Ördög Ferenc, Zala megye

Oldalak: 101 102 103 104 105 106 107

Ördög Ferenc, Zala megye
népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745—1771)

II. kötet. Névtár II. (151—307. sz. települések) 880 lap; 1992. —
III. kötet. Függelék: a források. 786 lap; 1993. — IV. kötet. Mutatók. 639 lap + Mellékletek:
A Veszprémi püspöki egyházmegye lelkipásztorkodási helyei 1771. 30 lap és 3 térkép. 1998.
— A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete,
Zala megye Önkormányzati Közgyűlése. Budapest—Zalaegerszeg.

1. Ördög Ferenc nagyszabású vállalkozásának első, azonban a további kutató és feldolgozó munkák alapjául szolgáló és azokat meghatározó része befejeződött, a XVIII. századi Zala megyei egyházlátogatási jegyzőkönyvek tervezett IV. kötete is megjelent. Az első kötet megjelenése után, [101] 1993-ban e folyóirat hasábjain ismertettem a Canonica Visitatio lényegét, melyet Mária Terézia uralkodó rendelete értelmében Padányi Bíró Márton veszprémi püspök utasítására 1746-tól készített jegyzőkönyvekből ismerhettünk meg, és a Pázmány Péter által 1625-ben elrendelt időnkénti népességösszeírások: Conscriptio animarum-ok tartalmát. E két hatalmas forrás összesen 789 összeírásából, jegyzőkönyvéből, az 1745—71. évekből 306 Zala megyei és 3 Somogy megyei település lakóinak név szerinti felsorolását, valamint a jegyzőkönyvek egyházi vonatkozású szövegeit dolgozta fel és tette közkinccsé három kötetben Ördög Ferenc. A negyedik kötet az első háromban foglaltak eligazodásához elengedhetetlenül szükséges mutatókat tartalmazza. Az 1993. évi ismertetésemben az első 150 település névanyagából válogattam ki néhány Zala megyében használatos — és számomra érdekesebb — magyar és nem magyar személynevet, és példákkal igazoltam azt, hogy a XVIII. századi zalai névanyagból számos az eddig ismerteknél korábbi, nyelvtörténeti adatként is felhasználható név található (MNy. 1993: 229—34).

Ez alkalommal az egyházlátogatási jegyzőkönyvek kiadott teljes anyagának, valamint a mutatónak, az I—IV. kötetben foglaltaknak bemutatására vállalkozom, kiemelve a hatalmas adattárból egy-két kidolgozásra váró szempontot és értékelve Ördög önfeláldozó, kitartó munkáinak eredményét.

Mindenekelőtt — mivel példaértékűnek tartom — megismétlem Ördög felismerését, kitűzött célját, melynek elérése érdekében a történeti Zala megye félévszázados írásos dokumentumainak feltáró munkálataihoz, a hatalmas névanyag közzétételének előkészítéséhez a 70-es években hozzákezdett: „Meggyőződésem — írja Ördög — hogyha a nagymúltú és nemzetközi viszonylatban is jelentős névtudományunk területén eredményesen akarunk munkálkodni, az elvi jelentőségű tanulmányok mellett, elsősorban nagy mennyiségű, sok szempontot figyelembe vevő történeti és mai adattárakat kell egybeszerkesztenünk, olyanokat, amelyek majd a további kutatások alapjául szolgálnak, de nem befolyásolják a bármikori és bármilyen szempontú vizsgálatokat” (Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén. Bp., 1973. 10).

2. Az 1992-ben megjelent II. kötet 151—309. sorszám alatt 159 település lakóinak háztartások szerinti névsorát tartalmazza. Így az I—II. kötetben látott napvilágot a 789 népességösszeírás 309 településéből származó mintegy 220 000 személynévre tehető adattár, a nevek mellett feltüntetve a személy neve, kora, vallása, foglalkozása, gyónóképessége stb.

A „Függelék: a források” alcímet viselő, 1993-ban megjelent III. kötetbe kerültek a latin nyelvű egyházlátogatási jegyzőkönyvek. E szöveges fogalmazványok mellett számos, az egyházi életre és a népességre vonatkozó statisztikai adat gazdagítja ismereteinket. A céhpatrónusokra, illetőleg templom- és kápolnatitulusokra vonatkozó feljegyzések az egyháztörténettel foglalkozók érdeklődésére tarthatnak számot. E kötetben a közölt forrásokban említett településekről jól sikerült térképvázlatok igazítanak el, és mellékletként kiváló minőségű képek: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök (1734—52) festményéről és négy Visitatio-ról készült másolat teszi színesebbé a kötetet.

1998-ban jelent meg a „Mutatók” alcímet viselő IV. kötet. Érzésem szerint Ördög vállalkozásának a mutatók elkészítése lehetett talán a legmunkaigényesebb, legtöbb energiát felemésztő, túlzás nélkül állíthatom, embert próbáló szakasza. (A mutatók kézi munkával, számítógép felhasználása nélkül készültek!) De így, vállalva e munka elvégzését is, vált szinte tökéletessé és valóban használhatóvá a kutatók, főleg nyelvészek, névtanosok számára e XVIII. századi Zala megyei forrástömeg.

A 639 lapnyi IV. „Mutatók” kötet elején, bevezetésképpen Ördögtől megszokott pontos és részletes „Útbaigazítás”-t kapunk a mutatók használatához. A 19. lapon kezdődik és a 339.-en végződik, azaz 320 lapnyi a családnevek mutatója. A ragadványnevek, a névszerű szók, a magyar -né asszonynévképzős, a német -in asszony- és nőnévképzős nevek is betűhíven kerültek be a családnevek mutatójába. A 180 lapnyi keresztnév-mutatóban betűrendi helyén a teljes névtár, [102] valamint a „Függelék”-ben, a III. kötetben előforduló latin és magyar keresztnév valamennyi írás- és alakváltozata megtalálható.

Az 523. laptól a helynevek mutatója tartalmazza a településneveket, a dűlők, malmok, szőlőhegyek stb. nevét is, feltüntetve a helynév mai alakját. Kihalt nevek esetében jelölve, hogy a név ma már nem él. Ördög mindenre kiterjedő figyelmét dicséri „A szentek és ünnepeik mutatója”: „Ebből a mutatóból az kereshető vissza, hogy kiről vagy miről hol van valami (templom, harang, intézmény stb.) elnevezve, illetőleg hol található róla kép vagy szobor.”

A „Szó- és tárgymutató” című összeállítás a „népességösszeírásoknak és az egyházlátogatási jegyzőkönyveknek a nemzetiségre, a társadalmi helyzetre, a foglalkozásra, a nem római katolikus felekeztre, a római katolikus hitélet egyes mozzanataira, a templom és sekrestye felszerelésére, a plébános, a tanító stb. járandóságára, a különböző egyházi és világi intézményekre, a testi és szellemi fogyatékosságra stb. utaló szavait, megjelöléseit tartalmazza, magyar és német fordításban is.” (i. m. 10).

A „IV. Mutatók” című kötetnek van egy „Mellékletek” alcímű füzete, amit tekinthetnénk a kiadvány V. kötetének is, hiszen ebben kap helyet három térkép: az 1792-ben Bécsben nyomott Tomasich János-féle Zala megye térkép másolata, egy ma készült „A kutatóterület Tomasich János 1792. évi Zala megye térképe alapján” című térképvázlat és a Rajczi Pál közreműködésével Ördög Ferenctől tervezett és Nagy Bélától szerkesztett és rajzolt „A Veszprémi püspöki egyházmegye lelkipásztorkodási helyei 1771-ben” című igen szép kivitelezésű, korabeli megyecímerekkel díszített 1:400 000 méretarányú színes térkép. Ez utóbbi térképhez kiegészítésként kis pótfüzet tartalmazza a veszprémi püspöki egyházmegye 1771-i lelkipásztorkodási helyeinek betűrendbe szedett jegyzékét.

Ördög jó érzékkel a IV. kötet végén tette közzé a XVIII. század világi és egyházi viszonyait, a Canonica Visitatio létrejöttének körülményeit hűen tükröző két latin nyelvű forrás magyar és német fordítását. Így a latinul nem tudó érdeklődő is megismeri Mária Terézia 1745-ben a Canonica Visitatio-ra vonatkozó rendeletét, és a nagyműveltségű, széles látókörű Padányi Bíró Márton veszprémi püspöknek a plébánosok számára eligazításként készített kérdőívszerű, az egyházlátogatási jegyzőkönyveknek összeírásához szükséges jegyzékét.

3. Nagy várakozás előzi meg e hatalmas vállalkozás betetőzéseként beígért V. kötet megjelenését. Ördög Ferenc szándéka szerint a történeti Zala megye XVIII. századi egyházlátogatási jegyzőkönyveiben fellelhető névanyag teljes körű, azaz helyesírás-történeti, névtani-nyelvjárástörténeti, névdivatra vonatkozó és etimológiai vonatkozású feldolgozását, értékelését foglalja magába az utolsó kötet. A Zala megyei egyházlátogatási jegyzőkönyvekben feljegyzett mintegy 9000-féle családnév mintegy fele nem magyar, hanem főleg német és valamilyen szláv eredetű. E hatalmas névanyag magyar eredetűnek tekintett családnevei között számtalan az érdekes, korábban nem adatolt, nyelvtörténeti vonatkozása miatt is figyelemre méltó név, és nagyon sok az olyan, melynél a biztos etimológiát vagy legalább a névadás indítékát csak családtörténeti kutatásokkal lehetne feltárni.

Vajon az Udvarnokon lakó 14 éves Istvánt miért Stephanus Húszesztendős néven jegyezték fel? Kiket tekintettek Gyütt, Gyüttment személynek? Az ezekből és más szószerkezetekből (Tegla veto, Uj Keresztén ’cigány’, Uj Polgár ’cigány’ stb. keletkezettek még nem valódi családnevek, hanem alkalminak tűnő névadások.

A készülő monográfia előmunkálatainak is felfogható családnévmutatót Ördög jól átgondolt tipográfiával rendkívül körültekintően és gondosan állította össze. Az alapnév minden alak- és írásváltozata külön szócikkben, lelőhely szerint is fel van tüntetve, ezenkívül az „összetartozó, illetőleg nagy valószínűséggel összetartozó és a szerkesztéskor felismert névváltozatokra a ... legegyszerűbb-legáltalánosabb családnév locusa után” utal a mutató. Ez a megoldás is igen nagy segítséget nyújt az első pillantásra ismeretlennek tűnő név felismerésében. Pl. a Pehm alapnév (a Böhm [103] ’cseh’ bajor-osztrák változata, vö. Brechenmacher 1: 174) után a Peheim, Pehem, Péhm, Pem, Pém, Pemh, Pemi, Pemin, Phém, Pőhm alak- és írásváltozatokat találjuk meg.

De a külső szemlélőt, a névanyaggal ismerkedőt néha zavarba ejti „a nagy valószínűséggel összetartozó családnevek” Ördög-féle utalózási eljárása. Az Ola családnevet Ördög az Oláh alá sorolta, ezzel azt a látszatot keltve, mintha minden Ola az Oláh népnév alakváltozata lenne. Mert egy kívülálló másnak, mint népnévnek nem tekintheti az Oláh nevet. Viszont Zala megyében az Ola családnév a Zala megyei Ola, Olla helynévvel függ össze, vagy úgy, hogy puszta helynévi eredetű, vagy a helynév alapjául is szolgáló személynévből lett a családnév. Az tény, hogy már 1463-ban is volt Oláh változata az Ola helynévnek (Csánki 3: 87), azért mégis az 1236-tól adatolható Ola alak az elsődleges. A III. kötet 538. lapján felkiáltójel hívja fel a figyelmet arra, hogy az „In filiali Oláh [!]” voltaképpen Ola. A helynévmutatóban helyesen „Ola, Oláh, Olla poss. com Zalad.” áll, mely ma Zalaegerszeg belterülete. A helynév eredetére l. FNESz. Természetesen lehetséges, hogy egynémelyik Oláh családnév népnévi eredetű, de hogyan lehet ezt megállapítani? — Kérdés, hogy pl. a Csör, Csőr ~ Czör, Czőr családnevet lehet-e a német Zörn, Zörner ’mérges’ (Bahlow, DtNam.² 570) alá sorolni, vagyis a német névből magyarázni?

A családnevek mutatója betűhíven tartalmazza a neveket, „ezáltal maga a mutató is alkalmas a helyesírás- és nyelvjárástörténeti vizsgálatokra” — írja Ördög (IV, 5). Az 1745—1771 között Zala megyében feljegyzett családnevek és helynevek helyesírásának tüzetes vizsgálata nemcsak szükségszerű, hanem hézagpótló is. Farkas Vilmosnak a „Helyesírásunk hangjelölés-rendszerének története” című összefoglaló munkájából tudjuk, hogy az eddigi kutatásokban Molnár József az 1527—1576, Szatmári István a XVI—XVII. század helyesírás-történetét, Fábián Pál az Akadémiai helyesírás 1832. évi kiadása előtti fél évszázad fontos szakaszát mutatta be. Farkas szerint „mindössze a XVIII. század 1772-ig tartó része nincs feldolgozva”. Erre az időszakra azonban Farkas nem végzett gyűjtést, mert úgy látta, hogy „1708-tól (ahol Szatmári könyve időbelileg lezárul) — 1772-ig (ahol Fábiáné időbelileg kezdődik) helyesírásunkban ... semmi jelentős esemény nem történik” (NytudÉrt. 74. sz. Bp., 1971. 10). Most itt a kínálkozó alkalom arra, hogy Ördög alátámassza vagy megcáfolja Farkas Vilmos állítását, vagyis megadja a választ a kérdésre: volt-e jelentős változás, esemény a magyar helyesírási rendszerben a XVIII. század közepén?

A családnevek mutatóját nézegetve és tudva azt, hogy a különböző végzettségű és nemzetiségű vizitátorok és plébánosok írták az egyházlátogatási jegyzőkönyveket, továbbá a mutatóba nemcsak az alaktani és helyesírási változatok, hanem „a rendszerkényszer folyományaként a nyivánvaló tollhibákból származók is” bekerültek, nagy kérdés számomra, lehet-e egyáltalán valami féle rendszert megfigyelni a tulajdonnevek írásmódjában, illetőleg összehasonlítva a korábbi, XVI—XVII. századi hangjelölésekkel a XVIII. századi adatokban bekövetkezett-e észrevehető változás? Továbbá kiszűrhetők-e a tollhibák? A Pálfi családnévben a jegyzőkönyvekben az á magánhangzó: á, a, aa, aá, áá, a Tót családnévben az ó magánhangzó: ó, o, oo, oó, óó, óo jelekkel van írva. A példákban melyik változat minősül tollhibának? A következetlen magán- és mássalhangzók jelölésére egyetlen példa az 1771-ben Pacsán összeírt családokról. A plébános az 55. számú házban a Göcsei családnevet Gőcsei, Gőtsei, Götsei alakban, a 84. számú házban egyszer Götse, kétszer Götsey, négyszer Gőtsey és egyszer Götsey alakban írta le. Vagyis a Göcsei családnév egy időpontban, egy helységben, ugyanazon plébános tolla által feljegyezve előfordul cs-vel és ts-sel, a név végén i-vel, egy pontos, két pontos és pont nélküli y-nal, rövid és hosszú magánhangzóval.

Egyáltalán, van-e jelentősége, helyesírás-történeti vonatkozása a Tót családnév 27-féle írásváltozata egyenkénti felsorolásának? A közismert és világos etimológiájú Pálfi családnevet a plébánosok meglehetősen következetlenül jegyezték fel. Eldönthetetlen, melyik írásváltozatot tekintsük tollhibának. A családnévmutatóban a Pálfi családnév 29-féle írásváltozata „úgy jött össze”, hogy külön-külön szócikkbe kerültek nemcsak a név á, a, aa, aá, áá-s, hanem a név végi i, y, [104] y , -os névalakjai és ezek valamennyi variánsa. Amellett, hogy az effajta mutatózás sok helyet foglal el (320 lap a családnévmutató), túlhaladottnak vélem az i magánhangzó különféle: pont nélküli, egypontos, kétpontos y-nal való megkülönböztetését. Nemcsak azért, mert például Farkas Vilmos fent említett összefoglaló munkájában a XV—XVIII. század helyesírására vonatkozóan erre semmi utalást nem találtam, hanem leginkább azért, mert a korszerű kódexkiadásainkban „részint nyomdatechnikai okokból, részint következetességre törekedve” az egyértelműen nem értékelhető ékezetes i-k és y-ok ékezeteit egységesen pontnak írták át (Thewrewk-Kódex 1531. Közzéteszi és a bevezetést és jegyzeteket írta Balázs Judit és Uhl Gabriella. Bp., 1995. 35). Az 1999-ben megjelent Kulcsár-Kódex 1539. közzétevői, Haader Lea és Papp Zsuzsa is megemlítik, hogy a „kézirat ... y, i és j sokszor egymástól nehezen megkülönböztethető pont- és vessző-ékezeteit ... pontban egységesítettük” (i. m. 50).

Noha az írásváltozatok az összeírók, illetőleg a bemondást végző személyek nyelvjárási hovatartozására engednek következtetni, a fent említett okok miatt ugyancsak nehéz feladatnak érzem a névanyag nyelvjárástörténeti feldolgozását. A komárvárosi Péntek családnevet csak 1771-ben jegyezték fel Pintek alakban, de ugyanott, ugyanakkor a Pentek is előfordul. A korábban ott megejtett összeírások kizárólag Péntek, Pentek névalakot rögzítettek. Kérdés, hogy az 1771-ben összeíró plébános beszélte-e az í-ző nyelvjárást, vagy Komárvárosban 1771 előtt nem í-ztek? Nemesapátiban 1757-ben a 163. házban Georgius Pintek, a 164. sz. házban Franciscus Péntek lakott. A nyelvjárási adatoknak, például egy-egy Salitromos, Igető családnévnek térképre vetítése adalékul szolgál a XVIII. századi nyelvjárástörténet megismeréséhez.

A nyelvjárástörténet és névdivat témaköréhez egyaránt tartozik egy Sármelléken felvett jegyzőkönyv neveinek, illetőleg az Örse és Mancza női nevek előfordulása. Mindkét becéző alak kizárólag Sármelléken az 1745/46. évi összeírásban tűnik fel. E jegyzőkönyv családneveit és keresztneveit teljes egészében magyarosan, azaz elöl a családnévvel írták le. A férfi keresztnevek: Mátyás, Miklós, Farkas, János, Joseph, Sebestén stb., a női nevek: Ilona, Katalin, Marinka, Julyi, Rusinka, Panna, Kata, Örse, Mancza, Borka stb. Egy évvel később, 1746-ban egy másik összeíró a neveket latinos alakban, elöl a latin keresztnévvel jegyezte fel. János Johannes, Farkas Wolfgangus, Panna Anna, Marinka Maria, Ilona Helena stb. lett. A 21 családban előforduló Örse Elisabeth-té, a 7 családban előforduló Mancza 6 esetben Magdolnává, egyszer Marianná-vá változott át. (A mutatóban tévesen a Mancza név a Margita alá vonódott.) Kérdés, hogy ezek után a XVIII. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek névanyaga alapján milyen tanulságot lehet levonni az Örse és Mancza nyelvjárási becéző nevekre. Azt aligha, hogy Zala megyében a XVIII. század közepén csak Sármelléken fordult elő az Örse és Mancza női név, mert például Hajdú Mihály a Magdolná-ból képzett Manca történeti adatainak zömét Dunántúlról gyűjtötte (Magyar becézőnevek 1770—1970. Bp., 1974. 136). — Érdekes, egyben az összeírók helyismeretére is rávilágít a Pakodi, Pákozdi, Bokodi családnevek összekeverése. Sármelléken az 1745/46. évi összeírás szerint Pakodiné, Pakodi Rebeka és Pakodi Farkas élt, és Borbély Mihály felesége Bokodi Mancza volt. 1746-ban Pákozdiána, Rebeca Pákozdi, Volfgangus Pákozdi és Michael Borbély felesége Magdalena Pakodi.

Nyelvész és történész körökben évtizedek óta várnak arra, hogy valaki elkészítse Csánki Dezső Történelmi Földrajzának összesített mutatóját. Most mindnyájunk örömére és elismerése mellett Ördög Ferenc, a monumentális vállalkozások mestere „melléktermékként” a Zala megyei egyházlátogatási jegyzőkönyvek családneveinek eredet szerinti feldolgozása érdekében, mintegy „segédletként” előállítja Csánki 5 kötetében található összes földrajzi névnek (és alakváltozatainak) betűrendes mutatóját. Ha Ördög az elmúlt 30 évben semmit nem tett volna le a nyelvészek asztalára, Csánki mutatójának elkészítésével is beírta volna magát az irodalomba. Meg lehet jósolni, a Csánki-mutató lendületbe hozza majd a tulajdonnév-magyarázatokkal foglalkozó kutatókat.

Éppen Csánki adatai alapján hívom fel a figyelmet a Zala megyei XVIII. századi és mai Billege családnév lehetséges eredetére. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekben 9 helységből 10 [105] személynek különböző időpontokban 14 alkalommal írták le családnevét Bilige, Billege, Billegü, Billige alakban. A 9 helység egy körzetben fekszik a Balatontól nyugat, délnyugatra. Két Billege nevű helységet ismerünk. A Tótvázsony határában fekvő Billege adatai: 1233: Byluga, 1267: Bylga, 1270: Bylegue, 1293: Byliga, 1334: Bylge, Bilke (Csánki 3: 223), 1629: Büge, 1641: Billighe, másként Büghe, 1712: „predium antiquo nomine Bylga sive Billige, iam vero communiter Büge cognominatum” (VeszprHtLex. 145). A Lesencetomajhoz tartozó Billige helynév 1543-ban tűnik fel (VeszpHtLex. 2: 170). Megemlítendő még, hogy Bars megyében Belleg helynévre van egy +1075-re hamisított oklevélben Bilegi adat, 1156: Beleg, 1299: Byleg (Györffy 1: 434). Ide tartozik még egy túróci jobbágyfiúnak 1255-ben feljegyzett neve: Bylegen (CDES. 2: 346). A Billege helynév Csánkiból idézett korai adatai, valamint a többi idetartozó névváltozat kizárja a Zala megyei Billege családnévnek a billeg szóból, illetőleg a (barázda)billegető madárnévből való magyarázatát. A családnév nyilván puszta helynévi eredetű.

A keresztnévmutatót nézegetve, forgatva a mintegy 14 000 Elisabetha, 9 000 Joseph, Josephus, több mint 6 000 Georgius és Juditha, a több mint 5 000 Maria stb. keresztnév (és írásváltozatai) egyenkénti, lelőhely szerinti adatolásának látványa lenyűgöző. Mégis itt jegyzem meg, hogy mutatót nem könnyű készíteni; nehéz jó mutatót és lehetetlen mindenki igényét kielégítő mutatót előállítani. Mert minden egyes mutató nemcsak az alapmű egészére, hanem készítőjének érdeklődési körére, felkészültségére, a témában való jártasságára, nemkülönben az egyes részletkérdésekre is kiterjedő figyelmére rávilágít. Átnézve a keresztnévmutatót több kérdésre nem kaptam választ, mert Ördög ezt a családnévmutatótól eltérő felfogásban készítette el. Míg egy családnév valamennyi alak- és írásváltozatának lelőhelyét tartalmazza a családnévmutató (pl. a Pálfi név 29-féle írásváltozatát is), addig a latin és más idegen, például német keresztnevek írásváltozatainak lelőhelyére nem mutat rá, „mert nyelvjárástörténeti szempontból nincs jelentősége”. Ördögnek bizonyos mértékig igaza van, mert valóban közömbös, hogy Wolfgangus, Wolffgangus vagy Volfgangus, Taeresia vagy Theresia alakú név fordul-e elő. De nem ártana különbséget tenni a Godehardus, Gothardus és Godefridus, Gotfridus nevek között, és jelölni kellene az írásváltozatok locusait.

A keresztnévmutató azonban egyszerre túlzottan precíz, aprólékos és ugyanakkor „nagyvonalú”. Ördög például fontosnak tartja a rövid és hosszú magánhangzós György, Győrgy, Jakob, Jakób nevek lelőhelyeinek elkülönített jelölését. A Cunigunda alapnévre és Chunegundis, Cunigunda, Gunegunda három alak- és írásváltozatára összesen négy adat van. A Cunigundis alapnév írásváltozataira három helyen is találunk utalást, de azt nem tudom meg, hogy az összesen négy locus közül melyik tartozik például a Gunegunde alakhoz. Nagyvonalúnak azért minősítem a keresztnévmutatót, mert az azonos eredetű, de különböző alakú neveket összevonja és lelőhelyeiket külön nem tünteti fel. Eljárását a bevezetőben a következőképpen magyarázza, illetőleg okolja meg: „Az összeírók a héber keresztnevek egy részét latinosították (Abrahamus, Adamus, Benjaminus; Elisabetha, Juditha stb.). Ilyennek tekintem a Maria név összes itt előforduló alak- és írásváltozatát (Mariana, Mariána, Marianna, Mariánna, Marina, Marjana, Marjanna) is” (7). Az kétségtelen, hogy az Ördög által felsorolt nevek héber eredetűek, de a magyar nyelvbe az egyházi latin közvetítésével kerültek. Így az Adam, Benjamin, Joseph, Maria stb. egyszerre latin és magyar nevek. Továbbá már a középkorban is volt az Adam mellett Adamus (vö. EtSz.), és volt 1233-ban Beniaminus sacerdos (PRT. 1: 715), 1265-ben Abrahamus (Sztp. 1: 445), 1270-ben: Isac, Abram, Jacobus, Johannes et Josephus fily Bud (ZichyOkm. 1: 25) stb. Másrészt pedig Sármelléken az 1745/46. évi jegyzőkönyvben a tiszta magyar nevek között volt 14 Joseph is, azaz a héber ® latin Joseph egyenlő a magyar névvel. De ki tudja a 9000 Joseph, Josephus közül kiválogatni a Joseph neveket? Hihető-e, hogy csak Sármelléken volt a Joseph „magyar” névalak? Hasonlóan nem tudható meg, hogy hol, melyik vidéken használták a Jonas-t és a Jonatus-t, a Thamas-t és a Thomas-t.

A Mária névvel kapcsolatosan Ördög sajátos módon „latinosításnak” fogja fel azt, hogy a latinból (s nem a héberből!) hozzánk került Mária helyett az összeírók olykor más, de a Maria-val [107] etimológiailag összetartozó vagy olyannak vélt névalakot használtak. Ezekben az esetekben nem a Maria latinosításáról van szó, egy latin nevet nem lehet „latinosítani”. Berrár megfogalmazása szerint a Maria „már az Ótestamentumban előfordul, de az újtestamentumi szerepe révén (Szűz Mária, Krisztus anyja) terjedt el”. (MNyTK. 80. sz. 26).

Az 1745/46. évi sármelléki összeírásban a tiszta magyar nevek között nincs Maria, a 7 Mancza-ról már szóltam. A 31 Marinka nevűből egy évvel később 9 esetben lett Maria és 22 esetben Marianna. Vagyis az összeíró 1746-ban — valamely okból — szívesebben használta a Marinka becéző helyett Marianna-t mint a Maria-t. De eljárása nem jelentheti azt, hogy a Maria-t latinosította volna, hiszen nem a Maria helyett írt Marianna-t, hanem a Marinka becéző helyett, és 9 Marinka később Maria lett. Vagyis még ebben az egyetlen tiszta magyar névsorban sem lehet rálelni valamiféle „latinosításra”. Az is lehet, hogy az összeírók tudomást szereztek egy a XVII. században szentté avatott Marianna-ról, és ezért részesítették előnyben a Marianna-t a Maria-val szemben (vö. O. Wimmer, Handbuch de Namen und Heiligen. 1966³. 371—2). Sajnos a mutatóban nincs különválasztva a Maria, Marianna, Marina, Marjana stb. Holott a Marianna név eredetéről megoszlanak a vélemények, alakulhatott a Maria + Anna összevonásából, de lehet a latin Marianus női változata is. Berrár a középkori Mariana, Marynna neveket délszláv (!) eredetűeknek tartja (i. m. 27). A mutatóból az sem derül ki, hogy az Anna mellett a Hanna hol fordul elő, a Rosa mellett a Rosina, az Eva mellett a Heva stb. A Hanna név rejtve maradása azért is sajnálatos, mert Hajdú Mihály a XVIII—XIX. századi német eredetű és majdnem kizárólag a Dunántúlra korlátozódó nevek között említi a Hanná-t, és azt is lehetségesnek tartja, hogy a Hanna a Johanna név rövidült változata (i. m. 170, 184).

Ördögnek a keresztnévmutatóval kapcsolatos előbb vázolt eljárása bizonyára a magyar keresztneveknek a jegyzőkönyvekben százalékban ki sem fejezhető csekély arányával magyarázható. Úgy gondolta, ilyen kis számú magyar keresztnévből nemigen lehet értékelhető tanulságokat levonni a XVIII. századi Zala megyei személynévadásra. Az alak- és írásváltozatok részletesebb mutatózásába befektetett többletenergia nem hozta volna meg a kívánt eredményt. Talán igaza is van.

4. E hatalmas munka összegezéseképpen megismétlem az 1993-ban, az első kötet megjelenésekor leírt gondolataimat. A Zala megyei XVIII. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek közzétételével, a feldolgozással, szerkesztéssel eltöltött több mint húsz kemény év, a befektetett óriási energia, a munkálatokra fordított nem kevés pénz bőségesen meghozza majd az eredményt. Nemcsak a történeti demográfusok, a néprajz és településtörténet kérdéseivel foglalkozók, hanem főleg a nyelvészek, névtanosok számára kincsesbánya a négy kötetes mű, melynek kitermelése a különféle nagyszerű mutatók segítségével könnyen megvalósítható.

Fehértói Katalin

Vissza a Tartalomhoz