalon néhány a látogatók által is felpróbálható,
furcsa maszk hevert. A csupán egyetlen pontról összeolvasható felirat vonatkozásában
érdemes megemlíteni, hogy ezek a virtuális sisakokra emlékeztetően megformált
maszkok is „egyszemélyesek”. Aki e sisakok valamelyikét fölpróbálta, a
bennünk különböző szögben elhelyezett tükrökben részben önnön arcát, fejét,
fülét, nyakát, vállát pillanthatta meg - de szinte értelmezhetetlen közelségből
-, illetve azt láthatta, mi történik a háta mögött. Akárcsak a felirat
esetében, itt is egy megfigyelési szituáció kerül modellezésre. A különbség
az, hogy itt ez önmagunkra - múltunk jelenére -, és a mögöttünk zajló eseményekre
irányul. Amitől tehát e maszk elszigetel, az - ahogy J. L. Borges fogalmazza
- „a jövő jelenideje” (3), a jövőbe való átlépés lehetősége.
A kiállítás harmadik eleme a teremben kisebb-nagyobb megszakításokkal
folyamatosan hallható hanganyag, egyfajta háttérzaj volt, melyet Várnai
a kiállítás fölépítésekor rögzített. Ahogy az Agitátor című akusztikus-installációjánál
történt, itt is az adott tér korábban rögzített hangképe jelent meg az
éppen hallható aktuális zörejekkel párhuzamosan. Ez mint egyfajta idővektor
adott külön hangsúlyokat a felirat és a maszkok esetében is kulcs szerepet
játszó idő-problematikához.
Mivel Várnai kiállítását - ahogy azt az elején hipotetikusan felvetettem
- jónéhány korábbi munkája összegzéseként tekinthetjük, érdemes felidéznünk
azokat a műveit, melyek megelőzték, s így bizonyos értelemben kiegészíthetik
a Fehérváron látottakat. Ilyen az Empátia című, 1992-ben a Gallery by Night
keretében bemutatott tárgyegyüttes, ahol egy szőnyegdarabra helyezett világító
elemlámpa került szembe egy tükörrel, méghozzá olyan szögben, hogy a tükör
közvetlenül a lámpatest mellé vetítette vissza annak fénykörét. Bár a tükörpozíció
miatt formálisan a maszkokkal hozhatjuk összefüggésbe e munkát, nyilvánvaló,
hogy e mű esetében is a megismerés-megértés problematikájáról van szó.
Ami a fehérvári szöveges munka szempontjából érdekes, az azt hiszem az
a geometriai - se nem párhuzamos, se nem merőleges - pozíció, amely ez
esetben is az azonosulás (a helyes látószög v. nézőpont megtalálásának)
egyetlen lehetősége. Ezt követően Várnai 93-ban mutatott be egy ugyancsak
a tükörszituáción alapuló munkát. A Nem egészen öt, nem egészen hat című
mű esetében egy mosdókagyló volt a falra szerelve, de fölötte a tükör helyére
nem tükör került, hanem iskolatábla, a szappan helyén pedig a táblához
tartozó - de hangsúlyozottan szappanra emlékeztető, sárga - szivacs volt
(4). A tükör iskolatáblával történt behelyettesítése itt ismétcsak a múlt
és jövő, terv és megvalósulás, idea és realitás közti különbségeket állítja
a mű fókuszába. Erre utal a cím is, melyben az 5-ös és 6-os számjegy miatt
arra a szólásra asszociálhatunk, ami az előrejutás, a nehézségek lekűzdésének
problematikáját fejezi ki: ötről a hatra jutni vagy jussunk már ötről a
hatra (5). Mint egy önreflexiv szituáció modellje ez ismétcsak a fehérvári
maszkok előzményének tekinthető, de az iskolatáblával a felirat látens
lehetősége is jelen van.
Most amit Várnainál a Fehérvárott látott szöveges munka előzményeinek
tekinthetünk, az a VAKVILÁG, illetve az AURA felirat, ahol Várnai a betüközöket,
a betük közti és a betükön belüli üres helyeket formálta meg, az előbbi
munka esetében különféle keménységű, azaz különféle tapintású anyagokból
- amelyeket a közönség természetesen ugyancsak letapogathatott -, az utóbbinál
pedig saját, megfelelő alakúra összehajtogatott ruhadarabjaiból. A Vakvilág
című munka elsődlegesen a világtalanok világára utal, de egyúttal arra
is, hogy a látás képessége még nem avat bennünket látókká. A vakvilág szó
szorosabb értelemben a sötétség, másfelől az ismeretlenség, a sorsnak való
kiszolgáltatottság metaforája (allegorikus megtestesítője Oidipus). Az
aura jelentése - mint egy valamennyiünket körülvevő láthatatlan, de mégis
érzékelhető kisugárzás, lelki és szellemi erőtér -, azt hiszem közismert,
de talán kevésbé az e latin szó orvosi értelme, ahol e fogalom a roham
előérzetét, illetve előjelét jelöli. (6) Bármelyiket is vesszük, a láthatóból
a láthatatlanba, vagy beláthatatlanba, a részben vagy egészben kiszámíthatatlanba,
az ismertből az ismeretlenbe való átlépés kérdéseiről van szó, ami ezúttal
is - ahogy arra az elején az Ajtó sorozat bizonyos darabjaira célozva utaltam
-, fogalmilag tételezett.
Ez a problematika folytatódik a fehérvári Heisenberg felirat esetében,
s ezen a ponton Várnai Ottlik Gézát juttathatja eszünkbe, aki ugyancsak
a matematikus egzaktságával tér vissza újra és újra, az Iskola a határon
első fejezetétől kezdve a Prózá-ban és A Valencia-rejtély-ben, majd Buda
című regényében is ezekhez kérdésekhez: „...”Valami van.” - Gondolat? Te
magad? Az még nincs. Sőt, kezdjük azzal, hogy „Van”. - Ha van, akkor az
valami. - Ebből a valamiből nekünk az kell, ami biztosan van: az érzés.
Minél biztosabban van, annál pontatlanabb. Minél jobban pontosítjuk, annál
kevésbé mondhatjuk, hogy van.” (7)
Ebben az értelemben úgy néz ki, hogy Várnainak a néhány hónappal korábban
a budapesti Goethe Intézetben kiállított anyaga és a fehérvári kiállítás
között nincs közvetlen kapcsolat, hacsak nem hozzuk összefüggésbe szöveges
munkáit azon objektjeivel, melyek számokat ábrázolnak. A Gallery by Night
1995. évi rendezvényének egyikén bemutatott Hármasság - a jégből készített
1-es és 2-es számjegy, valamint egy szivacsből kivágott 3-as - összefüggése
a VAKVILÁG felirattal már csak az anyaghasználat miatt is nyilvánvaló.
A Goethe Intézetben bemutatott ajtóból kifűrészelt 1-es, és ablakból kivágott
2-es (illetve kenyértésztából tervezett 3-as) számjegye ezt folytatja,
de ez egyúttal az ezen írás elején már említett Ajtó-, illetve Átjáró-sorozat
darabjait is bekapcsolhatja vizsgálódásainkba. Most e motívumot kétségkívűl
ismét meg lehetne közelíteni, mint egy tér és idő, s így az ismert és ismeretlen
közti határ-problémát, de talán teljesebb képet kapunk Várnairól, ha most
- az eddigiekhez látszólag következetlenül - e művek antropomorf jellegét
vesszük szemügyre. A Goethe Intézetben volt egy mű, ahol ez teljességgel
nyilvánvalónak tűnt, egy szék és a szék ülőkéjére fektetett, de arról kétoldalt
lehajló - „elomló” - ajtó, ami elég félreérthetetlenűl egy Piéta szituáció
ábrázolásaként jelent meg. A budapesti kiállításon további két mű szerepelt
még az Ajtó-sorozatból, melyek közül az egyik szintén egy új darab, a másik
pedig egy régebbi, A dolog világa, amire az elején már utaltam. E munka
egy szélességét tekintve elkeskenyített - keskenyre szabott - ajtóból és
egy hosszában összegöngyölt lószőrpokrócból összeállított kereszt. A két
tárgy összekapcsolása több vonatkozásban is a kereszt formával már eleve
adott polaritást értelmezi. Most, ha az ajtó egy egymást átengedő vagy
kizáró, a külvilággal és az egymással való kapcsolataink határát jelölő
motívum, akkor ez az itt elkeskenyített ajtó a ki- vagy belépés, a kapcsolatteremtés
lehetetlenségére utal, és egyúttal az álló, várakoztatott, de ugyanakkor
szándékát tekintve aktív és kezdeményező szerepre is. Ezzel szemben a pokróc
jelentése - ami önmagában a fekvés, pihenés, azaz egy passzív helyzet képzetét
kelti, de itt föl van függesztve -, ebben a részben funkcióját vesztett
állapotban úgy módosul, hogy pihenésből éberséggé, óvó és átkaroló mozdulattá
válik, ami itt a szó szoros értelmében is a falhoz támasztott ajtót tartja.
Egy másfajta megközelítés lehetősége, ha a kereszt szimbolikájából indulunk
ki és azt vizsgáljuk, hogy Várnai miképpen értelmezi át, illetve hogyan
közelíti meg e szimbolikát? Nyilvánvaló, hogy ebben az összefüggésben a
kemény és lágy anyagok, valamint a metaforikus tárgyak szembeállításával
Várnai a keresztet nem mint egy kívűlről látható, vagyis olyan külső felületet
ábrázolja amelyre Jézust felfeszítették vagy felfeszíthetik, hanem metafizikusan,
tehát mint egyfajta - kauzálisan sosem teljesen megragadható - sorsképletet.
A megjelenítés keresetlenül egyszerű, puritán és aforisztikusan tömör,
az általa fölállított jelentés- és viszonylatrendszer viszont rendkívűl
összetett és teljes. Nem is tudnék a hazai képzőművészetben sok más olyan
művet említeni, ami ennyire közel került volna Pilinszky világához, akinek
költészete mindig egzisztenciális alapkérdésekről szól és ahol ugyancsak
óriási a szerepük a végsőkig csupaszított ellentéteknek.
A Goethe Intézetben bemutatott legnagyobb méretű munkát valószínűleg
a pesti kiállítás fő művének tarthatjuk, és nemcsak azért, mert egy új,
és csakugyan impozáns munka, ami a teremben központi helyre került, hanem
mert ez az egész eddigi Ajtó sorozat egy lehetséges összegzése. Várnai
itt négy lakásajtó kis négyzetekre szabdalt darabjait rakta mozaik-szerűen
egymás mellé. Az egymáshoz rendelés műveletével a négy ajtóból származó
elemek hatalmas kapuvá álltak össze. Rész és egész, a tárgy(ak) összevonása-átalakítása,
de persze - méltánylandó a vállalkozás ironikus és önironikus oldalát -
végiggondolhatjuk e munkát a művészettörténet, Ghiberti firenzei kapui,
Rodin A Pokol kapuja című - ugyancsak összefoglalásnak szánt - művei felől
is, vagy amennyiben táblaképként próbáljuk értelmezni, úgy a kubizmus kollázs-technikája,
a század geometrikus absztrakt festészete felől. Várnai kapuja azonban
mégis inkább Janusz Bakowski vagy Türk Péter 70-es évek elején készített
Vízuális általánosításai-val hozható közvetlenebb összefüggésbe, csakhogy
miközben az ő műve (is) az ember partikularitását és nembeliségét állítja
szembe, számára minden másnál hangsúlyosabbá válik a kérdés egzisztenciális
oldala.
Befejezésül hadd idézzem Andrási Gábor szépen és pontosan fogalmazott
gondolatát, aki így zárta Várnai katalógusához írott előszavát: „...Nem
egyszerűen a poéngyilkosság miatt viszolygok a „vicc-magyarázattól”: sokkal
inkább amiatt, ami vele jár, ami a poénnal együtt „lesz oda”, és ami talán
a legfontosabb Várnai művészetében, aminek a poén, a geg csak hordozója,
elegánsabban fogalmazva: „médiuma”. Dehát mégiscsak szavakat kell találnom
arra, ami túl van a gegen, a poénon - és ez a megértésben megnyíló
végtelenül emberi mélység, egyféle - egyszerre katartikus és kijózanító
- ráébredés: de nem pusztán a megfejtésre (tehát nem a mű-megfejtés konkrét
„tartalmára”), hanem a megértésben felvillanó és egy pillanatra átélhető
teljes egzisztenciára.”
Jegyzetek:
(1) Újlak s port - Újlak c o. - BALKON 95/2
(2) „Egy részecske várható helyzetének és sebességének megjóslása érdekében
- írja S. W. Hawking - pontosan meg kell mérnünk helyzetét és sebességét.
Kézenfekvő módja ennek a részecske megvilágítása. A fényhullámok kisebb-nagyobb
része a részecskén szóródik, s ez jelzi majd a helyzetét. E mérés azonban
nem lehet pontosabb, mint a fény hullámhegyeinek távolsága, ezért a precíz
méréshez rövid hullámhosszú fényt kell használni. Planck kvantumelméletének
értelmében viszont a fény mennyisége nem lehet tetszőlegesen kicsiny: legalább
egy fénykvantumot igénybe kell venni. Ez a kvantum azonban megzavarja a
részecske pályáját és megváltoztatja sebességét, mégpedig előre nem megjósolható
módon. Sőt minél pontosabban mérjük a helyzetet, annál rövidebb hullámhosszú
fényre lesz szükségünk, azaz annál nagyobb energiájú lesz az egy szem fénykvantum.
A részecske sebessége tehát nagyobb mértékben torzul. Más szavakkal, minél
pontosabban próbáljuk megmérni a részecske helyzetét, annál pontatalanabbul
mérhetjük meg a sebességét és fordítva. Heisenberg kimutatta, hogy ha összeszorozzuk
a részecske helyzetének bizonytalanságát, a sebességének bizonytalanságát
és tömegét, az eredmény sose lehet kisebb egy bizonyos számnál, amelyet
Planck-féle állandóként ismerünk. Mi több, ez a határérték független a
részecske sebességének vagy helyzetének megmérésére választott módszertől
vagy a részecske típusától: Heisenberg határozatlansági elve a világ alapvető,
kikerülhetetlen sajátossága. A határozatlansági elv óriási hatást gyakorolt
világképünkre. A felfedezése óta eltelt több, mint ötven év sem volt elegendő
a filozófusok számára, hogy minden vonatkozását kiértékeljék, s következményei
mindmáig számos vita alapjául szolgálnak. A határozatlansági elv véget
vetett Laplace tudományelméleti álmának, amelyet a tökéletesen determinisztikus
világegyetem modelljéről szőtt: nyilvánvalóan képtelenek vagyunk pontosan
megjósolni a majdani eseményeket, ha a világegyetem jelenlegi állapotát
sem határozhatjuk meg pontosan!”
(3) J.L.Borges: Az idő (ld. J.L.B: A halhatatlanság - Öt előadás; Mérleg
könyvek, Európa Kiadó, 1992 Bp.)
(4) Itt érdemes megemlítenünk, hogy a szivacs esetében egy Várnai több
más munkájában, így például a fehérvári maszkok esetében is visszatérő,
de a legkülönfélébb összefüggésekben megjelenő, általa különös előszeretettel
használt anyagról van szó.
(5) A cím a bemutatás pillanatában, az aktualitás szintjén még a helyszínre
- a Liget Galéria méreteire - és a megnyitó dátumára - 1993. október
23-a - is utalt.
(6) Ezzel összefüggésben asszociálhatunk C.G.Jung Schopenhauerrel
kapcsolatos megjegyzése: „...ő volt az első, aki a szenvedésről szólt,
ami a világban láthatóan és erőszakosan körülvesz bennünket, tévelygésről,
szenvedélyről, gonoszságról, amit a többi ember mintha alig venne figyelembe
vagy unos untalan harmóniában és egyértelműségben akarna feloldani. Végre
akadt valaki, akinek volt bátorsága felismerni, hogy a világ alapjai valamiképpen
nem olyan igazán jók. Világosan kimondta, hogy az emberiség történetében
a szenvedésnek és a természet könyörtelenségének az alapja egy hiba, nevezetesen
az, hogy a világot megalkotó akarat: vak.” Az asszicóláncot folytatva
viszont Einstein szavaira is gondolhatunk, aki épp Heisenberg határozatlansági
relációjával szemben érzett kétségeit fogalmazta meg így: „Isten nem szerencsejátékos”.
(7) ld. Ottlik Géza: Buda, Európa Kiadó, Bp. 1993, s ebben is a (A
pontatlanság), de akár az (Ami biztosan van) és/vagy (1926. június 21.
- Ingyen Mozi) című fejezeteket