I. Bevezetés. — Nyilvánvalóan sokféle (pl. földrajzi, gazdasági, kulturális, történelmi) oka lehet annak, hogy Nyugat-Európában két olyan kisebb államalakulat is létrejött, amelynek több, egymással egyenrangú hivatalos nyelve van. Az egyik ilyen kis ország Luxemburg, amelynek nyelvi-nyelvjárási helyzetével már korábban foglalkoztam (vö. MNy. 1995: 211—6), a másik pedig Svájc, amelynek többnyelvűségét és nyelvjárásait — főképpen a témakörbe tartozó szakirodalomból — 1998 októberében (egy tanulmányutam során) ismertem meg közelebbről.

Svájc többnyelvűségéből adódóan az ottani nyelvek és nyelvjárások egymáshoz való viszonyának az áttekintése, illetőleg a szomszédos országok hivatalos nyelvéhez és nyelvjárásaihoz való kapcsolódásának a megismerése még hosszabb ideig tartó ott-tartózkodással sem könnyű feladat. Különösen nehéz a svájci német nyelv helyét, szerepét és főleg a viszonyát meghatározni, körülhatárolni a német irodalmi nyelvvel és a határon túli (németországi és ausztriai német, illetőleg [109] a délkelet-franciaországi német) nyelvjárásokkal szemben. Meglehetősen szövevényes továbbá a svájci német országon belüli kisebb-nagyobb területi egységeinek (nyelvjárásainak) és regionális köznyelvi változatainak az egymástól való elkülönítése, mégpedig annak ellenére, hogy a svájci dialektológiában az egyes tájszólások és regionális köznyelvek megkülönböztetésének, kisebb egységekre való tagolásának viszonylag régi hagyományai és eredményei vannak. Így például a berni német (Berndeutsche) és a zürichi német (Zürichdeutsche) között is különbséget szoktak tenni; ezen regionális nyelvváltozatok néhány sajátosságára l. pl.: Rudolf Trüb, Varietäten des zürichdeutschen Wortschatzes. In: Festgabe für Peter Dalcher. Zürich, 1987. 25—31; Paul Zinsli, Berndeutsche Mundart. (Berner Staatsbuch, 1957.); stb. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Svájc egyes vidékein a német mellett a francia, az olasz és a rétoromán nyelvek és nyelvjárásaik egyaránt fontos szerepet töltenek be, s mindegyiknek különböző nyelvhasználati körülményei (lehetőségei és gondjai) vannak, kétségtelennek látszik, hogy Svájc többnyelvűségében (nyelveinek és azok nyelvjárásainak bonyolult viszonylataiban) korántsem könnyű eligazodni. Mindezek ellenére arra gondoltam, hogy elsősorban a svájci nyelvekkel és nyelvjárásokkal foglalkozó szakirodalom — főképpen egy Svájc négynyelvűségét részletesen tárgyaló tanulmánykötet (Robert Schläpfer szerk., Die viersprachige Schweiz. Zürich, 1982.) — alapján, kisebb részben pedig Svájcban szerzett tapasztalataimat is felhasználva, vázlatos képet nyújtok Svájc sajátos nyelvi-nyelvjárási helyzetéről. Abban, hogy tanulmányutam során a témakörbe tartozó legfontosabb szakirodalomhoz már érkezésem napjától kezdve hozzájuthattam, és a kollégákkal folytatott beszélgetésekből pedig közvetett ismereteket is szerezhettem Svájc többnyelvűségével kapcsolatos kérdésekben, elsősorban Peter Ott, a Schweizerdeutsches Wörterbuch vezetője volt segítségemre. Szívességéért ezúton is köszönetet mondok.

    II. Svájc többnyelvűségének kialakulása. — Svájc többnyelvűsége történelmi múltjában gyökerezik, s igen régi időkre nyúlik vissza. A svájci nyelvtudományban — tudtommal — Walter Haas foglalta össze a legrészletesebben ezt a kérdést, melyet a továbbiakban az ő kutatásai nyomán tekintek át (vö. W. Haas, Sprachgeschichtliche Grundlagen [= SpGr.]. In: Schläpfer szerk. 1982. 21—70).

Svájc területén már az időszámítás előtti első évezredben volt település. Az ország történetében fontos szerepet játszottak a kelták, akiknek a terjeszkedése már az időszámítás előtti évszázadokban igen nagymérvű volt, s akik még Rómát is meghódították. Ebben az időben Felső-Itáliát is ők lakták, és egyes törzseik ekkortájt vették birtokukba a mai Svájc déli részét, Wallis területét, ahová az ország történetének első írásos nyomai is vezetnek. Az etimológiai kutatások szerint a Sitten településnév a seduner kelta törzs emlékét őrzi, és ugyancsak kelta eredetre vall a Jura hegység neve, s valószínűleg az Eiger és a Tödi hegy elnevezése is, valamint Solothurn város neve, amely a Salodurum korábbi hangalakra vezethető vissza, s amelynek utótagjában a ’kapu’ jelentésű kelta durum szó rejlik (l. részletesebben Haas, SpGr. 34—6).

A kelta törzsek terjeszkedését végül is a rómaiaknak sikerült megtörni, s így Svájc kelták lakta vidékei szintén római uralom alá kerültek. Egyes területeken a rómaiak által Lepontii-nek (németül Lepontier-nek) nevezett népcsoport lakott, amelynek népneve pl. a Lepontini-Alpok földrajzi névben mindmáig megmaradt, Svájc más tájegységein pedig a talán etruszk vagy illír eredetű raet (németül Räter) néven ismert törzs települt le, s amely mint népnév a Räti-Alpok elnevezésben őrződött meg napjainkig (l. részletesebben Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1980. 378, 539). A raet néprészlegről kapta a nevét a lakóhelyük is, a Raetia (németül Rätien) néven ismert ókori provincia, amely egyébként a rómaiak korában jóval nagyobb volt, mint a mai Graubünden kanton, ahol a rétoromán nyelvet beszélő népesség jelentős része mindmáig él. — Svájc latin megnevezése, mint eléggé köztudott, Helvécia. Ezért érdekességként említem meg, mégpedig szintén W. Haas idézett tanulmánya alapján, hogy Julius Caesartól származik az a híradás, [110] amely szerint helvét-nek nevezte magát az a népesség, amely akkoriban Svájc középső területe és a Boden-tó között élt.

Az ókori kelták nyelvéről egyébként rendkívül nehéz képet alkotni, mégpedig egyrészt azért, mert kelta nyelvű írás alig maradt fenn, másrészt amiatt is, hogy amikor a kelták római uralom alá kerültek, akkoriban már latinul írtak, saját beszélt nyelvüket pedig elhagyták. (A kelta nyelvnek mint szubsztrátumnak a maradványai azért nyomokban napjainkig megőrződtek.) Ez történt a mai Svájc területén élt kelta törzsekkel is, melyek a több mint négy évszázados római uralom idején a latin nyelv és kultúra hatása alá kerültek, s így végbement a nyelvcseréjük. Ez a nyelvváltás olyan nagymértékű volt, hogy már az V. század vége felé a kelták túlnyomó többségének nyelve a latin (természetesen a vulgáris latin) lett. Így sikerült a rómaiaknak — legalábbis két-három évszázadig — Svájcot lényegében egynyelvű országgá tenni. Ez a romanizálódott népesség került hamarosan szembe azokkal a hódítókkal, akik valamilyen germán nyelvet beszéltek, s akik a későbbiekben is helyben maradt újlatin népcsoportokkal együtt Svájc nyelvi arculatát napjainkig meghatározták.

A római császárság korának egyik fő törekvése az volt, hogy a birodalom határait megvédje azoktól a barbár népektől, akik a Rajnától keletre, a Dunától pedig északra éltek, s akiket a rómaiak germánoknak neveztek. A szóban forgó germán néprészlegek törzsszövetségben egyesültek, s magukat alemann elnevezéssel illették. A rómaiak a határok mentén hatalmas erődítményeket építettek, és jó ideig sikeresen védték meg birodalmukat az alemann betörésektől. A germán törzsek hódítási kísérletei végül is oda vezettek, hogy a Helvéciához közeli Rajna menti területeket is birtokba vették, az ott lakó újlatin nyelvű népesség nagy része pedig nyugatra és Felső-Itáliába vándorolt.

Az első germán betelepülés svájci földre a burgund törzshöz kapcsolódik. A burgundok, noha urai lettek a meghódított területnek, egy idő után átvették újlatin alattvalóik nyelvét, saját nyelvük pedig mint szupersztrátum maradt fenn — nyomokban legalábbis — bizonyos földrajzi nevekben (l. részletesebben Haas, SpGr. 45—6). — Az alemann népcsoportok a VI. század elejétől egyre nagyobb tömegekben lépték át a Rajna vonalát, s mind többen lettek Helvécia lakói. Végül is az alemann néprészlegek mintegy két évszázad alatt Svájc északi, északnyugati vidékét (Schaffhausentől Bern környékéig) teljes mértékben meghódították. A germanizálódás folyamata Svájc délebbi területein azonban még nagyon hosszú ideig eltartott. Ilyen fokozatos, lassú germanizálódás ment végbe például az alsó Rajna-völgyben és az Alpok azon vidékein, ahol rétoromán nyelvű közösségek éltek. Az alemann terjeszkedés utolsó állomása az Alpok déli lejtőinek környéke, az ún. német Wallis (n. Deutschwallis) lett, ahol a walser-nek nevezett népcsoport lakott. Paul Zinsli, a berni egyetem nyugalmazott professzora több tanulmányt és könyvet írt a walser népességről (pl. Südwalser Namengut. Die Orts- und Flurnamen der ennetbirgischen Walsersiedlungen in Piemont und in Bosco-Gurin. Bern, 1984.; Walser Volkstum in der Schweiz, in Vorarlberg, Liechtenstein und Piemont. Chur, 1986.; stb.). Azzal, hogy különböző germán néprészlegek (főképpen alemannok) az Alpok egyes vidékeit is meghódították, a később önálló állammá szerveződött Svájc többnyelvűsége lényegében véve már a kései középkorban kialakult. Hogy azóta kisebb-nagyobb változások is lejátszódtak, az természetes, hiszen az egyes népek, népcsoportok élete, gazdasági, politikai, természeti stb. körülményei és velük összefüggésben a mindennapi nyelvhasználata is szakadatlan változásnak volt és van kitéve napjainkban is.

    III. A négynyelvű Svájc

    1. Bevezető megjegyzések. — Svájc szövetségi alkotmánya már évtizedekkel ezelőtt megállapította, hogy az országban négy nemzeti nyelv van: a francia, a német, az olasz és a rétoromán, s ezeknek mindegyike — a rétoromán kivételével — hivatalos nyelvnek számít. Mivel Svájcban az utóbbi évtizedekben nagyobb mértékű érdeklődés tapasztalható egy-egy régió különféle (kulturális, nyelvi stb.) sajátosságai, régi hagyományai iránt, a regionális nyelvhasználat régóta meglévő szerepe még inkább megnőtt, mégpedig az országon belüli nyelvi érintkezésben és — a francia, a német és az olasz esetében — az államhatáron túli nyelvi kapcsolatokban is, hiszen [111] Svájc szóban forgó három hivatalos nyelvét a szomszédos országokban nagy létszámú, Európában vezető szerepet betöltő nemzeti közösségek beszélik.

Annak ellenére, hogy Svájcban az emberi jogok gyakorlásának régóta meglévő (írott és íratlan) szabályai, régi hagyományai vannak, az egyes országrészek (régiók, kantonok) között időnként mégis előfordultak olyan (többnyire kisebb) feszültségek, amelyek esetenként a lakosság mindennapi nyelvhasználatával kapcsolatosak. Ezeknek a súrlódásoknak az oka egyrészt a többnyelvűségben rejlik, másrészt pedig abban, hogy egy-egy nyelven belül a különböző változatok (a normatív szerepű regionális köznyelvek és a helyi nyelvjárások) között is kisebb-nagyobb fokú eltérések figyelhetők meg. A mindennapos nyelvi érintkezésben előforduló kommunikációs zavarok hátterében nemegyszer olyan okok is meghúzód(hat)nak, amelyekre az egyes néprészlegek történetében, nyelvének-nyelvjárásának kialakulásában lehet magyarázatot találni (vö. R. Schläpfer, Die Viersprachige Schweiz. Zürich, 1982. 13—4). Ezért is látszik célszerűnek, ha a továbbiakban — a különböző anyanyelvű lakosság számarányának sorrendjében — külön-külön fejezetben — tekintem át Svájc nyelveit és nyelvjárásait.

    2. A német nyelvű Svájc. — a) A svájci német nyelv és a nyelvjárások. — A múlt századi német dialektológiában jó ideig tartotta magát az a felfogás, hogy a régi germán törzsek letelepülési helyét a különböző nyelvjárások alapján viszonylag pontosan meg lehet állapítani. A Németországból elindult nyelvatlasz-munkálatok és a XIX. század végén az ezekből kibontakozó nyelvföldrajzi kutatások viszont nem igazolták azt a föltevést, hogy a századokon át megőrzött tájnyelvi különbségek az egykori germán törzsek közötti nyelvjárási eltérésekre vezethetők vissza. Ez a megállapítás jórészt a Svájcban beszélt tájszólásokra is érvényes, noha az ottani nyelvjárások különösen gazdagok különféle archaikus jelenségekben.

A svájci német nyelvet, amely beszélt és írott változatként helyileg normatív jellegűnek számít, összefoglaló elnevezéssel schwyzertüütsch-nek szokták emlegetni. Hutterer Miklós, a germán nyelvek kiváló szakértője, kutatója a svájci németet a következőképpen határozta meg: „A schwyzertüütsch (n. Schweizerdeutsch, a. Swiss), azaz svájci német nyelv tulajdonképpen a svájci német lakosság alemann nyelvjárásainak, ill. az ezekből kialakult regionális köznyelvnek a neve. Írásbeliséggel is rendelkezik, különösen a zürichi változata (Züüritüütsch), és a legtöbb svájci napilap állandóan közöl schwyzertüütsch nyelvű szövegeket. A II. világháború idején komoly mozgalom indult meg azzal a céllal, hogy az irodalmi német nyelv helyett ezt tegyék hivatalos államnyelvvé, de erre végül is mégsem került sor. Svájc, Ausztriához hasonlóan, magáévá tette az 1901. évi össznémet ortográfiai és grammatikai határozatokat, de a német irodalmi nyelv Svájcban számos helyi sajátosságot őrzött meg, ami éppen a schwyzertüütsch hatására vezethető vissza” (Hutterer, A germán nyelvek. Bp., 1986. 327).

A „schwyzertüütsch”-nek nevezett svájci német nyelv korántsem egységes, jó néhány, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő regionális köznyelvi változatra, illetőleg nyelvjárásra osztható föl. Maguk a svájciak általában kantonok szerint nevezik meg tájszólásukat, ugyanis — a korábbi kutatások szerint — a svájci német nyelvjárások hosszabb-rövidebb sávokban eléggé követik a különböző kantonok határait. Ez azzal függ össze, hogy német Svájc politikai határai — viszonylag szilárdan — már évszázadokkal ezelőtt kialakultak. Ugyanakkor régebb óta ismeretes, hogy bizonyos nyelvjárási jelenségek túllépik az egyes kantonok határait, vagy pedig bizonyos izoglosszák a kanton(ok)on belül húzódnak, s így kisebb nyelvjárási egységeket képeznek. Walter Haas a svájci német nyelvjárások jellegzetes vonásait elemezve azt állapította meg, hogy a vizsgált tájnyelvi sajátságok között egy sincs olyan, amely a svájci államhatárokat pontosan követné, és csupán német Svájc területén fordulna elő. Ezt a következőképpen fogalmazta meg: „...keine der für die Mundarteinteilung gewählten Merkmalgrenzen folgt genau der schweizerischen Staatsgrenze. Tatsächlich ist kein Mundartmerkmal auffindbar, das allein auf das Gebiet der Deutschschweiz [112] beschränkt wäre, dabei das gesamte Gebiet umfassen würde” (Haas, Die deutschsprachige Schweiz [= DSW.]. In: Schläpfer szerk. 75).

A svájci német nyelvjárások az irodalmi nyelvi némettől — más nyelvekhez hasonlóan — elsősorban hangtani szempontból térnek el, alaktani és főképpen mondattani téren kisebb különbségek vannak. A szókészletben viszont nemcsak a kisebb-nagyobb tájegységek között figyelhetők meg olykor jelentős eltérések, hanem bizonyos esetekben — jórészt településtörténeti okokból — még az egymással szomszédos nyelvjárások között is. A még befejezetlen „Svájci német szótár” mintegy százezer tájszót magában foglaló, nagy adatmennyisége abból adódik, hogy egy-egy fogalomra nemegyszer több tucatnyi elnevezés használatos. Így pl. a katicabogár megnevezésére 75 tájnyelvi lexémaváltozat fordul elő (vö. Haas, DSW. 98). — A svájci német nyelvjárásokban viszonylag nagy számban találhatók olyan sajátos lexémák, szókapcsolatok is, melyeknek a német irodalmi nyelvben nincs pontos megfelelőjük. Ezeknek a kifejezéseknek nagy része a mezőgazdaság, a kézművesség és a ház körüli foglalatosságok fogalomkörébe tartozik. Származásukat tekintve egy részük ógermán eredetű vagy pedig idegen nyelvekből bekerült jövevényszó. Az utóbbiak között több mint ezer évvel ezelőtti szókölcsönzések is előfordul(hat)nak (ilyen pl. ’a folyadék szállítására használt puttonyféle’ jelentésű, kelta eredetű Bränte lexéma), de vannak közöttük néhány évtizeddel ezelőtti jövevényszók is (ilyen pl. a francia népnyelvi közvetítéssel átvett ’futballozik’ jelentésű tschutte tájszó, amely az angol to shoot igére vezethető vissza). A sajátosan svájci német nyelvi lexémákat, szókapcsolatokat helvétizmusok-nak (n. Helvetismen) szokták nevezni, melyekre általában az jellemző, hogy a svájciak szóhasználatában szívósan tartják magukat a német irodalmi nyelv hatásával szemben is, mégpedig különösen akkor, ha nagyobb területen ismeretesek és a regionális változatokban is előfordulnak. Így például a svájci német nyelvjárásokban mintegy húsz tájszó használatos a ’domb, halom’ jelentésben, s közülük a legismertebb és legelterjedtebb Hňger lexémát a német irodalmi nyelvi Hügel szó sem tudta igazán visszaszorítani (az előzőekben említett tájszókra l. Haas, DSW. 100—1).

b) A svájci német nyelvjárások felosztása. — A Svájcban beszélt németet összefoglaló néven az alemann nyelvjáráscsoporthoz sorolják. Ez azzal magyarázható, amint már szó esett róla, hogy ezen a vidéken nagyszámú alemann népcsoport települt le, melynek nyelvjárásait elég nehéz egymástól elkülöníteni. Az alemann nyelvjárások határait különösen északon és keleten nehéz megvonni, hiszen mindkét irányban a Svájccal szomszédos országokban különféle alemann és más eredetű tájszólások vannak.

Az alemann nyelvjáráscsoportot általában két nagyobb egységre szokták felosztani: az északi és a déli nyelvjárástípusra. Az északi gyakran összefoglaló elnevezése az alsóalemann és a sváb tájszólásoknak, a déli pedig a felsőalemann és a walser nyelvjárás közös neveként használatos. Az alsóalemann nyelvjárás nyugati felét általában felső-rajnainak szokták nevezni (a svájci német nyelvjárások felosztására, elnevezéseire vö. Haas, DSW. 74—6).

Az alemann nyelvjáráscsoportot általában az egyik legarchaikusabb német tájszólásnak tartják, közülük is különösen a déli alemannt tekintik nagyon konzervatívnak. Az itteni (főként az alpesi területen lévő) nyelvjárásoknak a régies, archaikus jellege nyilvánvalóan összefügg az e tájszólást beszélő lakosság földrajzi helyzetével, az ország más vidékeitől való nagyfokú elzártságával. A nyelvjáráskutatók már régen fölismerték, hogy az Alpok vidéki népesség (főképpen a hegyi pásztorok) körében egyrészt igen nagy számú nyelvi reliktumot lehet összegyűjteni, másrészt föl lehet jegyezni olyan neologizmusokat is, amelyek a német nyelvterület más tájegységein nemigen fordulnak elő. A déli alemann nyelvjárások jó néhány (elsősorban hangtani és szókészleti) sajátsága a környező újlatin (főképpen a rétoromán) tájszólások több évszázados hatásával magyarázható.

A svájci dialektológiában hosszú ideig az a nézet uralkodott, hogy német Svájcnak elsősorban az északi és déli területei között ragadhatók meg markáns tájnyelvi eltérések, s csak az utóbbi évtizedekben végzett kutatások derítettek fényt arra, hogy a nyugati és keleti tájszólások is több sajátságban különböznek egymástól (l. részletesebben: Rudolf Hotzenköcherle, Zur Raumstruktur [113] des Schweizerdeutschen: Zeitschrift für Mundartforschung. 1961: 217—21; Haas, DSW. 77—84). — A nyugati és keleti nyelvjárások közötti jelenséghatárok nagyjából Grimseltől Brünigen és Napfon át az Aare és a Reuß alsó folyásának vidékéig húzódnak. Aligha véletlen, hogy éppen az ottani izoglosszák mentén a lakosság anyagi és szellemi kultúrájában is jól megragadható különbségek rajzolódnak ki, amelyek Nyugat-Svájcnak ezen a tájegységén még a nyelvi-nyelvjárási eltéréseknél is markánsabb határt képeznek. Walter Haas mindezt a következőképpen fejtette ki: „Hier endet das westliche Gebiet, wo die »Weihnachtsbescherung« an Neujahr stattfand und das Weihnachtskind, nicht das Christkind, die Gaben bringt; hier stößt westliche Fasnachtabstinenz auf östliche Fasnachtbegeisterung; bis hierher jaßt man mit französischen Karten; bis hierher gebrauchte man den Viehkummet, während die Kühe im Osten unter dem Halsjoch gingen, usw., usw. Es scheint, daß die Brünig—Napf—Reuß-Linie die einzige wirklich einschneidende Kulturgrenze der Schweiz sei, viel bedeutender als die Sprachgrenze, da die »westlichen« Bräuche allesamt sowohl für die französische wie für die deutsche Westschweiz gelten” (Haas, DSW. 83).

c) Az irodalmi német nyelv és a nyelvjárások használata. — A beszélt és az írott normatív nyelvváltozatok előretörésével és ennek következtében a nyelvjárások fokozatos háttérbe szorulásával — időben és lefolyásában országonként, nyelvenként egymástól eltérően — a modern nyelvek életében előbb-utóbb előtérbe kerül(t) a sztenderd és a nyelvjárások használatának kérdésköre, a mindennapi nyelvi érintkezésben betöltött szerepének a változása.

Ami német Svájcban az irodalmi német nyelv (a sztenderd) és a helyi nyelvjárás(ok) használatát, kapcsolatát illeti, ez a probléma csak az 1830-as évektől kezdve merült föl, mégpedig annak következtében, hogy akkoriban vezették be az általános tankötelezettséget. Korábban és még a múlt században is jó ideig a nyelvjárásias beszéd uralkodott, hiszen beszélt nyelvi változatként még az ún. felsőbb rétegek képviselői sem az irodalmi németet használták. A Svájcba került idegenek nemegyszer meglepődve tapasztalták ezt a jelenséget, amint ezt 1791-ben egy dán utazó föl is jegyezte: „A (svájci) német nyelvjárás annyira kellemetlenül egyformán hangzik, annyira nehéz még a született németnek is megérteni, és (Svájcban) oly mértékben az általános egyenlőség és a republikánus büszkeség következményének tekintik, hogy a kormányzati köröktől a legalsóbb néprétegekig mindenki ezt a nyelvet beszéli” (Haas, DSW. 102; saját fordítás).

Svájcban nagyjából a múlt század végéig az volt jellemző, hogy írásos formában az irodalmi német nyelv szolgált mintául, beszélt nyelvi változatként viszont a nyelvjárásoknak volt meghatározó szerepe. A „tiszta” nyelvjárás eszménye leginkább a Svájci Tájszótár (Schweizerisches Idiotikon) 1862-ben indult munkálataival körvonalazódott, amikor a szótár megalapítói, kezdeményezői a tájnyelvi szókincs visszaszorulásáról, a „tiszta” nyelvjárás értékeinek pusztulásáról és a tájszók összegyűjtésének, megmentésének fontosságáról beszéltek. Véleményük szerint a sztenderd német mellett a helyi nyelvjárások ismerete és használata is rendkívül fontos. Erre az időre tehető a különféle nyelvjárás(ok)ban íródott (tájnyelvies) szépirodalom felvirágzása. Ez is erősítette azt a felfogást, hogy a nyelvjárásias beszéd és a sztenderd német egyenrangúak, mindegyiknek jelentős szerepe van a mindennapi nyelvhasználatban.

Századunk első évtizedeiben (különösen a nagyobb városokban) a nyelvjárásiasság a mindennapi érintkezésben kezdett visszaszorulni, mégpedig elsősorban amiatt, hogy akkoriban — főleg a különféle hivatalokban — több német került vezető beosztásba (vö. Haas, DSW. 106). A húszas évektől viszont ez a helyzet megváltozott, és az lett ismét jellemző, hogy a szóbeli érintkezésben a nyelvjárás, írott nyelvként pedig az irodalmi német volt használatos. A nyelvjárások helyzete nagyrészt azóta sem igen módosult, beszélt nyelvi változatként ugyanis a svájci német tájszólások megközelítőleg sem kerültek annyira háttérbe, mint például nálunk Magyarországon vagy más, hozzánk hasonlóan (lényegében véve) egynyelvű országban. Svájcban még napjainkban is szerepet kaphat a nyelvjárásias beszéd, akár politikai vitafórumon, közéleti összejöveteleken, egyházi szertartásokon, sőt még a rádió- és televízióműsorok egy része is tájnyelvies formában hangzik el. A svájci német tájszólások szerepét, helyzetét megerősítette a nyelvjárásban írott szépirodalom [114] időnkénti felvirágzása, amely — különböző okokból — századunkban három hullámban is (legutóbb az 1960-as években) nagyobb lendületet kapott. Ami a tájszólások helyét és szerepét illeti, német Svájcban a nyelvjárásias beszédet ma sem tekintik kerülendő formának, a műveletlenség jelének, s így a mindennapi beszédhelyzetekben még napjainkban is gyakori nyelvváltozatként fordulhat elő bármelyik helyi nyelvjárás.

    3. A francia nyelvű Svájc. — Svájc francia nyelvű területére — a három másik nyelvtől eltérően — az jellemző, hogy a helyi tájnyelvi hagyományok őrzését az ott élő lakosság általában nem tartotta igazán fontosnak. Ebben nyilvánvalóan az a körülmény játsz(hat)ott közre, hogy a francia irodalmi nyelv nagyon régóta mintának, követendő példának számított. Ez a felfogás pedig azzal a következménnyel járt, hogy az Î le-de-France-i nyelvjárásból kialakult irodalmi nyelv, a párizsi nyelvi eszmény jegyében kerülendőnek, helytelennek tartották a helyi tájnyelvies formák használatát. Úgy vélem, célszerű és tanulságos minderről egy svájci kutató véleményét idézni: „Nirgendwo in der gesamten Romania hat man eine so negative Allgemeinbezeichnung für Mundarten geprägt wie im französischen Sprachraum: Das Wort patois, eine Ableitung von patte ’Pfote’, symbolisiert das Verhalten des täppischen, ungelenken Bauern und damit, was für die französische Ideologie bezeichnend ist, seiner Sprache. ... Historisch hat sich die negative Bewertung der Dialekte in Frankreich zunächst aus ihrer Stellung als Provinzsprache ergeben. Das Prestige, das die Sprache von Paris und der umliegenden Î le-de-France über sämtliche anderen nordfranzösischen Sprachformen stellt, ist schon seit dem 12. Jahrhundert belegt, denn dort, im ältesten Gebiet der Krondomäne, lag das erste politische Zentrum der französischen Monarchie. Dazu kommt in den folgenden Jahrhunderten eine langsame, bis zur Exklusivität getriebene Verengung der Pariser Norm: Der mündliche Sprachgebrauch des Hofes wurde zum einzig gültigen Vorbild” (Pierre Knecht, Die französischsprachige Schweiz. In: Schläpfer szerk. 1982. 179—80).

A fentiekkel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a nyugat-svájci francia nyelvjárások háttérbe szorulása természetesen spontán folyamat volt, nem pedig valamiféle szigorú előírások, különféle szabályozások révén ment végbe. Mindenképpen figyelmet érdemel az a tény, hogy a francia nyelvű lakosság olyan kantonokban él, amelyek csak a XIX. század elején lettek a Svájci Államszövetség tagjai. Francia Svájc (die welsche Schweiz) vezető rétegeire pedig általában jellemző volt, hogy mindenféle nyelvjárásias beszédet lenéztek, és német nyelvű kantonokkal való szembenállásukat a francia irodalmi nyelv és általában a francia kultúra iránti vonzódással, elkötelezettséggel fejezték ki. Ugyanakkor az ottani lakosság egy részében mindig élt tájnyelvének szeretete, és időnként erőteljesebben is megfogalmazódott a saját nyelvjárás megőrzésének, továbbhagyományozásának gondolata. Pierre Knecht megemlíti a már idézett tanulmányában, hogy például 1857-ben Neuenburg kantonban egy olyan egyesületet szerveztek, amelynek tagjai a kihalóban lévő nyelvjárások megmentését tűzték ki célul, néhány évtizeddel ezelőtt pedig egy színjátszó csoport járta be Fribourg és Jura kantonok településeit egy olyan színdarabbal, amelynek a bemutatása a helyi tájszólások megőrzését, védelmét szolgálta.

Ami a Nyugat-Svájcban található nyelvjárásokat illeti, nagyobb részük (pl. a Wallis kantonbeli, a Fribourg, Genf, Neuenburg és a Waadt környéki tájszólás) nagyfokú rokonságot mutat a franciaországi frankoprovancal nyelvjárással, melyet például Lyon vidékén beszélnek. A Jura kantonbeli tájszólások viszont, melyek nagyjából a Neuchatel—Solothurn városok vonalától észak-északnyugatra esnek, a francia dialektológiában hagyományosan északfranciának nevezett nyelvjárásterülethez sorolhatók. Mivel a francia irodalmi nyelv presztízse több évszázad óta Nyugat-Svájcban igen nagy, az ottani nyelvjárások visszaszorulása, pusztulása is régi keletű. Egyes becslések szerint talán egy-két százalékot tesz ki azoknak a száma — főképpen az idősebb nemzedék körében —, akik őrzik és az egymás közötti érintkezésben még beszélik eredeti francia tájszólásukat. Egy, a svájci nyelvatlaszhoz kapcsolódó, 1966-ban végzett kérdőíves gyűjtés során, amint ezt [115] Pierre Knecht említi tanulmányában (i. m. 178), arra az eredményre jutottak a munkálatban részt vevő kutatók, hogy a hagyományos nyelvjárást leginkább a többségében katolikus Wallis, Fribourg és Jura kantonokban őrzik. Ezzel szemben a református többségű kantonokban (pl. Bern, Genf és Neuenburg környékén) egykor beszélt francia tájszólások szinte teljesen kipusztultak. Aki ezekről a hajdan volt nyugat-svájci és természetesen a többi francia nyelvjárás különféle sajátosságairól szeretne tájékozódni, haszonnal forgathatja azt a több kötetes, igen gazdag anyaggyűjtésen alapuló kiadványt, amely „Glossaire des patois de la Suisse romande” címmel jelent meg századunk elejéig.

    4. Az olasz nyelvű Svájc. — A Locarno és Lugano környékén elterjedt olasz nyelv, noha sokkal kevesebben beszélik, mint a németet és a franciát, a dél-svájci kisebbség életében fontos szerepet tölt be. Olasz nyelvű lakosság elsősorban Tessin kantonban és Graubünden déli részén él, mégpedig az 1980-as népszámlálási adatok szerint megközelítőleg háromszázezres létszámban. A Tessin kantonbeliek nagy része városi közösségeket alkot, s részben ez a körülmény, részben pedig a sok ide látogató turista és az utóbbi időben egyre nagyobb számban (főleg Olaszországból) betelepülők nyelvileg és kulturálisan is hatással vannak a törzsökös helyi lakosságra. A negatív tendenciákat (pl. a helyi nyelvi és kulturális hagyományok visszaszorulását) némiképpen ellensúlyozza az a körülmény, hogy Olaszországgal egyre intenzívebb kapcsolatok alakulnak ki, valamint az is, hogy Tessin kantonnak két saját rádióprogramja és egy önálló televíziós műsora is van (l. részletesebben Ottavio Lurati, Die sprachliche Situation der Südschweiz. In: Schläpfer szerk. 1982. 211—5).

A nyelvhasználati formák tekintetében az olasz nyelv Tessin kantonban irodalmi nyelvként, regionális köznyelvként és nyelvjárási változatként egyaránt előfordul, s hogy mikor melyik használatos, azt különféle tényezők határozzák meg. Nagyban függ például a beszélő szociális körülményeitől (foglalkozásától, iskolai végzettségétől stb.), de a nyelvi szituáció is szerepet játszhat abban, hogy éppen melyik nyelvváltozat kerül előtérbe. Mivel az ottani lakosság mintegy négyötöd részének a nyelvjárás az anyanyelve, ezért az jellemző, hogy az idősebb nemzedék és a vidéken (a városoktól távolabb) lakók többsége még nyelvjárásban beszél.

Részben a Tessin kantonbeli lakossághoz viszonyítva, részben pedig saját kantonján belül is nagyon eltérő körülmények között él Graubünden olasz anyanyelvű népessége, amelynek általában rosszabb gazdasági és kulturális lehetőségei vannak. Más a nyelvi helyzet is Graubünden kanton olasz nyelvű térségeiben, ugyanis a német nyelv itt fontosabb szerepet tölt be, mint Tessinben. Aki például valamilyen szakmát szeretne tanulni, annak távoli városokba (pl. Churba) kell mennie, és ott németül kell folytatnia tanulmányait.

A dél-svájci olasz tájszólások a lombardiai nyelvjárásterülethez sorolhatók, ez utóbbi pedig a piemonti és a ligur nyelvjárásokkal együttesen az ún. gallo-itáliai nyelvjáráscsoportot alkotja. Maguk a Tessin kantonbeli nyelvjárások is igen tarka képet mutatnak, ugyanis számtalan tessini tájszólás alakult ki, mégpedig elsősorban földrajzi okok miatt. Dél-Svájcnak ez a területe ugyanis földrajzilag rendkívül tagolt, az egyes vidékek, völgyek lakossága között nemigen jöttek létre kapcsolatok, s így egységes nyelvjárásuk sem alakulhatott ki. Hasonló a helyzet Graubünden olasz nyelvű (déli) vidékein is. Az itteni nyelvjárások közül a legmarkánsabban a bergell és a puslavi különíthető el egymástól. A bergellt — történelmi és földrajzi okokból — a lombardiai és a szomszédos rétoromán nyelvjárás egymásra hatása alakította ki, a puslavi tájszólás pedig archaikus jelenségeivel, sajátos szókészleti eltéréseivel hívta föl a kutatók figyelmét magára. A dél-svájci nyelvjárások helyzetét Ottavio Lurati a következőképpen jellemezte: „Die Stellung der Mundarten in der Südschweiz eine ganz andere als in der französischen und in der deutschen Schweiz. Im Gegensatz zur französischen Schweiz haben die Mundarten in Italien und in der Südschweiz eine starke Lebenskraft bewahrt. Sie haben aber — im Gegensatz zur Deutschschweiz — nie ein hohes Ansehen genossen” (Lurati i. m. 237). [116]

    5. A rétoromán nyelv helyzete Svájcban. — A rétoromán nyelv megítélése — több okból is — eltér a francia, német és olasz nyelvétől, ugyanis mai helyzetének kialakulásában fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy a rétorománt beszélő lakosság hosszú évszázadok óta nem egyetlen, jól körülhatárolható területen él, hanem kisebb-nagyobb tömbökben meglehetősen szétszórtan. Ennek egyik következményeként — hozzászámítva egyes csoportjainak földrajzi okok miatti elzártságát, nehezen megközelíthetőségét — viszonylag sok helyi nyelvjárása keletkezett, s közülük egyikből sem alakult ki olyan nyelvváltozat, amely irodalmi nyelvi rangra emelkedett volna. Minden bizonnyal ezzel is összefügg az a terminológiai bizonytalanság és tarkaság, amely a rétoromán néprészlegnek és nyelvének a megnevezésében — a mindennapi nyelvhasználatban és a szakirodalomban egyaránt — tapasztalható. E népcsoportot és nyelvét ugyanis román-nak (n. romanisch), rétoromán-nak (n. rätoromanisch) és ladin-nak (n. ladinisch) egyaránt nevezik, ezek a lexémák tehát rokon értelmű szavakként használatosak, de van, aki e megnevezésekkel a rétoromán más-más területi változatát jelöli meg. Florentin Lutz például úgy vélekedik, hogy a rétoromán és a ladin szakkifejezések olyan szinonimák, amelyek összefoglaló néven a Graubünden kantonban beszélt bündnerromant (n. Bündnerromanisch), az olaszországi Trentotól északkeletre eső dolomit (n. Dolomitisch) vagy más megjelöléssel dolomitladin (n. Dolomitenladinisch) tájszólásokat és az Udine környéki Friaul tartományban használt friauli (n. Friaulisch) nyelvjárást foglalják magukban. Ezeknek mindegyike kisebb tájszólásokra osztható (a rétoromán nyelv helyzetére, a különféle nyelvjárások megnevezésére l. részletesebben Florentin Lutz—Jachen C. Arquint, Die rätoromanische Schweiz. In: Schläffer szerk. 1982. 255—6). Hogy mennyire nehéz eligazodni a különféle rétoromán nyelvjárásokban, arra elég csupán azt megemlíteni, hogy például az olasz dialektológusok közül néhányan a friaulit nem is rétoromán, hanem olasz nyelvjárásnak vélik, sőt van, aki a friaulit önálló nyelvnek tekinti (a friauli nyelvjárásokra vö. Giovanni Frau, I dialetti del Friuli. Udine, 1984.).

A normatív irodalmi nyelv hiányával magyarázható, hogy a rétoromán használata részleges: a lakosság mindennapi érintkezésében ugyanis csupán mint beszélt nyelvi változat tudja (némileg korlátozott) szerepét betölteni. A rétorománok általában jól megértik egymást még akkor is, ha más-más az anyanyelvjárásuk. Ha a beszélgetés témájától függően mégis előfordul, hogy közvetítő nyelvre van szükségük, akkor a zavartalan kommunikáció érdekében leggyakrabban a németet (többnyire annak egyik helyi nyelvjárását) választják.

A rétorománok számára — különösen az utóbbi évtizedekben — rendkívül nehéznek látszik (hosszú távon legalábbis) az anyanyelv megtartása. Kisebb rétoromán néprészlegek Graubündenben és Vorarlbergben például már a XV—XVI. században nyelvcserén estek át, mégpedig oly módon, hogy a felső Rhone-völgyi Wallisból kiindult vándorlási hullám révén walseri nyelvjárást beszélő lakosság települt például Graubünden és Vorarlberg vidékére, s az ő tájszólásukat vették át mintegy két évszázad alatt az ottani rétoromán közösségek; vö.: Karl Bohnenberger, Die Mundart der deutschen Walliser im Heimattal und in den Außenorten. Frauenfeld, 1913. 46; Peter Wiesinger, Deutsche Dialektgebiete außerhalb des deutschen Sprachgebiets: Mittel-, Südost- und Osteuropa. (Dialektologie. Ein Handbuch zur deutschen und allgemeinen Dialektforschung. Herausgegeben von Werner Besch, Ulrich Knoop, Wolfgang Putschke, Herbert Ernst Wiegand. Zweiter Halbband. Walter de Gruyter, Berlin — New York, 1983. 902).

A rétorománok nyelvi helyzete, ami az anyanyelv megőrzésének lehetőségeit illeti, a középkortól napjainkig nem sokban változott. Ebben nyilvánvalóan nem jelentéktelen szerepet játszik az a körülmény is, hogy Svájc másik három nyelvétől eltérően a rétoromán mögött nem áll olyan erős, politikailag, gazdaságilag, kulturálisan és (nem utolsósorban) nyelvileg is önálló hátország, mint a francia, a német és az olasz esetében. A rétorománok körében ezért terjedt és terjed ma is a kétnyelvűség, amely azzal a veszéllyel jár, mint mindenütt a világon, hogy a több okból is gyengébb státusú nyelv (jelen esetben a rétoromán) fokozatosan a magánélet különböző színtereire szorul vissza, és ezzel párhuzamosan a társadalmi élet fontos területeiről (például az iskolai oktatás, [117] hivatalos ügyintézés, színház stb.) egyre inkább eltűnik. Ezt a folyamatot legföljebb lassítani tudják, de megállítani nem, azok a próbálkozások, erőfeszítések, melyeket néhány óvodában és iskolában tesznek meg azzal, hogy a gyerekek nevelése, oktatása rétoromán nyelven folyik. Ennek eredményes megvalósításában is óriási hátrányt jelent a rétoromán irodalmi nyelv hiánya.

    IV. Összegzés, záró megjegyzések. — A mai Magyarország területének felét sem kitevő, 41288 km² nagyságú Svájc gazdasági, társadalmi rendszere Európában több szempontból is példaértékű, az ország szerepe földrajzi kiterjedését és lakóinak számát jóval meghaladó mértékben már régóta nagy jelentőségű öreg kontinensünkön. A múlt század eleje óta nemzetközileg elismert semleges ország, amelynek államformája szövetségi köztársaság. A szövetségi állam huszonöt kantonból áll, melyeknek mindegyike belsőleg olyannyira önálló, hogy saját kormánya és parlamentje van. Svájcot sokan a demokrácia mintaképének tekintik, ahol már 1848 óta alkotmány szabályozza a demokratikus együttélés követelményeit, s ahol minden alkotmányos döntés automatikusan népszavazással jár. Törvény írja elő, hogy minden javaslatot az ország három hivatalos nyelvén, francia, német és olasz nyelven kell megfogalmazni és a lakossággal ismertetni. Svájc negyedik nyelve a rétoromán, amely státusa szerint nemzeti nyelvnek számít, s melyet a helyi és az országos kormányzati szervek és különféle intézmények — fokozatos visszaszorulása miatt — támogatni igyekeznek.

A múlt század vége (pontosan 1880) óta Svájcban tízévenként tartanak népszámlálást, amelynek során a lakosság nyelvi hovatartozásáról is tudakozódnak. Az ország lakóinak száma az első adat óta, amely 2,9 millió volt, több mint a kétszeresére nőtt, 1970-ben pl. már 6,3 milliót tett ki. Már a múlt század végétől külön nyelvi statisztikák is készültek, mégpedig Svájc tényleges lakosságának, illetőleg a svájci állampolgároknak anyanyelvére vonatkozólag (a népszámlálás adataira, azok részletesebb elemzésére és az alábbi táblázatokra vö. Iso Camartin, Die Beziehungen zwischen den schweizerischen Sprachgebieten. In: Schläpfer szerk. 1982. 309—10).

Svájc népességének nyelvi hovatartozás szerinti adatait (az 1980-as népszámlálással bezárólag) az alábbi táblázat tartalmazza:

A svájci állampolgárok nyelvi hovatartozás szerinti adatait (ugyancsak az 1980-as népszámlálással bezárólag) az alábbi táblázat tartalmazza:

A fenti táblázatokból jól kiviláglik, amint azt Camartin (i. m. 310) is megállapítja, hogy századunkban Svájc német nyelvű népessége az újlatin nyelvű lakossággal szemben valamelyest [118] csökkent, ugyanakkor a német anyanyelvűek aránya a más nyelvet beszélők számához viszonyítva a svájci állampolgárságú törzsökös lakosság körében százalékosan is némiképpen növekedett, mégpedig olyan mértékben, hogy négy svájci közül három vallja magát német anyanyelvűnek. Ha a korábbi népszámlálások adatait abszolút értékek szerint vesszük figyelembe, akkor 1910-ben kb. 2,3 millió, 1970-ben pedig 3,9 millió volt azoknak a svájci állampolgárságú lakosoknak a száma, akiknek az anyanyelve német. — Bár a francia nyelvűek számaránya az utóbbi évtizedekben egy-két százalékkal csökkent, a tősgyökeres francia lakosság száma folyamatosan nőtt, 1970-ben valamelyest meghaladta az 1 milliót. A francia és a német nyelvre egyaránt érvényes, hogy a svájciak körében mindkettőnek fontos szerepe, nagy tekintélye van. Ehhez hozzájárul az a körülmény is, hogy a gimnáziumi tanulóknak német Svájcban és Tessin kantonban a franciát, Nyugat-Svájcban pedig a németet heti 4 órában kell tanulniuk, második kötelező nyelvként az angolt vagy az olaszt lehet választani.

A svájciak többsége úgy tekint az olasz nyelvre, mint amelyet Dél-Svájcban (főképpen Tessin kantonban és Graubünden déli részén) beszélnek. Bár az olasz nyelvű népesség száma — abszolút értékben és százalékosan is — némileg emelkedett, és az olasznak a diplomások körében ma is fontos szerepe van, az utóbbi évtizedekben mégis kisebb lett a presztízse. Az egyetemeken mindenütt van olasz nyelvi tanszék, a közép- és alsófokú oktatásban azonban — annak ellenére, hogy Svájc egyik hivatalos nyelve — némiképpen háttérbe szorult az olasz, mégpedig főleg amiatt, hogy több helyütt az angol nyelv tanítása került előtérbe.

A rétoromán nyelvűek száma az utóbbi évtizedekben folyamatosan csökkent, Svájc lakosságának már az 1%-át sem éri el. Ezen közösségek különféle problémáihoz, nehézségeihez nyilvánvalóan hozzájárul az a körülmény, hogy a rétoromán nyelvnek nincs összefüggő területe, csupán különálló nyelv(járás)szigetei léteznek, s egyre kevesebb az olyan település, ahol még többségben élnek. Már az 1970-es népszámlálási adatok azt mutatták, hogy a rétorománoknak csak mintegy a fele él saját, viszonylag zárt nyelvterületén, a másik fele — a német előretörése következtében — a kétnyelvűség helyzetébe jutott, mégpedig annak minden következményével együtt. (A rétoromán nyelv területi elhelyezkedését és Svájc többi nemzeti nyelvének földrajzi kiterjedését jól szemlélteti az a térképvázlat, melyet Hutterer Miklós közöl idézett könyvében, a 328. lapon.)

Svájcban az egyes nyelvek és nyelvjárások egymáshoz való viszonya és használata, amint arra a viszonylag részletes bemutatásukból remélhetőleg fény derült, korántsem egyszerű, hiszen a mindennapi nyelvhasználatban betöltött helyük és szerepük megítélésében olykor nyelvterületenként (esetleg kantononként) is különbségek lehetnek. A szakirodalom alapján az mégis elég egyértelműen megállapítható, hogy a huszonöt kanton közül a nyelvek és a nyelvjárások helyzete Graubündenben a legbonyolultabb. Egy 1980-as statisztikai fölmérés szerint az itteni lakosság 59,9%-a németnek, 21,9%-a rétorománnak, 13,5%-a olasz nyelvűnek vallotta magát, 4,7%-nak pedig más az anyanyelve. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy mindegyik nyelvnek nagyszámú, egymástól többé-kevésbé jól elkülöníthető nyelvjárása van, rendkívül tarka nyelvi-nyelvjárási kép rajzolódik ki ebben a kantonban.

Az ilyen, gazdasági és társadalmi problémákat is fölvető, nehéz és bonyolult nyelvi-nyelvjárási helyzeten csak nagyon körültekintő, igazságosságra törekvő nyelvpolitika tud úrrá lenni. Svájc példaértékű nyelvpolitikája lehetővé teszi, hogy mindegyik nemzeti nyelv — legyen többségi vagy akár kisebbségi helyzetben — egyenlő és megfelelő támogatásban részesül. Ennek ellenére a németnek és a franciának — különböző, az előzőekben már részletesen kifejtett okokból — jóval nagyobb a presztízse, mint az olasz nyelvé, nem is szólva a rétorománról, amely mindegyikkel szemben hátrányban és ráadásul erősen visszaszorulóban van. Ezt a kantonbeli és az országos kormányzat már régebben fölismerte, és segíteni akarása különféle, a nyelv megőrzését támogató kezdeményezésben is megnyilvánul. A rétoromán nyelv helyzete mégis nehéz; továbbélési lehetőségéről, körülményeiről Kiss Jenő a következőket írta: „Svájcban a lakosság 1%-ától sem beszélt rétoromán megmentésére 1982 óta újabb próbálkozások születtek. A csak nyelvjárásokban élő [119] rétoromán nyelvnek a beszélői kétnyelvűek, s anyanyelvük az ún. gyengébbik nyelv (a némettel, illetőleg a svájci némettel, valamint az olasszal szemben). A nyelvpolitika feladata az, hogy a rétoromán nyelvjárásokból kialakított, viszonylag egyszerű átlagrendszert funkcionálisan hasznosnak, kulturális szempontból pedig pozitívumnak fogadtassa el, hogy tehát igazolja a hétköznapokban is a rétorománok kétnyelvűségének a gyakorlati értelmét. (A kétnyelvűség népszerűsítése ebben az esetben az — eredeti — anyanyelv megmentését, nem pedig burkolt asszimilációját célozza.) Gyakorlati hasznosság nélkül (iskolai oktatás, nyelvhasználati fórumok) hosszú távon egyetlen nyelv sem marad fenn ugyanis” (Kiss Jenő, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995. 252—3). — Mindehhez csupán azt szeretném hozzátenni, hogy a népek és nyelvek békés egymás mellett élése érdekében — határon innen és túl (például a szomszédos országokban is) — hasznos és fontos volna Svájc nyelvpolitikáját példaértékű, követendő mintának tekinteni.

Szabó József

Vissza a Tartalomhoz