1. A láncolódás mint láncszerű témafejlődés a szöveg mondatainak/tagmondatainak/szövegegységeinek közismert kapcsolástípusa (Daneš, František szerk., Functional Sentence Perspective and the Organization of the Text. 1974. 106—29); vagyis az a szövegépítkezési mód, amelyben egy előző szövegmondat stb. újságoló részéből (ez Deme László szóhasználata), vagyis a rémából a következő szövegmondat stb. ismert része: téma lesz. Egy szövegegység egymást követő két szövegmondatában elvileg úgy, ahogy az [I] séma ábrázolja.

Az (1) példában négy tagmondat alkotja a réma–téma-láncot (ahol az F a főhangsúly, fókusz jele):

Megjegyzés: A retorika az (1) példában a gondolatalakzatok egyik gyakori formáját, a gradatio-t ismerné fel, melynek képletét — H. Lausberg eljárását követve — Fónagy Iván is alkalmazza: ab bc cd ... (Fónagy, Gondolatalakzatok, szövegszerkezet, gondolkodási formák. MTA Nyelvtud. Int. 1990. 15—7).

A láncszerű témafejlődés nem csupán a költői, hanem más szövegtípusokban is érvényesül; Kabán Annamária magyar tudományos szövegekben tárta fel ezt a szövegépítkezési módot (Kabán, A magyar tudományos stílus a kezdetektől a felvilágosodás koráig. MTA Nyelvtud. Int., 1993.).

Megjegyzés: A szöveg mondatai tematikus fejlődésének leírásában E. R. Longacre a témát Groundnak, a rémát Figure-nek nevezi (vö. Longacre, Discourse, Paragraph and Sentence Structure. 1970. Lásd róla Békési, Szövegszerkezeti alapvizsgálatok. 1982. 33—5).

    2. A szövegépítkezés módja szempontjából láncszerű témafejlődésnek tekintem a jelen cikk tárgyát is, vagyis az érvelésben szereplő szövegmondatok/tagmondatok/szövegegységek okozati–oki láncolódását. Ebben az esetben az okozat mint egy szillogisztikus érvelés konklúziója (jele: q) egy őt követő újabb érvelésben okként, vagyis a kis premissza (jele: p) szerepében halad tovább. A [II] séma e feltevés alapján követi az [I] séma szerkezetét.

[II] ... q

[II]

[II] p...

A konklúzió szerepű kijelentés tehát felveszi a kis premissza szerepét. Ezt láthatjuk a (2) példa 3. és 4. szövegmondatainak kapcsolódásában.

(2) „1Mialatt ő [Szabó Lőrinc] a nagyvárossal küzdött, barátai megcsinálták a népi irodalmat. 2Semmi sem lett volna könnyebb, mint a mozdonyvezető fiának szerepet követelni benne. 3De ez, úgy érezte, nem lenne igaz. 4Ő rég levált, lemorzsolódott arról a kőzetről; magában hányódó egyén, a város atomja lett; nem írhatott hát mást, csak ennek az atomnak a fájdalmát, gyönyörét.” (Németh László: Sajkodi esték. 1961. 326.)Elemzésünk anyaga csupán a dőlt betűvel szedett 3. és 4. mondat. Az okozati–oki viszony elemzése feltárja, hogy a hát-tal jelölt következtetésnek (nem írhatott hát mást) a szövegben nincs nyelvileg kifejezett, explicit következtetési alapja: kis és nagy premisszája. Az érvelési műveletnek ezt a két — itt — implicit tételét a partnernak kell rekonstruálnia. Rá kell jönnie, akár kutató, akár spontán olvasó a partner, hogy a nyelvileg ki nem fejezett kis premissza azonos azzal a kijelentéssel, amely az előző érvelésben a konklúzió szerepét töltötte be (Már nem igaz a régi szerep). A konklúzió továbblépését a kis premissza szerepébe a [III] séma jeleníti meg. A séma tartalmazza — a (pr*)-gal jelölt — implicit általános tudáselemeket is. [28]

[III]

Megjegyzés: Az ET egy elvi konnektívum, amely az általános és az egyedi, a konvencionális és az aktuális tudás között kapcsol. A * a komponens implicit jelenlétét jelöli.

A következőkben közelebbről is megvizsgáljuk az eddig vázlatosan szemléltetett összefüggéseket.

A) Illyés Gyula Naplójegyzetek c. könyvsorozatának 1977/78. évi kötetében van egy szöveg, amelynek a gondolatmenete a (q) ® (p) láncolódására, vagyis azonos kijelentés (q), majd (p) szerepére épül. Ezt jeleníti meg a (3) példa.

(3)

De aki magyar, az ragaszkodik a magyarságához. Bár az iskolából a gyerekek azt a véleményt hozzák haza, hogy a magyar másodrangú nép. Kisfiú, ebédnél, megtudván az iskolában, hogy Szent-Györgyi, a C-vitamin fölfedezője magyar, ezt kérdezte:

Az idézett szöveg utolsó előtti mondata konklúzió (jele: q), utolsó mondata e konklúzió indoklása (jele: p). Ezek az érvelés meghatározható lépései. E lépések szerint kimondatlan marad az az általános tudás (jele: pr*), amely az indoklással együtt alkotja a konklúzió alapját:

(p) A C-vitamint Szent-Györgyi (azaz egy magyar tudós) fedezte fel.

(pr*) Ha valaki egy új vitamin felfedezésére képes, akkor az nagyon művelt ember.

A konvencionális tudás (pr*) és az aktuális tény (p) közös eleme (vitamin felfedezése) egymáshoz rendeli a (p) (Szent-Györgyi) és a (pr*) (nagyon művelt ember) együtt ebben a szövegben eddig nem szereplő részleteit, s ezekből létrejön a konklúzió (jele: q):

(q) Szent-Györgyi nagyon művelt ember volt.

A fenti összefüggéseket ágrajzon a [IV] sémák szemléltetik. [29]

[IVa]

(pr*) Ha valaki nagyon művelt ember, akkor — még ha magyar nemzetiségű is — tud szerbül.

(p) Szent-Györgyi nagyon művelt ember volt.

Az itteni (pr*) és (p) adja együtt az itteni — kérdésként megjelenő — konklúzió alapját

(q): — Tudott szerbül?

A (3 szöveg) utolsó mondata, mellyel a gondolatmenetet a szerző csattanóként zárja le, közös eleme a két következtetésnek. Jele ezért kettős; az első szillogizmusban (jele: A) konklúzió, vagyis (Aq), a második szillogizmusban (jele: B) már egyedi tény, jele ezért (Bp):

(Aq) Szent-Györgyi nagyon művelt ember volt.

(Bp) Szent-Györgyi nagyon művelt ember volt. (Lásd a [IVb] sémát!) (A teljes gondolatmenet szerkezetét az [IVc] séma jeleníti meg.)

[IVb]

[30]

[IVc]

B) A (4) példa jelentésszerkezete — a megokoló szerepű utótag implicit volta miatt — bonyolultabb, mint amilyen a (3) példa volt. De a (4)-ben is ugyanaz a lényeg, ami a (3)-ban. Az a kijelentés (fázol), amely a mégis-sel viszonyított ellentétes szerkezet utótagjában konklúzió (Bq) volt, az a de-vel viszonyított ellentétes szerkezet előtagjában kis premissza (Cp).

Elemzésünk anyaga itt is csupán a kurzivált két verssor. Az explicit és az implicit kijelentéseket az [V] sémán nagy betűk jelölik: (A), (B), (C), (D); a láncolódás a fázol kijelentés előbb konklúzió (q), majd kis premissza (p) szerepeiben valósul meg.

C) Az [V] séma alkalmas, hogy általa megjelenítsük azt a különbséget, amely a megszorító, valamint a megengedő ellentét között van. Ennek érdekében az (5a) példában csupán a kötőszót (bár) tesszük ki, az (5b)-ben viszont a két tagmondat sorrendjét is megváltoztatjuk.

[V] (4) rendesen fűtenek, mégis fázol, / de nem bújsz vissza az ágyba

[32]

Az (5a) jelentésszerkezetét — a kitett bár kötőszó ellenére — épp úgy az [V] séma reprezentálja, miként a kötőszó nélküli (4) példáét. A bár kötőszónak itt, vagyis az ellentétes viszony előtagjaként csupán pragmatikai szerepe van; felhívja a partner figyelmét az implicit konklúzióra: (Aq*) nem kellene fáznod. (Vö. Bánréti Zoltán: NytudÉrt. 117. sz. 1983. 37.)

Az (5b)-féle jelentésszerkezet, vagyis ahol a megengedő tagmondat az ellentétes viszony utótagjaként szerepel, számottevően más. Itt nemcsak a tagmondat megengedő, hanem a viszony is az. A Fázol, pedig rendesen fűtenek kijelentés fázol előtagjának a pedig kötőszó épp úgy konklúzió, vagyis (Aq) szerepet ad, miként az [V] sémán a mert* kötőszó tette. Ebből érthetjük meg, hogy az utótagként elhelyezett megengedő tagmondat szerepe itt szintén a megokolás, jele ezért (Bp):

Ágrajzzal mindezt a [VIa], [VIb] és a [VIc] sémák részletezik.

A [VIa] és a [VIb] csupán sorrendi változatai egymásnak. A [VIa]-ban a fázol-nak ellentmondó tény, (rendesen fűtenek), vagyis a (Bp) jön előbb; a [VIb] az implicit konklúziót, vagyis (Bq*)-t helyezi előre: (Aq) fázol, pedig (Bq*) nem kellene fáznod.

[33]

[VIc] (5b) Fázol, pedig rendesen fűtenek, / de nem bújsz vissza az ágyba.

[34]

A [VIc] séma (C) — (D) része azonos az [V] séma alsó részével. Az (A) — (D) részbe itt a [VIb] sémát írtuk be (fázol, pedig nem kellene fáznod, hiszen rendesen fűtenek).

A megengedő viszony itt felvázolt értelmezése egybevág Bánréti Zoltán idézett felfogásával. A nyolcvanas évek elején azonban a megengedésben „csak két tagmondat kapcsolásának grammatikai szabályait” keresték (Bánréti i. m. 6), a jelen vizsgálat a megengedést egy összetett jelentésszerkezet belső viszonyának tekinti.

    3. Az érvelés szillogisztikus módja, az inferencia jelensége egyáltalán nem ismeretlen a nyelvészeti szakirodalomban (Velde, R. G.: Interpretation, Kohärenz und Inferenz. Papiere zur Textlinguistik, 31. Hamburg, 1981; Wright, G. H.: Practical Reason. New York, 1983). Új a téma kezelésében az egyidejűleg (vagy közvetlenül egymás után) lefutó kettős szillogizmus feltevése (Békési: Szemiotikai szövegtan 2. 1991), amelyre az ábrázolás szerkezeti apparátusa épül. Úgy tűnik, hogy ezzel az apparátussal az ellentétes viszony minden alosztályát ábrázolni lehet.

Békési Imre

Vissza a Tartalomhoz

In this paper the author describes the process of syllogistic progression, in a way analogous to thematic progression. In the latter, the rheme of a clause becomes the theme of the following clause: R® T, whereas in the former the conlusion of a syllogistic argumentation turns into a minor premise: ... q® p ... The present paper is based on an earlier supposition suggested by the author, called ‘double syllogism’ (cf. Der doppelte syllogismus. In: Budapester Beiträge zur Germanistik, Band 17. 1994).

Imre Békési

Beck to Contents