SZEMLE

Oldalak: 228 229 230 231 232 233 234 235 236 237

Nyelvmentés vagy nyelvárulás?

Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról

Szerk.: Kontra Miklós, Saly Noémi. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 458 l.

Hogyan is fogunk utalni a kilencvenes évek nagy nyelvi vitájára? Nyelvinorma-vita? Egyszerűen: norma-, szabvány- vagy standard-vita? Vagy inkább: nyelvművelő-háború, a’ la jottista—ipszilonista vagy ugor—török? Vagy ahogy a gyűjteményes kötet alcíme mondja: vita a határon túli magyar nyelvhasználatról?

És valóban az érvek, ellenérvek, illetve indulatok milyen „bináris” rendbe szervezhetők? Paradigmaváltás: régi és új tudomány? Operatív vagy spekulatív nyelvészet? Generációváltás: fiatalabb és idősebb nyelvészek? Konzervatív és liberális nyelvészek? Strukturális és antropológiai irányzatok küzdelme? A leíró és a szociolingvista nyelvészek harca? Belső és külső nyelvészeké? Nyelvészeké és nyelvművelőké? Gyakorlati szakemberek és „szobatudósok” küzdelme? Magyar és nemzetközi (netalán: amerikanista) nyelvészek? Támogatottak és elnyomottak? Paternalisták és demokraták? Egyáltalán: tudósok és nem tudósok? A kötet címéből adódóan: nyelvmentők vagy nyelvárulók? A rend vagy az anarchia hívei? Öncélú vita? Ezek közül szinte mindegyik fel-felbukkan, némelyik kimondva vagy tagadva; részigazságok gyanánt.

    1. Emlékszem a rendszerváltás körüli időszakra, mindenkiben, idősebb és fiatalabb kollégákban hányszor megfogalmazódott: Merre tovább, nyelvművelés? Talán Tolcsvai Nagy Gábor maga sem gondolta, „midőn” (ez kedvenc kötőszava, s nem iróniaként, hanem pontos filológusként idézem) akkortájt, 1991-ben a Regióban közzétette „A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben” című tanulmányát, hogy ekkora vihart kavar. Sokadszorra olvasva az írást, úgy tapasztalom, nincs benne indulat: elkötelezett demokratikus indíttatásból és persze a rendszerváltozásnak köszönhetően, kritikusan szemléli az eddigi nyelvművelő tevékenységet (amelynek [228] persze azért ő is részese volt), és nyelvi önállósodási programot hirdet a nyelvváltozatoknak! Bővebben: egy határon túli nyelvész, Ágoston Mihály „Rendszerbomlás” című könyvének emblematikus címével és mondanivalójával vitatkozva a magyar nyelvművelési tevékenységet kritizálja és kívánja újragondolni. Fő — költői — kérdése: „a határon túli magyarságnak feltétlenül igazodnia kell-e nyelvhasználatában a magyarországi standardhoz..., vagy határozottabban hagyatkozhat saját régiójának nyelvi hagyományaira és a kétnyelvűség során kialakult sajátos újdonságaira?” (15— a zárójelben lévő számok a jelen kötet oldalszámai). Ezek után áttekinti a magyar nyelvművelésben uralkodó központosító, a vélt átlagot és álpetőfies közérthetőséget népszerűsítő szemléletet, a szocializmus legelején (az ötvenes években) felbukkanó társadalmi egységesülés mellé társult nyelvi egységesülés gondolatát; nyelvi pluralizmust hirdet; említi az irodalomban, a mindennapi nyelvhasználatban megindult „széttagolódást”, az utóbbiban a „lefelé igazodást” (szlengesedést); védelmébe veszi a helyi nyelvi hagyományokat (nyelvjárásokat), a helyi normákat, szubkulturális változatokat, valamint elismerni igyekszik a határon túli magyarság esetében a terjedő kétnyelvűséget — azzal a fő érvvel, hogy az egyén identitásának, illetve a csoporttudatnak szerves része a nyelv. Fölveti a több államban beszélt magyar nyelv többközpontúságát. Véleménye szerint a különállónak elismert, „egészséges önállóságot mutató” nyelvváltozatok azután kialakíthatják a Kazinczytól eszményített különbözőség egységét, vagyis „alulról építkezve”, demokratikusan, „természetes szervesüléssel” jelenít(het)ik meg az egységes magyar nyelvet. Ebben az első cikkben minden benne van, amivel később kötetnyi cikkben vitatkoztak; támadták, kiegészítették, ízekre szedték, az ízekre elméleteket építettek, azután azt ismét mások szétdöntötték stb.

    2. Ezek a gondolatok a rendszerváltozás elején valóban „programtervezetként” hatottak, és el is érték a céljukat, mert kellő lökést jelentettek a Merre tovább, nyelvművelés?-gondolat vitává terebélyesedéséhez. Ne feledjük: a rendszerváltozás elején járunk.

A határon kívüli magyarság helyzete, lehetőségei megemészthetetlen gondot jelent a magyar értelmiség számára. Ráadásul a rendszerváltozást megelőzően alig esett (eshetett) szó a kérdésről. Tabutéma volt. A tabuk megtörése (kibeszélése) pedig mindig fájdalommal jár. Bartha Csilla próbálja meg egyedül ebben a vitában (és kötetben) politikai-társadalmi kontextusba ágyazni a jelenséget és megrajzolni a nyelvi-ideológiai hagyományt. Kár, hogy ezt egyetlen amerikai szerző (Ash) egyoldalú gondolataira alapozza. A konzervatív diskurzus ideológiai gyökereit a XIX. századba utalják vissza, amely (lám, milyen egyszerű valamit „folyamatosnak” vélni!) Trianon után elsősorban érzelmi érveléssel társult (287). Azt helyesen látják, hogy a magyarság-kérdések, köztük a nyelv megtartásának kérdéseit elsősorban nem nyelvészek (írók) feszegették, de leegyszerűsítve, torzul ítélik meg Illyés Gyulának ebben a kérdésben játszott óriási jelentőségét. (Jó lett volna, ha Bartha Csilla Illyés eredeti munkáiból, s nem értelmezésből ítél. Például Illyés Gyula „Szellem és erőszak” című, a jelzet szerint 1978-ban kiadott kötetéből — a kötet évekig raktárakban hevert). Illyés ugyanis (úgy tudom) a világon elsőként vetette föl, jóval a nyelvészek és a politikusok (azt hiszem, ez a sorrend) előtt, a közösségi nyelvi jogok kérdését! Szerencsés lett volna másokat is megemlíteni, például szlovákiai, romániai magyar írók sorát, akik a nyelvkérdést boncolgatták, ébren tartották. (Csak egyetlen példa, több mint húsz szerző munkája: A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Összeállította: Zalabai Zsigmond. Madách, Bratislava, 1985.) Ennek a témának a recepciója fontos lett volna az egész vitához. A határon kívüli magyarság és rajta keresztül az egész magyarság sorskérdései összekapcsolódnak, érzelmekkel telítődtek; nehéz ezekről a kérdésekről mértéktartóan (nem túl érzelmesen vagy éppen ellenkezőleg: cinikusan) beszélni.

A vitaindítóval szemben először mint érintett (illetve megszólított) határon túli nyelvész, Jakab István fogalmazta meg ellenvéleményét: „anarchikus” megnyilatkozásoknak nevezve a javaslatokat: „Mintha bűn volna a köznyelvről beszélni, mert úgysem tudjuk pontosan, mi ez; mintha fölösleges volna normákat szabni az egyes területeken: beszéljen, írjon mindenki úgy, ahogy akar, [229] illetve tud. Nem kell nyelvművelés, szükségtelen a szabályozás; dobjuk a lovak közé a gyeplőt... A nemzeti kisebbségek nyelvhasználatának természetes velejárója az idegen hatás: hagyni kell hát. Hogy aztán néhány évtized múlva nem érti meg az egyik kisebbségi a másikat, a magyarországi a kisebbségit és viszont, az a kibiceket és a szobatudósokat nem érdekli. Ez utóbbiak számára a nyelv csak kutatásuk tárgya... ami meg minket, kisebbségieket illet, nekünk megtartónk.” (26.) A körülmények sejtették, az idézet mutatja, hogy érthetően fejlődött érzelmektől sem mentes, és nem csak nyelvészeti vita a kérdésből. Közeli példát idéz Jakab István. „Mély nyomokat hagyott bennem a magyarországi szlovákok képviselőinek figyelmeztetése... szenteljünk nagyobb figyelmet a köznyelv fejlesztésének, nehogy úgy járjunk, mint a magyarországi szlovákok, akiknek szétszóródását, beolvadását egyéb okok mellett az is siettette, hogy nem volt — ki sem alakult — köznyel-vük. A kultúra közvetítésének, megszerzésének az eszköze a köznyelv.” (36.)

    3. Tolcsvai Nagy Gábor megpróbálja gondolatait pontosítani (A különbözés egysége a nyelvművelésben), de a vita már megállíthatatlan. A Trianon óta első közös, magyarországi és határon túli nyelvészek közötti nyelvművelő konferencián (Budapest, 1992. október 15—16.) és más tanácskozásokon terítékre kerül a téma. Grétsy László a történelmi jelentőségű nyelvművelő konferencián másféle programot kínál: „nemzetközpontú” nyelvművelést. De erre az árnyalt, megegyezéses, a korábbi nyelvművelő hagyományokra épülő és éppen ezért senkit sem ingerlő programra kevés reagálás érkezik. Értelemszerűen indulatot keltenek viszont az ilyen írások: Lanstyák István „Nyelvművelésünk dilemmái, avagy: hány magyar nyelvre fogják száz év múlva lefordítani Petőfi verseit” című, illetve Kontra Miklós „Bomlott gondolkodású magyarok? Magyar nyelvművelés = diagnózis nélküli terápia” (beszélő) című cikkei. Bekapcsolódik a vitába Deme László (Bomlott gondolkodású nyelvészek?), Jakab Istvánhoz csatlakozva az „évszázadok közös kulturális erőfeszítésével kialakított igényes nyelvhasználati normarétegünk” nevében érvelve, mert a legfontosabb feladat „a nyelvhasználatnak az igényes normához igazítása (nem a normának az eligénytelenedett nyelvhasználathoz)” (53).

    4. Ezek után terítékre kerülhetnek a (nyelv)tudományon belüli paradigmaváltásnak az érvei. Kontra Miklós sorolja őket: a nyelvművelést felváltja (így, kijelentő módban) a nyelvi tervezés, mert hogy az angolszász hagyományban a deskriptív és preskriptív nyelvészet külön áll, egy vélemény szerint a preskriptív nyelvtanokat lenézik (63). A magyar „hivatalos” nyelvművelés adatok és különbségtevés nélküli, „egynyelvű szemléletű” terápia, a nyelvművelők (e téren) nyelvészeti tudatlanságot árulnak el. Igaz, Kemény Gábor igyekszik mindezt, pontosabban ebből három kijelentést (inkább: prejudikálást) cáfolni; egészen pontosan a meglehetősen publicisztikusan, sommásan fogalmazott vádakat alaposan elemezni — a vitát ismerve, a kötetet tovább olvasva: hatástalanul. Merthogy az ő hozzáállása is szerény, megegyezésre törekvő, kollegiális és egyáltalán nem harcos. 1993-ban azonban még zajlik a nyelvi háború, a józan hangokra nem nagyon szokás figyelni.

    5. Lanstyák István Tolcsvai Nagy gondolatait lenyűgöző nagyságú és jelentőségű, nemzetközi szakirodalommal alátámasztott tekintélyes felépítménnyé növeli. Első hozzászólásai még a konkrét, az általa természetesen behatóan ismert szlovákiai magyar nyelvi, kétnyelvűségi helyzetről és az erre vonatkoztatható nyelvművelésről szólnak: „a kétnyelvűek kommunikációs szükségletei és lehetőségei jelentős mértékben eltérnek az egynyelvűekétől” (84), a kétnyelvűség nem „elhajlás”, sőt Arany A. László fél évszázaddal korábbi megállapítását idézve: „a kétnyelvűség azok közé a jelenségek közé tartozik, amelyek a nyelvfejlődés mozgatórugói” (85). Lanstyák természetesen kritizálja a „monolitikus nyelvszemléletet”, a „nyelvőrszemléletet” (89), és a kontaktusváltozatok figyelembevételét, a nyelvművelés „relativizálását” tűzi ki célul. Rokonszenves Lanstyák fogalmazásában, hogy egyetért abban (nyilván minden nyelvésszel, bár nem tudom), [230] hogy egy magyar nyelv van, van köznyelv, és nem közömbös számunkra nyelvünk sorsa (76), valamint van mire építkezni (101). Elismeri az elődök munkálkodását. Kritikája olykor valóban jogos, olykor történelmietlen. Mai (új) szempontokat több évtizeddel korábbi nyelvművelő tevékenységen számonkérni — anakronisztikus. Egyébként ez az érvelési mód (Karácsony Sándor érzelmi érvelésnek tartja, ma inkább csúsztatásnak nevezzük) végigvonul a vitában. Az árnyalatokra igen érzékeny Kontra Miklós egy helyen a Magyar Tudományos Akadémiát törvényhozó testületnek nevezi (62) — ez ugyebár politológiai nonszensz, de ez érzelmi érvelésben „elcsúszik”.

Lanstyák következő írásában folytatja a nyelvművelés hangsúlyainak átrendezését célzó javaslatait: „az egységes magyar standard megőrzése alapvető érdeke ugyan az egyetemes magyarságnak, ám ennek szükségességét »csak« nyelven kívüli tényekkel lehet hitelesen alátámasztani” (109). Híve a relativizált (viszonylagosított, azaz nyelvváltozatra, műfajra, stílusra stb. tekintettel lévő) nyelvművelésnek: „a szlovákiai magyar beszédközösség tagjai számára a központi standard nyelvváltozat kell hogy legyen a közéleti érintkezés legfőbb eszköze” (112), így szólaljanak föl a nagyobb nyilvánosság előtt, de a norma szigorú érvényesítését elsősorban az írott nyelvhasználatban várjuk el. Többször említi, hogy a „szaknyelvek ugyancsak a standard magyar nyelvváltozatban használhatók, e területen nem képzelhető el semmiféle kompromisszum...” (112—3 és pl. 236, 415). A beszélt nyelv, különösen a magánérintkezés — közvetlenül nem tartozhat a nyelvművelés illetékességi körébe (113).

Lenne tehát elegendő gyakorlati teendő, ám az „elméletnélküliség” miatti félelmében Lanstyák inkább az elméleti alapozást folytatja. Ferguson 1959-es diglosszia-elméletét ülteti át magyar környezetbe, megállapítva, hogy a valódi diglosszia két különböző nyelv használatában áll fenn: tehát ilyen volt a középkori latin—magyar nyelvhasználat, de nem ilyen jelenleg a határon túli magyarok standard—szubstandard nyelvhasználata (pl. magyarországi standard — familiáris szubstandard, kontaktusváltozat). A két kód (E = emelkedett: választékos, írásbeli, formális, iskolai, közös, K = közönséges, mindennapi, itt még: határon túli, helyi kód) nem helyes—helytelenként, hanem formális—informális korrelációk szerint tagolódik. Kívánatos az E ® K, korlátozandó a K ® E hatás (180).

Ennek felismerése és stabilitása meg tudná akadályozni, hogy az egyes állami változatok különálló nyelvekké fejlődjenek (142). Később azonban Lanstyák nemzetközi példákkal és elvekkel, több tanulmányban is beteljesíti Tolcsvai Nagy korábbi fölvetését a magyar nyelv többközpontúságáról. „A magyar nyelv központjai” című tanulmányában négy kiemelt szempont szerint vizsgálja meg igen alaposan és szinte kötelező tananyagként szolgálóan a magyar nyelv helyzetét (csak Kiss Jenő korábbi kiváló áttekintése mérhető hozzá: Magyar anyanyelvűek — magyar nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994.), ám arra — a többek számára is váratlan — következtetésre jut: „a mai magyar nyelv több központú nyelv” (342). A több központú nyelvek jövője: vagy megszűnnek, vagy megmaradnak. Megszűnésük kétféleképpen történhet: 1. újra egyetlen standarddá lesznek, 2. két vagy több önálló nyelvvé válnak szét (343). Lanstyák sem örülne a több önálló nyelvvé szakadásnak, ezért a cél az új integráció, az új standard.

Lanstyák ugyan hangsúlyozza, hogy a nyelvi standard többközpontúságát egyedül külső nyelvi tényezők határozzák meg (a nyelv szerepe az államigazgatásban, iskolázásban, tömegkommunikációban stb.). Ezzel az igencsak központi kérdéssel kapcsolatban Kontra viszont önellentmondásba keveredik. Először ezt írja: „Nyelvészeti kérdés, tehát nyelvészeti és kizárólag nyelvészeti vizsgálatot igényel annak eldöntése, hogy például a magyar nyelv szlovákiai kontaktusváltozata »egy más nyelvi változat«-e, »egy más magyar nyelv«-e, avagy »a magyar nyelvnek egy kicsit más változata«” (271 — kiemelés tőlem). Később viszont már ezt írja: „A többközpontúságnak nem ismérve az, hogy az egyes központokban használt standard változatok között jelentős nyelvi eltérések legyenek. Nem a nyelvi, hanem az azon kívül eső szociolingvisztikai, nyelvpolitikai kérdések játsszák a fő szerepet.” (399 — kiemelés tőlem). Persze magyarázható lenne oly módon, hogy mi is a nyelvészet tartalma, kiterjedése (magam a nyelvészet kiterjesztésének [231] híve vagyok), de azt gondolom, ha a nyelvészetbe alapvetően nem nyelvi kérdések tartoznak, akkor már baj van. Azzal mégis tökéletesen egyetértek Kontrával: „Politikai megfontolásból viszont a nyelvészeti viták vagy kutatások eredményét szükséges lehet nem propagálni széles körben.” (271). Egyetértek, de úgy látszik, ebben éppen fordítva cselekszünk. Én a leírtak szerint igyekszem eljárni.

Lanstyákkal tehát annyiban egyetértek, hogy ugyanúgy, mint a nyelv—nyelvjárás viszonyában, egy nyelv többközpontúságának megítélése nyelvpolitikai kérdés, ennek végrehajtása nyelvpolitikai döntés és nem tudományos elkülönítés. Meg lehet tehát tenni, végre lehet hajtani, nyilván (mint itt látjuk) tudományosan alá lehet támasztani. De minek? Deme László szavaival: „mi a hozama ennek a világhorizontú körültekintéssel megalapozott szétnormalizálási nekirugaszkodásnak?” (364). Mások megjegyzik: differenciál, hogy utána integrálhasson (354).

Vannak olyan rejtett (mert pl. jegyzetanyagban lévő) utalások, amelyekre nem vetül akkora figyelem: „a világnak ... mintegy 2800 nyelvéből csupán 220-nak van hatszázezernél több beszélője... Tehát ha a szlovákiai magyarok nyelve önálló nyelv volna, ez volna a világ 220. legnagyobb nyelve. Számos, ennél jóval kisebb nyelv is rendelkezik saját standard nyelvváltozattal.” (109 — lapalji jegyzet). Sőt, az önálló állami változatoknak önálló nevük is lehet: „A magyar nyelv állami változatai túl fiatalok ahhoz, hogy nevük legyen.” (239). Lanstyák (korántsem a fenti, Kontrától származó etikai alapelv szerint) eljátszhat ugyan a szlovákiai magyar nyelv önállósodásának gondolatával, tudományos érveket is hozhat hozzá. Talán még nevet is kitalálhatna az új nyelvnek (be is írná nevét a magyar tudománytörténetbe). De ne feledjük a felelősségünket! Az ausztriai magyarság már (annyira) nem tartja magát magyarnak, a muravidéki sem — pedig van igen demokratikusan elfogadott (a Muravidék esetében csodálatos) archaikus nyelvjárásuk, vannak mai kontaktusváltozatok (ezt hallva nekem nem a „nyelvfejlődés mozgatórugója”, hanem a nyelvelhalás jut eszembe), európai normáknak megfelelő a politikai és a jogi környezet, de nem ismerik a közös magyar standardot, nem folyik annak fejlesztése — a világ mai dolgairól nem tudnak köznyelvi formában beszélni! Elfogadom, hogy a nyelv megtartása elsősorban nem nyelvészeti kérdés. Főszerepet benne az adott nyelv kulturális presztízse játszik. Jó példa erre a jugoszláviai magyarok esete, akik a hetvenes-nyolcvanas években (amikor a magyarországiak jártak át háromévente márkás farmerért, tornacipőért) sokszor úgy határozták meg magukat: mi nem magyarok, mi jugók vagyunk. De nem fogadom el, hogy legalább részben nem nyelvészeti kérdés a nyelv(használat) alakítása (fejlesztése). Mert ha mi nem teszünk ez ügyben semmit, akkor majd jönnek a Bolinger jövendölte „sámánok”, azok majd látványosan cselekedni fognak. Érdekes szociálpszichológiai eset lesz!

    6. Mivel ez a tanulmány a Magyar Tudomány című tekintélyes lapban jelent meg, Benkő Loránd ugyanott válaszolt. Először emeli ki az egész vita során a talán legfontosabb érvet: a magyar nyelv külső történeti és belső nyelvrendszerbeli okok miatt más nyelv, mint a mintának hozott egyéb nyelvek (347). Más a magyar standard (sztenderd) kialakulása, fejlődése, a külön állami változatok ismérvei pedig nem a nyelv fontos jegyeire épülnek. Tehát, s ezt én teszem hozzá, ha Lanstyák a nyelvművelőktől relativizálást vár el, akkor éppen a nemzetközi példák adaptálásában ő maga is relativizálhatna. Nyilván ezért írja Deme, hogy itt szó sincs nemzetközi elvek adaptálásáról, csak adoptálásról (366).

Benkő Loránd így összegzi mondanivalóját: „A magyar nyelvi egységet az időhöz, térhez, műveltséghez, csoportokhoz, személyekhez magától értetődően kapcsolódó nyelvi sokszínűség — mely mind a közösségi, mind az egyéni nyelvhasználatnak természetes velejárója — önmagában nem veszélyezteti, nálunk soha nem is veszélyeztette, hiszen eddig még megőrzött nyelvi egységünk, egybetartozásunk legfontosabb záloga éppen nyelvi sztenderdünk közössége. Nyelvünk mai helyzetében azonban annak a problematikának a hangsúlyos előtérbe állítása, hogy a külön államiságnak éppen a magyar sztenderd tagolódása szempontjából akkora jelentősége volna, hogy anyanyelvünk külön-külön állami változatokban, központokban él, hogy így szemlélendő és kodifikálandó, nemzeti összetartozásunk tudatát viszont föltétlenül gyöngítheti. S ha ehhez hozzávesszük, [232] hogy ennek a nézetnek a tudományos igazságához nem kevés szó férhet, hogy nem a nyelvi sztenderd történeti fejlődésének vonulatába illeszkedik, hogy nem adaptálható csak úgy a mi viszonyainkra, a hirdetésébe fektetett igyekezet kétes voltát mindez még inkább aláhúzza.” (356).

Ha (nyelv)tudományos az a megállapítás, hogy a mai magyar nyelv többközpontú, akkor legyen szabad tudományosnak nevezni azt is, mert belső nyelvészeti érvekkel egyedül csak ez bizonyítható, hogy nem többközpontú, de nyilván többváltozatú...

Megoldás lehetne a Péntek János által a korábbi központi norma helyett javasolt közös nyelvi norma (közös nemzeti nyelv, sztenderd) elfogadása. Mint írja: „A norma mindig közös vagy éppen egyetemes mércét jelent, hatékonyságtól függően, kisebb-nagyobb emberi közösség számára... A közös mérce mindig eszmény is, mert senki nem birtokolja a maga teljességében, de mindenkinek törekednie kell, hogy elérje... A nyelvben benne van, de még nem közös, ám érdemes közössé tenni. A közös nemzeti nyelv és a nemzet közössége nem elérhetetlen ideálok...” (203). Majd kiegészíti a vitát a nyelvi hűség — nemzetközileg is elismert — fogalmával (204). S kínálkozik a közös nyelvi norma (standard) mellett a kisebbségi anyanyelvváltozat terminus bevezetése, használata.

    7. Általában hasznosnak tartom Lanstyák István javaslatait, módszereit a kodifikálással kapcsolatban. Természetesen ezeket továbbra is „a magyar nyelv állami változataival” kapcsolatban fejti ki, de közben észrevétlenül átcsúszik a magyar standard kodifikálásába — s itt bizony nagyon hasznosak az észrevételei. Megnyugtató, hogy az eddigi magyar nyelvhelyességi ítéletek, bár a kötet sok szerzője bírálta őket ösztönösséggel, tudománytalansággal stb., gyakorlatilag teljesen megfelelnek a nemzetközi normáknak, legalábbis a Danes és a Haugen által javasoltaknak: „A Danes által elkülönített három objektív kritérium alkalmazása összhangban van az elmúlt évtizedek magyar nyelvművelésének elveivel (gyakorlatával kevésbé).” (421) és „A kodifikálás fönti [Kovalovszky, Deme, Lőrincze, Tompa, Bárczi által leírt — B. G.] szempontjai továbbá összhangban vannak a nyelvtervezésnek Haugen ... által említett három értékelési kritériumával, a hatékonysággal, adekvátsággal és elfogadhatósággal.” (423). Nyilván ezek után pontos gyakorlati útmutatót kapunk, de néhány fölvetésnél (ötletnél) több azért nem érkezik.

Tökéletesen egyetértek abban, hogy van mit tanulnunk egymástól: tehát a határon kívüli magyar nyelvben megjelenő nagyon is hasznos jelenségeknek a magyar standardba be kellene kerülniük! Ez lenne a Péntek János által meghatározott közös norma legszebb jelképe! Nagyon sok javaslatom volt ezzel kapcsolatban. Például a romániai magyar kazettofon (bár nem magyar összetétel) szerintem jobban beleillene a magnetofon, diktafon stb. szócsaládba, mint a körülményes kazettás magnó. A szlovákiai magyar főiskola, főiskolás ’felsőoktatási intézmény és hallgatója’ (Lanstyák példája, 428) ugyancsak egyszerűsíthetné mindennapi fogalmazási nehézségeinket. Magyarországon csak körülményesen lehet a felsőoktatási intézményeket és polgáraikat megjelölni, például a főiskolások és egyetemisták lapja. Ha az összes iskolatípust szükséges megemlíteni, nincs rövidítési lehetőség: pl. az általános és középiskolások (itt még van), valamint főiskolások és egyetemisták.

Azonban ugyanitt, több hasznos törekvés között Lanstyák meghirdet egy eléggé meglepő, igaz, kissé homályosan megfogalmazott programot, amelyet egyszerűen a magyar nyelv indoeuropaizálásának jellemezhetnénk (426). A szerző szerint a magyar nyelv „részleges” központjainak többségi nyelvei indoeurópai nyelvek. Az „állami magyar nyelvváltozatok” szókincsét összehangoltan kell fejleszteni, kodifikálni — s ezeket Magyarországon is terjeszteni, „ahol a világnyelvekkel való kompatibilitás szintén kívánatos” (426). Egyetértenék ezzel a gondolattal, ha az összehangolt fejlesztés a magyar nyelv törvényszerűségei szerint történnék, de az utolsó, dőlt betűs idézet éppen a magyar nyelv indoeuropaizálását javasolja, ez pedig magyar nyelvi program (szerintem) nem lehet. A terminológiában el tudok képzelni közös magyar (horribile dictu: európai!) elnevezéseket, de semmilyen fordítási nehézség nem szolgáltathat indokot például a magyar nyelvtan indoeuropaizálásához! Elképzelhetetlennek tartom, hogy a finnek vagy az észtek egyáltalán fölvessenek ilyet. Azzal azonban ismét tökéletesen egyetértek, hogy a kodifikálás célja lehet a „sokféleségnek [233] a törvényesítése” is (434). Ismétlem: Lanstyák kodifikálási elvei között nagyon sok olyan van, amely a közös norma standardizálásában eddig is működött, illetve hasznos lehet.

    8. Nem kis szellemi élmény végigolvasni a könyvet. Akkor is, ha a válogatás több szerzőtől sokszor teljesen szó szerint ismétli ugyanazt. Ez nyilván tudatos szerkesztői törekvés volt, nem akarták az írásokat rövidíteni — látszódjék a teljes kontextus. A vita nem szűkölködik indulatokban sem, van szerző (egyébként az összeállítás címe is tőle származik), aki egyik írása bevezetésében higgadt hangnemben elhatárolja magát minden feszültségkeltéstől, azután az írás hevében mégiscsak „bekattan az agya” és a vitapartner „meredek logikájával” már érdemesnek sem tartja foglalkozni. Másutt pedig ilyen tanácsot ad a nyelvművelőknek (maga is akként kezdte): a magyarországi nyelvművelésnek „nem a nemzetvesztésen és az elfajzott világon kellene siránkoznia, hanem komoly szakmai alapokon keményen dolgoznia kellene” (283). Sándor Klára a Nyelvművelő kézikönyv egyik szócikkének szerzőit (igaz, nem vádolva akaratlagossággal, de — Kontrához hasonlóan — e téren tudatlansággal igen) a fajelmélethez hajazó lingvicistának nevezi (379). Talán ez a legdurvább minősítés a kötetben (visszatér majd ugyanez a megbélyegzés 1997-ben a Nyilatkozatban, Élet és Irodalom, május 9.). Cikkének végén nyelvi türelmet (383), a saját nyelvváltozattal szemben pozitív attitűd fejlesztését és a mintaadó beszélők eszményét hirdeti (386). Egy pillanatra nem is értem, hogy ugyanaz a szerző írta a cikk elejét és a végét? Nem egy nyelvet beszélünk? Hiszen például Lőrincze Lajos munkáiból sugárzik a türelem (emberközpontú nyelvművelés), a pozitív attitűd és minta (pozitív nyelvművelés). És ez az attitűd a legtöbb, tudományos alapokon álló nyelvművelőről elmondható.

Érdekes ez a vita azért is, mert ilyen még nem volt a magyar nyelvtudományban. Vita volt, tényeken, érveken alapuló, személyeskedő is, de ez az első úgynevezett hermeneutikai vita. Tolcsvai Nagy írja, hermeneutikai tény, hogy „az írásokat a befogadók különbözőképpen értelmezik. A benne levés hozzáférhetővé teszi a történés apró mozzanatait is, de a személyes érintettség érzelemmel telíti azt, míg a kívül levés lehetőséget ad a distanciálásra..., ám egyben eltakar apró részleteket.” (255). Tolcsvai többször is példaként hozza az irodalomban és a mindennapi társalgásban a „posztmodern szétkülönbözési tendenciákat” (261), Bartha Csilla egyenesen ezzel magyarázza a vitát: „ezek a posztmodern irányzatok megkísérlik a hagyományos nyelvművelői diskurzus fogalomrendszerének szemantikai dekonstrukcióját” (291). Deme László többször is ízekre szedve az ellenérveket, „logomachiás” folyamatról beszél, amely „nem is a témáért, hanem önmagáért van” (311, 367). Bizony, sokfélét olvashattunk már a posztmodernről, s meghatározásában rendre visszatér a logocentrizmus. (Megpróbáltam ennek a hátterét is távlatosabban feltárni: Helynévrövidülések — antropológiai nézőpontból, különösen: 32—4. In: Szavak — nevek — szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Szerk. Kiss Gábor és Zaicz Gábor. MTA Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1997.)

Mindenkinek igaza van — egy kicsit. A felgyorsult világból (életmódból) fakadó modern vitakultúra (amely Magyarországon éppen ebben az évtizedben jelent meg) jellemzője: csak az a lényeg, hogy véleménnyel légy jelen — mindenáron. Ezt valósítja meg a posztmodernnek nevezett mai magyar irodalom és az irodalmárok egy része, de felütötte a fejét ez a jelenség más művészetekben (példának okáért zeneművészet, festészet) és természetesen a tudományokban is. Ennek csak egyik jele az önálló definícióteremtés és -értelmezés, illetve sajátságos szavak használata, például a standard — szubstandard (a helyesírásban követtem a kötet „többségi” írásmódját, mert vannak, akik angolos kiejtéssel, de magyarosan írják: sztenderd), a horizont kijelölése (254), hagyománymondás (258), szétkülönbözési tendencia (nem inkább: elkülönülés, szétfejlődés? 261), elkülönbözni (nem inkább: elkülönülni? 263), kanonizált vélemény (265) stb. Vagy például hagyománytörténet, amelyet Deme László hagyománytörténés-ként is csak homályosan tud értelmezni (308).

„Kánonszerűen” (és orákulumszerűen) ismétlődik az egyik érvelési logikában (és nem érvelési logika mentén!), hogy mi a korszerű tudomány — itt Kontránál többször (pl. „nyelvművelőknél [234] még szalonképes ad hoc tallózás”, 402), Sándor Klára „tanításában” ekként: valódi nyelvi adatokon alapuló, valódi nyelvhasználóktól (kérdőív, interjú) rögzített, ellenőrizhetők és ismételhető vizsgálat (369). Vagyis, aki nem így kutat, az tudománytalan. Nos, az említettek valóban fontos, alapvető, kvantitatív módszerek. De éppen az antropológiai irányzatok hívják föl a figyelmet a felmérések, kísérletek torzításaira, ezért továbbra is nélkülözhetetlennek tartják a jól bevált (résztvevő) megfigyelő módszert (ez az antropológia alapmódszere), s meglepő módon éppen most vált át a nyugati tudományosságban a „kemény” szociológiai módszerekkel dolgozó médiakutatás az egyoldalú kvantitatív szemléletről a globális (kvantitatív-kvalitatív) szemléletre (vö. Szecskő Tamás, Földrengések a médiakutatásban, 138; in: Terestyéni Tamás szerk., Médiakritika. Osiris—MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Bp., 1997.). Csak még egy kis idő kell, mire a diskurzusteremtő nyelvészek erre rádöbbennek. E globális módszerben igenis van helye, szerepe az elítélt, kárhoztatott „tallózó” adatgyűjtésnek is (persze az ilyen adatokat is korrekt módon dokumentálni kell). De hadd mutassak rá a kötetben tucatszor idézett, alapvető bizonyító értékű adatnak számító egyik példára, illetve annak viszonylagosságára. Lanstyák Istvánnak, a szlovákiai magyar nyelv különállását bizonyítani kívánó felméréseinek az illusztrálható szókincsbeli sajátosságokon túl (szókincsbeli eltérés alapján nem szoktunk nyelvváltozatról beszélni) egyik, tucatszor idézett példája az operál (műt) valamire szerkezet (pl. 98 és még sok esetben). Tehát Szlovákiában úgy mondják: a nagymamámat epére operálták (műtötték). A nyelvművelők ezt szlovakizmusnak tartották, Lanstyák bizonyítani igyekszik, hogy ez Magyarországon is nagyon gyakori, Nógrádban, de például a tokaji gimnáziumban végzett felmérések is ezt bizonyítják. Jakab István jószándékúlag úgy véli, hogy talán a régió szlovák (vajon mire gondol?) településeiről terjedt el. Gyanakodni kezdtem, mert én ezt a formát még sohasem hallottam Magyarországon, Felvidéken természetesen igen. (Sőt, felvidéki származású, 1946-ban kitelepített szüleim, rokonaim sem használják, az ott maradtak viszont igen.) Tévedésre gyanakodtam, ellenőriztem tehát az eredeti felmérés adatait (Lanstyák István — Szabómihály Gizella, Magyar nyelvhasználat — iskola — kétnyelvűség. Kalligram, Pozsony, 1997. 91—3). A föltett kérdés így hangzik: Nagyanyám kórházban volt. Tegnap operálták epé... S valóban, Bátonyterenyén, Tokajban a többség ezt válaszolta: epére! Kisebb számban választották: epével, és még kisebb számban: epéjét. (A pontos adatok az idézett helyen.)

Úgy vélem, hogy a kérdőíves módszer csapdájába estek a kutatók. Mint tudjuk, a külső tényezők, sőt maga a kísérlet is sokszor alaposan módosíthatja a természetes viselkedésmódot. Ez az akcióhatás vagy kérdőív-paradoxon. A magyarországi diákok nyilvánvalóan túlnormásítás miatt választották a fölkínált (!) operálták epére formát. Gyanakodtak a hétköznapi életben természetességgel használt operálták epével formára (vélhetően azért, mert ez akár tréfának is fölfogható homoszintaktikai szerkezet, ti. epével — eszközhatározó — operálták). És azért nem választották kellő arányban az operálták az epéjét-formát, mert az kellően nem volt fölkínálva (tudniillik ez csak névelővel mondható!). Példánk esetében tehát mégiscsak inkább szlovacizmusról (más szerzőknél: szlovakizmus) van szó. (A felmérés nem győzött meg a forma magyarországi elterjedtségéről; s így aligha lehet határokon átnyúló jellemző.) — Úgy vélem, véletlenül, „tallózva” talált ekkora torzító adat után meglehetős távolságtartással kell szemlélnünk a többi „bizonyító értékű” példát is.

    9. A nyelvművelés-vita — bár szolgált eredményekkel — véleményem szerint ennek az új, posztmodern „vitakultúrának” a terméke; s teljességgel érthető, hogy az érvek-ellenérvek miért „szálltak el” egymás mellett. A posztmodern vitakultúra ismerői tudták, mindegy hogyan, csak véleménnyel legyünk jelen. Így történhet meg, hogy több szerző támadó éllel, sorozatosan ostorozza a nyelvművelést, azután némi csavarral ugyanazt javasolja. Deme szavaival: „egyesek meg azt hiszik: tudományt csinálnak ily módon: hangosan döngetve a nyitott kapu félfáját” (145).

A válogatás gerincét kétségtelenül a Tolcsvai Nagy Gábor és Lanstyák István kontra Jakab István és Deme László írások jelentik. 25 írás tartozik ide a 37-ből. Majdnem azt [235] mondhatjuk, négyőjük vitája, négyőjük kötete ez. (Az egyik tanulmány Lanstyák István és Szabómihály Gizella közös munkája.) Szimbolikus is lehetne: egy magyarországi : egy határon kívüli, egy fiatalabb : egy idősebb — mindkét oldalon. De további 11 írást találunk; 4 írással szerepel még
az egyik szerkesztő, Kontra Miklós; írásai rövidek, sokszor emlékeztetnek az orákulumra (csalhatatlan bölcs). Két írással szerepel Péntek János, eggyel-eggyel Grétsy László, Kemény Gábor, Bartha Csilla, Fenyvesi Anna, Benkő Loránd, Sándor Klára.

Érdemes lenne azt is számba venni, hogy kik maradtak ki a kötetből. Akik kimaradtak, lehet, hogy véletlenül, lehet, hogy tudatosan maradtak ki. Alig vannak reprezentálva azok, akik kevésbé harcias módon, megegyezésre törekvően vagy filológiai, esetleg tudománytörténeti módszerrel közelítettek a témához. Kimaradtak, akiknek a tanulmányai nem lettek a tudományos „diskurzus” tárgyává, akiket nem idéznek, merthogy azok talán így nem is részei a nyelvtudományi „kánonnak”. Ide tartozik például Győri-Nagy Sándor szadai „kétnyelvűség-iskolája”, amely kezdetben, önerőből (állami támogatás nélkül!) többet foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, mint az MTA illetékes osztálya. S persze ide tartoznak jelen recenzens (ezért is lehet az!) írásai. Akkor sem említik Marácz Lászlóval közös, 1994-ben megjelent tanulmányát, amikor abban újító és összefoglaló terminológiával (nyelvgeopolitika, magyar nyelvi geopolitika) hasonló kérdések és ajánlások vannak összegyűjtve (areális kapcsolatok, nyelvi érintkezés, kultúra és nyelv viszonya, a kontrasztos nyelvhatár, nyelv és identitás, kommunikációs közösség, magyar nyelvökológiai rendszer, a nyelv presztízse, magyar nyelvunió vagy stratégiai-taktikai nyelvi bizottság, a kodifikációs munka fóruma, pl. közösen megállapított helyesírási kodifikáció stb.). 8. sz. nyelvgeopolitikai tételük így hangzik: „A magyar nyelv térben és időben igen erősen állandó, vagyis erősen ragaszkodik egyfajta normához, s még az elzárt helyeken, széleken, az örökös kétnyelvűség állapotában és határokon is tartósan ellenáll a különfejlődésnek, a divergenciának. Ennek egyik fontos oka lehet a magyar nyelvhatár 100%-os kontrasztos volta” (Magyar nyelvi geopolitika: Kétnyelvűség II. 4—5. 1994: 30); ha valakinek véletlenül elkerülte volna figyelmét a publikáció, változtatásokkal másutt is megjelent — mint a jelen kötet több tanulmánya —, pl. Magyarság és Európa II. 7. 1994: 24—39, illetve Nyr. 120. 1996: 31—47. De már hallani vélem Kontra Miklós figyelmeztetését: Ne tulajdoníts magadnak (túl) nagy jelentőséget!

    10. A vita nem volt eredmény nélküli. Kétségtelen, hogy reflektorfénybe került a magyarországi és a határon túli nyelvi kultúra, nyelvművelés állapota. Megegyezés látszik abban a tekintetben, hogy a magyar nyelv egységét meg kell őrizni, sőt: modernizálni kell a magyar nyelvet a határon belül és kívül. Mindenki egyetért abban, hogy a nyelveket különféle, nehezen feldolgozható hatások érik. Nincs vita abban sem, hogy szükség van valamilyen szabványra (standardra, mintára, eszményi változatra). Ennek hogyanjáról oszlanak meg a vélemények. Ez a minta ne legyen kirekesztő, lehetőleg helyi normákból szervesüljön. A nyelvi (kommunikációs) kultúra szintje mindenképpen emelendő: lehetőleg a funkcionális módszerek ne társuljanak diszfunkciókkal (káros hatásokkal). A kutatási módszerek legyenek megalapozottak, a nemzetközi normáknak megfelelőek, összevethetőek.

Mint Bartha Csilla írja, dolgozzunk ki adekvát fogalomrendszert (282). E vita nyomán talán tisztázódott a többféle normafelfogás közötti különbség; s az, hogy a norma differenciáltan, szociokulturális és leíró módon is értelmezhető. Csak mindig tudjuk, hogy milyen környezetben és céllal használjuk. S persze nem segíti az adekvát fogalomrendszert a már emlegetett bizonytalanság a legalapvetőbb kategóriákban (pl. mi is a többközpontúság alapja?). Elindult a határon túli magyar nyelvváltozatok azonos szempontú feltérképezése. Már megjelent a szlovákiai, kárpátaljai és a vajdasági magyar nyelv kismonográfiája. (Részben tovább él bennük a többváltozatúság prekoncepciója.) Csak remélhető, hogy a mindennapi gyakorlat is merít a tudományos feltárásból. Az elkészült Magyar helyesírási szótár és a készülőben lévő értelmező szótár már figyelembe veszi a határon túli magyar nyelvváltozatok standardizálható elemeit. Ez is eredmény! Egy biztos: a határon túli magyar nyelv most már nemcsak az irodalom és a politika, hanem a nyelvtudomány témája is. [237]

Sok mindenről még csak szó sem esett. Magam nagyon hiányolom a nyelv- és kultúravesztés gyakori emlegetése mellett a kétnyelvűség kölcsönös voltának föltérképezését; a „visszamagyarosodás” vagy „átmagyarosodás” elméletileg és módszertanilag nagyon érdekes jelenségének említését; ezt már most kutatnunk kellene. Meg sem említődik a kárpát-medencei hagyományos és változó kommunikációs helyzet (részben kifejtettem fentebb jelzett, Marácz Lászlóval közös tanulmányunkban); amelynek eredményeként a magyar nyelv „terjedése” is megfigyelhető. (Ma már alig van nyelvi és nem nyelvi verseny, tábor, amelyen ne vennének részt határon kívüli fiatalok; 1992-től működik a nyelvi szerepet is ellátó Duna Televízió!) Nincs szó az informatikai forradalomnak a nyelvre, s azon belül a nyelvi változatokra gyakorolt korántsem mellőzhető hatásáról. Szépe György, a kötet előszavának írója higgadt stílusban hangolja a nem mindig higgadt hangvételű cikkekre az olvasót. És fölsorol még számos témát, amelyről vitatkozni kellene. Majd egy másik kötetben.

    11. A tartalmiakon túlmenően hadd szóljak valamit a szerkesztői munkáról (etikáról). A szerkesztők nem törekedtek teljes képet adni, válogattak. Joguk van hozzá. Ennek ugyan némiképpen ellentmond az, hogy egyes szerzőktől viszont hosszú oldalakon át szó szerinti ismétlések vannak. A szerkesztői jegyzetek túlnyomó többségükben az olvasók eligazítását szolgálják (pl. kötetünkben is közölt írás, eredetiben ez és ez a szó szerepelt stb., néhol rosszul, mert a szerkesztői jegyzet félrevezet, pl. 144). Kilóg a lóláb azonban olyankor, amikor a szerkesztők utólagos, korrekt tájékoztatásnak szánt, de kioktató lapalji megjegyzéseket fűznek az írásokhoz — természetesen kizárólag az egyik oldal védelmében (pl. Benkő Loránd írásához 347, Deme László írásához 367). Nem tudom, hogy a szerzők beleegyezésüket adták-e az ilyen, szokatlan annotáláshoz. Én kértem volna a mellőzésüket.

Még valamit a következetlenségről: a források megjelölésénél hol az adott folyóiratnak (Magyar Nyelvőr) csak az évfolyamszáma (265), hol csak az évszáma (251) szerepel. A 265. lapon Heltainé Nagy Erzsébet egy írására történik utalás, a forrás azonban hiányzik az irodalomjegyzékből. Bencédy József vagy Büky Béla (sic!) nevét egyszer sem sikerült pontosan leírni. Az nem a szerkesztők hibája, hogy a könyv egy olvasás után lapokra hullott. Talán nem a kiadó önkritikája a benne foglaltakkal kapcsolatban!

    12. Végezetül Umberto Eco (Az új középkor. Bp., 1992. 117) egy gondolata jár a fejemben, amelyet a kultúra és a divat kapcsán fejteget: „Aki ma is érvényesnek tartja tanait, az vagy nagyon fiatal, vagy nagyon naiv, vagy nagyon remete, vagy hazájától nagyon messze él.” (Csak a szövegösszefüggés miatt írom ide a folytatást!) „Nosza, tegyük időszerűtlenné Chomskyt is, lehetőleg még mielőtt lefordítanák (csak egy kis ügyesség kell hozzá, és még idejekorán sikerül). Fáradságba telik ugyan, de számítsák hozzá a sikerélményt is!” Deme László hasonló gondolata ebben a könyvben és ebben a témában: „A tudományos teljesítményeknek természetes sorsuk az elévülés. De amit meghaladunk, azt jó visszahelyezni a maga korába, amelyben az haladta meg a korábbiakat. Nem tiszteletet vár a lelépő nemzedék, még csak megbecsülést sem, csupán megértést; nem elismerést követel, de megismerést igen.” (316).

Balázs Géza

Vissza a Tartalomhoz