KISEBB KÖZLEMÉNYEK
A latin nyelv szelleméről írott fiatalkori könyvecskémben (Parthenon tanulmányok 1942. 80) idéztem Nietzsche nyilatkozatát a horatiusi ódák utolérhetetlen tömörségéről, „wo jedes Wort
als Klang, als Ort, als Begriff ... über das Ganze hin seine Kraft ausströmt; dies Minimum in Umfang und Zahl der Zeichen, das damit erreichte Maximum in der Energie der Zeichen ... ist römisch und vornehm par excellence.”Évek múltával nagyot néztem, amikor a magyar Horatius leveleiben hasonlóra bukkantam: „A’ míg hősi bibor süveg jobb így: Míg hérói bibor süveg. Mert aki tudja az ódai nyelvet, tudja, hogy egy szükségtelen A’ mindent elront, s tudja, hogy az ódában inkább szabad a grammatica ellen százszor, mint az energia ellen egyszer vétteni.” Majd később: „S édes örömlángokra stb., jobb: S dicső örömlángokra stb. Ez jobban illik az égi örömhöz, mint az édes, s hogy kétszer fordul elő a dicső, itt nem hiba, hanem energia.” (Helmeczi Mihálynak, 1815. jún.; visszatér az illető sor elrontására a Takács Horváth Jánoshoz írott levelében is, 1816. nov. 10.) Ugyanígy egy Kazinczyhoz intézett levélben (1810. febr. 28.): a „nagy tekéntetű barát” javasolt változtatása megfosztaná verseit „minden előbbi kellemektől, energiájoktól.” Ugyanebben a levélben nem tetszik a széphalmi mester módosítása („engeszteld meg”): „Minek a meg, holott egy szóval ki tudtad mondani, így: engeszteljed. Ez sokkal kényesebb és a metrumra nézve rövidebb hangzású. A Nyert pedig sokkal energiásabb, mint a Győz.” A Kölcsey elmarasztaló recenziójára szerkesztett észrevételeiben a magyar, mint költői nemzet szép ízlésének bizonyítékát fedezi fel „az ő energiával teljes táncában” is.
Az Istituto di Studi Romani kiadásában megjelenő „Enciclopedia Oraziana”
Esegesi antica szócikkében (3: 20) külön foglalkoztam a Porphyrio-féle Horatius-kommentárban gyakorta olvasható energia (vagy mira energia) kérdésével. Jellemző, hogy ahol csak ez a kifejezés előfordul, szinte mindenütt szövegkritikai problémába ütközünk: ti. a megfelelő retorikai szakkifejezést (pl. Arist., Rhet. 1411 b 28, ahol —
a. m. ’szemléletes stílus’) már nem
értették, vagy nem helyesen értették, azért (a
szókezdő —
-t a latin in
privativum megfelelőjének vélve) téves
„etimológiával” otiosum-nak vagy otiositas-nak „magyarázták”. Az
értelmezéssel mind a mai napig gondok vannak. Legújabban a horatiusi ódák érdemes
oxfordi magyarázói (R. G. M. Nisbet és M. Hubbard) [81] az Asinius Pollióhoz intézett óda kérdéses helyén (C. II. 1,17) az —
követelményére való célzást gyanítanak.
Csakhogy az — -t aligha lehet otiositas-szal
magyarázni.
Talán nem volna elvetendő az a sejtésünk, hogy a Horatius minden sorát oly alaposan ismerő Berzsenyi — aki magát „a nagy elme erőtlen tanítványának” vallja — a Porphyrio-kommentárt is forgatta, és az ódai energia mindennél fontosabb voltát Porphyrióra is támaszkodva hangsúlyozza. (Az akkori szakirodalomból tudtunkkal csak Paul Fried. Nitsch „Vorlesungen über die Oden des Horaz” c. könyvére hivatkozik.)
Idáig jutottunk, amikor — alapos késéssel — kezünkbe került Balázs János „Magyar deákság” c. tanulságos könyve (Bp., 1980.), amelyben — egyebek közt — a nyelv(ek)ben szunnyadó energiáról is nem akármilyen eligazítást talál az olvasó (72 s kk.). Balázs szerint azonban az antik retorikákban nem ez a műszó volt járatos, hanem az enargeia, aminek a latinban a ’szemléletesség’ jelentésű evidentia felelne meg (vö. Cic., Acad. II. 6,17; Quint. IV. 2,63; VI. 2,32 evidentia et inlustratio; IX 2,40), de a jóval későbbi Isidorus sevillai püspök Origines-ében enargeia helyett energia szerepel, „ami nem más, mint valóban megtörtént vagy elképzelt dolgok szemléletes előadása” (Balázs i. m. 72). A pontosság kedvéért: a kérdéses helyen (II. 20,4) a kerülendő hibák (a ’rosszhangzású’ kakemphaton, tautologia, makrologia, perissologia...) után kerül szóba az energia, mint ami orationem extollit et exornat. A baj ott van, hogy a kifejezést a „sötét” századokban még kevésbé értették, mint korábban, úgyhogy a kódexek többségében (BCK) a hybrid inergia díszeleg, és az emphasis-szal magyarázott energia csak a VIII. századi Ambrosianusban maradt torzulatlanul.
Visszatérve Balázs János fejtegetéseire: az ókori rétorok tanításai a XVIII. századi angol esztétikai és nyelvbölcseleti vitákban keltek új életre (J. Harris, The Treatises... 1744.; Hermes... 1751.). Amikor a berlini Tudományos Akadémia 1794-ben annak megvitatására tűzött ki pályadíjat, hogy mi a tökéletes nyelv ideálja, a pályázatot Daniel Jenisch berlini ev. lelkész nyerte el „Philosophisch-kritische Vergleichung und Würdigung von vierzehn ältern und neuern Sprachen Europas” (Berlin, 1796.) c. munkájával. Jenisch művére, amelyben a nyelv kifejezésbeli erejét „részint az ókori retorikák, részint ... Harris nyomán nevezi nyomatékosságnak, ill. energiának” (Balázs i. m. 75), nálunk is hamar felfigyeltek. Kis János már 1806-ban közzétett pályaművében (A magyar nyelv mostani állapotjáról) hivatkozott rá; Kazinczy is lelkesen tanulmányozta, Kölcsey pedig 1814—15 táján magyar kivonatot szerkesztett belőle (Ö. M. 875 s kk.). „Reformkori nyelvújítóink törekvéseinek nem kis mértékben a német pályamű adott eszmei tartalmat” — folytatja Balázs János (69). Lehet, hogy a magyar Horatius verseiben — ilyen vagy olyan közvetítéssel — Jenisch nyelvi tökéletesség-követelményei is testet öltöttek. Tagadhatatlan, hogy gazdag Berzsenyink nyelve; jól hangzik mindnyájunk fülében; világos is annak, aki otthon van Pannoniában, és — hogy Jenisch második feltételét hagyjuk utoljára: — olyan energia rejlik benne, hogy „benső világunk minden gondolatát és érzelmét kellő tömörséggel és nyomatékkal tudja feltárni” (Balázs i. m. 70). De azért a Porphyrio-kommentárból kibányászott mira energia-t se feledjük.
Borzsák István