Oldalak: 89 90 91 92 93 94 95 96 97

Jakó Zsigmond, Erdélyi okmánytár

Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. I. 1023—1300.
Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond.
A Magyar Országos Levéltár Kiadványai. II. Forráskiadványok. 26.
Sorozatfőszerkesztő: Varga János. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.
481 l. + a kötéstáblák belső felén Erdély (1023—1542) feliratú térkép
+ Erdély (1023—1301) feliratú, szétnyitható térkép.

    1. A magyar és egyetemes tudományosságot (igen összeszedett életrendben és kemény munkában telt) pályája többedik szintézisével megajándékozó Jakó Zsigmond műveinek, a műveit tárgyaló, rendkívül elegáns szakirodalomnak a felsorolását a következő helyeken találjuk meg: 1. Forschungen über Siebenbürgen und seine Nachbarn. Festschrift für Attila T. Szabó und Zsigmond Jakó. Herausgegeben von Kálmán Benda, Thomas von Bogyay, Horst Glassl, Zsolt K. Lengyel. I—II. Studia Hungarica 31—2. München, 1987. (332 + 326 l.); 2. Jakó Zsigmond műveinek bibliográfiája: Történelmi Szemle 31. 1989: 134—47; 3. Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára. Szerkesztette Kovács András, Sipos Gábor és Tonk sándor. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 1996. — A második emlékkönyv után, 1997-ben jelent meg korábban publikált tanulmányai egy részét kiegészített jegyzetanyaggal újraközlő „Társadalom, egyház, művelődés. Tanulmányok Erdély történelméhez” című kötete. A METEM (Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség) Könyvek 18. számaként, s még ugyanabban az évben a jelen ismertetés tárgyát képező alapműve.

Az évtizedek munkájának eredményeit összegző Erdélyi Okmánytár (a továbbiakban: EO.) első, eddig sehol meg nem jelent forrásokat is jelentős számban felvevő kötetének megjelenése a nyelvtudomány számára a benne foglaltak — mondhatni maradéktalan — tudományos megbízhatósága miatt is örvendetes esemény. Ez a fajta megbízhatósága közismert igényességének, meg hát több mint ötven éves forrástanulmányozói tevékenységgel megszerzett átfogó tudásának, a magyar és magyar vonatkozású levéltári anyagban csak kevesekéhez mérhető tájékozottságának gyümölcse. Hogy a történész Jakó Zsigmond munkásságának mit köszönhet a magyar nyelvtudomány, az a műveiből összeállított, témakörökön belül időrendet követő alábbi jegyzékből is kikövetkeztethető (az egyedi forráspublikációkról l. azonban a fenti összegző irodalmat is).

Paleográfia, írás-, írásbeliség- és intézménytörténet. — Entz Gézával: Jelentés Sütő-Nagy Jenő csíkszentmártoni közjegyző levéltáráról: EM. XLIX/1—2. 1944: 268—78; Az oklevélírások fejlődése Erdélyben a XII—XV. században: LtHíradó 8/1—2. 1958: 123—62; Les débuts de l’écriture dans les couches laďques de la société féodale en Transylvanie. Nouvelles études d’histoire. Présentées au X^e Congres des Sciences Historiques. Rome 1955. Kiadta a RNK Akadémiája, Bukarest, 1955. 209—23 [hazai ismertetése: Bélay Vilmos, Komjáthy Miklós, Mezey László: LtKözl. 28. 1958: 206—7]; Hasonmásgyűjtemény a régi magyar írásemlékek olvasásához. (50 táblával). Kolozsvár, 1967.; A laikus írásbeliség kezdetei Erdélyben: LtHíradó. 6/2—3. 1956: 14—27; Az oklevélírások fejlődése Erdélyben a XII—XV. században. (52 hasonmással): [89] LtHíradó. 8/1—2. 1958: 123—62; A kolozsvári könyvtárak középkori latin kódexeiről: KtáriSzle. XI/2. 1967: 78—80; Az írás fejlődéséről. (8 hasonmással): Művelődés 23/12. 1970: 54—7; Írás, könyv, értelmiség. Tanulmányok Erdély történelméhez. (374 l. + 83 kép). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. Új kiadása: 1977; Radu Manolescu társszerzővel: A latin írás története. (321 l. + 52 hasonmástábla). Európa Kiadó, Bp., 1987.; Batthyany Ignác, a tudós és tudományszervező: Erdélyi Múzeum LIII. 1991: 76—99 és MKszle. 107. 1991: 353—75.

Főként ómagyar kori kiadatlan források névanyagát is jelentős mennyiségben felhasználó monográfiák: Bihar megye a török pusztítás előtt. Sylveszter nyomda. Bp., 1940.; A gyalui vártartomány urbáriumai. Kolozsvár, 1944.

Forráskiadások. — a) Ó- és középmagyar szórványemlékeket tartalmazó források közzététele: Valentiny Antallal: A Thoroczkay család levéltára. Regesztákban. Kolozsvár, 1944.; 1980-ra készült el, de csak 1990-ben jelent meg: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei I. (1289—1448), II. (1485—1556). Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990 [ismertetéseinek bibliográfiáját l. JakóEml. 593—4. Ennek az egységesség, folyamatosság és mennyiség tekintetében is páratlan szórványemlékcsoportnak a jelentőségéhez képest igen szerény nyelvész-fogadtatását l. Névtani Értesítő 14. 1991: 117—22].

b) Ó- és középmagyar kori (nagyobb részben maga feltárta) szövegemlékek közzététele (az erdélyi magyar szövegemlékekre vonatkozóan l. Szabó T. Attila: Studia Universitatis Babes —Bolyai. Series Philologica. Fasciculus 2. 1968: 45. l. 2. lapalji jegyzet): Három XVI. századi magyar vers a Batthyaneumból: NyIrK. VI/1. (1962): 188—91; Rődi Cseh István végrendelete 1507-ből. (2 hasonmással): NyIrK. VI/1. 1962: 184—7; Ismeretlen magyar drámai emlék a XVI. századból. (5 hasonmással): NyIrK. IX/1. 1965: 21—39; Nyomtatott bibliai színjáték töredéke a XVII. századi Erdélyből. (10 hasonmással): MKszle LXXXI/4. 1965: 313—28; Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok. 1718—1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó szöveggel. (564 l. + 13 kép). Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1970 (ismertette többek között: Szabó T. Attila, Trócsányi Zsolt, S. Sárdi Margit, vö. JakóEml. 587); Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel (547 l. + 36 + 3 kép). Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1974.

A Györffy György vezette, már két kötetig eljutott nagy vállalkozástól, az 1131-ig, illetőleg 1196-ig terjedő forrásokat tartalmazó Diplomata Hungariae Antiquissima-tól és a Chartae Antiquissimae Hungariae-től (az előbbi ismertetése Jakótól: Magyar Tudomány 39. 1994: 115—8) való eltérések egyébként nem hosszú sorából kiemelendő, hogy az EO. a diplomatikai iratokon kívül felveszi „a missilis leveleket, a számadásokat, összeírásokat, általában az ügyintézés iratait (is), tehát a gyakorlati (nem irodalmi) íráshasználat minden termékét. Elbeszélő forrásokból vagy törvényekből nyerhető erdélyi adatok csak egészen indokolt esetekben kerülhetnek a regeszták közé” (31).

    2. Az adattári rész. — A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (KmJkv.) két kötetében és most az EO.-ban is alkalmazott közzétételi móddal kapcsolatban a következőkre hívja föl a figyelmet: „A középkori Magyarország százezres nagyságrendű okleveles anyagának feltárására legcélszerűbb regesztázási módszert Mályusz Elemér (...) dolgozta ki és alkalmazta a Zsigmond-kor (...) okleveleinek közzétételében.(...) Ez a bevált mód (...) némileg továbbfejlesztve (...) az utóbbi évtizedek tapasztalatainak, technikai vívmányainak és a helyi kívánalmaknak a figyelembevétele [90] alapján” (...) lehet a jövőben is célra vezető. „Meggyőződésünk szerint a középkori Magyarország múltjában érdekelt történettudományok krónikus forráshiánya csak a regesztás közlési mód és modern reprodukciós technika tudatos összekapcsolásával küzdhető le belátható időn belül” (30).A Jakó készítette regesztákról mulasztás volna meg nem jegyezni, hogy ezek önmagukban sem mindennapi szellemi teljesítmények. E regeszták ugyanis gyakran eleve igen bonyolult ügyeket taglaló szövegek példamutató szabatossággal megfogalmazott, tehát jól követhető, tömör, mégis valamennyi fontos információt megadó összegzései. A napjainkban divatos — olykor nemcsak elmebeli, hanem tűrőképességet is próbára tevő (s ezért érdemeikkel talán nem mindig arányos tartalmú utóéletnek elébe néző) — szakszövegekkel bajlódó olvasó bizonyára hamar észreveszi, hogy a Jakó-kivonatokban a magyar tudományos próza milyen színvonalú miniatűrjeihez van szerencséje.

A regesztákhoz csatlakozó (a román és szász szakirodalomnak is egészét átfogó), megbízhatóság tekintetében is hiánytalan apparátusban (95—120) megtalálhatjuk „az erdélyi történet Árpád-kori összes oklevélközlésének pontos könyvészeti adatait (... melyek) megszerzése egyébként a különböző országokbeli történészek számára, tekintettel az erdélyi kutatásban különösen
érdekelt három nemzet egyoldalú könyvtárfejlesztésére, szinte megoldhatatlan nehézségeket róna az egyes kutatókra” (95).

A közzétételi mód további erénye, hogy a több verzióban fennmaradt források szórványainak írásváltozatait is mindig megadja. L. például: [1259?]/1390 és 1454, 1466 Sumlow/Somlw, Sczeek/Seech, Perechen/Perechon (230); 1299/XV. századi másolatok: Fok/Fuuk, Seg/Seegh, Seg/Seeg, Orbou/Orbow, Thorozko/Twruczco, Gyog/Gyoog, Gyomal/Gyomaal, Berch/Beerch, Lapad/Lapaad, Vrbou/Orbow, Scadkw/Zaadkw (589) stb. Az egykori oklevél-másolási, -átírási kérdésekhez is l. Tarnai Andor, „A magyar nyelvet írni kezdik” (...) 1984. 165. l. 76. jegyzet.

Mint a most idézett adatokból is észrevehető, a betűhív átiratban közölt magyar szórványanyag helyesírása egységesen kancelláriai. Meglehet, ezzel is összefüggésben: puszta érdekességnél talán többről tanúskodhat a kötetben 471.-ként felvett oklevél hátlapján a XVI—XVII. század fordulójáról való, két szó írásmódját kivéve végig mellékjeltelen, s az elvárhatónál amúgy is archaikusabb hangjelölést képviselő feljegyzés: „Az Magiarorzaghi nemeseknek, Erdelieknek és Zaz nemeseknek sok haznos uolna ebben: hogy az nemessegre ne zallianak itt megh eskeut Andras kirali; hogy ha idegen orzagban megien az kirali uar uini, penz nelkl nem tartoznak ell menni. Az kirali zemelie kiuel semmi ur mellet fel ulni nem tartoznak penz nelkl. Az Andras kiraliera eskuznek hizen most is” (a kancelláriai helyesírásnak a domonkosok gyakorlatában való továbbélésével kapcsolatban is l. Tarnai i. m. 244).

Noha a pusztulásokat átvészelt darabok igen kevés kivétellel hivatali, jogi tárgyúak, íráskultúrájuk színvonala (méltányolandó hangjelölésbeli következetességük stb.) alapján leíróiknak az egyéb műfajokba tartozó latin, de akár magyar nyelvű írásművek létrehozásában való jártassága aligha vonható kétségbe. Ennek jelentőségét talán az a körülmény is növelheti, hogy számos iratkiállító — mint az alkalomszerűen kiragadott példák is jelezhetik — egyéb feladatkört is ellátó személy lehetett: 1204: Péter fehérvári prépost, kancellár keze által kelt (30); 1270. [április]: (...) [monoszlói] Péter magister alkancellár, választott gyulafehérvári püspük (284); 1270: Ambrus budai scolasticus (288); 1274: András őrkanonok (333); 1279: Miklós magister, alkancellár (368); 1300: István magister [gyula]fehérvári (Albe Jule) főesperes, alkancellár keze által kelt (602).

Az oklevélkészítők magyar nyelvi adatok lejegyzésében való jártasságára is vallhatnak például az olykor jelentős területi és időbeli távolságok ellenére is tapasztalható jelölésegyezések. Így [91] az egyéb nyelvemlékekben is érvényesülő „zártabban írás” (most csak találomra kiragadott) következő esetei is értékelhetők jelölésegyezésként: a) eredetiekben és átirataikban: 1264/1413: Polcholka/Pucholka; Cupud/Kapud (252. sz. — Benedek magister Orod-i prépost, alkancellár keze által kelt ifjabb királyi oklevél); 1269/1270: terre Balwanus (286. sz.: Benedek magister Orod-i prépost, alkancellár keze által kelt királyi oklevél); 1278: Paulus filii Janus (363. sz.: a gyulafehérvári káptalan először itt közölt oklevele); külön is érdemes lehet idézni a következőt is: 1256/?XIV: Paradanmonostura (222. sz.: Smaragd magister fehérvári prépost és alkancellár keze által kelt eredeti királyi okl., Györffy szerint viszont XIV. századi hamisítvány). — A forrás további zárt jelölései közül még néhány: szó belsejében és végén is: Borumlok, Kuzteluk, Zumbur; Orod vm., Oluelnuk, Potokto, Hudus, Molumzug, Bolugkereke, szóvégen: Tymus, Feluelnuk, Orozlanus(-monostor), Bodugazunhaza); — b) nem eredetiekben: 1292/1339: possessione Zakalus (513. sz.: említés az erdélyi káptalan 1339. február 19-én kelt oklevelében); 1298/1328: Olnyrus/Alnyres (572. sz. Tartalmi átirat Széchényi Tamás erdélyi vajda 1328. június 2-i (...) és Kaplai János országbíró 1394. május 3-i ítéletlevelében); [1299]: Mortunus fia: Mortunus (579. sz.: a váradi káptalan tartalmi átirata). További, azonos lexémához kötött zárt jelölések: [1222]: Clus-i (122. sz.: pápai okl.; továbbá 139. sz.); [1222]: Clus (123. sz.: eredeti pápai okl.). Illetőleg: [1232]: Clusa-i apát (167. sz.: pápai okl.); [1235]: Clusa-i monostor (181. sz.: pápai okl.); 1288: Péter Kulus-i ispán, a Kulusmunustra-i apát (437. sz.: eredeti alvajdai oklevél).

Hírértéke lehet a hamisítványok fentiektől eltérő írásmódjának is: 1283/1406—1414: Colosmonostora (398); 1283/1414/1406—1414: Colosmonostra (400); 1296/XIV. század közepe vagy második fele: Colusmonustra-i apát (551); 1297/1313/1370 k.: Colosmonostra-i apát, Clus vm. (561); 1299/1360—1370 k.: Colusmonustra-i apát, Clus (vm.) (586) stb. (A korszak hangjelölésében mutatkozó sajátságokra vonatkozóan l. Kniezsa, HírTört. 9—37).

Az EO. I. szórványemlékeinek magyar nyelvtudományi becsét az alább idézendő adatok önmagukban is példázhatják. (Ezeket persze nem módszeres számbavétel során írogattam ki, hanem elsősorban a források nyelv- és írásbeliség-történeti vallomására figyelő olvasgatás közben.)A FNESz.-ben sem szereplő és a megfelelő Györffy-kötetben sem található név: 1235: Bethlen (a mutatóban: Betlen Beclean Fogarasföld/Brassó m.) (180—81. sz.).

A FNESz. által ugyan felvett, de az EO. I.-ből korábbról adatolható név (a FNESz.-adatok itt is, az alábbiakban is a nagykötőjel után következnek): 1269/1270: possessionem Balwanus (275. sz.) — 1290: Balwanus (Bálványosváralja a.).

Olyan nevek, melyek FNESz. feltüntette első előfordulásának korábbira cserélése a soron következő Györffy-kötetek megjelenésével esetleg érvényét is veszti: 1213/16. sz. (VReg.): Hotuon (56. sz.) — 1235/15. sz. (Hatvan a.); [1220—1230]/1417: Kelewa (114. sz.) — 1368: Kyrwa (Szilágykirva a.); 1244/1319: Chan (197. sz.) — 1426: Chan (Csánki 5: 696) és 1293: Chan (Suciu 1: 129) (Mezőcsán a.); [1270—1272]/1292: Pardan (209. sz.) — 1351: Pardan (Rábapodrány a.); [1272—1290]/1336: Mortunfolwa (324. sz.) — 1319: Mortonfalwa (Mártonfalva a.).

Hasonló esetre a családnevek körében is bukkantam: 1283: Opour erdélyi vajda és Zonuk-i ispán (401. sz.) — CsalSz.: 1409: Apor.

    3. A bevezető tanulmány. — Címe: „A középkori okleveles források kutatása Erdélyben.” A forrásközzétevő részhez és a mutatóhoz hasonlóan ez is opus rangú teljesítménye a kötetnek. Az alfejezetenként külön-külön megadott szakirodalom alapján ti. nem nehéz kikövetkeztetni, hogy itt is korábban hiányosabban ismert kérdésekre vonatkozó, részben épp saját maga feltárta adatokat foglal össze.

Az új eredmények mellett természetesen „alapismeretnek” vehető tudnivalók is szóba kerülnek. Így az utóbbi évtizedek szembeötlő „fogalomzavarai” miatt fölöttébb hasznos például az, hogy a történeti Erdélyen az az egykori fejlődési egység értendő, „mely a magyar királyságon belül [92] az erdélyi vajda joghatósága alatt állott”. Tehát a hét belső-erdélyi vármegye, a Székely- és Szászföld, a Partiumból Közép-Szolnok és Kraszna vm. Ezzel szemben „Zarándot (...) sorsa a magyar Alföldhöz kapcsolta.” Széles körű anyagismerete birtokában leírt következő megállapítása több szakterület számára is szükséges tudnivaló: „A fentebb meghatározott területnek történeti forrásviszonyai is egységet alkotnak” (30).

A kötet tartalmával kapcsolatban arról is tájékoztat, hogy milyen alapon tekintett egyes forrásokat a magyarországiaktól elkülönítendőknek, hogy „külföldi kibocsátóktól való oklevelekből (...) eleve csak a nyomtatásban megjelent források feldolgozását tekinti feladatának” (ehhez l. például a 176. számú, a tatárjárás előtti könyvtörténetre vonatkozóan is hasznos adatokat tartalmazó premontrei forrást). Mindezek alapján a munka folytatására is gondolva szögezi le, hogy az „ismeretlen, de bizonyosan jelentős mennyiségű, külföldön és főként a Vatikánban őrzött levéltári anyag közzététele a jövendő világosan elkülönülő teendője” (31).

„Az okleveles írásbeliség kezdetei Erdélyben” című alfejezet többek között az adatok sajátos területi megoszlása dolgában is, de Árpád-kori írásbeliségünk problémáiban való eligazodást is jól segítő tényeket mutat be. (Ez utóbbi kérdéshez is l. Tarnai Andor, „A magyar nyelvet írni kezdik” (...): Az oklevelezés, a formai ismérvek, az oklevélkészítés tanulásának stb. dolgaihoz: l. 52—5, 62—9 és a vonatkozó jegyzetek.)

Egyes vidékeknek a kötet nagyobbik térképén is jól látható adattalansága miatt sem mellékes tudnivaló például az, hogy: „a szabadparaszti birtokviszonyok a Székelyföldön és a szász területen jóval kisebb mértékben tették szükségessé az íráshasználatot, mint a hét vármegye nemesei körében” (7). Nem csupán az adattalanság felvetette kérdések miatt jó tudnunk továbbá, hogy a kezdetet a királyi oklevelek jelentik. A nagyobb számú oklevél-keletkezést az 1270—1272 közti időszak hozta (amikor a későbbi V. István az ifjabb királyi méltóságra jutott).

Ha jól számoltam, a kötet adattári tételei közül 180-nál több királyi oklevél, kb. 30 ifjabb királyi, 4 királynéi (köztük az EO. 1-es sorszámmal ellátott, Gizella királynénak csak későbbi adatokból ismert tartalmú oklevele). Mindezekkel való összevetésül viszont: „II. András harmincesztendős uralkodása alatt a királyi udvar kb. 350 oklevelet állított ki, fia, IV. Béla harmincöt esztendejében valami 1150-et” (l. Tarnai i. m. 62—3, de l. a vonatkozó jegyzeteket is). A királyi oklevelezésre vonatkozóan állapítja meg Jakó, hogy a közfelfogástól eltérően III. Béla 1181-beli oklevelét „mégis túlzás lenne az írásos ügyintézés bevezetéseként értékelni” (8). (Ez utóbbiról másként, illetőleg árengájáról, mely „a nagyon gyakori megörökítés-toposz” l. Tarnai i. m. 41. 1. 27. jegyzet.)

A helyi oklevélkiadással kapcsolatban arra figyelmeztet, hogy bár időben első emléke Vilmos erdélyi püspök 1213-ban kiállított oklevele a német lovagok javára (feltehetőleg külföldi kezdeményezésre), az „erdélyi oklevelezés legrégibb ismert bizonyítékának helyesebb a gyulafehérvári káptalan 1231. évi kiadványát minősíteni” (8). — A legrégebbi, biztosan Erdélyben lejegyzett szórványemlékeinket tehát ebből a forrásból idézhetjük: Peech (fia): Jov, (a) Morus (folyó melletti) Gubas; Povsa (vajda); (Mihály fia:) Obus stb. (164. sz.).

A gyulafehérvári hiteleshelyi oklevelezéssel szemben a vajdairól azt állapítja meg, hogy ez az Árpád-kor végén sorakozik fel a királyi kancelláriai és a hiteleshelyi mellé (a mutató alapján kb. 20 ilyet számoltam össze, melyek közül a legkorábbi a tatárjárás évtizedéből való). Fontos lehet ezzel kapcsolatban tudnunk, hogy a többnyire „távol levő vajda hatáskörét (..) teljes egészében az alvajda látta el.” Különben a vajdák, akik „korábban más országos méltóságokat betöltő magyarországi nagyurak voltak, (...) otthoni familiárisaikat Erdélybe is magukkal hozták alvajdákként, vagy nótáriusoknak itteni kancelláriájukba” (9).

A vidék oklevelezéséhez kapcsolható a telegdi székelyek egy kétes hitelű 1280-as okmánya, majd egy 1299-es. A városi önkormányzatok rendszeres oklevéladása a XIV. század közepétől indul be (a kötetben szereplő két, XIII. sz. második feléből való városi oklevél Radnához kötődik). A magán-oklevelezést visszafogó tényező volt, hogy „a magyar jogfelfogás csak az autentikus [93] pecsét alatt kelt oklevelet tekintette közhitelűnek, ilyennel pedig csupán a hiteleshelyek és a kormányzati főtisztségek viselői rendelkeztek” (10). A kötetben szereplő 9 erdélyi vonatkozású magánoklevél közül az [1271—1278] és 1278 keltezésű első kettőnek, valamint az [1288. március 27. után] keltezésűnek a közzétételére is épp ebben a Jakó-kötetben került sor.

Némely vidékek emlegetett adattalanságának értelmezése miatt is kell tudnunk az oklevélpusztulások dátumszerűen adatolható eseményeiről és kikövetkeztethető arányairól. Így arról, hogy a kezdeti pusztulások okozta veszteségek azért oly súlyosak, mert elszenvedőjük éppen az addigi egyetlen, megfelelő jogkörrel rendelkező helyi irattermelő fórumnak, a gyulafehérvári káptalannak az anyagát őrző levéltár volt. Az első nagy pusztulás a tatárjáráskor következett be (konkrét oklevelek akkori megsemmisülését a kötet több későbbi darabja tételesen is emlegeti), a következő a város szászok általi feldúlásakor.¹

A későbbiekben hasonló volt a kolozsmonostori konvent 1438 előtti anyagának pusztulása a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés során. Nagy iratpusztulással járt Gyulafehérvár felprédálása 1601-ben és 1658-ban, a nagyenyedi gyűjtemény pusztulását hozta a város 1849 januári felégetése.²

A pusztulásokat túlélt anyagról Jakó a következő igen fontos megállapítást teszi: „Alapos tájékozódás után, a munka jelenlegi szakaszában már megkockáztatható olyan becslés, hogy a történeti Erdély 1542 előtti megmaradt középkori okleveles forrásanyaga kb. 30—35 000 szövegre tehető” (11). Így: „az erdélyi vajdaság középkori oklevélöröksége — nagyságát tekintve — az egykori országrészek között a középmezőnyben helyezkedik el és a középkori magyar írásbeliségnek jelentős egysége. Nem akkora, hogy közzétételével ne lehetne megbirkózni, de elég gazdag ahhoz, hogy feltárása a magyar medievisztika egészének lendületet adhasson” (uo.).

Jeles akció volt az is, „melynek során a rendek az 1760-as évektől kezdődően lemásoltatták a káptalani és a konventi levéltár középkori anyagának legnagyobb részét, hogy az okleveleket megóvják a további pusztulástól” (16). A XVII—XVIII. században már beindult tudományos célú gyűjtések végzői Szamosközi István, Bethlen Farkas, Bod Péter, Hermányi Dienes József, Benkő József (1849 januárjában azonban a Dienes—Benkő-gyűjtemény is együtt pusztult a nagyenyedi Bethlen Kollégium könyvtárával) (16).

Az egykori szöveganyag mennyiségi arányaira következtethetünk a jezsuita gyűjtők megmentette részleg monumentalitásából is. Kiemelkedő minőségű gyűjtőtevékenységük jelentőségét Jakó így összegezi: „elsődleges célja a magyarországi egyháztörténet-írás felvirágoztatása volt, de haszonélvezője lett az egész magyar történetkutatás”. A Hevenesi Gábor, Bzensky Rudolf, Kaprinai István, Pray György gyűjtötte több száz kötetnyi anyag és a Katona István által közzétett 42 kötetnyi nyomtatott forrás alkotja „mindmáig azt a szilárd alapot, ahonnan a magyarországi középkori oklevelek közlésére vállalkozó minden későbbi tudományos kezdeményezésnek el kell indulnia” (12—13).

Rátérve Szilágyi Sámuel, Székely Ádám tevékenységére, ismét adatos pontossággal tudósít arról, hogy az utóbbi gyűjtéséből „503 Mohács előtti (ma a kolozsvári Állami Levéltárban található) szöveg hagyományozódott a későbbi kutatókra”. Pontos tájékoztatást nyújt Cornides Dániellel kapcsolatban is: „12 ívrét kötete összesen 1732 középkori oklevél szövegét tartotta fenn saját kezű vagy mások által készített másolatokban. Különös szerencse, hogy az erdélyi oklevelek zöme Cornides gondos másolatában maradt reánk” (16—7).

A következő nagy gyűjtő, Kemény József munkáját így összegzi: a „kéziratosság korának nemcsak Erdélyben, hanem az egész magyar történettudományban a legeredményesebb forrásgyűjtője volt, aki a jezsuita iskola eredményeit is túlszárnyalta. Ehhez hozzá kell vennünk, hogy az Erdélyi Nemzeti Múzeum kezdeményezésével és nagy anyagi áldozattal létrehozott gyűjteményének közcélra adományozásával az erdélyi történetkutatásnak egyik legrégibb, máig élő műhelyét is létrehozta. (...) 12.000 eredetiből és 367 kötetnyi másolatból álló” gyűjteményének középkori anyaga „Diplomatariuma 47 kötetében összesen 3318 középkori oklevelet készített elő kiadásra, általában jegyzetekkel ellátva azokat” (19—20).

Az erdélyi szászok gyűjtőmunkája Jakó értékelése szerint kifejezetten szelektív volt ugyan [különben Jakó szakirodalmi tevékenységének nyitánya is épp a velük foglalkozó, „Az erdélyi szász levéltárügy két évtizede” című dolgozata volt: LtKözl. 18—19/41. 1940: 549—54], de szakmailag egyre megbízhatóbb. Ráadásul ők voltak az első alkalmazói a bécsi egyetemen 1854-ben létesített Institut kimunkálta módszereknek is. Ezek többek között arra irányultak, hogy „az edíciós munka az autodidaktáktól és amatőröktől sajátos kiképzésben részesült hivatásos szakemberek kezébe kerüljön át.” Karl Werner bevonásával Franz Zimmermann ilyen feltételek mellett indíthatta meg Erdély első korszerű és ma is folytatódó okmánytári kiadványsorozatát, az Urkundenbuch-ot. De az ő nevéhez fűződik az erdélyi oklevélanyag első hasonmásalbumának megjelentetése is 1880-ban (24).

A humán tudományosság intézményesítéséért, s így a forráskiadás sorsának jobbrafordulásáért is küzdő Bod Péter, Batthyány Ignác, Aranka György, Kovachich Márton György törekvéseinek hamvában holtuk ellenére is volt értelme. Ezek is hozzájárulhattak ti. a központi jelentőségűvé lett Verein für siebenbürgische Landeskunde születéséhez 1840-ben, s még inkább az 1841-ben kezdeményezett Erdélyi Nemzeti Múzeum valamivel későbbi beindulásához.

Azzal, hogy a Batthyány Ignác közelében működő Szeredai Antal történész prépost 1790-ben és 1791-ben nyomtatásban adott ki az erdélyi püspökökre majd a káptalanra vonatkozó [95] okmánytárat, megtörtént az első kísérlet az okirathagyaték nyomtatásban való közzétételére (ismeretes persze, hogy abszolút első a VárReg. 1550-es kiadása volt). Érthető viszont, hogy legérdemesebbnek e téren Fejér Györgyöt mondja, aki a kéziratos forrásgyűjtés középkori eredményeinek nyomtatásban való közzétételét 1825-ben kezdte el, s 1844-ig 42 kötetig jutott (19—22).Továbbra is csak körültekintéssel használhatók fel a forráskiadás hozzánk már közelebb álló nagyjainak, Jakab Eleknek, Szabó Károlynak, Teleki Józsefnek, Szilágyi Sándornak már jóval korszerűbb módszerekkel megjelentetett anyagai. Egyébként az ő fáradozásaikkal is kapcsolatban van a ma is rendszeres forrásközlő fórum, az 1856-ban indult Magyar Történelmi Tár és az 1878-ban indult Történelmi Tár. A további eredmények címszerűen a következők: 1872-től: Székely Oklevéltár (Új folyam-a 1983-ban indult), 1860—1874: Wenzel Gusztáv, Árpádkori új okmánytár, 1878—1920: Anjou-kori okmánytár, 1865—1891: Hazai okmánytár, 1879: Hazai oklevéltár. A háború utánra átnyúló munkálatok végzői a bécsi Institut végzettjei: Barabás Samu és Veress Endre. S nem maradhat említetlenül Varjú Elemér és Iványi Béla.

A lényegében két évszázada folyó publikációs tevékenység önmagában is minőségi elvárásokat indukált, amelyek viszont a korábban már megjelentetett források ismételt közzétételének szükségessé válásához vezettek (a forráskiadás nyelvtudományi vonatkozású kérdéseihez l. Papp Lajos, A magyar nyelvemlékkiadás szemléleti változásai: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerk. Kiss Jenő és Szűts László. Bp., 1991. 509—15).

A XIX. században Gheorghe Sincai tevékenységével elindult román kutatást Jakó így értékeli: „nem ismeretlen, új adatok feltárásában van tudománytörténeti szerepe, hanem az eddig feltárt okleveles anyagnak a román történetírásba való közvetítésében.” Később azonban már „a két román fejedelemség és Erdély közti kapcsolatok adatolásával, valamint a szász városok levéltáraiban fennmaradt cirill betűs ószláv és román nyelvű iratanyag közzétételével hézagpótló feladatot látott el” (26). Noha a román kutatók „1918-at követően sem országban, hanem — miként korábban — etnikumban” gondolkodtak (27). 1945 után indult forráskiadvány-sorozatuk azonban „egyre gondosabban szerkesztett kötetei komoly nyereséget jelentenek az erdélyi medievisztikának is, jóllehet a közölt oklevelek tekintélyes része nem a történeti értelemben vett Erdélyre, hanem a magyarországi ún. Részekre vonatkozik. A vállalkozás anyaggyűjtése a kiadott okleveleket illetően teljesnek minősíthető, de ugyanez nem állítható az eddig közöletlenekkel kapcsolatosan” (27).

    4. A mutatók. — Az EO 1. tekintélyes adattömegéről igen gyorsan megszerezhető és igen sokrétű tájékoztatást nyújtanak a KmJkv.-belivel azonos elveknek megfelelően szerkesztett mutatói. Ezek: a MOL-ban őrzött források DL és DF (Diplomatikai Levéltár, illetőleg Diplomatikai Fényképgyűjtemény) számainak mutatói, Név- és tárgymutató (szemben például az Anjou-kori oklevéltár csak névmutatót, tárgymutatót nem hozó köteteivel). Készítőjük joggal írhatta: e munkának a „mutató nem egyszerű járuléka, hanem alapvető fontosságú része, hiszen ez teszi a kiadványt a teljes forrásanyag minden információját feltáró segédeszközzé. Az 1301 utáni kötetek indexei tehát a még közöletlenül maradó levéltári anyag mutatójául is használhatók lesznek” (32). Igen nagy segítséget jelent az is, hogy az EO. mutatója a KmJkv. mutatóihoz hasonlóan a nevek írásváltozatain kívül felsorolja a helynevek jelölte településhez rendelendő hivatalok, hivatalviselők nevét, a lakosok nevét, földrajzi neveket és szükség esetén egyéb tudnivalókat is. Kiemelten hasznos a gyors tájékozódást különösen is jól szolgáló, befelé is továbbtagolódó oklevél tétel. Megtalálható ebben ugyanis az először e kötetben közölt okmányok felsorolása, a különböző jellegű (olykor csak hivatkozott) források jelzőszámainak sora, az iratok hitelesség (gyanús hitelességű, hamisított) szerint, kibocsátók szerint elkülöníthető csoportjainak jegyzéke [alországbírói, alvajdai, hiteleshelyi, ifjabb királyi, keresztes lovagrendi, királyi, királynéi, kolostori, legátusi (szentszéki), magán, pápai, püspöki, vajdai]. A gyors tájékoztatást ugyancsak maradéktalanul megvalósító tétel a pecsét is (alegységei: alvajdai, arany, befüggesztett (rányomott), érseki, függő, hiteleshelyi, keresztes lovagoké, királyi, (...) városi). [96]

    5. A térképek. — A Jakó rajzolta térképek egyik fő értéke feltüntetett információinak magából az okmánytárból való adatolhatósága. Ehhez több szempontból is hasonlóak ugyan Györffynek Az Árpád-kori Magyarország történelmi földrajza megjelent köteteiben található térképei, csakhogy azok — a legtermészetesebb módon — külön-külön megyetérképek. Az EO. I. Erdély (1023—1301) feliratú (az elpusztult településeket is feltüntető) térképe viszont országrésznyi területre vetíti ki az adatokat. Ráadásul méreteinek, a kötetből kivehető voltának köszönhetően: úgy, amint van, akár az oktatásban is nehézség nélkül használható fel.

    6. Az elmúlt évtizedek főként Kelet-Közép-Európa élet- és munkakörülményeiben valamennyire is tájékozottak számára biztosan nem kell magyarázgatni, hogy Jakó Zsigmond ezúttal sem „csupán” szakmai alapművel ajándékozta meg a tudományosságot, hanem „kézzel fogható” bizonyítékát adta szakmán túli/fölötti értékek létfontosságú voltának is. Az EO. I. meggyőzően tanúskodik ti. arról is, hogy a humaniórákban mindegyre tapasztalható hígulás ellenére is önáltatás azt képzelnünk, hogy valóban nagy eredmények születéséhez — legalábbis mifelénk — valaha is elegendő lészen a szigorúan „szakmai” feltételek „megteremtése”. A valóban nagy művek „szakma előtti” tényezőiről és szakmán is túlmutató értékeiről Jakó különben nemcsak „közvetve”, de néhányszor szavasítottan is megnyilatkozott már. 1981-ben például épp azt a tudóstársat köszöntve, akivel az emberi és szakmai „méltóságsorban” is immár örökre egymás rangtársai maradnak. Értelmező és díszítő jelzők, halmozó mellérendelések nélküli egyszerűséggel, ám történészhez illően a mindenkori utókornak is meghagyva írta a 75 éves Szabó T. Attilát üdvözlő cikkében [A Hét XII/3. (1981. január 16.): 5]: „Rendkívüli vállalkozáshoz mindig rendkívüli magatartás kellett.” S ezzel is szoros összefüggésben: „a tudós attól válik tudóssá, ahogyan dolgozik...”

¹ A kötetben szereplő források közül több is tartalmaz hivatkozásokat a két első pusztulás eseményeire. Ehhez l. a Név- és tárgymutató megfelelő tételeiben feltüntetett helyeket. A szászoktól elszenvedettek a tárgyai István kalocsai érsek 1277. május 30-án Budán kelt jelentésének, amelyben többek között ezeket írja XXI. János pápának: „kathedralem expugnavit et ea optenta seu occupata dispersis sanctuariis et reliquiis in plateis, calices, libros, cruces, vasa, sigilla capituli, indumenta sacerdotalia et omnia ornamenta ipsius ecclesie, proh dolor, in usus suorum inmundissimorum distribuit sociorum et feritate demum usus tartarica ipsam combussit, octo canonicos, quattuor archidiaconos et alios quamplures sacerdotes ac clericos de choro et circa duo millia Vngarorum utriusque sexus, qui causa defensionis in gremium ecclesie confugerant, in ipsa ecclesia flamme incendio concremavit” (351. sz.).