A minőségjelzői mellékmondatok a középmagyar korban*

    1. Bevezetés. — Dolgozatom „A magyar nyelv történeti nyelvtana” című munkálat most íródó középmagyar kori kötetéhez készült előtanulmány. Közvetlen folytatása tehát az előző korszakok minőségjelzői mellékmondataival foglalkozó részfejezeteknek (Dömötör Adrienne, A jelzői mellékmondatok. In: Tnyt. 1: 742—5, 2/2: 666—93).

A középmagyar kori kötet vizsgálati törzsanyaga a XVI., XVII. és XVIII. századi szövegekből származó 3 millió betűhelynyi korpusz, amelyet a nyelvtaníró munkaközösség választott ki a kódexek korának lezárulásával kezdődő és a felvilágosodás kezdetéig tartó időkörből. A válogatás legfőbb szempontja az volt, hogy a gyűjtött anyag — lehetőleg az egyes műfajok korabeli fontosságának arányában — a nyelvi megnyilvánulások minél szélesebb körét átfogja. Az előtanulmányok a teljes korpusz körülbelül egytized részéből, tehát mintegy 300 ezer betűhelynyi szövegből készülő próbafejezetek. (Összehasonlításul: a kései ómagyar kori kötet teljes törzsanyaga 270 ezer betűhelynyi volt.)

A próbafejezetek megírásának az a célja, hogy a vizsgálat szempontjait első megközelítésben a leszűkített — és így sokkal könnyebben kezelhető — korpusz alapján lehessen kidolgozni és kipróbálni. A középmagyar kori fejezetek ugyanis nem követhetik mechanikusan a korai, illetve kései ómagyar koriakat. Míg az előző kötetekben — a munkálat első fázisaként — a korszakon belüli nyelvi változások feltérképezése mellett a nyelvi részrendszerek leírása is helyet kapott, a középmagyar kori kötetben már egyértelműen a diakróniáé lehet a főszerep. Az azonban csak a munka során, az egyes próbafejezetek kidolgozása közben dőlhet el, mik legyenek a leírás, a visszautalás, az összehasonlítás arányai, valamint azt is ebben a munkafázisban érdemes megfontolni, hol és mennyit érdemes változtatni az előző kötetek szempontrendszerén.

Mivel jelen dolgozatom az elsőként elkészült próbafejezet, a nyelvtaníró munkaközösséggel együtt úgy gondoltuk, közzététele a munkálat egészének a szempontjából is hasznos, vitára ösztönző lehet. [193]

    2. A vizsgálat anyaga. — A századonként 100 ezer betűhelynyi korpusz és a címek rövidítése a következő (az adatokat a nyelvtaníró munkaközösség bocsátotta rendelkezésemre).

XVI. század: Sztárai Mihály: Az igaz papságnak tikre. Óvár, 1559. 32—62. (Sztár.); Heltai Gáspár: Chronica. (1575.) Akadémiai, 1973. 80v—86r. (HKr.); XVI. századi Magyar Orvosi Könyv. (1577.) Varjas Béla, Sárkány Nyomda, Kolozsvár, 1943. 485—6, 508—9, 561—2, 585—6, 603—4, 619—20, 633—4. (OrvK.); Pataki Névtelen: Euriálus és Lucretia. (1577.) RMKT 9. Varjas Béla, Akadémiai, 1990. 405—14. (Eur.); Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek. (1578.) Eckhardt sándor, Akadémiai, 1955. 93—7, 147—9, 163—4, 178—81, 210—1. (Örd.); Károlyi Gáspár: Szent Biblia. Mt. 10—12. (1590.) Európa, 1981. 9v—12v. (Kár.); Gyarmati Balassi Bálint énekei. Kőszeghy Péter, Szabó Géza, Szépirodalmi, 1986. 228—33. (Bal.); Két vitéz nemesúr Telegdy Pál és János levelezése a XVI. század végéről. Eckhardt Sándor, Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Magyarságtudományi Intézete, 1944. 16—9, 21—2, 26—9, 36—8, 41—2, 49, 50—52, 63—4. (TLev.) Úriszék. XVI—XVII. századi perszövegek. Varga Endre, Akadémiai, 1958. 68—9, 71—3, 77—9, 82—4, 96—7, 99—100, 107, 112—3. (Úsz.)

XVII. század: Káldi György: Szent Biblia. Mt. 10—12. (1626.) Buda, 1782. 894—7. (Káldi); Rimay János versei. (1631 e.) Eckhardt Sándor, Akadémiai, 1956. 11—8. (Rim.); Pázmány Péter: Prédikációk. 1636. Kanyurszky György, Magyar Királyi Tudományegyetem Nyomdája, 1903. 215—31. (Pázm.); Gyöngyösi István: Mársal társolkodó Murányi Vénus. (1664.) Badics Ferenc, Akadémiai, 1937. 152—167. (Gyöngy.); Actio Curiosa. (1670.) RMDE 2. Kardos Tibor, Akadémiai, 1960. 357—73. (Act.); Pápai Páris Ferenc: Pax corporis. 1690. 1—17, 390—5. (PaxC.); Bethlen Miklós önéletírása. (1710 e.) V. Windisch Éva, Akadémiai, 1955. 271—81, 544—56. (Beth.); Rákóczi Erzsébet levelei. Uhl Gabriella, Lymbus füzetek, Szeged, 1994. 54—5, 70—3. (RLev.); Úriszék. L.m.f. 161—2, 168—9, 254—5, 276—80, 280—81, 361—2, 375—6, 454—5, 686—9, 691. (Úsz.)

XVIII. század: Szakáts mesterségnek könyvecskéje. (1699 k.) Király Erzsébet, Magvető, 1990. 312—63, 387—97. (Szak.); Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. (1736.) Wildner Ödön—Sugár Jenő, Rózsavölgyi, 1927. 321—33, 414—21. (Ap.); Bökényi János: A paraszt emberről és annak oskolába járo fiárol. (1767.) RMDE 1/1. Varga Imre, Akadémiai, 1989. 377–97. (Bök.); Nagy Ferenc: Az egy, igaz, és boldogitó hitnek elei. Eger, 1771. 61—5, 121—33. (Hit.); Faludi Ferenc versei. (1779 e.) Vargha Balázs: Fortuna szekerén okosan ülj. Szépirodalmi, 1985. (Fal.); Ráday Pál levelei. Benda Kálmán—Esze Tamás—Maksay Ferenc—Pap László: Ráday Pál iratai. Akadémiai, 1955—61.1: 70—1, 451—2, 468, 597—602, 2: 167—9, 317—8, 483—4. (RádLev.); Boszorkányperek. Schram Ferenc, Akadémiai, 1983.1: 229—33, 536—43. (Bosz.)

    3. A jelzői (és az értelmező jelzői) mellékmondatokról. — A mondatrész-kifejtésre — akár mint fő szempontra, akár mint a kötőszóhasználat fő szempontja mellett számon tartott alszempontra — épülő leíró és történeti nyelvtanok külön fejezetrészben tárgyalják a jelzői mellékmondatokat. (Pl.: Szabó, MMNyelv. 2: 379—80; MMNyR. 2: 393—403; MMNy. 402—6; ill. Simonyi, Köt. 2: 62—8; Klemm, TörtMondt. 577—9; Berrár, TörtMondt. 162—3, MNyT. 473.) A mondattani jelentésviszonyok szerint kidolgozott rendszerekben — az elemzési célok alapján a mondatrész-kifejtéstől érthető módon függetlenítve — a kategóriát együtt tárgyalják a többi vonatkozó, illetve hogy kötőszós mellékmondattal. (Pl.: StNyt. 1: 553—6, 569—70, 572—80, 593—5, 615—20; ÚMNyt. 134—7, 143—7, 153—4.) [194]

A mondatrész-kifejtésen alapuló grammatikák ezenkívül beszélnek értelmező jelzői (értelmezői, értelmezőszerű stb.) mellékmondatokról is, az idők során más és más mellékmondatfajtákat utalva ide. A MMNyR.-ben (2: 403—7) és a MMNy.-ben (408—14) együtt van csaknem az összes szempont, amelyek alapján korábban vagy azóta is értelmező jelzőinek szokás besorolni a jelzői tartalmakat kifejező mellékmondatok egy részét: az utalószó helyzete; az alaptag szófaja; a két tagmondat közötti azonosító viszony (a MMNyR.-ben); a mellékmondat „visszaolvasztásának” módja (a MMNy.-ben). Az elöl álló utalószó nélküli hogy kötőszós tartalomkifejtő mellékmondatok mindkét forrásban értelmezőieknek minősülnek (Simonyira, Klemmre is visszamenően; 1. Köt. 2: 67; ill. TörtMondt. 578). (Az értelmező jelzői mellékmondatokról l. még mindenekelőtt: Rácz: MNy. 1957: 403—12; Károly: uo. 412—5, NytudÉrt. 16. sz. 51—6; MMNy. 408—14; TNyt. 2/2: 686—92.)

Mára azonban úgy látjuk, hogy a jelzői és az ún. értelmező jelzői mellékmondatok kategóriáját nincs értelme különválasztani, mivel ezek a tagmondategyüttesek lényegileg nem különböznek egymástól: hasonló eszközökkel ugyanazokat a jelzői tartalmakat fejezik ki. Különbség közöttük csak az értelmező jelzői mellékmondat főmondatában igen ritkán kitett utalószó helyzetében (és az alaptaggal egyeztetett formájában) van; ez azonban az adott szintagma belső szerkezetét, és nem a főmondat—mellékmondat viszonyt érinti. (Úgy tűnik, az értelmező jelzői mellékmondat kategóriájának felállítását elsősorban a mondatrészi értelmező jelző ihlette, illetve az a kiindulópont, hogy minden mondatrésznek van mellékmondatos kifejtési lehetősége. A „visszaolvaszás” szempontja azonban ellentmondásos és működésképtelen; ahogy Károly Sándor fogalmazott: „könnyen sikamlós talajra vihet” — NytudÉrt. 16. sz. 53.) Ezzel a felfogásunkkal voltaképpen visszakanyarodtunk az igen alapos és érzékeny mondattani szerző, Berrár Jolán véleményéhez: „Mellékmondatok esetén nincs olyan éles határ a jelző és az értelmező között, mint a megfelelő mondatrészekben. Elválasztásuk is nehéz és bizonytalan, ezért itt együtt tárgyaljuk őket.” (TörtMondt. 201.)

A magyar nyelvészeti szakirodalomban Hadrovics László, majd Molnár Ilona elemzései nyomán kerültek az érdeklődés homlokterébe az addig közelebbről nem vizsgált hogy kötőszós tartalomkifejtő mondatok. (Hadrovics, FunkMondt.; Molnár: NytudÉrt. 94. sz.) Eredményeiket figyelembe véve a jelzői mellékmondatok csoportján belül is helyükre kerülnek a korábban bizonytalan státusú hogy-os szerkezetek. A vonatkozó kötőszós mellékmondatok értékelésében pedig elsősorban Radics Katalin cikkéből (MondtTan. 135—70) és Kenesi István, illetve É. Kiss Katalin fejezetéből tanultam sokat (StNyt. 1: 553—91, ill. ÚMNyt. 143—55).

    4. A jelzői mellékmondatokkal foglalkozó középmagyar kori fejezetek. — Az ómagyar kori anyag elemzéséhez hasonlóan a TNyt. középmagyar korral foglalkozó kötetében is külön fogjuk tárgyalni a minőség-, a mennyiség- és a birtokos jelzői alárendelt mondatokat. Az előző kötettől eltérően azonban — mint már fentebb szó volt róla — nem kap külön helyet az értelmező jelzői mellékmondatok [195] csoportja: a minőségjelzői alárendelésnek megfelelő értelmező jelzői mellékmondatokat a minőségjelzőiek között tartjuk számon, a mennyiségjelzői értelmező, illetve a birtokos jelzői értelmező mellékmondatokat pedig a mennyiségjelzői, illetve a birtokos jelzői részfejezetbe utaljuk. (Párhuzamban azzal, hogy az értelmező határozói mondatkapcsolatok a határozói alárendelések között kerülnek sorra.) A jelzői és értelmező jelzői mellékmondatok közötti korlátozó—nem korlátozó jelentésbeli különbségre, pontosabban ennek az anyagunkban felmerülő speciálisabb eseteire azonban kitérünk. Az áljelzői mellékmondatokat a későbbiekben ezúttal is külön alfejezetben tárgyaljuk a minőségjel-zőiekhez kapcsolva, az úgynevezett mondatfejes álvonatkozó mellékmondatokat pedig — szintén a korábbiakhoz hasonlóan — a nem mondatrészt kifejtők között elemezzük.

    5. A minőségjelzői mellékmondatok a vizsgált korban. — A minőségjelzői tagmondategyüttesek csoportja kétfelé oszlik aszerint, hogy a mellékmondat az alaptagnak az egyik jellemzőjét, jelentésének egy részmozzanatát adja-e meg (részleges tartalomadás), vagy pedig tartalmát, lényegét fejti-e ki (lényegi tartalomadás). Az első csoport jóval népesebb: a két típus hozzávetőleges aránya a vizsgált korban 94% : 6%. A részleges tartalomadó mellékmondatok általában vonatkozó kötőszóval, a lényegi tartalomadók a hogy-gyal kapcsolódnak.

A középmagyar kortól kezdve a főnévi mutató névmási utalószóval álló szerkezetek is figyelmet követelnek, bár a mondatok körében kevésbé egyértelmű a kategóriának minősítő és kijelölő szerkezetekre osztása, mint a szintagmák esetében (mivel kötőszóhasználatban megnyilvánuló grammatikai különbség nincs a két szerkezet között, és jelentésükben is lehetnek átfedések). Ekkorra már lezajlott a mutató névmási kijelölő jelző–névelőelőzmény határozott névelővé értékelődésének folyamata, tehát a főnév előtt álló egyetlen mutató névmási eredetű elemről tudható, hogy elvesztette utalószói szerepét. Ebből a korból már bőségesen adatolható, hogy a kijelölő jelzős szerkezethez többnyire határozott névelő és az alaptaggal számban és ragban egyező, hangsúlyos főnévi mutató névmás is szükséges. (Így van ez a mai napig is, eltérően más nyelvektől.) Pl.: Örd. 94: „hogy ne futhasd azt bnt, kire leginkab futna nyalad”; Kár. 11r: „Mert ha Tyruban és Sidonban, azoc az Iteni erc lettec vólna, mellyec te benned lettec”; 1737: „Aracsiné vólt az az Aszony aki eztet gyógyétotta” (Bosz. 1: 543). Ez a szerkezet a kései ómagyarban csak igen-igen elvétve fordult elő; mellékmondattal bővítve nem is akadt rá példánk. Ehhez képest különös — és alighanem a korábbi élőnyelvi elterjedtséget bizonyítja —, hogy a XVI. század második felében már a legkülönfélébb szövegek alkotói használják, legyen szó akár bírósági jegyzőkönyvről, akár bibliafordításról. Ha azonban a mutató névmás nyomósító előtagot vagy -n névmási elemet tartalmaz, a szerkezetben nem szerepel névelő: OrvK. 485: Gyöngy. 155: „Amaz [196] zugó habok ellenek jövendők, Kik [’kiknek’] hányatásátul majd el-is veszendők” [ti. a kereskedők]; Hit. 123: „Illyenek amaz Irások, tzédulak, imádságok, mellyek fegyver, tu r, viz, és hirtelen halál-ellen hordoztatnak”; ill. 1647: „az melli tőrueni altal ualaki ualamire megh kőteleztetik, ugian azon tőrueni altal szokot le’nni a feől szabadulasais” (Úsz. 362); 1737: „Ugyan azon napon a mellyen Hampo Eörse az magha ördöghi mesterségét beszélle valya e fatens előt” (Bosz. 1: 538); Hit. 132: Az utóbbi típust nyelvünk mindmáig ugyanígy őrzi, ha megritkult használatban is. A nyomósító előtagos mutató névmást tartalmazó szerkezet viszont a későbbiekben — az előtag nélküli formához hasonlóan — névelővel (és az alaptaggal egyező ragokkal) terjedt el.

A) A részleges tartalomadó (általában vonatkozó kötőszós) minőségjelzői mellékmondatok. — A minőségjelzői mellékmondatoknak ez a jóval népesebb csoportja. (Minden korban az egyik leggyakoribb mellékmondatfajta.) Többnyire vonatkozó kötőszóval kapcsolódnak főmondatukhoz, ettől csak a sajátos jelentéstartalmúak térhetnek el.

Előfordulásuk gyakoriságából vagy ritkaságából — mint több más mellékmondat esetében is — a nagyobb anyagmennyiség elemzése után is majd csak óvatosan lehet következtetni egy-egy műfaj jellegére, egy-egy szerző stílusára. Máris külön vizsgálatra érdemesek azonban a bibliafordítások (Károlyi Gáspár és Káldi György munkái). A párhuzamos szövegrészek és a korábbi fordítások (Müncheni Kódex, Jordánszky-kódex), valamint a latin eredeti elemzése betekintést enged a jelzői mellékmondatok kitételének—elhagyásának lehetőségeibe. A mondatok felépítése természetesen többnyire hűen követi a latin mondatszerkezetet, de — mivel rendelkezésre állnak szinonim lehetőségek — bizonyos eltéréseket mégis megfigyelhetünk.

Míg Káldi György hívebben követi a latin és magyar előzményeket, Károlyi számos újítással él: az ide tartozó mondatoknak csaknem a felében alapvetően változtat a szerkezeten. Néha szintagmává alakítja a jelzői mellékmondatot, olykor más típusú alárendelt tagmondattal fogalmaz, de leggyakrabban — s témánk szempontjából ez a legfontosabb — jelzői mellékmondatra bontja a szintagmát. Példák a Károlyi alkotta mellékmondatokra: Kár. 9v: „és amaz Máthé, ki Publicanus vala” („et Matthaeus publicanus” ~ MünchK. 16ra:

magaban meg haolwan nem alhat meg” ~ Káldi 897: „Minden maga-ellen meghaonlott orzág, elpuztúl; és minden maga-ellen meg-haonlott váras, a’ vagy ház, meg nem áll”).

Más esetekben — ezekből van kevesebb — Károlyi éppen ellenkezőleg jár el: melléknévi igeneves vagy egyéb jelzős szerkezetbe sűríti a latin mellékmondatot, melyet a másik három fordítás szöveghűbben ad vissza (ezúttal már csak Károlyi és Káldi mondatait idézzük): Kár. 9v: „Hanem mennyetek inkáb az Izraelnec hazánac el téueledet iuhaihoz” ~ Káldi 894: „Hanem inkább mennyetek a’ iuhokhoz, mellyek elve ztek az Israel házából” ~ „sed potius ite ad oves, quae perierunt domus Israhel”; Kár. 12v: „Mert valaki az én mennyei Attyámnak akarattyát czelekßi, az énnékem az én attyámfia” ~ Káldi 897: „Mert valaki az én Attyám akarattyát telekezi, a’ki mennyekben vagyon, az az én atyám-fia” ~ „Quicumque enim fecerit voluntatem Patris mei qui in caelis est, ipse meus frater”.

a) A kötőszó. — A vonatkozó kötőszó — a hasonlító és a következményes jelentésárnyalatúak egy részének kivételével — az összes ide tartozó mellékmondatban szerepel. Általában a mellékmondat élén áll; kivételesen azonban más helyre is kerülhet: OrvK. 485:

Részletesebben megvizsgálva a kötőszó-előfordulást, azt tapasztaljuk, hogy bár a leggyakoribbak továbbra is a ki különböző alakjai, a mondatoknak már csak alig több, mint a felében szerepelnek (53%-ban, szemben a kései ómagyar kori 84,4%-kal). A ki-t a mely különböző formái követik (42%); ez igen lényeges felszaporodását jelenti az ómagyarban csak szórványosan felbukkanó kötőszónak. Mindkét kötőszó egyaránt kapcsolhat kijelölő és minősítő (valamint a nekik megfelelő értelmező) jelzői mellékmondatokat. Továbbra is nagyon ritkák azonban a mi változatai, a melyik és a minő, minemű alakjai (kb. 1–1%). A maradék 3%-ot a vonatkozó határozószói kötőszók teszik ki.

A ki kötőszót, amely a kései ómagyar korban a legáltalánosabb volt mind élőlényt, mind élettelent jelentő alaptagok mellett (ahogyan a latin qui, quae, quod is egyszerre jelent ’aki’-t, ’ami’-t és ’amely’-et), a középmagyarban kezdik lefoglalni az élőlényt (személyt, természetfölötti lényt, állatot) jelentő alaptagok: 70%-ban élőlényre, 30%-ban dologra, fogalomra vonatkozik. Például: Örd. 178: „soc setetseget hordozta is az Satannac, Kinec okossaga, nyelue, tanusaga, vigyazasa nem kitsiny”; Pázm. 223: „Azért dícsírik a historiák Zénót, ki a maga nyelvét elharapta”; 1737: „ha Szakál Mihál megh adta volna az Lovam árát kit az karoban ugratot” (Bosz. 1: 539). Ugyanígy élőlényre utaló névmásoknál: Kár. 11v: „Jijetec én hozzám mindnyáián, kic [...] meg terheltettetec”; Bal. 233: „Ím, én, ki te idvösséged vagyok, nagy búdbul Kimenteni jelen vagyok”; Fal. 59: „A többinek példát adnak, Kik kéméllik talpakat”. Példák élettelent jelentő alaptagokra: OrvK. 486: Rim. 17: „Hogy az rossz hitván föld, Ki rá csak mérget tölt Vele semmi jót nem tött”; Szak. 353: „Végy igen szép lágy túrót, kit ma vagy tegnap csináltak”. Ha a ki időbeli megoszlását megvizsgáljuk, azt tapasztaljuk: a XVI. századi szövegekben már megnyilvánul az a tendencia, hogy a ki inkább élőlényre, mint élettelenre vonatkozzék — átadva itt a helyet a mely-nek —; a XVII. és a XVIII. században pedig egyre tovább fogy az élettelenre vonatkozó ki kötőszók száma, bár a mondatok szűk egynegyedében még mindig élettelent jelentő alaptagokhoz kapcsolódik.

A mely kötőszó túlnyomó többségében (93%-ban) élettelent jelentő alaptagok mellett terjedt el, például: HKr. 82 r: „Mert orrában vagyon Sigmund Király gyrie, mellyet iegyl ada ennękem”; Pázm. 220: „nincs oly gonoszság, mellyet vagy el nem hitet”, Bök. 385: „meg menekedtűnk A Grammaticatol, melyel veszekedtűnk”. Az élőlényt — állatot, embert — jelentő alaptagok mellett ritka a mely. Például: Káldi 894: „Hanem inkább mennyetek a’ juhokhoz, mellyek el veztek az Israel házából”; ill. Gyöngy. 155: „De miként az halász, az melly hány horgokott”.

A mely terjedése élettelent jelentő alaptag mellett különösen látványos a bibliafordításokban: Kár. 11r: „Ackor kezdé Ieus ßemekre hánni az várooknac, az mellyekben Iteni ero által való t udákat ttt vala” ~ Káldi 896:

Mindkét kötőszó előtagos változatai még jócskán kisebbségben vannak az előtag nélküli formákhoz viszonyítva (az aki, amely feltűnő terjedésének ellenére). Az aki használata évszázadról évszázadra gyakoribb lesz, és a XVIII. században már fölénybe kerül az eddigre megfogyatkozott számú ki-vel szemben. Az amely viszont lassabban gyarapszik, mint a szintén terjedőben lévő előtag nélküli párja (az előtag nélküli mely mind a mai napig használatos kötőszó, ellentétben az előtag nélküli ki-vel). Az előtagos formákra olyan példákat hozunk, melyeken láthatók a mutató névmás és a kötőszó összeforradási folyamatának írásban is tükröződő jegyei: 1586: „az Thomantol wetted, az ky megh holth” (Úsz. 83); 1641: „Hanem ket lanykannak, ak kik most Szombathelen vadnak, 25 forintott agyannak ky” (Úsz. 162); Hit. 125:

1707: „nem lesz sohonnan is megh csorbulása az hadaknak, a mellyekbül azon praesidiumot ki kellene szakasztani” (RádLev. 2: 318).

A vala- előtagos formák csak a két bibliafordításban (közülük is inkább a Károlyiéban) és az „Orvosi könyv”-ben fordulnak elő; ott is csak elvétve: Kár. 12r: „ÉS valaki ßóland az embernec fia ellen, megbotáttatic néki” ~ Káldi 897: „És valaki az ember fia-ellen zóll, meg-botsátatik néki” (itt a latin — és vele együtt a korábbi két fordítás is — [199] támogatja ezt a megoldást: „Et quicumque dixerit verbum contra Filium hominis, remittetur ei”); Kár. 12a:

Az egyes szerzők, úgy tűnik, többnyire felváltva használják a ki-t és a mely-t, illetve az előtag nélküli és az a- előtagos változatokat. Néhány megfigyelés azonban már az adatgyűjtésnek ezen a fokán is feljegyezhető. A vizsgált korszak elején Heltai Gáspár már következetesen, tehát nyilván tudatosan a ki-t használja élőlényt kifejező alaptagra vonatkoztatva, és a mely-t élettelent jelentő alaptag esetében. Viszont például Bornemisza Péternél nem ennyire éles a határ a két kötőszó használatában. (Heltai egyébként soha nem használ előtagos formát, Bornemisza elvétve igen.) A vizsgált korszak előrehaladtával már több szerző is (így Pázmány Péter, Pápai Páris Ferenc, Nagy Ferenc) teljesen következetesen használják az élő—élettelen szembenállásra a ki-t és a mely-t (előtagos forma az első két szerzőnél csak elvétve, harmadikuknál viszont gyakrabban fordul elő). A különböző versek szövegében a ki — az alaptag jelentésétől függetlenül — erősen túlsúlyban van a mely kötőszóval szemben; talán már érződött patinásabb jellege, s így poétikusabb eszközül kínálkozott a verses műfajok szerzői számára.

A mi, a melyik és a minő, minemű többnyire élettelent jelentő alaptag mellett áll; ezek a kötőszók mind a három században elsősorban a nem szépirodalmi (de nem is jellemzően a magán) műfajokban szerepelnek olykor-olykor. A mi a mely szinonimájaként inkább névmási alaptag mellett fordul elő kijelölő jelzői (~ értelmező jelzői) mellékmondat kötőszavaként (s erre szépirodalmi, bibliafordításbeli példánk is van): Káldi 895:

1641: „es az minemeő arua ott lakik Zriniouacz Miklosnenal, az élteigh tiztesegessen el tartsa” (Úsz. 162 — a szerkezet tárgyi mellékmondatként is elemezhető); 1737: „s mingyárt szép ruhák lettek valaminemöt gondolt” (Bosz. 1: 542).

A főnévi és melléknévi vonatkozó névmási kötőszók számbeli egyeztetése az alaptaggal a következőképpen valósul meg (a legtermészetesebb szabályon kívül, amely szerint egyes számú alaptagra egyes számú, többes számúra többes számú névmás vonatkozik). Halmozott egyes számú alaptagokra — ha többes számú szövegelőzmény vagy többes számot követelő szövegkörnyezet nem befolyásolja a szerkezetet — egyes számú névmás vonatkozik: Pázm. 222: „noha oly fene vad, madár, kígyó nincsen, mellyet az emberi vigyázás és szorgalmatoskodás lassan-lassan meg nem szelidíthet”, 231: „a Christus Szent Testének, Vérének első ajtaját és tálnyérját, mellyen hozzánk jó az Oltári-szentségben; tudni-illik szájunkat és nyelvünket, az ördög és a gonosz bűnök szolgálattyára fordícsuk”. Határozott számnévvel kifejezett mennyiségjelzős alaptagra többes [200] számú névmás vonatkozik: HKr. 84r: „leuelejnk mjnd ot uadnak, kj mjnden marhanknal dragab” (TLev. 49); 1706: „adgyunk írást kezekhez, a mellyekben a ratiokat fel tévén, ad oculum demonstralhassák” (RádLev. 1: 601).

Vonatkozó határozószói kötőszó állhat a helyet — vagy átvitt értelemben helyként felfogott dolgot — és időt (de erre a próbafejezet anyagában nem akadt példa) jelentő alaptag mellett mind kijelölő, mind minősítő jelzői mellékmondat kötőszavaként: Act. 372: „hogj mennyek én arra a’ földre, ahól még azt is fizetésért engedik meg az Urak magok Jobbágyinak, hogy [...]”; Beth. 274: „De menjünk vissza az útra, honnét a vízi veszedelem elvetett volt”; 1707: „olly Nemessi Társaságot eppit, a’hol mind a nemessi jó erkőlcsőknek gyakorlása lehessen” (RádLev. 2: 168). A határozói kötőszók szinte mindig a(z)- előtagosak; ezeket a nyelv hamarabb elkülönítette alakilag a kérdő névmásoktól, mint a vonatkozó névmási kötőszókat (kivétel a holott, a nem pusztán kérdő névmási eredetű határozói kötőszó; ez anyagunkban soha nem kapott előtagot).

Ha a főmondatban az alaptag határozói szerepet tölt be, és a mellékmondat nem korlátozó jelentésű, a tagmondategyüttes nem jelzői, hanem értelmező határozói kapcsolat: Kár. 12v: „Meg tęrec az én házamba az honnét ki ittem” ~ Káldi 897: „Házamba térek, a’honnét ki-jöttem”; Beth. 276: „az engemet a muzsikások rekeszibe vűn, a honnét a comoediát úgy láttam”. Az efféle szerkezetekben rejlő kifejtő-magyarázó jelleg olykor explicitté válik: 1737: „Hampo Eörse Pálffi Ilonával együtt a Kamorában a hol tudni illik a Fatens feküt hat fekete bubos lovon [...] be mentek” (Bosz. 1. 540). A helynek, a cselekvésnek, a cselekvés idejének egymásra vetüléséből kötőszókeveredés állhat elő: Örd. 181: „Oe felsege azert oly helyen midn nem rytkbe szolnac, hanem soknac hallasara es epuletire, ollykor ád kazdag szolo lelket az kitsininekis szaiaba”.

Amikor a részleges tartalomadásra sajátos jelentésárnyalat épül, a vonatkozó kötőszót kiszoríthatja az illető jelentésárnyalat speciális kötőszava. Mind a hasonlító mint, mind a következményes hogy a vonatkozó kötőszó szerepét is magába szívja (következményes példa a próbafejezet anyagában nem akadt). A mellékmondat élén a sajátos jelentéstartalomra jellemző kötőszó helyén mindkét típusban állhat vonatkozó kötőszó is (a feltételes hasonlításban azonban nem) — ebben az esetben a sajátos jelentés, bár éppúgy ott lappang a mellékmondatban, kevésbé hangsúlyos. (A kétféle kötőszó a különböző korokban egyszerre is megjelenhet. A mint mellett a későbbi korszakokban szerepelhet vonatkozó kötőszó, de sem az ómagyar, sem a középmagyar kor jelzői mellékmondataiban még nem találjuk meg ezt a szerkesztésmódot. A hogy mellett pedig korábban fordult elő gyakrabban vonatkozó kötőszó — l. a kései ómagyar hogyki, hogymely kötőszóegyütteseit —, de a most vizsgált korszakban már csak alig, a későbbiekben pedig egyáltalán nem.) A megengedést a vizsgált korban a vala- előtagos vonatkozó kötőszói forma [201] fejezheti ki: 1737: „a szép ruhájok abbul állot hogy csak egy abroszt reájok terétettek, s mingyárt szép ruhák lettek valaminemöt gondolt” (Bosz. 1: 542).

A hasonlító jelentésárnyalatú minőségjelzői mellékmondatok — melyek a részleges tartalomadók 2%-át teszik ki — tiszta esetben mindig utalószósak: utalószavuk az oly(an), és általában (eddig egyetlen kivétellel) a főmondatot követő helyzetben állnak: HKr. 85:Pázm. 225: „a nyelvnek nyughatatlansága oly kínt szerez embernek, ha halgat, mint kínlódik az aszszony, mikor nem szűlhet”; ill.: Szak. 313: „mint a tarpecsenyét, takard olyan hártyába”. Utalószó híján a mellékmondat a mód- vagy állapothatározóiakkal érintkezhet: Szak. 335: „legyen készen fejér liszt, mint a palacsintának való”; uo. 351: „Csinálj tésztát tyúkmonnyal, mint a laskának”. Utalószó jelenlétében a hasonlító mellékmondat a fokhatározóiakkal érintkezhet, ha az utalószó egyaránt tartozhat az alaptagul álló főnévhez és az alaptagot bővítő melléknévhez is: Bök. 397: „Nintsen e vilagon soha oly dragakints, Mintha az ajakon a tudomány kilints”.

b) Az utalószó. — A jelzői utalószóval szerkesztett tagmondategyüttesek többnyire korlátozó jelentésűek; az utalószó szerepe bennük az, hogy jelezze: az alaptag jelentését a mellékmondat szűkíteni fogja, illetve abban az esetben, amikor az utalószós főmondat a mellékmondat után áll, ugyane tényre visszautaljon. A ritka értelmezői helyzetű utalószók nem avatkoznak bele a főmondat és a mellékmondat jelentésviszonyába: a körülhatárolt jelentésű alaptag mellett állók meghagyják a szerkezetet korlátozónak, a nem körülhatárolt jelentésű alaptag mellett állók pedig nem korlátozónak. A vizsgált anyagban a vonatkozó kötőszóval kapcsolódó mellékmondatokat 18%-ban képviseli a főmondatban utalószó, s közülük mindössze csak egy áll értelmezői helyzetben. (Egyes művekben, mindenekelőtt az „Orvosi könyv”-ben, Pázmány Péter prédikációiban, Nagy Ferenc „Hitnek elei”-ben különösen sok utalószó szerepel; ebből a tényből azonban egyelőre még nem vonhatók le az egyes műfajokra vonatkozó következtetések.) A kései ómagyarban ez az arány — szintén együtt tekintve az értelmező minőségjelzőiekkel — 36,5%-os volt. A két adat azonban nem vethető össze, mivel a korábbi korszakban az utalószósak között elemeztük az akkor még biztonsággal szét nem választható határozott névelős ~ utalószós szerkezeteket is, s ez megemelte az ide sorolt adatok számát. Ha viszont ezzel szemben megnézzük a két korszak melléknévi névmási utalószós mondatainak az összes szerkezethez viszonyított százalékos arányát (kései ómagyar: 2,4%, középmagyar: 12%), az utalószóhasználat határozott terjedését figyelhetjük meg: A bibliafordításokat e téren nem tudjuk vallatóra fogni: utalószók csak ott jelennek meg a középmagyar kori szövegekben, ahol a kódexekben is szerepeltek.

Az utalószók kétharmada melléknévi mutató névmás: oly(an), ily(en), olyféle, efféle, afféle. A magas hangrendű alakok előfordulási aránya — a kései ómagyar kori 10%-kal szemben — mindössze 3%-os. Túlnyomó többségben az oly, olyan használatos (melyek közül az előbbi a jóval gyakoribb): Örd. 93: „De az mellet maga keuan olly vigyazastis, kibe gyakorlyuc magunkat”; Pázm. 225: „alig vagyon oly eszveszés és gyilkosság a világon, mely a nyelven nem kezdetik; Szak. 332: „tedd fel olyan vízben, akiben jó bővön petrezselyemlevelet vagy gyökeret főztél”. Ettől különböző melléknévi névmási utalószók — egyelőre — csak az „Orvosi könyv”-ben akadtak: 508:

A melléknévi névmási utalószós szerkezet nem feltétlenül minősít, hanem azonosíthat is: Örd. 164: „az pénzt meg talallyatoc illyen helyen, az hol el rytttec”; Ap. 333: „azután megint olyan legényt, a kit akart, elvitt”.

Az utalószók egyharmada főnévi mutató névmás: az(on), ez(en), ama(z), ugyanaz(on). A magas hangrendű formák ritkák, mindössze nem egészen 10%-ban fordulnak elő, szemben a kései ómagyar csaknem 30%-ával. Kevésszer használatosak az -n-es alakok; kizárólag ezek szerepelnek viszont azokban a (nem túl sűrűn előforduló és esetleg a vonatkozó mellékmondatok kialakulására visszavezethető) szerkezetekben, amelyeknek elöl álló mellékmondata is tartalmazza a főmondatbeli alaptagot: 1647: „az melli tőrueni altal ualaki ualamire megh kőteleztetik, ugian azon tőrueni altal szokot le’nni feől szabadulasais” (Úsz. 362); Hit. 125: „a’melly ház-krul bizonyos madár zól éjjel, azon házbúl meg-hal valaki abban az eztendben”. (Később még vizsgálandó, hogy nem inkább a műfajtól, illetve az egyéni nyelvhasználattól függ-e az -n-es forma előfordulása; például Nagy Ferenc a „Hitnek eleji”-ben a különös előszeretettel használt amaz mellett szívesen alkalmazza, a többi adat bírósági szövegekből való.)

Az amaz ebben a korban nem feltétlenül nyomósít; többnyire inkább az az, azon formákkal szinonim, azaz puszta rámutatást tartalmaz. A vizsgált korszakban még névelő nélkül használatos, akárcsak — mind a mai napig is — az azon: Kár. 9b: „és amaz Máthé, ki Publicanus vala”; 11a: Az első két idézet egyúttal ritka példája a jelzői utalószós, nem korlátozó jelentésű mellékmondatoknak. Az amaz névelő, sőt egyeztetés nélkül volt használatos, s így könnyedebb fogalmazásmódul kínálkozhatott az alaptaggal egyeztetett mutató névmási utalószó és névelő együttesénél: Gyöngy. 155: „Amaz zugó habok ellenek jövendők, Kik [’kiknek’] hányatásátul majd el-is veszendők” [ti. a kereskedők]; Hit. 123: „Illyenek amaz Iráok, tzédulak, imádságok, mellyek fegyver, tr, viz, és hirtelen halál-ellen hordoztatnak”; uo. 124: „Haonló ehez ama’ két levelkére nyomtattatott imádság, melly Hét mennyei zároknak neveztetik”.

Már a bevezető részben esett szó róla, hogy a vizsgált korból bőségesen adatolható a mutató névmási utalószó + névelő szerkezet: Kár. 11a: „ha Sodomában, azoc az Iteni erc lettec vólna, mellyec te benned lettec”; PaxC. 6: Beth. 549: „Azzal az hittel irom, a melylyel a fejedelemség conditióira megesküttem”. Olykor azonban a szerkezetben megjelenő egyetlen mutató névmási elem nem névelő, hanem utalószó (illetve az utalószói és a névelői funkciót egyszerre viselő utalóelem), amely vagy kijelöl, vagy a névelőnél „valóságosabban” rámutat az alaptagra: Örd. 94: „Bodog az ember ki éyel nappal az wrnac truenyebe elmelkedic”. A bibliafordítások párhuzamos helyei is támogatják ezt a megállapítást: Káldi 896: „Ki lézen közületek az ember, kinek egy juha légyen” (vö. JordK. 389:

A magas hangrendű forma szövegbeli vagy szituációbeli előzményre is rámutat: 1665: „Kivan˙a azert az dominus magistratus, hogy ezen I-k erdemek szerint condemnaltassanak, kiknek gonosságok constalný fogh az be adott inqisitiobűl” (Úsz. 687); 1665: „Mikeppen ezen I aszonyok [...] mas gonossagokatis czelekedtenek, mely I aszonyok megh fogattatvan az vizbenis hanyattattanak” (Úsz. 687).

Az egyértelműen minőségjelzői mellékmondatok most is csak elvétve állnak elöl; pl. Bök. 397: „Mely attol meg foszszon, nints olyan ragadomány”; Hit. 125: „a’melly ház-krl bizonyos madár zól éjjel, azon házbúl meg-hal valaki abban az eztendben”. Az előbbi mondat sajátos tagmondatsorrendjét a rímképlet hívta életre; az utóbbi pedig azok közé a tagmondategyüttesek közé tartozik, amelyekben a mellékmondat is tartalmazza az alaptagul álló szót, s így a sorrend szabadabb, az elöl álló mellékmondat sem okoz megértési nehézséget. Ez a szerkesztésmód a minőségjelzői mellékmondatok legkorábbi hagyományaira nyúlik vissza, bár nem feltétlenül annak nyomait őrzi közvetlenül, hiszen bármely korban keletkeznek ilyen mondatszerkezetek (l. TNyt. 1: 742—3). Amikor a hátul álló főmondatban nem szerepel az elöl álló mellékmondatba már beleszőtt lehetséges alaptag, a hiány miatt a mondatok egyéb alárendelésekkel érintkeznek: 1613: „Az mely haznal fel menöben szallasunk uolt, megh allottunk mi ketten Gombkötö Thamassal [ti. annál a háznál ~ ott]” (Úsz. 278); 1696: „amely szólgákat [...] az úr nem akarna szenvedni, el bocsása [ti. azokat a szolgákat ~ őket ~ azokat]” (RLev. 1. 71); Hit. 132:

A főmondatba ékelődő mellékmondat szinte mindig közvetlenül követi az alaptagot, illetve ha a szerkesztett alaptag szétválaszthatatlan tagokból áll, magát a szerkezetet. Mondatok közötti kapcsolóelem vagy a mondat idézet mivoltát hangsúlyozó úgymond azonban beékelődhet az alaptag és a mellékmondat közé: Sztár. 43: „MIndnyaian, vgymond, kic én ellenem ittenec, lopoc, latroc es toluaioc”; Káldi 895: „Minden azért a’ki meg-vall engem az emberek-elött, én-is meg-vallom ötet az Atyám-elött”. Verses szövegben távolabbra is kerülhet az alaptag: Eur. 408: „Mit árthat énnékem, kit ingyen sem hallok, az községnek beszéde?”. A beékelt mellékmondatot követő főmondatrészlet élén olykor az alaptagra visszamutató névmás áll: HKr. 82: „A Hollót kedig, kinec egy arány gyr vólna orrába, aßt ada tzimerl az Ianculánac, és az egeß Morßinai nemzetnec”; 1641: „oly embernek, az k˙ el tartsa, ol˙annak adg˙ak” (Úsz. 162); 1737: „Derezda nevő füvel a ki a Berekben termet, avval gyogyitotta Szakál Máttyást” (Bosz. 1: 540). Egyetlen példa mellékmondatba ékelt főmondatra, illetve mondatátszövődésre is akadt (mindkettő verses szövegben): Gyöngy. 165: „Pénz, nincs olly alacson [ti. ember], kit nagyra nem vihett”; ill. Eur. 408: „Valami csalárdság, kit kellene félnem, hogy őbenne lehetne”.

Már a korszak elejétől fogva erős törekvés érződik arra, hogy a beékelés vesszők közé kerüljön, és nem is csak a nyomdász-literátoroknál, hanem például a periratok lejegyzőinél is. Ezenkívül még figyelemre méltó, hogy Rádai Pál az egyik levelében a túl hosszúra sikerült beékelést — a korban egyelőre kevéssé szokásos módon — zárójellel különíti el: 1706: „ollyan szó (mellyet én az mediatoroktul első Uyvárban való menetelem után nem hallottam, de mások bizonyossan affirmalnak) volt közöttük” (RádLev. 1: 600).

B) A lényegi tartalomadó (hogy kötőszós) minőségjelzői mellékmondatok. — Az alaptag lényegi tartalmát kifejtő szerkezetek többféle szerepet tölthetnek be. (A belső és külső tartalomadás szempontját nem különítjük el; a típusokat gyakoriságuk sorrendjében mutatjuk be.) [204]

Állhatnak megnyilatkozással kapcsolatos vagy a megnyilatkozást egyszerre megidéző és minősítő alaptagok mellett, a függő idézetek egyik ritkább beszerkesztési módjaként: Örd. 179: „Ez hazugsaggal vadoltac hogy az Nemesseknec eszeket veztettec az Czaszarnac valo fizetesbe”; 1706: „ollyan szó [...] volt közöttünk, hogy a mediatio a statusok nevével leendő plenipotentiat acceptalni fogja” (RádLev. 1. 600); 1706: „Én utollyára értem Nagyságod kivánságát, hogy a repplicát kézhez vévén, a commissarius urak Uyvarban mennyenek” (RádLev. 1. 602).

Kifejthetik az alaptagul álló különböző fogalmak aktuális jelentését: Eur. 410: „Tudom jámborságod, hogy nem mondod senkinek, Megvallom tenéked felgerjedett tüzét ehhez nagy szerelmemnek”; Örd. 210: „kezd [...] olly tantzot, hogy az laboc ko zo t által vetic az kezeket”; 1706: „magánál megh hadta olly assecuratioval, hogy Bécsben vivén, consensust veszen acceptatiojára” (RádLev. 1: 600). Kifejezhetik a dolog, tett stb. önmagában üres jelentésű főnevek vagy a szövegelőzményre visszautaló mutató névmások aktuális tartalmát: Eur. 411: „Látván ezt az szolga, semmit asszonyánál hogy beszéde nem fogna, Monda”; Örd. 93: „Err szep dolgokat hallunk az mi gondolatinknac, es az mi t érzekenseginknec maga birasarol, azokat mint óyiuc gonoztul” (a kötőszó nélküliségről l. lentebb); 1665: „Altera I scilicet consors Maczkovicz, nem tagadgya az dominus magistratus ellene erigalt actiot, hogy tudny illik Sandrosicz Győrgy kilencz esztendős fianak megh vesztesen ott nem lett volna” (Úsz. 687).

Keretet teremthetnek a cselekvés, történés módjának kifejezésére: 1665: „Az megh vezte’s pedigh illyen forman volt, hogy szelet tamaztottak” (Úsz. 687); 1707: „olly móddal fognak meg tisztelni, hogy minden hadi tisztek a’ haza oltalmára ezen társaságbúl, mint egy ex equo Trojano vitessenek ki” (RLev. 2: 168); 1737: „Jandrok Josefnak napát Pálfi Ilona fujta föl oly modon hogy négy szeglető rontó füvet meg rágot” (Bosz. 1: 540). Ebben a típusban, amelyben az alaptag a főmondatban módféle határozóként áll, a jelzői utalószó + alaptag szerkezet a módhatározói így/úgy utalószó jelentésével szinonim.

Megadhatják az alaptagban megnevezett időtartam alatt végbemenő cselekvést, történést: Örd. 147: „Tudoc olly napot, Hogy az Satan el kezdette, az haragra, az szorgalmatossagra, az buiasagra valo inditast”; 1588: „leßen olj üdó hogj büueben beßilhetünk egjmasal” (TLev. 18). Az ide tartozó mondatok párhuzamos szerkezetet alkotnak a vonatkozó határozószói kötőszósokkal: bennük mikor is állhatna.

a) A kötőszó. — A tartalomkifejtés egyetlen kötőszója a hogy — l. az eddigi példákat —, amely egyben a következményes jelentésárnyalatnak is az egyetlen speciális kötőszava.

A tartalomkifejtő mondatoknak mintegy ötödében elmarad a kötőszó. A kötőszóhiány a mellékmondatban nem hoz létre grammatikai változást: a függőséget jelölő, a kijelentő módtól eltérő igemódok használata éppúgy megjelenhet a kötőszós mellékmondatokban, mint a kötőszó nélküliekben (mindkettőben ritkaság). A kötőszó nélküli szerkezetek főmondatában is — éppen úgy, mint a kötőszós mondatkapcsolatokban — ott állhat, és hiányozhat is az utalószó. A kötőszó elmaradhat egynyelvű és a mellékmondattal nyelvet váltó mondatokban egyaránt; az elmaradó kötőszót már a XVI. századtól kezdve kettőspont helyettesítheti. Például: Örd. 93: „Immar ez Negyedic Predikacionkban szoloc az mi vigyazasunknac módgyarol: Minden bn es minden testi gonosz vagyodas ellen, mint kellessec magunc oltalmaznunc”; 1707: „olly politicával élt ellenek, a’ mint írják: omnem ipsis ditescendi occasionem eo fine praebuerunt” (RádLev. 2: 168); 1707: „a’ velem való clavisra is rea akadván, mit írjon nékem, ex annexis méltoztatik Felséged megh érteni” (RádLev. 2: 317—8).

A hogy mellett — az alaptag és a mellékmondat összetartozását megerősítő, a megértést túlbiztosító — kifejtő–magyarázó kötőszó is megjelenhet a mondatban: 1665: „Altera [205] I scilicet consors Maczkovicz, nem tagadgy a az dominus magistratus ellene erigalt actiot, hogy tudny illik Sandrosicz Győrgy kilencz esztendős fianak megh vesztesen ott nem lett volna” (Úsz. 687).

A tartalomkifejtés mellett a mondat jelentésének függvényében bármikor megjelenhet a következményes árnyalat, ha szerepel a főmondatban melléknévi mutató névmási utalószó — adatainkban mindig az oly(an) bukkan fel —, és a mellékmondat a főmondat után következik: Pázm. 219: „oly ostor a nyelv, hogy senkit nem kímél”; 1707: „olly nagy attyai szeretetit és kiváltképpen való kegyelmességét tapasztallya magán, hogy [...] edgyszersmind ugyan maga társaságában példa nélkűl való kegyelmébűl bé venni méltóztatik” (RádLev. 2. 167—8); Hit. 128: (Az utóbbi szerkezet, mint több eddigi példa is, fokhatározói jelentésárnyalatú minőségjelzői, az előző pedig a fokhatározói mellékmondatokkal érintkezik; ezekről l. TNyt. 2/2: 676, 677.)

b) Az utalószó. — A tartalomkifejtő mellékmondatoknak több mint a háromnegyed része utalószóval áll. Az utalószó — mint az eddigi példákból is kitűnik — általában a vonatkozó jelzői mellékmondatoknál is használatos melléknévi mutató névmások valamelyike, s csak elvétve főnévi mutató névmás. Anyagunkban a legnagyobb változatosságot e téren Bornemisza műve, az „Ördögi kísértetek” mutatja: 178: „Christus Vrunk Illyen ielt ad az rdg tagyai fell Io: 8 hogy azoc hazugoc es gyolkossoc”; 179: „Ez hazugsaggal vadoltac hogy az Nemesseknec eszeket veztettec az Czaszarnac valo fizetesbe”; 210: „Nemelly az fele rdgi mulatsagotis talaltac, hogy egy mas kezet veriec”.

c) A tagmondatok sorrendje. — A tartalomkifejtő mellékmondatok — mint az az idézett példákból is látható — szinte minden esetben a főmondat után állnak; az (eddig talált) egyetlen főmondatba ékelt mellékmondatot (RádLev. 2: 317—8) l. fentebb, a kötőszó nélküli alárendelések között.

* A kutatást és a tanulmány megírását az OTKA D 25132-es számú Posztdoktori Ösztöndíja tette lehetővé.

Dömötör Adrienne

Vissza a Tartalomhoz

This paper analyses attributive clauses in 16^th, 17^th, and 18^th century Hungarian texts. Partial content specifying clauses (usually introduced by relative pronouns) and expanding clauses (introduced by the conjunction hogy ‘that’) are analysed separately. Structural analysis is supplemented by comments on matters of content, and claims are made with respect to the grammatical classification of attributive clauses. The primary aim of the paper is to explore the changes that had occurred since the Old Hungarian period and that were in progress in the period under scrutiny.

Adrienne Dömötör

Back to Contents