Szerk. Köbölkuti Katalin. Kiadja a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár
és Szombathely Megyei Jogú Város Önkormányzata. Szombathely, 1998. 255 l.
Tudománytörténeti irodalmunk gazdagodott 1998-ban a most ismertetendő kötettel, mely nyolc „tudós tanár”, illetőleg „tanító tudós” munkásságát bemutató tanulmányokat tartalmaz.
A pályaképek időrendben követik egymást: a XVIII. század végétől, Kultsár Istvántól (1760—1828) Országh Lászlóig (1907—1984), átfogva az egész XIX. és jórészt a XX. századot. E tudósok, paptanárok többsége kötődik valahogyan Szombathe
lyhez: ott született, mint Szenczy Imre (1798—1860), Fábián István (1903—1961), Országh László, vagy ott (is) járt iskolába, [107] hosszabb-rövidebb ideig ott tanított, mint Kultsár István, Kresznerics Ferenc (1766—1832), Bitnicz Lajos (1790—1871). A „szombathelyiség” fogalmát tágabban értelmezve két olyan tudós is belekerült a kötetbe, akiknek élete, tevékenysége Vas megyéhez, illetőleg a régióhoz kötődik: Szilasy János (1795—1859) és Névy László (1841—1902).Tudományos munkásságuk fő területét tekintve a könyvben szereplő tudós tanárok nyelv
észek, illetőleg olyan irodalomtörténészek, pedagógusok, papok, akiknek gondolkodását és tevékenységét az anyanyelvért való tevőleges felelősség is áthatotta. Én ezért tekintek különös tisztelettel a XIX. századi tudósokra, akiknek szemléletében és munkásságában komplexen volt jelen a nyelv- és az irodalomtudomány, a haza és haladás szolgálatától vezérelt törekvés a magyar nyelv és az egész magyar műveltség ápolására, fölemelésére.Tanulságos gondolatokat fogalmaz meg Láng Gusztáv a kötet előszavában a tudomány és a vidékiség összefüggéséről. E kérdés ugyanis más értelmet kap a Magyar Tudós Társaság megalapítása előtt és annak utána. Amíg nem volt pesti-budapesti tudományos központ, addig a „magyar tudományosság »regionálisan« fejlődött, mecénásszerepre vállalkozó főurak és főpapok áldozatkészségének, egy-egy oktatási gócpont emelkedő igényeinek jóvoltából” (8). Aztán létrejött a Magyar Tudós Társaság. 1848 előtt az Akadémia még csak „elsősorban begyűjtötte, számon tartotta és (erkölcsileg) jutalmazta az e gócpontokból feléje áramló eredményeket. A régiók Pest-Budára címzett munkái teremtették meg fokozatosan azt a központot, amely egy korszakkal később vidékké fokozza le őket — vagy legalábbis számolnunk kell egy ilyen folyamattal is” (8). Ez a megállapítás legalábbis elgondolkodtató. Ennek fényében is fontos lenne a régiók tudománytörténetének az eddiginél részletesebb feldolgozása: a tudósok, tudományos műhelyek munkásságának bemutatása mellett a mecénások, iskolák, egyházi személyiségek tudományt művelő és tudományt támogató tevékenységére is gondolva. (A mai régió-kutatás egyes vonatkozásairól legutóbb Pusztay János fejtette ki gondolatait: Urbi et regioni. Savaria University Press, Szombathely, 1998. 102 lap.)
A szűkebb és tágabb szülőföldért való tenni akarás érződik
ki például Szenczy Imre mondatából, melyben „Berzsenyinkre” hivatkozik: ez a
grammatikai forma a szerző megyebeli, de össznemzeti voltára is utalhat. Így válik
kerekké a világ: az egyes régiókban dolgozó „tudományos emberfőket” „helyi
igények, szükségletek, becsvágyak sarkallták, s ha ezek kielégítése során nemzeti
és európai mértékkel mérhető teljesítményig jutottak, az egyben a régió nemzet-
és Európa-teremtő erejére vet fényt. Nem arról van tehát szó, hogy vidéken bár,
de elcsíptek valamit a nagyvilág tudományából, s azt igyekeztek meghonosítani
szülőföldjükön; az érdekes az, hogy mi tette lehetővé, a régió milyetén
minősége ezt a »honosítást«” (Láng 9). Ha csak ez az egyetlen gondolat lel
visszhangra az olvasóban e kötet jóvoltából, már nagy szolgálatot tett az
előszóíró, a szerkesztő és
a szerzőgárda a magyar tudományosságnak.
A kötet megjelenésének vannak előzményei: egyes tudós tanárokról jelentek már meg résztanulmányok különféle folyóiratokban (pl. Vasi Szemle, Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, Édes Anyanyelvünk), vagy hangzottak el előadások, megemlékezések különböző évfordulókhoz kötődve a Megyei Könyvtárban vagy másutt.
Az egyes portrék szerzőinek többsége szombathelyi, illetőleg olyan kutató, aki ott dolgozik: Tóth Péter, főiskolai adjunktus három tanulmányt is írt: Kultsár Istvánról (13—37), Kresznerics Ferencről (39—75) és Szenczy Imréről (113—35); Dobri Mária, könyvtáros Szilasy Jánosról (95—111), Molnár Mónika, könyvtáros Névy Lászlóról (137—55). Bitnicz Lajos munkásságát (77—93) Szathmári István, budapesti egyetemi tanár, Fábián Istvánét (157—69) Tüskés Tibor, pécsi író, kritikus, szerkesztő, Országh Lászlóét (171—83) Ruzsiczky Éva, budapesti nyelvész mutatja be.
A portrék, tanulmányok nemcsak az illető tudós tanár életét és munkásságát mutatják be, hanem nagy ismeretanyag birtokában (sokféle forrásból, nagy türelemmel és szakmai igényességgel összegyűjtött adatok rendszerezése alapján) a korabeli tudományos-társadalmi életről is képet kapunk, megelevenítve a kort, a mintegy kétszáz év történelmét. — Csak néhány mozzanatot emelek [108] ki az arcképcsarnokból: Kultsár István kapcsán ízelítőt kapunk a nyelvújítás körüli viták hangulatából, némi képet az Akadémia szervezésével kapcsolatos törekvésekről: „Kiváltképpen két dolgot tartott szükségesnek [ti. Kultsár], egy tudós társaság létrehozását és nyilvános könyvtárak alapítását” (Tóth 30). Belelátunk Kresznerics magas és sokrétű műveltségébe, tudományos forrásaiba, szótárírói munkálkodásába. Bitnicz sokoldalú tevékenységének bemutatásából kiviláglik többek között, hogy „a funkcionális szemlélet alkalmazásával bizonyos mértékben előkészítője volt a funkcionális stilisztikának” (Szathmári 92). Szilasy egyházi és pedagógiai íróként a nyelvújítási vitákban nem vett részt, de munkáiban a „mesterszavakat” igyekezett magyarra fordítani (Dobri 99). Érdekes és tanulságos Szenczy Imre kéziratos önéletrajza (114—5). Névy László tankönyveiről megtudjuk, hogy a múlt század végén azokból tanulták a magyar nyelvet és irodalmat a közép-iskolások (Molnár 137). Fábián István elsősorban kiváló tanár, aki irodalomtörténészként is alkotott (tudós tanár), Országh László pedig elsősorban sokoldalú tudós, aki egyetemen is oktatott (tanító tudós).
A portrékhoz bőséges jegyzetanyag, hivatkozások, illetőleg irodalomjegyzék kapcsolódik (ezek nem egységesek; a szerzők saját hivatkozási gyakorlatukat követik, de ez nem zavaró). A t
anulmányok után — Köbölkuti Katalin összeállításában — válogatott bibliográfiát találunk a könyvben szereplő tanárok munkásságáról, valamint a róluk szóló irodalomról. Névmutató, rövidítésjegyzék, valamint a kötet megjelenését támogató szervezetek, személyek felsorolása zárja a könyvet. Illusztrációként könyvcímlapokkal, arcképekkel, kézírásokkal, iskolaépületekkel stb. találkozunk a kötet megfelelő helyein.Tartalmának megfelel a könyv külleme (Sellyei Tamás Ottó munkája) — szép, ízléses kiállítású. Nagyon jó ötlet a borító, a címlap: egy nyolc részre osztott kör cikkelyeiben megjelenik a nyolc tudós tanár, kézírástöredék, arcképtöredék, könycímlap-részlet formájában.
Érdemes lenne folytatni a megkezdett munkát. A szombathelyi tudós tanárok közül Szép János (1767—1834), a magyar nyelvű esztétikai irodalom korai művelője és Nagy Nep. János (1809—1885) szótáríró, nyelvész, akadémikus, paptanár is megérdemelné a figyelmet. Egy időben Czinke Ferenc (1761—1835) is a vasi megyeszékhelyen tanított. Más tudományterületek művelői közül például Géfin Gyula (1889—1973) és Hollán Ernő (1824—1900) is szerepelhetne egy leendő kiadványban. Ha a kör egész Vas megyére kiterjedhetne, mindenképpen portrét érdemelne Imre Samu, Klemm Antal és Végh József is.
D. Mátai Mária