Petőfi Sándor művészi névhasználatáról

1998-ban emlékeztünk születésének 175., 1999-ben halálának 150. évfordulójára. Mindezek mellett azonban igazolhatja a tárgy újbóli felvételét, hogy e téren az elmúlt két emberöltő alatt szinte semmi nem történt, és amíg életrajza született, költészetét többször is kisajátították, majd el- és visszaperelték, művészi névhasználatának kérdésében máig Kovalovszky Miklós álláspontja a mérvadó: „Petőfi nem jelentős a névadás szempontjából, munkásságának lírikus iránya miatt.” (Az irodalmi névadás. Bp., 1934. MNyTK. 34. sz. 60). S valóban: a névtudományi konferenciák sora sem változtatott ezen az alapfelfogáson. Most, a kritikai kiadás újjászervezése után, munkálatainak előrehaladtával elsődleges tapasztalatainkat összegezzük.

Kezdjük a családnév kérdésével: Petőfi Sándor — és nyomán 1848-tól a család — névmagyarosításának aktáit, akár kutató-elődünk (Kovalovszky Miklós, Petőfi nevéről: It. 1944: 62), hiába kerestük. Az apa, Petrovics István, 1845-ben még keményen ragaszkodott a családnévhez. Tanúnk rá kisebbik fia, István, aki ekkor költő-bátyja átütő népszerűségével viaskodott „Sokan kérdezték” c. versében, amelyben felidézte a nekiszegzett kérdést: „...hogy nevemet / Mért nem magyarosítom meg...” Választ is adott rá: „Nevem, ha megújítanám, / Haragudnék rám az apám...” (Petőfi-adattár III. Gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József. Bp., 1992. 63). Valóban: a jászkun megváltás centenáriumán a kitűnő lovas még Petrovics István néven nyert díjat. (Vö. Petőfi-adattár I. Gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József. Bp., 1987. 58.) 1848 nyarán azonban már Petőfi néven szerepel, akár apjuk, akit így nevezett néven a Marczius Tizenötödike [74] október 14-i száma, hírt adva „a vén zászlótartó” nagy meneteléséről Pákozdtól Parndorfig, és aki így írta alá december végi, unokája születésén örvendező levelét. A Petőfi István, illetve Petőfi Maria született Hrus név olvasható a szülők 1849 tavaszi halotti bizonyítványában is.

Az eredeti családnév, a Petrovics igen gyakori a szláv vagy szláv eredetű lakosság körében, és a választott név ennek az apai névből önállósult változatnak tükörfordítása: Petrovics = Péterfi(a) ~ Petőfi. A költő-fiú kezdeményezte névmagyarításnak tárgyi emléke a pápai diáktárs, Bárány Gusztáv Adolf „Literaturai zsengék 1840.” c. kéziratának hátsó, üres lapja, amelyen a szokásos tollpróba („probatio calami”) keretében ötször írta le nevét: Petrovics Sándor (háromszor) és Petőfy [!] Sándor (kétszer). Mindez az 1841/42-es tanévben történt, feltehetően 1842. május 5. után. (Kovalovszky 1944-ben közölt korábbi adatai a Petőfi név 1839-es és 1841-es felbukkanásáról azóta visszavetítettnek, illetve tévesnek bizonyultak.) Hogy az előtag miért nem Péter-, hanem Pető-, arra Korompay Bertalan feltételezését fogadjuk el érvényesnek. Vörösmarty Mihály „Eger” c. kiseposzának (1825) fiatal Pető hadnagya viselte mindazokat a külső és belső személyiségjegyeket, a férfias külsőt, a határozott fellépést, a bátorságot, az erővel párosult vitézséget, amelyekre a 19 éves Petrovics Sándor — már túl első kudarcain, csaknem rokkantsággal járó katonáskodása után — rendületlenül vágyakozott (Petőfi nevéről: ItK. 1987—1988: 60—1). A választott családnév a nyilvánosság előtt először 1842. november 3-án jelent meg, az Athenaeum hasábjain, az ott közölt „Hazámban” c. verse alatt.

Valamikor 1847 tavaszán, Szendrey Júlia megkérésére készülve, a költő névjegyet csináltatott. Hat betű áll rajta: PETŐFI. A nagykorú, addigi életművét összegező poéta ennyit tartott fontosnak közölni.

Önmagát a költő nem becézte. Utónevével egy korai, latin—magyar szójátékát ismerjük: a szokásos, possessori könyvbejegyzésben fordult elő az Alexsandor névalak, Fogarasi János „Magyar—német zsebszótár”-ába bejegyezve Aszódon, valamikor 1836 és 1838 között. (Közölte Martinkó András, Petőfi életútja. Bp., 1972. 25 — téves könyvazonosítással.) Egyébként leveleit vagy teljes névvel, vagy becézetlen utónévvel írta alá. Hasonló módon versben is, ha önmagáról, harmadik személyben írt: „— Hisz Petrarca és Petőfi / Félig-meddig már rokon...” (Merengés, 1843), „»Petőfi felesége!... erről / Csinál szép verseket.«” (Zsuzsikához [II.], 1844); „Hát a mi Sándorunk most mit csinál?” (István öcsémhez, 1844), „Mikor térsz már az eszedre, te Sándor?” (Javulási szándék, 1844), „Derék ember válik abbul a Sándorbul«” (Fölszedtem sátorfám..., 1847). A ritka kivételek ezúttal valóban a szabályt erősítik, mivel játékos alkalmazások a levél címzettjéhez. Az imaadó [ejtsd: imádó] Sángyid (Szatmár, 1847. július 17.) aláírás a palóc költőtársnak, Lisznyai Kálmánnak szólt; az Aranynak küldött lord Krumpli Artúr a szalontai barátot emlékeztette az 1847-ben tervezett, de meghiúsult nyugat-európai útra és a Shakespeare-ről folytatott beszélgetésekre (Pest, 1847. december 3.), Jókainak írva pedig kölcsönvette a címzett „Hétköznapok” c. regényének hősétől a Dömsödi Góliáth Péter nevet (Pest, 1847. december 12.).

A család körében ugyanez volt a helyzet, öccsét a hagyományos becenevekkel illette: Pistikám (István öcsémhez, 1844), Pisti, Istók (Szülőimhez, 1844). Házasságkötése után az egész família átvette a Juliska becéző névalakot. Annál inkább eltért a hagyománytól, amikor 1848-ban fia született. Petőfi csatlakozott azokhoz a nála nemzedékkel idősebbekhez, akik már nem a barokk védőszent-kultusz szellemében, hanem az ősmagyar romantika hatása alatt adtak nevet. Horvát István történész kezdte meg a sort, amikor fiát Árpád-nak nevezte (ő lett Szendrey Júlia második férje), Egressy Gábor színész ugyanígy Ákos-nak és Árpád-nak kereszteltette fiait, leányát pedig — Dugonics András egyre divatosabb regény-hősnője nyomán — Etelké-nek. Petőfi nem volt felekezethez tartozóan [75] vallásos. Felesége kedvéért hajlandó volt a katolikus templomi esküvőre, reverzálist adott születendő gyermeke vallását illetően, sőt a keresztelőre is hajlandónak mutatkozott: „Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán.” („Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig”) Az egyezés mindazonáltal felületi, Petőfi a „szabadság-imádó pogány emberek” közül való volt, ám nem a terjedő divat okán, hanem történetszemlélete szerint: republikánus világlátása a vezérek korát részesítette előnyben a királyság évszázadaival szemben (l. „Mért nem születtem ezer év előtt?” c. versét, 1844), és nemcsak az irodalmi témaválasztásra vonatkozóan. Gyermeke így kapta Árpád fejedelem fiának és utódának nevét.

A harmadik körben, az ismerősök és barátok között a névhasználat ismét hagyományos: Szami (Sárkány Sámuel), Lajcsi (Csörföly Lajos), Berti (Pákh Albert), Lexi (Dömök Elek), Tóni, Tonele (Várady Antal), Miska (Tompa Mihály), Gyuri (Urházy György), Pali (Kovács Pál), Rudi (Kubinyi Rudolf) stb. Annál szívesebben játszott el a leghívebb barátnak és irodalmi eszmetársnak bizonyult Arany János nevével. „Ez a név magában is csupa festőiség és zeneiség! Tündökletes fény árad belőle s mennyei muzsika...” — írta elragadtatottan Kosztolányi Dezső (Arany János neve: Pesti Hírlap 1932. október 2.; idézte: Kovalovszky i. m. 1934. 12—3). Petőfi mind a család-, mind az utónévben rejlő lehetőségeket kihasználta: Aranyom, aranyok Aranya, kedves aranyom, Barát János, illetve imádott Jankóm, fa-Jankóm, Jankó(fic), my dear Dzsenko.

Ami az irodalmi névadást illeti, fel kell figyelnünk mindenekelőtt arra, mennyire számos azoknak a Petőfi-műveknek a sora, amelyekben a névanyag fontos szerephez jut. Van, amikor szokatlanságával ragadja meg a figyelmet (Okatootáia, 1847); máskor refrénbe helyezve egy életút összefoglalójává válik: „Sári néni, hej, mikor kendet még / Sárikámnak, húgomnak nevezték!” (Sári néni, 1847), ugyanígy már-már dramaturgiai jelentőséget kap a Kukorica Jancsi > János vitéz névváltoztatás (János vitéz, 1844). Arra is akad példa, hogy éppen a néven nevezés elmaradása teszi a közismert, Angyal Bandihoz kötődő betyártörténetet egyetemesebb érvényű jellemképpé (Pusztai találkozás, 1845). Érdekesebb a Bolond Istók (1847) esete. Petőfi, aki verses epikai művekkel szokta összegezni pályaszakaszait, ezúttal legényéletét zárta elbeszélő költeménnyel, és ehhez kapóra jött a címadó „hős”, akinek neve mindössze egyetlen szóláshasonlatból volt már akkor is közismert („Bekukkant, mint Bolond Istók Debrecenbe.”), ám hasonló népszerűségű történet nem fűződött hozzá, és így a költői ábrázolás szabadságát, beleértve az önéletrajzi ihletés mértékét, nem korlátozta, mint utóbb, bevallottan, Arany Jánosnál sem. (A Bolond Istók-témára l. Benedek Rózsa és Kardos Lajos közleményeit: Ethn. 1911: 72—80 és 1912: 177—8.)

Kovalovszky már emlékeztetett a beszélő név felbukkanására a fiatal Petőfinél (i. m. 39), példának említve Harangláb-at, „a fondor lelkületű egyházfi”-t „A helység kalapácsá”-ból (1844). Mellé állítható Bagarja uram is, „a csizmacsinálás / Érdemkoszorúzta művésze”, aki utóbb már csak díszítő megnevezésével szerepel, mint „a béke barátja”, foglalkozására ezentúl csupán beszélő neve utal. A beszélő nevek használata okkal-joggal idézi fel az eposztravesztia olvasójában a kollégiumi diákirodalom semmit nem tisztelő, mindent „lerántó” szabadszájúságát, amely itt Petőfinek is legfőbb előképe volt. A Kovalovszky említette másik módszerre, hogy tudniillik a név hangalakja keltette hangulat jellemez, ő is csak egyetlen példát hozott (i. m. 46), az „Orbán” c. verset (1845): „Komor, mogorva férfiú / Volt Orbán...”

A korai, népdalköltői korszakban Petőfi is úgy alkotott nevet, ahogyan a korszak betyárballadáinak névtelen alkotói. Családnév helyett a személyiség alaptulajdonságára közvetlenül vagy közkeletű szimbólummal utaló ragadványnév szerepelt, amelyet az utónév becézett formája követett: Líliom Peti (1844), Szilaj Pista (1845). Ebbe a sorba tartozik, [76] történetével együtt, Kukorica Jancsi is: „Kukorica között találtak engemet, / Ugy ruházták rám a Kukorica nevet.” Ide még két megjegyzés kívánkozik:

a) A névalkotásnak ez a módja bevett volt az irodalmi népiességben; előfordult már Kisfaludy Károlynál (Hős Fercsi, 1828) és Vörösmarty Mihálynál is (Mák Bandi, 1842).

b) A Kukorica Jancsi ragadványnév volta alapján döntöttünk úgy a mostani kritikai kiadás során, hogy elhagyjuk belőle a cz-t, ellenkező esetben ugyanis szinte történelmi nevet formáltunk volna, hagyományőrző írásmóddal — a költő eredeti szándékával bizony nem egyező módon.

Visszaigazolja a névadás e módjának mintáját és egyszersmind a gyakorlatot kifinomult formában mutatja Petőfi ritka balladáinak egyike, a Panyó Panni (1847). A TESz. szócikke szerint (3: 88—9) a ponyva ~ panyó kicsinyítőképzős alakja 1839-ből már adatolható ’neglizsé’, 1846-ból pedig ’rendetlen’ értelemben, 4. és 6. szótári jelentésként. Telitalálat: tulajdonképpen beszélő név, de olyan gazdag asszociatív lehetőségekkel, hogy nem érezzük annak. Egyszerre idézi fel a félvállról vett, rendetlen élet, az eldurvulás átvitt és persze a legősibb foglalkozáshoz tartozó hiányos öltözet, ziláltság közvetlenebb jelentéstartományait. A második felvidéki úton, Szerencsen írott vers esetleges élményalapját nem ismerjük, lehet akár szerepvers.

Ugyanez a kérdés Pató Pál (1847) ügyében nemrég vetődött fel, bár végleges válasz nincs rá. (Összefoglalása: Vércse Miklós, Melyik Pató Pál úr?: Irodalmi Szemle 1973: 42—5.) Akár az Esztergom vármegyei, akár a szatmári Patóházán élt Pathó ~ Pató Pál volt az élő minta, néhány tény mindenesetre elgondolkodtató. Miért érezte Petőfi szükségét annak, hogy „A magyar nemes” (1845) után ezúttal néven nevezze „hősét”? Ráadásul olyan családnévvel, amelyet már használt néhány hónappal korábban, „A fakó leány és a pej legény” c. elbeszélésében, Pató Lőrinc gazda, a címben szereplő „fakó leány” apja megnevezésére. Másfelől viszont igaza lehet a vitában megszólalt Dienes Andrásnak. Ő arra figyelmeztetett, hogy — szemben az előbbi kettővel — a „Pató Pál úr” nem jelent meg a költő életében, ami akár élő és néven nevezett modellre is utalhat. Továbbfűzve a gondolatot, Petőfi talán ezért is döntött úgy, hogy az 1847 őszi, töredékben maradt, ám mutatványként publikált elbeszélő költeményében, „A táblabíró”-ban a középutat választja: nevet adott szereplőjének, ám nem emelte be a címbe, és ráadásul fölöttébb hagyományos beszélő névvel élt: „Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri / Fegyveres Tamás...”

Az utolsó elbeszélő költemény, „Az apostol” (1848) főhőse a Szilveszter nevet viseli. Nemcsak saját, vélhető születésnapjára utalva ezzel, hanem arra a hiedelemre is, miszerint az újévre világra jöttek nagy tettekre hivatottak. A névadás tökéletesen megfelel a költői ábrázolás szándékának: Petőfi önéletrajzi vagy eszmetársai életéből vett mozzanatokat is beépített művébe, ám hősével — természetesen — nem azonosítható. Ő az egyetlen szereplő, akinek neve van; a többiek családi helyzetükkel, életkorukkal, társadalmi rangjukkal elégséges módon jellemezhetők.

Petőfi, bár „A helység kalapácsa” nyelvi humorát nem folytatta, a groteszk hangzású, furcsa nevek iránti vonzalmát egész életében megőrizte — mind magánéletében, mind publikált írásaiban folyamatosan felhasználva ezeket. Nehezíti a filológia dolgát, hogy a költő ki is talált ilyeneket, és tudatosan-játékosan keverte ezeket. Az „Uti jegyzetek” (1845) egyik passzusában poétánk megdöbben azon, hogy a Baradla falára felírt neve a falubeli, aggteleki rektornak semmit sem jelent, „mintha ez állt volna ott, Kiribicza Istók, vagy Sujánszky vagy Badacsonyi vagy nem tudom, mi?” A három, mellérendelt név közül az utóbbi kettő élő személyt jelölt: Sujánszky Antal Petőfi kortársa volt, másodrangú lírai költő; a Badacsonyi pedig egyelemű álnév, amelyet Garay Alajos, Garay János költő és szerkesztő öccse használt. A Kiribicza Istók jelenlegi ismereteink szerint kitalált név. [77] Erre utalt, hogy a családi becsületében sértett Garay János az Életképek c. divatlap általa szerkesztett Hírlapi őr szemle-rovatában azonnal, 1845. július 26-án válaszolt a középszerű költőkre tett célzásra (Petőfi közleménye a Pesti Divatlap két nappal korábbi számában jelent meg), természetesen csak Sujánszky és Badacsonyi nevében. Petőfi folytatta a névvel űzött tréfát: a Pesti Divatlap július 7-én „Kiribicza Istók m.p.” levelét közölte, amelyben önmagát „szintolly pietást igénylő nagy férfiú”-nak nevezte, mint amilyen a két megvédett. (A két közlemény Endrődi Sándornál, Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842—1849. Bp., 1911. 102—3 és 108—9.)

„Kedves ecsém, Trifunác!” megszólítással illette — a nála egyébiránt három évvel idősebb — Adorján Boldizsárt, a gortvakisfaludi birtokára gazdálkodni visszavonult eszmetárs-költőt Petőfi 1848. január 6-i levelében. A kritikai kiadás jegyzeteiből tudható Trifunácz Pál kiléte. 1846 májusában nevezték ki kamarai tanácsnokká, és már a jegyzetírók, V. Nyilassy Vilma és Kiss József feltételezték: „Talán ez a különös hangzású családnév tetszett meg Petőfinek.” Eredményre jutott a kutatás az Okatootáia ügyében. Korábban ezt fantázianévnek tartották, ám Martinkó András bravúros forrásfeltárással bizonyította, hogy létező szigetet jelölt, amelyet James Cook 1777-ben keresett föl, és amelyről Petrovics Sándor még aszódi kisgimnazistaként olvasott egy német útleírásgyűjteményben, 1837-ben (Okatootáia felfedezése gyümölcsöző tévutak után: ItK. 1982: 275—89).

Az évekig, sőt évtizedekig fejben megőrzött nevek gyűlő példái arra figyelmeztetnek, hogy az eddig kitaláltnak hitt nevek azonosítását a továbbiakban a kritikai kiadás folyamatos feladatának tekintsük. (Talán Kiribicza Istók is létező személy volt.) Ilyen például az a kétes hitelűnek tartott, tréfás pénzkérő levél Jókainak (1847. december 12.), amelynek regényhőst imitáló aláírását már idéztük: Dömsödi Góliáth Péter. A levél hitelessége azért kérdéses, mert nem a költő kézírásában maradt fenn: elváltoztatta írását, vagy tollba mondta valakinek. A Petőfihez kötés egyik tartalmi érve az lehet, hogy a benne az érvelés részeként felsorolt művésznevek keverése pontosan olyan, mint amilyenre költőnknél láttunk példákat: Pálfi, Truckka, Bús Aurél, Szatmáry Pál, Csóltényi, Kramarcsik, Zolky, Pestalozzi, Milton, Klopstok [!]... Az utóbbi három nevet nem kell magyarázni, Pálfi ~ Pálffy Albert a Pilwax-kör beltagja, írótársuk volt a Tízek csoportjában. A kutatás a Jókai szerkesztette Életképek tollforgatói között azonosította Trucka Pált, Szathmáry Pált, a Bús Aurél álnevet használó Vetési Szabó Richárdot, valamint a kortárs szakíró Kramarcsik Károlyt. Megfejtésre vár a Csóltényi, amely lehet akár álnév is. A Zolky egy korabeli német színdarab címe és címszerepe, szövegkönyvét a vándorszínész Petőfi is lemásolta 1841-ben — mint ilyen, szintén rejthetett élő személyt.

Petőfi névhasználatának másik, folyamatos forrása a magyar irodalmi romantika, jelesül Vörösmarty Mihály névalkotási gyakorlata volt, amint azt a családnév-magyarosítás, majd fia keresztelője kapcsán már tapasztalhattuk. Jól megfigyelhető mindez, ha végigtekintjük a költő 1839 és 1847 között rövidebb-hosszabb ideig használt vagy a nyilvánosság elé (is) szánt álneveit, szám szerint tízet (vö. Kovalovszky i. m. 1944. 60; ő ideszámította ezenfelül a magánlevelek említett két tréfás névaláírását is). Ezek sora a következő: Örömfy Vidor (1839, selmeci verskéziratokon), Dalma (1839, ostffyasszonyfai versekben), Rónai (1841—1842, vándorszínészként), Sólyom Sándor (1841, a „Lant’ versei” c. versgyűjtemény címlapján), Sió (1842, tervezett színészi álnév), Borostyán (1842, székesfehérvári színészként), Homonnai A. B. (1842, a pápai önképzőkörben és 1845-ben, a Tavasz c. pápai zsebkönyvben, e versekből válogatva a költő beleegyezése nélkül), Andor diák (1843, Garay Jánosnak küldött kéziratokon), Pönögei Kis Pál (1843—1844, népdalok és bordalok alatt), Lator György (1847, „A magyar ifjakhoz” c. vers alatt). A beszélő nevek a romantikus tehetségkultusz sikeréhségét szemléltetik; [78] annak szellemében, ahogyan Petőfi maga elé tűzte a célt: „Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek...” (Szeberényi Lajosnak írt levelében, 1842. november 2.) S mivel ekkor még az önmegvalósítás kétféle módja, a poétai és a színészi egyforma eséllyel vonzotta őt, a dicsőségre, szárnyalásra, sikerre utaló álnevek (Sólyom Sándor, Borostyán) mindkét területen találhatók. A színésznevek egyeleműek, a színlapok korabeli közlési gyakorlatának megfelelően. A Rónai alföldi születésére, a Sió pedig 1841. évi, első elszegődésének helyére utalt. A Dalma — amint arra a kritikai kiadás új folyamának jegyzetírói, Kiss József és Martinkó András utaltak — többszörösen is Vörösmartytól való: a „Zalán futásá”-ban az egyik magyar seregvezért, a „Tündérvölgy”-ben Jeve apját hívták így, sőt a „Magyarvár”-ban egyenesen a fejedelem viselte ezt a nevet. (A többi álnévre elfogadható magyarázattal nem rendelkezünk; a vitatott Nyesy Demeter táblabíró álnévre — egyszer, 1845 nyarán — ezúttal nem térhetünk ki.)

A Vörösmarty-hatás a névadásban a legszembeszökőbb módon Petőfi verses kisepikájában nyilvánul meg. A várromokért rajongó, azokról diákkorában listát is vezető, vándorlásain a romokat mindig felkereső Petőfi ezeket a regeszerű történeteket akárha Vörösmarty tollából származtatható nevű szereplőkkel bonyolította: Barangó, Keve, Ildikó (Szerelem átka, 1845); Gedő Simon (helynévből elvonva), Kompolti Dávid és Jób (létező családnévvel), Perenna (Salgó, 1846); vö. Kovalovszky i. m. 1934. 60.

A köznyelvi, a romantikus és a népköltészeti névadás mellől feltűnően hiányzik a biedermeier negédes, kicsinyítő-becéző névanyaga. Petőfi erre a stílusrétegre és irodalmi hordozójára, az almanachköltészetre folyamatosan tett gúnyos megjegyzéseket, nyilvánosság elé szánt műveiben és magánleveleiben egyaránt. Az utóbbiakban feltűnő, hogy noha a megszólításokban költőnktől sem idegen az érzelmi kapcsolat romantikus felfokozottsága (bizonyítják ezt az édes, drága, szerelmetes jelzők), milyen mesterien tudta egyetlen divatos jelző alkalmazásával fonákjára fordítani a köznyelvi névhasználatot. További kutatásnak kell majd kiderítenie, miért „haragudott meg” éppen 1847 nyárvégén a bájdús jelzőre; tény viszont, hogy menyegzőre váró jókedvében mind Várady Antalnak, mind Arany Jánosnak három napon belül ugyanígy kezdte levelét: bájdús Tónelém, illetve bájdús Jankóm (augusztus 26. és 29.) — pompás paradoxont teremtve jelző és jelzett szó között.

Petőfi névhasználatáról mégoly változatosan szólva sem kerülhető meg a történelmi és a földrajzi nevek jelképpé emelése — saját világképének és történelemszemléletének kifejezésére. A földrajzi nevek használata számos finom megoldással fűszerezte tájköltészetét. Van olyan verse (Gyors a madár, gyors a szélvész..., 1845), ahol a hitelesítés a feladat: az alföldi betyár a Kecskeméten szerzett csikóval (Szalk)Szentmártonnál kel át a Dunán, másnap meg is szabadul tőle (Székes)Fehérvárott, azaz az állatkereskedők szokásos útvonalát járja, amelyet Petőfi apja mindennapos tevékenységéből ismert. Az utolsó versszak Becskerek helyneve alighanem játékos rímhívó, meg talán visszautalás Zöld Marci társára, a Becskereki nevű betyárra, akinek nevét a diák Petőfi is viselte az aszódi gimnazisták titkos társaságában. Pontos a tágabb szülőföld költői kijelölése: „...a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe.” (Az alföld, 1844). Más alkalommal — az egyetemes, erkölcsi mondanivaló érdekében — elégséges a Szamos folyónévvel történő, általánosabb helykijelölés (Falu végén kurta kocsma..., 1847).

Az alföld és a Tisza Petőfi tájszemléletének, szabadságvallásának alapvető szimbóluma. A történelmi, már korábban nemzeti jelképpé vált helynevek rendszerét Petőfi készen kapta a romantikától. Egyéni hozzáadásai azonban szintén igen jellemzők. Az átértékelés fontos mozzanata volt, hogy poétánk — félig tréfásan, félig azonban komolyan, a tehetség öntudatával — saját életélményeinek helyszíneivel helyettesítette be az elismert [79] helyeket. 1839 tavaszán a Rákoson még ő is két disztichont faragott a régi dicsőségről és a korcsosult jelenről. 1847-ben, az „Úti levelek” (1847) II. darabjában már nemcsak a szabad királyválasztásra, Szilágyi Mihályra és Hunyadi Mátyásra utalt, hanem saját, nyolc évvel korábbi kirándulására és arra a tizennégy pengőforintra, amit útközben talált: „Oh Szilágyi, oh Hunyadi, oh tizennégy pengő forint... dicső emlékek!” Így került fel Petőfi jelkép-térképére Aszód (Úti jegyzetek, 1845), az első versek, az első szerelem és az első színészkaland helyszíne; Gödöllő, amely volt már a barokk pompa, majd, már a reformkorban — a Grassalkovich-kastély elhagyatottsága láttán — a külföldieskedés szomorú szimbóluma, neki viszont a többszöri átutazás és a Mednyánszky Berta-szerelem emléke lett a fontos (Úti levelek, 1847). Ugyanebben az évben emelte jelképpé Munkácsot (uo. és A munkácsi várban), Széphalmot, Kazinczy Ferenc egykori lakóhelyét (uo. és Széphalmon), Majtényt (uo. és A m...-i síkon — a címet a cenzúra miatt nem lehetett kiírni). Rákóczi és a magyar jakobinusok példázatát éppen az emelte tragikus nemzeti apostol-jelképpé, hogy sírjuk helyét a kortársak nem ismerték és így megnevezni sem tudták (Szent sír, 1847; Rákóczi, 1848).

A helynevekkel párhuzamosan és szinte elválaszthatatlan egységben épült a történelmi nevek egyéni Pantheonja. A históriából és az irodalomból Dózsa, Zrínyi Ilona, Rákóczi, illetve Csokonai, Kazinczy és Kölcsey játszott megkülönböztetett szerepet. A névsor 1848-ban kiegészült a királyellenesség és németellenesség előképének tekintett Bánk bánnal, Hunyadi Lászlóval és a magyar jakobinusokkal. A republikanizmus kialakulása jól nyomon követhető Mátyás király esetében, aki a „Visegrád táján” c. versben (1845), az első strófában még a romantikus várhoz kötődő dicsőséges képzetekkel szerepelt a folyóiratközlésben, a mihamar publikált kötetben (Versek 1844—1845) azonban már csak a második és a harmadik, Zách Felicián és Klára leánya tragikus történetére utaló versszak olvasható, végül az „Összes költemények”-ből (1847) az egész vers kimaradt. Egybehangzóan az Aranynak írt, 1847. február 23-i levéllel: „Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se.” Petőfi kedvenc történelmi hőse (változatlanul a magyar példáknál maradva) Lehel volt, akinek alakját 1841 és 1848 között öt ízben is felidézte, és akiben a vitézséget meg — elhíresült kürtje révén — a művészi tehetséget együtt csodálhatta.

Míg a tájköltészetnek Petőfi jelképpé emelt földrajzi nevei évtizedeken át meghatározó, sajátosan magyarnak érzett motívumai voltak, a történelmiek terén 1848/49-ben új szimbólumok születtek: a tavaszi hadjárat csatáinak, a fegyverletételnek és a megtorlásnak helynevei. Ugyanez áll a személynevekre is. Ezek sorában azonban akadt egy kortárs, a korán elhunyt és Petőfitől csodált színész, Megyeri Károly, akinek illékony művészete helyett megörökített személyisége vált jelképpé, a szállóigévé lett sorral: „Vándorszínész korában Megyeri / (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)” (A tintás-üveg, 1844).

Befejezésül, összegezés helyett két megjegyzésre szorítkozunk. Petőfi Sándor az irodalmi névadás és névhasználat minden, a korban ismeretes és népszerű formájával élt, a kutatási téma újbóli felvétele tehát indokolt. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy sok még a tennivalónk — Petőfi értésének ezen a részterületén is. (A költő műveit mindenkor az 1951 és 1964 között, hét kötetben megjelent kritikai kiadásból idéztük, amelynek versfolyama 1973-ban indult újra, és eddig három kötete jelent meg, az 1838—1845 közötti évek költeményeivel.)

Kerényi Ferenc [80]

Vissza a Tartalomhoz

Petőfi’s private use of names reveals a lot about his personality: he never referred to himself by a nickname, he gave a name to his son in the spirit of ancient Hungarian romanticism, and the friend whose name he most liked to play with (both in personal letters and in poems) was his best friend, János Arany. In his early poems, he sparingly chose evocatives; rather, he followed folk lore traditions by using names like Kukorica Jancsi, Szilaj Pista, etc. A number of instances witness his bent for strange sounding, hence grotesque, names. The influence of Hungarian romanticism, especially that of Mihály Vörösmarty, can be seen not only in the Hungarianisation of his own surname and in the choice of his pen-names, but also in his short epic poems, whereas Biedermeier demureness is totally missing (and not only in this respect). The use of geographical and historical names as individual symbols is an important means of expression of his devotion to nature and freedom.

Ferenc Kerényi

Beck to Contents