A kategorizáció és a jelentés a kognitív nyelvelméletben

„A kognitív nyelvészet alapelvei” című tanulmányomban (Bańczerowski, J., A kognitív nyelvészet alapelvei: Nyr. 1999: 78—87) felvázoltam ennek az irányzatnak általános elméleti keretét. Jelen tanulmányomban viszont szeretném bemutatni a címben jelzett két fontos fogalomnak, nevezetesen a kategorizáció és a vele szorosan összefüggő jelentés fogalmának helyét és szerepét a természetes nyelv kognitív modelljében.

E tanulmány megírása során főként a következő szerzők munkáira támaszkodtam: Bartmiński, J., O profilowaniu i profilach raz jeszcze. In: O definicjach i definiowaniu. Szerk. Jerzy Bartmiński—Ryszard Tokarski. Wydawnictwo Uniwersytetu Marii Curie-Skłodowskiej. Lublin, 1993. 269—77; Kalisz, R., Rola schematów wyobrażeniowych w wyjaśnianiu zjawisk językowych i psychologicznych. In: uo.; Kardela, H. szerk., Podstawy gramatyki kognitywnej. Warszawa, 1994.; Lakoff, G. and Johnson, M., Metaphors We live By. Chicago, University of Chicago Press, 1980.; Lakoff, G., Women, Fire and Dangerous Things. Chicago, 1987.; Langacker, R. W., Foundations of Cognitive Grammar. Theoretical Prerequisities. Stanford, Stanford University Press, 1987. Vol. I.; Langacker, R. W., Foundations of Cognitive Grammar. Descriptive Application. Stanford, Stanford University Press, 1991. Vol. II.; Langacker, R. W., Wykłady z gramatyki kognitywnej. Wydawnictwo Uniwersytetu Marii Curie-Skłodowskiej, Lublin, 1995.; Langacker, R. W., ’Cognitive Grammar’: The Symbolic Alternative. [35] Studies in the Linguistic Sciences 1990/20: 2—30; Nowakowska-Kempna, I., Definiowanie znaczenia wyrażeń w kognitywizmie. Wybrane zagadnienia. In: O definicjach i definiowaniu (l. fentebb) 161—81; Rosch, E.—Lloyd, B. B., Cognition and Categorization. Hillsdale, New Jersey, 1978.; Rosch, E.—Mervis, C. B., Family Resemblances: Cognitive Psychology 1975/7: 573—605.; Rudzka-Ostyn, B. szerk., Topics in Cognitive Linguistics. Amsterdam—Philadelphia, John Benjamins. Current Issues in Linguistic Theory. 1988/50.; Wierzbicka, A., The Semantics of Grammar. Amsterdam—Philadelphia, John Benjamins. Studies in Language Companion Series. 1988/18.; Wierzbicka, A., Semantics, Culture and Cognition: Universal Human Concepts in Culture-Specific Configurations. New York—Oxford, Oxford University Press, 1992.; Tabakowska, E., Gramatyka i obrazowanie. Polska Akademia Nauk, Kraków, 1995.

Az arisztotelészi időktől kezdve a kategorizációs folyamat meghatározása azon a meggyőződésen alapul, hogy az emberi ész által létrehozott kategóriák megfelelnek azoknak a kategóriáknak, amelyek a bennünket körülvevő világban léteznek. A klasszikus kategóriaelmélet feltételezi az egyes kategóriák közötti határok pontos megjelölését, a kategóriák belső definiálhatóságát, valamint a definíciós jegyek binaritását. Ez azt jelenti, hogy a már egyszer megállapított kategóriák változatlanok olyan értelemben, hogy olyan disztinktív jegyállomány rendelhető hozzájuk, amely e kategóriákat elkülöníti egymástól, és amely tartósan jellemzi az adott kategóriához tartozó elemeket. Így, a kategóriák belsőleg — azaz a kontextusra való tekintet nélkül — definiálhatók, mert a kontextusnak nincs hatása a kategóriák közötti határok kijelölésére. Az elemeknek szükséges és elégséges feltételeket kell teljesíteniük ahhoz, hogy az egyes kategóriákhoz tartozhassanak. Nem lehet olyan eset, hogy az adott elem egyidejűleg hozzá is tartozik és nem is tartozik hozzá a kategóriához. Csak az egyik lehetőség állhat fenn: az adott elem vagy hozzátartozik az adott kategóriához, vagy nem. A kategóriák közötti kölcsönös viszonyokat a halmazelméleti relációk figyelembevételével szokták rendezni. A „bútorok” névvel jelölt összetett halmaz a székek, szekrények, asztalok, ágyak stb. részhalmazokból áll. A székek halmaza a „bútorok” halmazának az eleme, viszont a fonott székek halmaza azokat az elemeket és csakis azokat tartalmazza, amelyek egyidejűleg a székek, valamint azon összes objektumok halmazához tartoznak, amelyek a „fonott” jeggyel rendelkeznek. Az adott kategóriához tartozó elemeknek egyforma státuszuk van. A fá-nak minősített objektumot csak fá-nak és nem másnak (nem-fának) lehet tekinteni, mivel a kategorizáció folyamán hozzárendeltük az összes ehhez szükséges „fának lenni”-ben rejlő jegyet.

Az arisztotelészi kategóriaelmélet azt a hatalmas emberi törekvést tükrözi, amely az objektív valóság rendezésére és rendszerezésére irányul. Objektivizmusa megadja az embernek azt a megnyugtató bizonyosságot, hogy a kategorizáció segítségével rendezett világ tükrözi azokat a gondolati folyamatokat, amelyek a formális logika alaptételei és az axiómák által kijelölt út szerint mennek végbe. A tudományos kutatások azonban azt is kimutatták, hogy a valóság folytonos, a kategóriák közötti határok, valamint a kategóriákhoz tartozó elemek határai gyakran elmosódnak. A jelenségek többségének skaláris jellege van. Az emberi ész által létrehozott kognitív (megismerési) kategóriák nem azonosak az objektív valóságban megtalálható kategóriákkal, hanem olyan képét tükrözik a világnak, amilyennek látjuk, amelyben hiszünk, és nem olyat, amely a valóságban létezik. Ezt bizonyították a fejlődéspszichológia területén végzett nagyszabású empirikus kutatások eredményei is (Rosch i. m. 1978., 1975: 573—605). Ezért a kognitív nyelvészetben más kategorizációs megközelítést fogadtak el, nevezetesen a prototípus fogalmán alapuló kategorizációs elméletet. Ezen elmélet szerint a kategóriák a fogalomképzés folyamatának eredményeként jönnek létre. Tehát ezek megismerési (kognitív) kategóriák, és mint ilyenek nem az objektív valóság egyes fragmentumainak, hanem a róluk alkotott [36] szubjektív képnek felelnek meg (Bańczerowski, J., A valóság nyelvi kategorizálásáról: Nyr. 1996: 64—70, A nyelvi jelentés és az emberi tudás: Nyr. 1999: 214—7, A világ nyelvi képe mint a szemantikai kutatások tárgya: MNy. 1999: 188—95). Így a kategorizációs folyamat természeténél fogva szubjektív jellegű. Megmagyarázása az érzéki tapasztalatban, azaz a percepciós folyamatban keresendő, mivel ez a tapasztalat megelőzi a fogalmi struktúrák képzését. A percepciós folyamat kezdeti szakaszai magában foglalják az érzéki észlelést, és ebben a tekintetben ezek minden ember számára egyformák, tehát univerzálisnak tekinthetők. Azok a kultúr-, pszichológiai és szociológiai aspektusok viszont, amelyek a percepció és a fogalmi struktúrák közötti szakaszon jelennek meg, nem univerzális jellegűek. A megismerési struktúrák létrejöttét sok tényező befolyásolhatja: a személyes tulajdonságok, egyéni tehetség, iskolázottság foka, meggyőződés, axiológiai és motivációs rendszer, társadalmi státusz, kultúrkontextus stb. Az univerzális, valamint a „nem univerzális” tényezők közösen azt a keretet adják meg, amelyben az objektív valóságról szerzett tapasztalatok feldolgozásuk során az ember szubjektív interpretációjává válnak. A megismerési folyamatban a hasonlóságokat és az eltéréseket egyaránt keressük. A kognitivisták nem vetik el azt a klasszikus arisztotelészi tézist, hogy az összehasonlítás minden kategorizációnak az alapja, de külön hangsúlyozzák azt, hogy a megismerési folyamatokra különböző mértékben ugyan, de hatást gyakorolnak a fent említett tényezők is. Így bármely percepció szükségszerűen szelektáló tevékenység, amelyet egyrészt az érzékszerveink fizikai lehetőségei korlátoznak, másrészt pszichikai beállítottságunk. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy leggyakrabban azt látjuk, amit látni akarunk. A környezetünket változó figyelemmel észleljük. Az érzékszervek által észlelt adatoknak csak egy részét vagyunk képesek feldolgozni.

A fogalmi kategóriák alakja a megfigyelési folyamat természetétől függ. Érdemes megjegyezni, hogy a pszichológiában kétfajta megfigyelésről esik szó: szinkretikus és szekvenciás megfigyelésről. A szinkretikus megfigyelés esetében a megfigyelt tárgy minden olyan elemét egyidejűleg regisztráljuk, amely a figyelmünket magára fordítja. Amikor például egy dinnyét látunk, egyidejűleg észleljük nagyságát, színét, alakját, helyét stb. A szekvenciás megfigyelés viszont olyan folyamat, amely során megfigyelési objektummá válnak a helyszín egyes aspektusai, de nem egyidejűleg, hanem egy meghatározott sorrendben. Általában ezt a sorrendet az idő- és a térbeli paraméterek szabják meg. Visszatérve az előző példához, a dinnyeevés — magától a dinnyétől eltérően — úgy fogható fel, mint időben zajló folyamat, amely során kronológiai sorrendben az állapotváltozások mennek végbe.

A percepciós folyamatok elemzése adatokat szolgáltat a prototípuson alapuló kategorizációs folyamat megmagyarázására és megindoklására. A prototípus olyan megismerési struktúra, amely az objektív valóság valamelyik szegmentumához rendelhető hozzá és korrelációba hozható vele. A prototípus funkcióját az a legjellegzetesebb példány töltheti be, amely egy adott kategóriát képvisel, de ezt a funkciót a séma is betöltheti, azaz bizonyos jegyállomány, amely jól jellemzi a kategória tipikusnak tartott elemeit. Ahogy már említettük, a kategóriák közötti határok gyakran elmosódnak, egybefolynak, átfedik egymást és nem világosak. A prototípus fogalmán felépített kategória metaforikusan térbeli konfiguráció formájában ábrázolható, ahol az elemek a központi szerepet játszó prototípus körül helyezkednek el. Minél nagyobb mértékben nő a távolsága az adott elemnek a prototípustól, ez az elem annál inkább a perifériára kerül. Vegyünk egy példát! Biztosak lehetünk talán abban, hogy senki sem vonja kétségbe: a nyárfa a fák osztályához tartozik. Viszont kétségek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy milyen osztálynak az eleme a törpefenyő: a fák vagy a bokrok osztályának? Azért nehéz ezt eldönteni, mert olyan elemről van szó, amely nem prototipikus sem a fák, sem a bokrok kategóriája számára. [37]

A klasszikus kategóriaelmélet főtételeinek ellenére ahhoz, hogy elvégezzük az osztályozást, egyáltalán nem kell tudni, hogy hol húzódnak meg a kategóriák közötti határok. A fenti példához visszatérve, nem kell tudnunk definiálni sem a fát, sem a bokrot. Elégséges az, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól ezeket az objektumokat. Esetünkben megállapíthatjuk, hogy a nyárfa jobb képviselője a fák kategóriának, mint a törpefenyő. Az adott kategóriához tartozó prototipikusnak tartott elemeknek a tulajdonságai fogalmi struktúrákat alkotnak. Ezek a struktúrák a mindennapi tapasztalatnak az eredményei: nem írják le az objektív valóságot, hanem a róla alkotott részleges képzeteket tartalmazzák.Ahogy már volt róla szó, a kategóriaképzés és az elemek hozzárendelése döntő módon az ember érzékszervi tapasztalatától függ, de hatással vannak rá a percepció és a megismerés folyamatát kísérő pszichikai paraméterek is. Minden tudás attól függ, hogy ki az a személy, aki a tudással rendelkezik.

A kategóriarendszert két fő dimenzió jellemzi: a függőleges és a vízszintes dimenzió. A függőleges dimenzió a kategóriarendszer hierarchikus felépítésére utal. A vízszintes dimenzió pedig azt jelenti, hogy az adott szintű kategóriákon belül létező prototípusok alapját képezik azoknak az alkategóriáknak, amelyek a struktúra alacsonyabb szintjén helyezkednek el. Például az asztal, a szék, a szekrény stb. alkategóriái a bútorok alapszintű kategóriának. Ugyanúgy, mint a függőleges kategóriák esetében, a vízszintes kategóriák száma is azoknak a személyeknek céljaitól és igényeitől függ, akik létrehozták ezeket a kategóriákat.

Elmondhatjuk, hogy a klasszikus értelemben vett kategóriarendszerek a világ tudományos képét tükrözik (ezek a tudomány kategóriái), viszont a prototípus segítségével definiált kategóriák azt a szubjektív világképet tartalmazzák, amely az átlagember agyában rögzült. A természetes nyelvekben mind a két fajta kategóriarendszer érvényesül. A tudományos fogalmakat kizárólag a metafizikai kategóriákban, más fogalmakat pedig a mindennapi tudás terminusaiban definiáljuk.

A kognitív kategóriák, a fogalmi struktúrák és a nyelv közötti kapcsolatok tanulmányozása két fő elméleti koncepció kidolgozásához vezetett, ezek: (1) a radiális (radial category), és (2) a hálózati kategóriamodell (network model). Az első koncepciót Lakoff és munkatársai dolgozták ki (Lakoff i. m. 1987.), a másik pedig Langacker nyelvelméleti gondolataiból született. A radiális kategória, Lakoff felfogásában, összetett kategória, amely a központi (prototipikus) és a periferiális (nem prototipikus) elemekből áll. Ezt a kulcs lexéma segítségével illusztrálhatjuk:

valamihez hozzájutást,             földrajzi alakulat, vár, város stb., a konzervdobozok felnyitására
hozzáférhetőséget                   amelynek birtoklása egy nagyobb           szolgáló eszköz
    biztosító mód                        terület meghódítását, ellenőrzését
                                                            lehetővé teszi                    

                                                                                                                                 az eljárás módját
                                                                                                             meghatározó szabályegyüttes
                                                           kulcs                                               (titkosírások megfejtésére
                                   zár/lakat nyitására és csukására                                    való formula, ábra;
                                           való nyeles fémeszköz                              a hangjegyek olvasásmódja;
                                                                                                                     számítási alap, táblázat)

rugós szerkezetek         húros hangszerek                     csavarok         magyarázó
    felhúzására                 kifeszítésére,                        meghúzására/      kommentár
szolgáló eszköz              hangolására                       visszacsavarására  
(óra, játékautó)           szolgáló eszköz                         való eszköz       [38]

A kategória központi eleme „a zár, lakat nyitására és csukására való nyeles fémeszköz”. Ez megfelel a kulcs lexéma mai prototipikus, azaz a szótári értelemben vett „alapvető” jelentésének. Ez a jelentés azonban nagymértékben határozatlan, ezért a megfelelő részletesség (elaboration, instantiation) elérése érdekében a szótár megadja a kiegészítő információkat is, pl. „az ajtó, a bőrönd, a ház, a kamra, a kapu, a kastély, a pince, a szekrény, ... kulcsa” (ÉrtSz. 4: 494). A többi jelentés távolodik a prototípustól, és ebbe a kategóriába a prototípushoz való hasonlóságuk alapján kerültek be. Ezt a jelenséget bővítésnek (szélesítésnek, extensions) nevezik. Ez a hasonlóság azonban nem jelenti azt, hogy minden elem rendelkezik a szükséges definíciós jeggyel. Jelenti viszont azt, hogy ezeket az elemeket az ún. családi hasonlóság (family resemblance) relációja köti össze. A „rugós szerkezetek felhúzására szolgáló eszköz”-nek (pl. kulcs a faliórához), valamint a „húros hangszerek kifeszítésére, hangolására való eszköz”-nek hasonló az alakja és hasonló műveletet hajt végre, de nem használható sem nyitásra, sem pedig csukásra. „A csavarok meghúzására/visszacsavarására való eszköz” (pl. a franciakulcs) már csak alakilag hasonlít a „prototipikus” kulcsra, ugyanúgy, mint a vele végrehajtott forgómozgás. „A konzervdobozok felnyitására való eszköz” forgó mozgással kinyitja a dobozt (de nem zárja le!), de ez a mozgás nem ugyanolyan, mint a zár esetében. A felsorolt esetek az ún. metonimikus bővítést (pars pro toto) illusztrálják, mivel a periferikus jelentés megjelenésének az alapját a prototípusnak az a része képezi, amely előtérbe kerül (pl. az alak, a funkció stb.). A többi bővítés metaforikus. A „nyitás” relációja a fizikai jelenségek szférájából áthelyeződik, áttolódik az absztrakt jelenségek síkjára.

A természetes nyelv szemantikájának leírásában alkalmazott Langacker-féle hálózati modell a radiális kategória koncepciójának továbbfejlesztését jelenti. Langacker szerint a kategóriák többsége nem a radiális elvet követi, azaz nem egyközpontú, amelyből különféle irányba futnak a sugarak. Az egész struktúra sokkal bonyolultabb képet mutat: egy összetett csomórendszert alkot, amelyben a csomók (nodes) között kölcsönös összefüggések érvényesülnek. Ez azért van így, mert a kategorizációs folyamat kétféle módon történik: (1) a függőleges dimenzióban az alapszint alatti és feletti síkon kisebb, illetve nagyobb absztraktsági/konkrétsági fokú kategóriák jönnek létre; (2) a kategória bővítési folyamatai (metaforikus és metonimikus) nagyobb kiterjedésű szemantikai hálót is képezhetnek, és a benne lévő fogalmak kiindulási pontként szolgálhatnak egy újabb bővítéshez, megszerezve ezzel az új prototípusstátuszt. Ily módon bizonyos idő múlva az egyszerű kategória átalakul a radiális kategóriák egész hálózatává. A hálózati modell több nyelvi jelenséget is képes újszerűen értelmezni, például a nagyobb fokú határozatlansággal rendelkező fogalmakat, illetve a többértelműséget is. Az első eset akkor áll fenn, ha a nyelvhasználók olyan lényeges tulajdonságot (salient) vesznek figyelembe, amely a taxonomikus kategorizáció viszonylag magas szintjének felel meg. Például az angol nyelvben csak egy, azaz a die lexéma segítségével fejezik ki az ember elhalálozását és az állatok elpusztulását egyaránt. Tehát ez a fogalom az angolban absztraktabb, határozatlanabb, azaz magasabb kategorizációs síkról való, mint a magyarban, mivel a magyar nyelv különbséget tesz a meghal és a megdöglik lexémák között. A magyarban ez a két fogalom nagyobb konkrétsági, azaz kisebb absztraktsági fokkal rendelkezik, mint az angolban. Ennek ellenére a die az angolban nem tekinthető többértelmű lexémának. A többértelműség a nyelvi fejlődés diakronikus folyamatában figyelhető meg: két azonos hangzású lexéma jelentésében folyamatosan előtérbe kerülnek azok a tulajdonságok, amelyekkel ez a két lexéma különbözik a magasabb kategorizációs szinten meglévő közös jelentésüktől. Például a konzervdobozok felnyitására való kulcs és a kulcscsont között a mindennapi nyelvhasználatban nem érződik semmilyen közös vonás, bár kétségkívül összekapcsolja őket a közös etimológia. [39]

A kategória hálózati modelljének segítségével jobban látjuk azt a különbséget, amely a poliszémia és a homonimia között fennáll. A homonimia ebben a felfogásban a poliszémiának egy szélsőséges esete. Olyan szituációt jelent, amelyben a mai perspektívából kiindulva már nem érzékelhetjük az évszázadok folyamán feledésbe merült hasonlóságokat. A nyelvhasználók már nincsenek tudatában annak, hogy létezik egy magasabb kategorizációs szint. A magyar kulcs lexéma jelentésének egész sorozata jó példája annak, hogy a poliszémiától a homonimiáig történő átmenetnek igen széles skálája van.A hálózati modell felhasználásával viszonylag precízen határozhatjuk meg a kognitív grammatikában nagy szerepet játszó kontextusnak a funkcióit, mivel ebben a felfogásban a nyelvi egységeket csak azon kontextus viszonylatában lehet helyesen definiálni, amelyben szerepelnek, és amelyben megállapítható, hogy helyesek-e vagy sem. Az adott nyelvi egység megértéséhez szükséges kontextus korlátozásának, azaz szűkítésének a kérdését a hálózati modell úgy oldja meg, hogy ennek az egységnek megfelelő deszignátumot a hálózathoz történő hozzáférési pontként (point of access to network) értelmezi. Visszatérve korábbi példánkhoz, a konzervdobozokhoz való kulcs két csomó összekapcsolását jelenti: az egyik a kulcs fogalomnak felel meg, a másik pedig a konzervdoboz fogalomnak. E csomók közül mindegyik egy meghatározott helyet foglal el a hálózatban. Tehát ahhoz, hogy a kulcs fogalmát megértsük, ebben az értelemben nem kell aktiválnunk a kulcsról szóló egész enciklopédikus tudásunkat.

A Langacker-féle nyelvelméletnek alaptétele az, hogy minden nyelvi kifejezésnek a jelentése a fogalmi tartalmon kívül az ún. konvencionális ábrázolásból (conventional imagery), másképpen: a helyszín-konstruálásból (scene construal) áll. A jelentés tehát nemcsak a fogalmi tartalom (hálózati hozzáférési pont), hanem a beszélő által megfogalmazott tartalomnak a meghatározott módja is. Minden nyelvi közlés egy konkrét helyen és időben jön létre, és kifejezi a kívánt kommunikációs igénynek a megvalósítását. Általános jellemzői döntő módon kontextusfüggőek. A közlés mindig kisebb vagy nagyobb mértékben egy absztrakt konfigurációt ír le, de maga a konfiguráció is többféle módon juthat kifejezésre. Ezt a kérdést a Langacker munkáiból vett, már klasszikusnak mondott példa alapján mutatjuk be. A három dimenziós térben képzeljünk el egy olyan elemi rendszert, amely egy álló asztalból és a felette függő lámpából áll. Ahhoz, hogy megértsük ennek az egyszerű helyszínnek a fogalmi tartalmát, elő kell hívni azt az információt, amely az asztalokra, lámpákra és a térbeli statikus relációkra vonatkozik. Ezt a relációt a magyar nyelvben az alatt és a felett névutók szimbolizálják. Tehát ezt a helyszínt kétféle módon írhatjuk le, két különböző kifejezésnek a felhasználásával: (1) a lámpa az asztal felett van, és (2) az asztal a lámpa alatt van. A fogalmi tartalom mind a két esetben ugyanaz, de a jelentés különböző. Első esetben a lámpa olyan objektum, amelynek a helyét az asztal viszonylatában határozhatjuk meg, a másik esetben pedig fordítva. Az első esetben a lámpa „fontosabb” az asztalnál, a másikban pedig fordítva. Tehát ugyanannak a helyszínnek mind a két „képe” különböző szemantikai értékekkel bír. Ez a példa is azt bizonyítja, hogy a természetes nyelv szemantikáját nem lehet a formális logika segítségével leírni, amely, mint köztudott, az objektív igazság kritériumán alapul. Arról, hogy milyen konstrukciót választ a nyelvhasználó, azaz a felett-tel vagy az alatt-tal operál, az alkalmassági kritérium dönti el, és a döntés ebben a kérdésben a beszélőé. Ez az elv nemcsak a grammatikai struktúrákra vonatkozik, hanem ugyanolyan mértékben a lexikonra is. Ezt a különbséget megfigyelhetjük a következő két mondatban felhasznált két alak, a kiöntötte és kiöntött között is: (1) János kiöntötte a tejet, és (2) Láttam a kiöntött tejet. Mind a két alaknak ugyanolyan fogalmi tartalma van, de különböző a jelentésük. Az első a folyamat dinamikájára utal, a másik pedig kiemeli ennek a folyamatnak az utolsó stádiumát, az eredményét. A nyelvhasználók választhatnak ezek között az alakok között az aktuális beszédaktus igényei szerint. [40]

Az észlelés és a konceptualizáció között fennálló analógia a természetes nyelv szemantikájának több aspektusát is érinti. Ennek az analógiának a megértését Langacker grammatikájában az a fogalmi konstruktum hivatott segíteni, amelyet észlelési (megfigyelési) metaforá-nak (viewing metaphor) neveznek. Ez fogalmi metafora, amelynek a kiinduló pontját a legtipikusabb percepciófajta, azaz a vizuális észlelés képezi. Azt a szituációt, amelyben az észlelési folyamat végbemegy, a Langacker munkájából vett (Langacker i. m. 1995. 66) ábra segítségével mutathatjuk be:

N = néző, MO = megfigyelési objektum, ® = észlelési reláció,
LK = látókeret (viewing frame), MLM = maximális látómező (maximal field of view)

A néző mint az észlelés (megfigyelés) alanya maximális látómezővel rendelkezik. Ez olyan tér, amelyet a néző látószervével képes felölelni. Ez a mező viszont a megfigyelési folyamat minden meghatározott momentumában folyamatosan szűkül, és egyre kisebb térre korlátozódik. Ezt a kisebb teret Langacker látókeretnek nevezi, amelyet a színház területéről vett metafora felhasználásával magyaráz: nevezetesen a színpadnak az a része, amelyben a néző figyelme olyan akciófragmentumra összpontosul, amely az adott pillanatban megy végbe. Egyéb elemek, mint például más színészek, dekoráció, színfal, nézőtér, bár a látómezőben szerepelnek, de az adott pillanatban a látókereten kívül esnek. Ezeknek az elemeknek a teljes konfigurációját megfigyelési szituáció-nak (viewing arrangement) nevezik. Az észlelési metafora a vizuális percepció folyamatának egyes aspektusait, azaz az érzéki tapasztalatot a konceptualizációs folyamat megfelelő aspektusaira, azaz a mentális tapasztalatra (mental experience) vonatkoztatja. A megfigyelő nem más, mint az adott megnyilatkozásnak az adója vagy a vevője. A maximális látómező annak a lehetséges tartalomnak a teljes terjedelmét foglalja magában, amelyet az adott megnyilatkozás tartalmaz, azaz minden olyan potenciális értelmezését, amely a teljes enciklopédikus tudáson alapul. Ezt az asztrakciós teret a szemantikai struktúra maximális terjedelmé-nek (maximal scope of predication) nevezik. E tér keretében egy kisebb terjedelmű tér is létezik, amely a szemantikai struktúrának csak azon elemeit tartalmazza, amelyek relevánsak az adott fogalom jellemzése szempontjából. Ezt a korlátozott látómezőt Langacker a szemantikai struktúra közvetlen terjedelmé-nek (immediate scope of predication) nevezi. A korlátozott látómezőben megtalálható az az objektum, amelyen az adott pillanatban összpontosul a konceptualizáció. Ezt az elemet Langacker elméletében profil-nak (profile) nevezik. Ezt illusztrálja a Langacker munkájában (Langacker i. m. 1995. 67) szereplő séma: [41]

KA = a konceptualizáció alanya, P = profil = a konceptualizáció tárgya,
SZSKT = a szemantikai struktúra közvetlen terjedelme, ® = ábrázolási reláció,
SZSMT = a szemantikai struktúra maximális terjedelme

Minden nyelvi kifejezés mint a konvencionális jelentés része a profil státuszát hozzárendeli a fogalmi struktúra egy meghatározott eleméhez. Például a magyar húga szó előhívja azt a fogalmi struktúrát, amelyet úgy lehet meghatározni, mint „a rokonsági kapcsolatok rendszeré”-t, viszont az összetett szemantikai kategória kapcsolatainak a hálózatában azt az elemet profilírozza, amely azt a nőnemű egyént jelöli, akinek közös szülők révén egy vagy több rokona van. A húga szó azért és csak azért érthető, mert előhívja a családfa (szülők és gyerekei) fogalmi struktúrájának azt a fragmentumát, amely az adott szó jelentésének szempontjából releváns. Ennek a struktúrának a lényegi részét az adott kifejezés fogalmi bázisá-nak (base) nevezik. A profil és a bázis közötti különbség a nyelvi kifejezések minden szintjén fennáll, és fontos szerepe van a nyelvi leírásban.

Az ábrázolás első aspektusa, vagyis a részletesség (specificity) szintjét Langacker a precizitás fokának tartja, és a skálán ezzel ellenkező pólusra a leírás sematikusságát helyezi. Ennek a megkülönböztetésnek a legnyilvánvalóbb példája a taxonomikus kategóriák hierarchikussága: pl. a vizsla lexéma az ábrázolt objektumnak sokkal részletesebb képét tartalmazza, mint a kutya vagy az emlős kifejezés. Ez a különbség a nyelvi struktúrák minden szintjén megjelenik. Minden helyszínt kisebb vagy nagyobb részletességgel le lehet írni. Vegyünk egy példát:

János vett egy magyar történelmi témájú, nagyon érdekes könyvet a Bojtár utcai könyvesboltban. Stb.

Az észlelési metafora kategóriáiban értelmezett skálának, amely a nagyon részletes képtől a sémáig vezető átmenetet tükrözi, nyilvánvaló kapcsolata van a néző és a helyszín között fennálló távolsággal. Minél közelebb vagyunk a megfigyelt objektumhoz, annál részletesebb és gazdagabb képet kapunk róla, és fordítva, a messziről látott általánosabb, kevésbé részletes. Más oldalról viszont minél jobban távolodik a néző az általa megfigyelt helyszíntől, annál szélesebb a látómező. A vizuális észlelés ezen aspektusa szintén tükröződik a nyelvi kifejezések struktúráiban. Ez már az ábrázolásnak egy másik aspektusát érinti, amelyet Langacker terjedelem-nek (scope) nevez. [42]

A korábbi példánkhoz visszatérve a húga fogalmát szimbolizáló kifejezésnek a terjedelmét a fogalmi struktúrának az a része képezi, amely a „családi kapcsolatok rendszerével” kapcsolatos. Ebben az esetben a szükséges struktúrának az idevonatkozó részét az a konvencionális látókeret (szülők, gyerekek) határozza meg, amely korlátozza a maximális látómezőt (nagyszülők, ükszülők stb.). A vizuális észleléshez hasonlóan az ábrázolási folyamatban is fennáll a terjedelem és a részletesség foka közötti nyilvánvaló összefüggés. Képzeljük el, hogy egy magaslaton vagyunk, és a maximális látómezőből kiválasztottuk azt a látókeretet, amelyben a figyelmünket egy távoli gyümölcsösre összpontosítottuk. Ha közeledünk hozzá, egyre több részlet tárul elénk. Azt látjuk, hogy a gyümölcsös főként almafákból áll. Ha még közelebb megyünk hozzájuk, észrevesszük, hogy az almafákon sok alma van. Ha megnézzük közelebbről az almát, megállapíthatjuk, hogy sárga a héja, tehát érett, és alkalmas a fogyasztásra. A Golden alma ilyen részletes megfigyelése azt jelenti, hogy a látómező jelentősen szűkült, és gyakorlatilag az alma felszínére korlátozódik. Így, a terjedelem alapvetően megváltozott. A leírt helyszínt, amely a megfelelő grammatikai struktúra megválasztásában tükröződik, értelmesen csak egy olyan mondatba lehet beépíteni, mint például:

Nem lehet azonban beépíteni olyan mondatba, mint:

*Ez a fa almafa, sárga a héja, tehát érett és fogyasztásra alkalmas, illetve a *Ez gyümölcsös, sárga a héja, tehát érett és fogyasztásra alkalmas mondatba.

Az ábrázolás következő aspektusa az előtér megválasztása (prominence). Az előtérben álló elem definíció szerint maga a profil, tehát az az elem, amelyre a beszélő figyelme összpontosul. Amikor kiejtjük a húga szót, előtérbe helyezzük ennek a kifejezésnek a deszignátumát. A jelentésének megértéséhez szükséges fogalmi struktúrafragmentum háttérben szerepel. Attól még távolabbi térben marad a családi kapcsolatok teljes hálózatának a struktúrája. Tehát a konceptualizációban fontos szerepet játszik a pszichológiában ismert figura (az előtérben álló objektum) és a háttér fogalmaknak az oppozíciója. A figurák lehetnek mozgó elemek is. Minden, ami nem figura, de a látómezőben szerepel, háttérnek számít. A figura — háttér oppozíciója szerinti helyszín elrendezése fontos szerepet játszik a természetes nyelv grammatikájának kognitív leírásában. Langacker elméletében megkülönbözteti az elsőrendű figurát (trajector) és a másodrendű figurát (landmark). Több nyelvi struktúra, amelyeket más nyelvi modellben (a transzformáció eredményeként) derivátumoknak vagy (pl. az ún. szimmetrikus mondatok esetében) szinonimikusnak tartanak, lényegében az első- és a másodrendű figuráknak a kölcsönös relációján alapul. Ily módon különböznek egymástól például a lámpa az asztal felett és az asztal a lámpa alatt kifejezések. Az első kifejezés a lámpá-hoz az elsőrendű figura státuszát rendeli hozzá, és meghatározza a helyét a másodrendű figura, azaz az asztal tekintetében. Hasonló a helyzet a következő két mondat esetében is: (1) János fiútestvére Péternek, és (2) Péter fiútestvére Jánosnak. A formális logika az ilyen típusú mondatokat egyénértékűnek tartja, de a természetes nyelv szemantikájának meg kell tudni magyaráznia ezt a nyilvánvaló különbséget. Ily módon magyarázható az activum és a passivum közötti különbség is: János veri Pétert és Péter veretik János által. Amikor az activumot passivummá változtatjuk, egyben döntöttünk az elsőrendű figura megválasztásáról is.

A figura és a háttér közötti reláció megmutatkozik a nyelvi struktúrák magasabb szintjein is. Az emberi ész olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely a fogalmi tartalmat oly módon rendezi, hogy az egyik szituáció hátteret képez a másik számára. Ez a képesség a nyelvi közlések organizációjában is tükröződik. Ez nem más, mint az ábrázolásnak az egyik aspektusa. Az egyik szituációt a másik hátterében látjuk, ugyanúgy, mint a fényképen. [43] Mind a két szituáció egyidejűleg jelenik meg, de a státuszuk különböző. Egyébként erre az aszimmetria-jelenségre a nyelvészek már sokkal korábban felfigyeltek. Példa erre a novum és a datum, azaz a réma és a téma kategória oppozíciójának a megkülönböztetése. Az aszimmetria segítségével magyarázták például a szórenddel kapcsolatos kérdéseket is (pl. Nagyon tetszik nekem ez a kutya, és Ez a kutya nagyon tetszik nekem), valamint az olyan speciális szerkezeteket, mint például a topikalizáció az angolban: That picture, it’s just marvellous! (Szószerint: Ez a kép, ez egyszerűen csodálatos!). A figura — háttér rendszerének az aszimmetriája különösen jól látható a diszkurzus síkján. Az a megfigyelés, hogy az új információ általában a mondat elejére kerül, az ismert információ pedig távolabbi helyet foglal el, a diszkurzus síkján is érvényesül. Például a következő beszélgetésben:

X: — Mit mondott a tanár úr?

Y: — Hogy nem készültél fel a vizsgára.

Y partnernek a közlése figurának számít a hátteret képező X partnernek a megnyilatkozásával szemben. A második közlés (Y) új információt tartalmaz, és ezért ráterelődik az interlokutorok figyelme. Itt analógiát fedezhetünk fel a vizuális percepció aktusával: a helyszín konstrukciójában, ahogy ezt a néző látja, az előtér közelebb van, mint a háttér. Ezenkívül a figyelem azon az objektumon összpontosul, amely az előteret alkotja. A néző szelektíven lát, azaz több figyelmet szentel a figurának, mint a háttérnek. Mind a két tulajdonságnak megfelelői vannak a diszkurzusban: az Y személynek a közlése nemcsak időben van közelebb, hanem az adott momentumban éppen ezen a közlésen összpontosul az interlokutorok figyelme. A vizuális észlelés és a diszkurzus között fennálló hasonlóság a preszuppozíciók pragmatikai elméletének alapját képezi. Általánossá vált az a nézet, hogy a preszuppozíciók — mindazok, amelyeket a formális logika kategóriáiban definiáltak (semantic presuppositions) mint a mondatok igazságának a feltételeit, mind pedig azok, amelyeket a kontextusi helyesség kritériumainak a keretében tárgyaltak — a megnyilatkozásnak a szemantikai és pragmatikai hátterét alkotják. Hozzá kell tenni, hogy Langacker a metaforát a figura és a háttér között fennálló oppozíciónak a kategóriáiban tárgyalja. A kognitív értelemben vett metafora lényege abban rejlik, hogy az emberi ész képes észrevenni azokat a szemantikai megfeleléseket (megegyezéseket, correspondences), amelyek a különböző fogalmi struktúrák elemei között fennállnak (l. Bańczerowski i. m. 1999.)

A kognitív szemantikai leírásban fontos szerepet játszik a perspektíva (perspective), amely olyan tényezőkre terjed ki, mint például az alanynak és a megfigyelés tárgyának a kölcsönös elhelyezése, az egész rendszer térbeli orientációja, a helyszín térbeli organizációja stb. Ez tükröződik a nyelvi struktúrákban is. A vizuális megfigyelés leírása számára fontos a megfigyelési pontnak (vantage point) a meghatározása. Ez a paraméter meghatározza a helyszín konceptualizációjának a kiválasztását. Ahhoz, hogy megértsük például Az étterem három megállónyira van a templom után megnyilatkozást, a helyszín térbeli lokalizációjára van szükségünk. Ebben az esetben ez a diszkurzus tere (discourse space) lesz. Az, hogy az étterem „három megállónyira van a templom után”, csak egy meghatározott nézőpont viszonylatában érvényes: ez az információadónak a nézőpontja. Természetesen más néző (megfigyelő) — leggyakrabban azonban a közlés vevőjének — a nézőpontja is érvényesülhet. A kognitív nyelvelméletben az ilyen áttételt (áthelyezést) mentális transzfernek (mental transfer) nevezik. A beszélőnek módjában áll a fenti közlés fogalmi tartalmát a közlés vevőjének a szempontjából is kifejezni. Ha az adó tudja, hogy a vevő nem a város azon a részén lakik, ahol ő, hanem a túlsó részén, akkor inkább azt fogja mondani, hogy: Az étterem innen három megállónyira van a templom előtt. Feltételezhető, hogy a szóban forgó elv ettől még [44] absztraktabb relációkra is vonatkozhat, azaz olyan relációkra, amelyek kevésbé közvetlen módon kapcsolódnak ahhoz a fogalmi struktúrához, amely a fizikai térrel függ össze. Például a következő megnyilatkozásban: Megírom neki a levelet vasárnap, a nézőpont időben meghatározott pontot jelent (most, a beszéd pillanata), amelytől az az absztrakciós „út” kezdődik, amely „a mától vasárnapig” tart.

Ahogy a fenti példák mutatják, a diszkurzus terének ugyanolyan jegyei vannak, mint a fizikai térnek: az adó és a vevő gondolatban hasonló módon „futja át” az absztrakciós teret, ugyanúgy, ahogy a szemével szemléli az adott helyszínt. Ugyanúgy, mint a fizikai mozgás esetében, az absztrakt mozgásnak is van kezdete, meghatározott irányú folyása és vége. Ezt nagyon jól illusztrálja az étteremmel és a templommal kapcsolatos fenti példa. Ezt bizonyítja a szakirodalomban már klasszikus példaként szereplő ún. „pesszimista és az optimista” esete is: az üveg félig üres és az üveg félig megtelt kifejezéseknek egyforma fogalmi tartalmuk van, de a jelentésük különbözik egymástól, mivel az adó „absztrakciós útjának” az iránya az absztrakciós fogalmi térben nem ugyanaz.

A perspektíva fogalmával annak a konceptualizációnak a módja is összefügg, amely az észlelt helyszín általános rendszerének az elemeire vonatkozik. A kanonikus rendszer olyan, amelyben a mozdulatlan néző figyeli a helyszínen zajló akciót. Ezt a rendszert például olyan kifejezések tükrözik mint:

Az érzéki tapasztalat azt is mutatja, hogy más lehetőség is fennállhat, nevezetesen az, hogy maga a néző mozoghat a mozdulatlan helyszín viszonylatában. Ezt a megfigyelési módot szintén mozgásként képzeljük el, annak ellenére, hogy valóban optikai csalódásról van szó. Például a haladó vonat ablakából látott tájképfragmentumok azt a benyomást keltik bennünk, hogy azok mozognak. Ez tükröződik a nyelvi közlések struktúrájában is: A vasúti kocsi ablaka mögött elvonultak a hegyek, az erdők és a kertekkel együtt a családi házak is, annak ellenére, hogy a valóságban csak a vasúti kocsik „vonulnak el”.Az észlelési folyamatban a perspektíva lényeges aspektusát képezi a két jellegzetes, alapvető szerep között végbemenő reláció. Ez a konceptualizáció alanyának és tárgyának a szerepe. Ezt a relációt Langacker terminológiájában alanyosítás-nak (subjectification) nevezik. Mint tudjuk, a több elemből álló általános észlelési rendszer a nézőt a teljes látómező szélén helyezi el. Így, ebben a rendszerben a néző inkább a saját jelenlétének van tudatában, és kevésbé a saját, pontosan körülhatárolt képének, tehát itt a néző a megfigyelés alanya és nem a tárgya. A helyszínt észlelő (ábrázoló) nyelvhasználó olyan eszközökkel is rendelkezik, hogy a konceptualizáció során — az észlelési (vizuális) metafora kategóriáin belül — a látókeretben saját magát tekintse tárgynak, amelyre a főfigyelem összpontosul. Ebben rejlik a különbség az alanyi (subjective) és a tárgyi (objective) konceptualizáció között. A tárgyasítási ábrázolást a következő példa illusztrálja: Az egyetem előtt állok, és körülöttem sok galamb keres ennivalót az utcán. Ebben a mondatban a beszélő az ábrázolt helyszínnek kifejezetten megjelölt elemét alkotja. Figyelemre méltó, hogy a nyelvhasználók ennél még finomabb módszerekkel is rendelkeznek ahhoz, hogy az általuk ábrázolt helyszíneken a saját maguk jelenlétét megjelöljék. Ezt a módszert Langacker lehorgonyozás-nak (grounding) nevezi. Ehhez a kérdéshez még visszatérünk.

A perspektíva utolsó aspektusa a helyszínelrendezés (setting) és a helyszín résztvevői (participants) közötti megkülönböztetés. Amikor kinézünk az ablakon az utcára, látjuk az épületeket, a házakat, a fákat, az úttestet, a járdát, a sétáló embereket és a haladó kocsikat. A látott képben az utca a helyszínt, az emberek és a kocsik pedig [45] a megfigyelés alatt álló helyszínnek a résztvevőit alkotják. Ez az oppozíció a konceptualizáció síkján is tükröződik, és hozzárendelhető a megfelelő mondatstruktúrákhoz. A legtipikusabb struktúrában a résztvevők szerepét olyan elemek játsszák, amelyek a mondatban az alanynak és a tárgynak felelnek meg. A helyszín szerepét viszont a határozók töltik be. Például a Tegnap a Margitszigeten János találkozott Annával mondatban János és Anna a helyszín résztvevői, viszont a tegnap és a Margitszigeten a helyszínelrendezés temporális és térbeli aspektusai. A beszélő összpontosíthatja a figyelmét a helyszínre is, figyelmen kívül hagyva a helyszín résztvevőit. Ilyen esetben a helyszín kiválasztott eleme megkapja a figura státuszát. Például A Margitsziget már többször helyszíne volt nagy kulturális eseménynek.

Langacker szerint a metaforikus alap (ground), azaz a pragmatikai kontextus azt a keretet biztosítja, amelyben az a nyelvi kifejezés helyezkedik el, amelyet a beszélő egy meghatározott szituációban egy meghatározott cél elérése érdekében hozott létre, és amely bizonyos körülmények között létrejött, bizonyos fajta eseményt (speech event) képvisel. A nyelvi kifejezésnek az így értelmezett pragmatikai „lehorgonyozása” a jelentés elemét képezi. Ezt a folyamatot nagyon világosan tükrözik az ún. okkazionális kifejezések (pl. én, te, mi, ti, itt, most stb.): az alap eleme profilstátuszt kap, azaz olyan objektummá válik, amelyre a konceptualizáció figyelme összpontosul. Hasonlítsunk össze két mondatot: (1) Nehéz veled társalogni, és (2) Én nem társalgok veled. A második mondat nagyobb mértékben „tárgyasított” mint az első: én mint megfigyelő egyidejűleg a saját megfigyelésemnek a tárgya vagyok. Ezzel ellentétes lehetőség az olyan konceptualizáció megválasztása, amelyre a legmagasabb fokú „tárgyasítás” jellemző. Ezt a nyelvben olyan kifejezések képviselik, amelyek nem rendelkeznek a deiktikus jelentésű elemekkel: pl. íróasztal (íróasztal általában és nem konkrét), piros, kék, menni, járni stb. Az a megfigyelő, aki az ábrázoláshoz ilyen jellegű elemeket használ, kizárólag csak a megfigyelő lehet.

A nyelvi kifejezések „lehorgonyozását” el lehet érni a deiktikus elemek segítségével is, például a névelő (határozott és határozatlan azokban a nyelvekben, amelyekben a névelő morfológiai kategóriával rendelkezik), a mutató névmás, a kvantorok (pl. mindenki, egyes stb.), a grammatikai idő és a modális igék segítségével. Például ebben a mondatban: János ezt vette meg a feleségének a múlt idő igazán közvetlenül nem tartozik a mondat pragmatikai alapjának egyik eleméhez sem, de a háttér és a konceptualizáció tárgyai közötti reláció kétségkívül a jelentés részét képezi: „a beszéd előtti momentum” teljes jogú időbeli reláció. Ebben a mondatban valóban nincs szó arról, hogy „hátranézünk”, de ezt az információt a múlt idejű jel továbbítja. Hasonló szerepet játszik a mutató névmás is, azaz ugyanolyan fogalmi tartalma van, mint annak a főnévnek, amelyet helyettesít.

A nyelvi kifejezések „lehorgonyozási” folyamata számára nagyon fontos a viszonyítási pont (reference point) meghatározása. Ez a helyszínnek olyan kiválasztott eleme, amelyre azért figyel a néző, hogy segítségével lokalizálni tudjon egy másik elemet. Például ha lokalizálni akarunk egy almát, akkor először szemmel keressük azt a gallyat, amelyen feltételezésünk szerint az alma megtalálható. Ugyanaz a reláció a konceptualizáció síkján különféle nyelvi struktúrákban is realizálódik. Például a Tíz évvel ezelőtt elhagyta a falut mondatban „a falu elhagyása” tíz évvel később történt valamilyen (időbeli) viszonyítási ponthoz képest, amely, bár nem lett közvetlenül kifejezve, de lokalizációja e mondat megértésének a feltétele.

Az ábrázolási folyamat utolsó aspektusa az ikonosság (iconicity), azaz a közvetlen hasonlóság a fogalmi struktúra és a nyelvi kifejezés formája között. A vizuális észlelés következtében létrejött képtől eltérően a helyszín nyelvi képének a nyelvi rendszer által meghatározott lineáris jellege van. Ettől függetlenül azonban találunk bizonyítékot [46] arra is, hogy a nyelvi struktúrák gyakran tükrözik az emberi ész által létrehozott fogalmi struktúrákat. Köztudott, hogy a nyelvi szövegben szereplő mondatok szekvenciáit úgy fogjuk fel, mint azoknak a közvetlenül tükrözött eseményeknek a kronológiáját, amelyekről ezekben a mondatokban szó esik. Ezt a jelenséget jól illusztrálja a már klasszikusnak mondható következő két mondat: (1) Éva férjhez ment, és megszülte a gyereket, és (2) Éva megszülte a gyereket, és férjhez ment.

Az ikonosság elve érvényesül például a melléknévi jelzők csoportjában is. Azt mondhatjuk például, hogy finom, meleg krumplileves és nem finom, krumpli meleg leves. Először lokalizáljuk a konceptualizáció tárgyát, azaz a „leves” kategóriát, és csak azután a „krumplileves” alkategóriát. Az ikonosság másképpen fogalmazva azt a hasonlóságot fejezi ki, amely a konceptualizációs folyamat és ennek a nyelvi kifejezése között fennáll. A meleg jelző sokkal objektívabb jelzője a levesnek, mint a finom jelző, amely mint minősítést tartalmazó jelző egyénileg változhat. Az az elem, amely szemantikailag közelebb áll egy másik elemhez, közelebb lesz hozzá a nyelvi struktúrán belül is.

Bańczerowski Janusz

Vissza a Tartalomhoz

Categorization and meaning in cognitive linguistics

This paper presents the author’s views concerning the roles of two important and closely interrelated concepts, those of categorization and meaning, in a cognitive model of natural language. Taxonomical principles of categorization and those based on prototypicality are both discussed, as well as the analogy between human perception and categorization. In particular, the following issues are treated in detail: conventional imagery, viewing metaphor, viewing arrangement, viewing frame, maximal field of view, maximal scope of predication, profile, base, trajector, landmark, perspective, discourse space, mental transfer, subjectification, grounding, setting, participants, and iconicity.

Janusz Bańczerowski

Beck to Contents