D. Abondolo (ed.), The Uralic Languages

Routledge Language Family Descriptions. London—New York, Routledge, 1998. XXIV + 619 l.

Az első nagy, az uráli nyelvcsaládot történeti és leíró szempontból bemutató, angol nyelvű kézikönyv 1988-ban jelent meg Sinor Dénes szerkesztésében (D. Sinor (ed.), The Uralic Languages. Description, History and Foreign Influences. Handbuch der Orientalistic 8/1: Leiden, Brill). A maga nemében úttörő kompediumot éppen egy évtizeddel később követi most az itt bemutatandó, ugyancsak angol nyelvű munka, mely célkitűzésében részben, tematikájában pedig nagyjában eltér az előbb említettől. Mindkét kötet célkitűzése az, hogy kézikönyvet adjon az uralista és nem uralista szakemberek kezébe. Míg azonban a Sinor-féle könyv azonos súlyt helyez az uráli nyelvek leíró és történeti bemutatására, külön fejezeteket szentel az uráli nyelvek tipológiai, összehasonlító fonológiai és morfoszintaktikai bemutatásának, s különös részletességgel tárgyalja az uráli nyelveknek más nyelvekkel, nyelvcsaládokkal való kapcsolatát, addig az Abondolo-féle kötetben a szinkrón grammatikai leírás játssza a főszerepet, s a diakrón és összehasonlító leírások inkább csak a leíró fejezetek hátteréül szolgálnak.

A most ismertetendő kötet tematikáját az a sorozat szabja meg, amelynek nyolcadik köteteként jelent meg az uráli nyelveket bemutató; a sorozat (Routledge Language Family Descriptions) korábbi darabjai a román, a kelta, a szláv, a germán, az indoeurópai, a szemita és a dravida nyelvek ismertetését prezentálta. A kiadó rangos, így hát csak örvendhet a nemzetközi finnugrisztika, hogy kutatásának tárgya ilyen publikációs keretben válhatott ismertté. Amihez rögtön hozzáfűzendő még a következő: a kötet minden — egyes esetekben elkerülhetetlen — egyenetlensége ellenére [97] törekszik arra, hogy az uráli nyelvek leírását a kutatás aktuális állása szerint végezze el. A Daniel Abondolo szerkesztette kötet megjelenése tehát mindenképpen örömteli esemény.

Jelen ismertetés keretei nem teszik lehetővé, hogy a tisztes terjedelmű könyvet beható tartalmi ismertetésnek vessem alá — a finnugrisztikai szakfolyóiratok ezt majd bizonyára megteszik. Itt csupán arra vállalkozhatom, hogy a munka tartalmi-szerkezeti bemutatásán túl megkíséreljem felmérni, vajon a reménybeli — s főként nem finnugrista — olvasó számára mennyire informatív
a kötet, azaz az uráli nyelvek egymáshoz való viszonyáról, kisebb részben történetéről, s túlnyomórészt az egyes nyelvek szerkezetéről, tipológiailag lényeges sajátosságairól mennyire kap releváns, további gondolkodásra vagy további olvasásra inspiráló tájékoztatást.

Kezdem a könyv szerkezeti beosztásával: az első 24 oldalon (I—XXIV) a tartalomjegyzéket, az ábrák és táblázatok jegyzékét, a szerzők névsorát a szerkesztői előszó, köszönetnyilvánítások, a rövidítésjegyzék követi, majd négy térkép kerül sorra. A Bevezetéssel együtt összesen tizenkilenc fejezetet számláló törzsanyag majdhogynem kereken 600 oldalt tesz ki (1—601), a terjedelmes és igen fontos mutató (602—19) pedig tizenhetet. A kötet szerkezeti beosztásáról, transzkripciós és egyéb technikai kérdésekről az Előszó tudósít, amiként arról is, hogy voltaképpen a jelentős terjedelem ellenére a tíz számi nyelv (a könyv következetesen a nyelvek új vagy belső elnevezéseit használja) közül kilencet, a finnségi nyelvek közül pedig az észten és a finnen kívül az összes többit egy-egy összefoglaló fejezetben vagy fejezetrészben tárgyalják a szerzők. Ugyancsak terjedelmi megkötöttségek következtében a nagy nyelvjárási tagolódást mutató nyelvek esetében a szerzők csak egyetlen nyelvjárás leírására koncentrálhattak. A további nyelvjárásokra való rendszeres utalásoknak, a fejezetekhez csatlakozó bibliográfiáknak köszönhetően, a nem részletezett dialektusokról is nyerhet információt az olvasó.

A fejezetek elrendezése a nyelvek földrajzi elhelyezkedését követi nyugati irányból kelet felé haladva, így a sorrend az 1. Bevezetést (D. Abondolo) követően: 2. Számi (P. Sammallahti), 3. Finnségi (T.-R. Viitso), 4. Észt (T.-R. Vittso), 5. Finn (D. Abondolo), 6. Mordvin (G. Zaicz), 7. Mari (E. Kangasmaa-Minn), 8. Permi (T. Riese), 9. Udmurt (S. Csúcs), 10. Komi (A.-R. Hausenberg), 11. Obi-ugor (L. Honti), 12. Hanti (D. Abondolo), 13. Manysi (L. Keresztes), 14. Magyar (D. Abondolo), 15. Szamojéd (J. Janhunen), 16. Nganaszan (E. Helimski), 17. Nyenyec (T. Salminen), 18. Szölkup (E. Helimski), 19. Kamassz (P. Simoncsics). A genetikailag szorosabban összetartozó nyelveket egy-egy bevezető fejezet írja le (3. Finnségi, 8. Permi, 11. Obi-ugor, 15. Szamojéd); ezek tartalmazzák a nyelvtörténeti áttekintéseket.

Az imént azt mondtam, hogy jelen ismertetés kereteiben az egyes fejezetek tartalmi kritikájára nem vállalkozhatom. Egyetlen kivételt mégis teszek, ami — úgy vélem — nem indokolatlan: hosszabban szólok az 1. fejezetről, a Bevezetésről. Ennek a fejezetnek ugyanis — mivel magára vállalja az uráli nyelvcsaládról s nyelvekről való általános áttekintés feladatát — a kézikönyv szempontjából kiemelt a jelentősége: az olvasó az első, legátfogóbb információkat s benyomásokat itt kapja meg.

A hangtani részben az uráli nyelvekre jellemző hangsúlyviszonyokra, a mássalhangzók tekintetében azok mennyiségi, zöngésségi, illetőleg palatalizáltsági tulajdonságaira tér rá, s magától értődően bemutatja a váltakozásokat is, ti. ami a finnt, a számit és a nganaszant illeti. Kár, hogy az észt valamiképp kimaradt, holott meglehetősen sajátságos típust képvisel e tekintetben (is). A magánhangzókat illetően — ti. ami az első szótagi vokalizmust illeti — a vokálisok kvantitására mint fonológiailag releváns jelenségre hívja fel a figyelmet, de az észtet a maga hármas hosszúságával itt sem láttam említeni, pedig ha van olyan vállalkozó szellemű fonológia, amelyik foglalkozni próbál e kérdéssel, az az észtet biztosan nem hagyhatja ki. Ha valahol arányt tévesztett Abondolo, hát a vokalizmus-elméletekkel kapcsolatban biztosan: az egyáltalán nem ártott, hogy nem ismertette őket részletesen (sőt!), amiként az sem, hogy a Tálos—Abondolo-féle rotációs elgondolást részletezi (16—8). Ám egy fejezetben, amelyről érezhető, hogy szerzője válogatni kénytelen az akár futólag is megemlíthető jelenségek között — ami egyébként a kötet valamennyi szerzőjének gondot jelenthetett —, talán kicsivel kurtább kifejtés is megtette volna.

Az alaktani rész a főnevek és melléknevek (grammatikai és lokális) eseteit, a szám- és személyjelölést, a személyes névmásokat és a demonstratívumokat veszi sorra. Talán nem ártott volna egy rövid utalás a névutókra: nincs kézikönyv, amelyik ne a finnen vagy a magyaron példázná azokat a nyelvtaniasulási folyamatokat, amelyeknek eredményeként e nyelvekben a névutók előálltak (nem beszélve további sorsukról). Az igék kapcsán az időt, a módot, a tagadást, valamint a határozatlan és határozott ragozást veszi sorra, tovább — igen jó választásként — az esetösszevonások és a tőcserélés eseteit.

A mondattani rész sajnos elnagyoltra sikerült — jószerivel a birtokos szerkezetről szól —, éppen ezért nem ártott volna erőteljesebben utalni Comrie leírásaira.

A szókészletről írott rész — a finnugor hagyományok szerint itt az alapszókincsről való fejtegetés következnék — nyolc lexéma (’név’, ’kéz’, ’hal’, ’víz’, ’fa’, ’tűz’, ’fehér’, ’fekete’) példáján, s részben a Buck-féle indoeurópai szinonimaszótárt elirigyelve, mutatja be a nomenek e kis csoportján disztribúciós eloszlásukat.

A Bevezetés átolvasása után természetesen egy sor olyan jelenség, sajátosság ötlik föl az emberben, amelyekről vélhetően még szívesen olvasott volna az érdeklődő, de akkor a terjedelem is a kétszeresére nőtt volna. A bőséges és jó szakirodalmi utalás révén azonban e hiányérzet csökkenthető. Okvetlenül szólnom kell még a fejezet (s általában az Abondolo-féle fejezetek) stílusáról: élvezetes s egy-egy hasonlata üdítően hat az adathalmaz közepette. Mint amikor például az uráli és az „altáji” genetikai egybevetésének adekvát voltát a firenzei szonett és a provanszál verselés összevetési kísérleteihez hasonlítja, vagy amikor a dialektus és a nyelv közötti különbséget — egyebek mellett — így válaszolja meg: a nyelv olyan dialektus, amelyiknek hadserege és tengerészete van. Abondolo valójában nem négy fejezet megírásával vállalta magára a nagy feladatot, hanem a kötet megszerkesztésével. Az alábbiakban majd érveket próbálok fölhozni arra, miért vált volna előnyére e kézikönyvnek, ha fejezetei egységesebb tematikával készültek volna el. Kifogásaim ellenére azonban biztos vagyok benne, hogy értékes munkát végzett. [99]

Az egyes nyelveket leíró fejezetek belső szerkezete logikus, beosztásuk nagyobb egységeiket tekintve mindegyikben majdhogynem azonos: a nyelvet beszélők földrajzi elhelyezkedését, a beszélők lélekszámát, más nyelvekkel való szomszédságát és dialektális felosztását képezik a rövid bevezető részek, amit a fonológiai, morfológiai, szintaktikai, lexikai leírások követnek, s végül rövid szövegmutatvány, illetőleg bibliográfia zárja a fejezeteket. Ezeken a nagyobb egységeken belül azonban már meglehetős az eltérés abban az értelemben, hogy például a hangtani részen belül milyen sorrendben követik egymást a mássalhangzókat, magánhangzókat, hangsúlyt vagy a szótagokat leíró részek, morfofonemikus jelenségek kapnak-e figyelmet (akár külön alfejezetként) stb., de még abban is meglehetős a tarkaság, hogy a fonémarendszereket milyen elrendezésben, milyen fonémaosztályokba sorolva prezentálják a fejezetek. A morfémák fonéma-, szótag-, illetőleg fonotaktikai szerkezetére vonatkozó leírások olykor a szókészleti részben kaptak helyet vagy éppen ott is (mari: 245, udmurt: 301, nganaszan: 512, szölkup: 577).

Az alaktani részek bosztása még ennél is tarkább képet mutat (a finn esetében egy Ragozás (156) alcímű rész jelzi a morfológiát), s első pillantásra az a benyomása támad az olvasónak, hogy szinte tetszőleges, a nomenek és verbumok nagyobb egységeit általában megtartva, ám azokon belül egyáltalán mit tárgyalnak s mit nem; arról nem is beszélve, hogy a szóképzés leírására — ha egyáltalán szóba kerül — hol az alaktani, hol pedig a lexikai részben, mint szóalkotási módra találhatunk rá (finn: 177—9, mordvin: 215—6, magyar: 452—3). Mindkét eljárás indokolható, ám ez a kétféleség nem kellemes az olvasó szempontjából. Az alaktani részek alaposabb átböngészése eredményeként azután kiviláglik, hogy a tetszőlegesség érzetét a legtöbb esetben a leírások nem egységes volta kelti, ami azonban egy kézikönyv esetében aligha szerencsés vonás. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy például a Keresztes írta logikus beosztású és — egyébként az egész fejezetre jellemző — fegyelmezett tárgyalásmódú manysi alaktani résztől adott minta általános követése vajon nem tette volna-e kezelhetőbbé a bőséges anyagot.

Az alfejezetek közül a szintaktikaiak a legrövidebbek (a lehetséges magyarázatra alább még visszatérek), de az egyszerű meg összetett mondatokra vonatkozó ismeretek leírásán túlmenően kissé esetlegesnek tűnik, milyen sajátságokra utalnak, s milyenekre nem. A szókészleti részek két kivételtől eltekintve a szókincs eredet szerinti tagolódásáról (is) tudósítanak; a nyenyec és a kamassz esetében azonban ilyen információkat nem kap az olvasó, mert az előbbit illetően e részt Salminen teljes egészében elhagyta, az utóbbi esetében pedig Simoncsics egy — egyébként igen élvezetes — Stilisztika résszel helyettesítette.

A fölhozott példákkal azt próbáltam illusztrálni, mit értek azon, hogy a fejezetek szerkezetileg nem egységesek. Ennek a ténynek persze megvannak a maga nem is indokolatlan okai (amelyekre az előszóban Abondolo is felhívja a figyelmet): a leírni kívánt nyelvek szerkezeti sajátosságai szabják meg nagy mértékben, hogy közülük mi, milyen részletességgel érdemes a tárgyalásra és mi nem, ha már a terjedelmi korlátok következtében valamennyi sajátosság nem tárgyalható; a fejezetek természetesen nagy mértékben magukon viselik szerzőik egyéniségét, kutatói attitűdjét és érdeklődését, amit „egységesíteni” bajos és nem is szabad. A szerkesztő szándékai szerint mindezen egyenetlenségekből adódó eltérések a mutató használatával — legalábbis részben — kiküszöbölhetők. S valóban: a mutató részletes, s sokban hozzásegít ahhoz, hogy ha például valaki egyetlen jelenségre kíváncsi, de arra az egyre valamennyi nyelvből, akkor a mutató segítségével eligazodjék. Sokban hozzásegít, de nem mindenben. Az illusztratív példát az alaktanból, illetőleg a mondattanból veszem: a modalitás, illetőleg az igemódok kérdésére valamennyi fejezet kitér, s a mutató tanúsága szerint több mint húsz féle igemódról adnak számot az uráli nyelvek leírásakor. Azonban nem tartalmaz önálló igemód vagy modalitás címszót: ahányféle igemód, annyiszor jelenik meg a mutató ábécérendje szerint (szemben pl. az aspektussal, amelyik külön címszó), s így az olvasó „vadászhat”.

Korábban úgy fogalmaztam, hogy a kötet a kutatás aktuális állását tükrözi, ami már a különféle nyelvi szintek leírásának kidolgozottságát tekintve is lemérhető. Finnugrista pedig azon sem lepődik meg, hogy a mondattani részek aránytalanul rövid terjedelme ugyancsak az aktuális [100] állásról árulkodik. A kívülálló azonban akár azt is gondolhatja, hogy az uráli nyelvekben csak többedrendűen fontos a szintaxis (már csak a Bevezetés mondattani részének kapcsán is), s bizonyos értelemben még igaza is lenne, hiszen az uráli nyelvekben s a hozzájuk hasonló típusúakban a szintaktikai viszonyokat túlnyomórészt morfológiai szerkezetek fejezik ki, s így az alaktan könnyen „bekebelezheti” a mondattant. Példaként a birtokos szerkezetet említem, amelynek mind a morfológiában, mind a szintaxisban megvan a maga helye. A fejezetek rendre tárgyalják is őket, azonban a számi, az észt, a permi, a komi, a nganaszan és a nyenyec leírások csak az alaktani részben szólnak róla. A mondattan relatív kidolgozatlanságára a szerkesztő maga is felhívja a figyelmet (33): a finnugrisztikában a mondattani kutatások relatíve csekélyek, az ilyen leírásokhoz szükséges morfofonológiai ismereteknek az uráli nyelvekre jellemzően hatalmas terjedelme miatt nehezen átláthatók, a modern szintaxis-elméletek angol- vagy Európa-centrikusak. Ez utóbbi magyarázat azonban kevésbé fogadható el: egyrészt mert az utóbbi évekre már csekélyebb mértékben igaz, másrészt pedig mert az uráli nyelvek mondattani leírásának nem (elő)feltétele az angolra vagy más európai nyelvekre megalkotott szintaxis-elméletek adaptálása. (Arról pedig, hogy az uráli nyelvek egyes mondattani kérdéseiről eleddig megjelent leírások mennyire relevánsak valamely elméleti keret számára, nos arról az elméleti szintaktát kellene megkérdezni.) A kötet fejezeteinek mondattani szempontból legrelevánsabb részei a számi (84—90), a mordvin (206—11), a mari (236—43) és az udmurt (295—300) leírásokban találhatók. A négy szamojéd nyelv tekintetében inkább csak utalásokat kap az olvasó — a szamojéd nyelveket leíró általános fejezetben mondattani rész egyáltalán nincs — s meglehetősen kérdéses a finn, de különösképp a magyar mondattani szempontú vázlatos volta (hiszen akár történeti, akár leíró szempontból lett volna mire támaszkodni).

A kutatás aktuális állását firtatva felvetődhetik még egy kérdés: a kötet fejezeteiben mennyire találkozhatni olyan leírásokkal, amelyek valamely elméleti keretben adják elő mondandójukat. Nos, ilyenekkel nem találkoztam, de elméleti igényű meggondolásokkal már igen. Ilyen a Bevezetésben a már említett rotációs fonémaváltozási folyamat leírása, a számi fejezet fonológiai része, amelyik a szótagszerkezetre építve tárgyalja a fonémarendszert (52—62) vagy a finn (150—5) és
a nganaszan (487—95) morfonológiai leírása. Bizonyára nem véletlen, hogy mindezek az uralisztika legkidolgozottabb területén, a hangtanban jelentkeznek.

Végül egy ismertetésnek szólnia illenék a munka technikai szerkesztettségéről is. Kisebb hibákon kívül legföljebb egyetlen kifogásolni valót találtam: jó lett volna egy egységes bibliográfia.

A köszönetnyilvánítások (XXI) utolsó bekezdésében a szerkesztő annak a tanárának mond köszönetet, aki őt ebbe a tudományba bevezette, s akinek hatására, áttételeken keresztül, e kézikönyv maga is megszületett. Úgy gondolom, D. Abondolo is, s a szerzői gárda is olyan munkát hozott létre, amelyik méltó Robert Austerlitz emlékéhez.

Bakró-Nagy Marianne

Vissza a Tartalomhoz