Oldalak: 239 240 241 242 243 244

A magyarországi középkori latinság szótára

    1. „A milleniumhoz közeledünk. Minden irányban megindult a tevékenység. Nyomozzuk, kutatjuk, mi minden történt az ezer év leforgása alatt. Igen természetes, hogy ez a gyűjtés, visszapillantás a nyelvkincset sem hagyhatta érintetlenül. Éreztük, hogy az élet azon közegéről is számot kell adnunk, melyben a nemzet gondolatainak adott kifejezést.” A ma is érvényes szándéknyilatkozat Bartal Antaltól származik, aki 1894-ben az Akadémia felolvasó ülésén bemutatta elkészült szótárát (Akadémiai Értesítő 1894: 503). A középkori latinság szótára 1901-ben Lipcsében jelent meg „Glossarium mediae et infimae latinitatis Regni Hungarie” címmel.

Dőry Ferenc már 1902-ben értékelte Bartal szótárát, és kijelentette, hogy a mű „minden ilynemű jövőbeni munkának alapját fogja képezni”, és „a rendelkezésre álló, aránylag csekély munkaerőktől többet nem is” lehetett várni. Javasolta, hogy a Bartalnál hiányzó latin szók pótlására a Budapesti Philológiai Társaság hozzon létre pótkötetet, mert csak a „szakemberek vállvetett iparkodása mellett sikerülhet” egy minden tekintetben eredményes gyűjtés, hiszen a „magyarországi [239] latinság szótára nem bizonyos kor, hanem 900 éves állami életünk egész latin szókincsét fel akarja ölelni; ezt nem teheti helyesen máskép, mint ha e nyelvet lehetőleg fejlődésében mutatja be, a mihez elengedhetetlenül szükséges, hogy figyelemmel legyen arra, mikor fordul elő valamely szó vagy kifejezés egyáltalában, vagy esetleg megváltozott értelemben először” (Századok 1902: 569—73). A Philológiai Társaságnak a Századokban megjelent felhívására 1913-ig Dőry Ferenc, Révész Kálmán, Jurkovich Emil, Kemény Lajos, Hóman Bálint, Závodszky Levente és mások összesen 18 közleményben egészítették ki Bartal szótárát. A pótkötet — feltehetően a háború kitörése miatt — nem készült el.

    2. Az Union Académique Internationale nemzetközi vállalkozás 1920-ban elhatározta, hogy a Du Cange Glossariumát széles körű anyaggyűjtéssel megújítva létrehozza a „Novum Glossarium Mediae Latinitatis”-t. Miután az anyaggyűjtést kiterjesztették a XIII. századig, 1932-ben — az Union Académique-nek 1927 óta tagját — Magyarországot is felkérték a Novum Glossarium munkálataiban való részvételre. 1934-ben a MTA I—II. osztályának bizottságaiból megalakult Középkori Latin Szótárbizottság tervbe vette, hogy a magyar anyagot összegyűjtve rendelkezésére bocsátja a Novum Glossarium számára, és ezzel egyidejűleg a Bartal-féle szótár hiányosságainak felszámolására elkészíti a magyarországi latinság szótárszerű feldolgozását. A munkálatok beindításával Fludorovits Jolánt bízták meg, kinek nevét a magyar nyelvészek „A magyar nyelv latin jövevényszavai” című 1937-ben megjelent alapvető munkájából jól ismerik.

Az 1934-ben megszületett terv és az 1977-ben Boronkai Iván által elkészített próbaszócikkek bemutatása (vö. Antik Tanulmányok 1980: 89—100) között eltelt 45 év történéseit, a munkálatokat gátló körülményeket, a középkori latinság szótárához összegyűjtött anyag hányattatásait, a személyi változásokat Harmatta János, a szótár szerkesztőbizottságának elnöke részletesen ismertette 1977-ben, az Akadémián tartott beszámolójában (vö. Antik Tanulmányok 1980: 81—8) és „A magyarországi középkori latinság szótára” előszavában. A közelmúltban súlyos személyi veszteségek is érték a Szótár munkaközösségét Boronkai Iván főszerkesztőnek 1995-ben és Kapitánffy István tudományos tanácsadónak 1997-ben bekövetkezett halálával.

    3. 1987-ben jelent meg a „Lexicon latinitatis medii aevi hungariae. A magyarországi középkori latinság szótára” (MKLSz.) 1. füzete; a 2. füzet 1988-ban, a 3. füzet 1989-ben, tehát az első kötet 364 lapon tartalmazza az A—B betűvel kezdődő szócikkeket. A II. kötet, a C betű 3 füzetben, 1991-ben 461 oldalon, a III. kötet, a D—E betű, 1992-ben 501 oldalon, a IV. kötet F—H betű 1993-ban 307 oldalon, az V. kötet I betű 1999-ben, 465 oldalon jelent meg.

A MKLSz. első kötetének megjelenése után Solymosi László ismertetésében elöljáróban beszámolt a Novum Glossarium nemzetközi vállalkozásban részt vevő országok munkálatairól. A nemzeti szótárak közül eddig az olaszok, a finnek, a belgák, a jugoszlávok középkori latinság-szótára készült el. A magyarhoz hasonlóan elkezdődtek az angol, lengyel, német, katalán, svéd, holland és cseh szótárak munkálatai, és mindenhol megjelent már egy-két füzet.

Solymosi értékelése szerint a MKLSz. „jelentősége vitathatatlan. Az új Szótár mindenekelőtt helyettesíti Bartal avítt munkáját. Megkönnyíti a filológusok, történészek, levéltárosok, nyelvészek, néprajzosok, régészek és mások munkáját... Nem kétséges, hogy a szótár ösztönzi a terminológiai kutatásokat, a jelentésváltozások vizsgálatát. Végül, de nem utolsó sorban a középkori latin Európa keleti határvidékének (a 11—13. századot illetően vitathatatlanul) legjelentősebb forrásanyagát bekapcsoljuk a nemzetközi kutatásba, [a Szótár] széles körben lehetővé teszi a komparatív vizsgálatokat, a Novum Glossarium célkitűzésének megfelelően a kultúrák kölcsönhatásának feltárását” (Levéltári Szemle 1990: 82—3).

Valóban a Szótár a nyelvészeti, ezen belül is elsősorban a magyar történeti nyelvészettel kapcsolatos vizsgálatokat előnyösen befolyásolhatja. Hiszen a hazai latinságból az egész középkoron át számos szó és szókapcsolat, egyházi és jogi terminológia eleme került át a magyar szókincsbe. [240] Így máris lehetőség nyílik arra, hogy e kölcsönszavaknak a korai magyar nyelvű forrásokban előforduló jelentéseit összehasonlítsuk a Szótár adataival. Továbbá például a latinból átvett szavainknak eredetmagyarázatát is talán finomítani tudjuk. Egyebek között feltűnő, hogy a latin cuculla ’csuklya’ szóból alakult magyar csuklya már 1468-ban (chwklas), 1508-ban és 1547-ben előfordul. Ezzel szemben a MKLSz.-ban cuculla ’csuklya’ szócikk nincs, vagyis a Szótár gyűjtésébe nem került be ilyen szó. Egyetlen adat van a cucullatus, -s, -um ’csuklyás’ melléknévre, a XIV. századi Krónikakompozícióból idézve, és van mindössze két adat a cucullus-, -i ’szerzetesi ruha része, csuklya’ főnévre 1279-ből és 1490—98-ból. Az EtSz., TESz., EWUng. szerint a magyar csuklya kétségtelenül a latin cuculla átvétele. Kniezsával szólva: „Kérdés azonban, hogyan”. A forrásokból újabban gyűjtött cédulaállományból a Szótárhoz eddig három a, b, c betűvel kezdődő szócikkeket tartalmazó füzet jelent meg „Pótlások a Magyarországi Középkori Latinság Szótárához” címmel. A c betűs füzetben sincs cuculla ’csuklya’ adat.

A MKLSz. az államalapítástól a Mohácsig terjedő korszak latin írásbeliségének szókészletét és a latinosított vulgáris szókincset tartalmazza. Így megtaláljuk a Szótárban — jelezve a magyar erede-tet — a birsagium-ot, a iobagio-t, a iocuscidarius-t, mely a magyar jó ’bonus’ + szedő ’colligens’ összetételéből származik, és jelentése ’javak szedője, jószedő, kóbor vagy gazdátlanná vált javak összegyűjtője’. Vajon a vulgáris latin aco ’űrmérték’ szócikkben miért nincs etimológiai magyarázat?

Az eredeti tervtől eltérően a latin földrajzi nevek, személynevek nem kerültek be a szótárba. Ezek majd összegyűjtésük után egy „Onomasticon” című pótkötetben csatlakoznak a MKLSz.-hoz.

Gáldi László, aki 1934-ben az elsők között vett részt a mű előkészítésében, már 45 évvel ezelőtt meglehetősen borúlátóan nyilatkozott a Szótár jövőjét illetően, és szorgalmazta a történészek bevonását a munkálatokba (I. Oszt. Közl. 1955: 259—60). Harmatta János és Solymosi László (1977-ből, 1987-ből és 1991-ből) idézett munkáikban egyaránt szóvá tették, hogy a történészek csak a Szótár tervezésénél voltak jelen, majd — sajnálatos módon — már az előkészítő munkálatokból kivonultak, és a későbbiekben sem vettek részt a szócikkek írásában, szerkesztésében. A Szótár elkészítése kizárólag a filológusokra maradt. Talán e ténnyel is magyarázható például a Szótár congregatio és generalis szócikkeinek soványsága. Az Árpád-korban és a XIV—XV. században a vidéki bíráskodás legfontosabb intézménye volt a congregatio generalis palatinalis ’nádori közgyűlés’. Meghatározó szerepet töltött be a korszak bűnüldözésében is, a megyei nádori közgyűléseken levelesítették, proscribálták a gonosztevőket (vö. Korai Magyar Történeti Lexikon). A generalis congregatio-ra vonatkozó hatalmas, nyomtatásban is megjelent forrásanyag birtokában, a középkori Magyarország igen fontos jogintézményének jellemzése érdekében, a jelzett két szócikket részletesebben lehetett (kellett) volna kidolgozni.

    4. Mezey László az 1977-ben bemutatott próbaszócikkek ismeretében úgy nyilatkozott, hogy a majdani szótár tudományos jelentősége éppen abban a tekintetben mutatkozik meg, hogy benne „egész sor fontos középkori fogalmunknak a jelentése és funkciója válik majd világossá, és középkori művelődésünknek számos vonása lesz ezáltal érthetőbb számunkra” (Antik Tanulmányok 1980: 87).

E gondolat jegyében úgy vélem és remélem, nem haszontalan, ha a magyar nyelvtörténet kutatói számára ismertetem a MKLSz. V. kötetéből a vulgáris latin iobagio szócikket, a szó 1526-ig előforduló jelentéseit, a Szótár egyik legnagyobb (8 oldalnyi, 16 hasábos) szócikkének szerkezeti felépítését.

A iobagio szócikk végén a „cca. 800” jelenti a fogalomra összegyűjtött cédulaanyag mennyiségét. Ebből a tömegből kellett kiválogatni és megszerkeszteni a szótárba kerülő, szövegkörnyezetéből levezethető, különféle jelentéstartalmú forrásokat. A Szótárba mintegy 270, iobagio-t értelmező adat került be megfelelő szövegkörnyezettel.

A Szótárban a iobagio szócikk után következnek a szó latin képzővel alkotott alakjai: iobagionalis ’jobbágy-, jobbágyi’; iobagionaliter ’jobbágyi módra, jobbágyként, mint jobbágy’; [241] iobagionatus, -us ’jobbágyság, jobbágyi helyzet v. jogállapot’; iobagionatus, -a, -um ’jobbágy által lakott’; iobagionissa ’jobbágynő’.

A iobagio szócikket és továbbképzett alakjainak szócikkeit Szovák Kornél történész jegyzi, aki a Szótár V. kötetét kiadásra előkészítette. Szovák — igencsak helyesen — a latin nyelvű kifejezések jobb megértése érdekében, ahol lehet, idézi a korabeli magyar nyelvű megfelelőket. Így a magyar nyelvtörténeti adatokként számon tartott kelthiobagfyu, iobbagyfiu, salascadov, zalasodov, louosiobag, louaslegeny magyar szórványokat időben és térben el tudjuk helyezni a jobbágytársadalom hierarchiájában.

A iobagio szócikk bevezető része, a szó eredete, valamint a fogalomnak a magyar történelemben betöltött jelentősége miatt lényegesen több felvilágosítást nyújt a Szótár egyéb szócikkeihez képest. Először ismerteti a iobagio szó eredetét: a magyar jó ’bonus’ középfokú alakjához egy szótag hozzátoldásával jelenti a ’partem meliorem’-et, és itt hivatkozik a LexHung., TESz., EWUng. megfelelő oldalszámaira. Ezt követi a legfontosabb történettudományi munkák felsorolása: Bolla Ilona, valamint Szabó István, Solymosi László, Szűcs Jenő és Zsoldos Attila történészek dolgozatainak lelőhelyei. Majd hosszan sorjáznak a — szótár szerkesztési elvéből következően — a iobagio szó „formaváltozatai” évszám, lelőhely feltüntetésével, vagyis a iobagio-nak a négy évszázad alatt nyomtatásban megjelent, harmincat is meghaladó (nemegyszer sajtóhibának is minősíthető) alakváltozatai. Pl. a RegVar. 313 §.-ból az inubagio, amit már Karácsonyi is kijavított (i. m. 184). A kiadatlan és fel nem dolgozott források miatt ez az adattömeg sem teljes, íme: 1232: „(meta) inde venit a terram Wlko, qui est ybagio castri de Pasaga” (Koszta László, A pécsi székeskáptalan Árpád-kori hiteleshelyi tevékenységének kiadatlan oklevelei. In: Baranyai helytörténetírás. Pécs, 1989. 15; vö. Engel Pál, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Pozsega megye. Kézirat). Az írásváltozatok végén a MNy.-ben 1907-ben és 1915-ben (Melich János és Jakubovich Emil által) írt cikkekre találunk hivatkozást.

A szócikk bevezető részének legfontosabb eleme a szó latin és magyar nyelven megadott jelentéseinek felsorolása, azaz az első, hiteles, eredeti 1116—1131. évi és a XVI. század első harmada közötti időben, a négy évszázad alatt a fogalom jelentésében bekövetkezett változások nyomon követése. A szerkesztő a forrásokból, a történettudomány által ma elfogadott ismérvek alapján rendszerbe foglalva mutatja be a iobagio-hoz tartozó jelentésbeli csoportokat és a speciális, leszűkített használati körhöz tartozó jelentésbeli alcsoportokat. A Szótár a vulgáris latin iobagio jelentéseit két nagy (A és B) csoportra osztja. Az A) csoport jelentése ’a fegyveres kíséret tagja, társadalmi réteg v. csoport nemese, előkelője, kiválója, java, jobbágy’. Az A) csoport jelentéseit összesen 208 forrás magyarázza, illusztrálja. A B) csoport jelentése: ’járadékszolgáltató jobbágy, a földhasználat fejében a földesúrnak szolgáltatásokkal tartozó, szabadon költöző paraszt’. A B) csoportban 63 adat található.

Az A) csoport oszlik tovább 1. és 2. alcsoportokra, majd a 2. alcsoport további háromra: a), b), c)-re, végül az a) alcsoport kettéválik a)-ra és b)-ra. (L. 1. ábra.)

Bár nem tartozik szorosan véve a MKLSz. iobagio szócikkének ismertetéséhez, mégis említést érdemel a Szótárba — természetesen — fel nem vett, 1138/1329-ből, a Dömösi összeírásból adatolható Eubag személynév (MNy. 1936: 132). A Herudi faluban élő és egyházi szolgálatba álló, kenyéradó szolga (servus) nevét, amennyiben elfogadjuk, hogy neve magyar közszói eredetű, és a szó jelentése ’jobbágy’, nem tudom elhelyezni a MKLSz. iobagio szócikkének jelentéstani rendszerébe.

A négy évszázad alatt bekövetkezett társadalmi és gazdasági átalakulásokról a Szótár iobagio szavának jelentésbeli csoportjai közötti átfedések is tájékoztathatnak bennünket. E jelentésbeli változások okainak vizsgálata, valamint a iobagio szó szinonimáinak értelmezése történészi feladat (vö. Szűcs Jenő, Megosztott parasztság — egységesülő jobbágyság. A paraszti társadalom átalakulása a 13. században című, ábrákkal is megvilágított tanulmánya: Századok 1981: 3—65, 263—314). [242]

1. ábra.

    5. A MKLSz. jelentőségét, adatközlésének mennyiségét és pontosságát nem homályosíthatja el néhány apró megjegyzés. A Szótár több hasábos, nagy szócikkeinek, így a iobagio-nak tanulmányozása során a tipográfia nem könnyíti meg a jelentésbeli csoportok és alcsoportok közötti eligazodást. — A MKLSz. írásban lefektetett szerkesztési elvéből következik, hogy „a kialakított kategóriákon belül időrendbe sorakoztassa az idézeteket” (i. m. XII). Ez a helyes elv azonban
a Szótárban — pl. a iobagio szócikkben — nem érvényesül.

Nyelvészek és történészek egyaránt vallják, hogy a iobagio legkorábbi, hiteles előfordulása az 1116—31 között kelt „Acha ioubagio” végrendelete. A Szótár ezt a legkorábbi adatot az A) 2. a) a ) ’várjobbágy’ jelentésű alcsoportban idézi. Azonban mindkét nagy A) és B) jelentéstani főcsoport első adata hamis oklevélből („s. 1082, a. 1327”) való. A magyar nyelvtörténettel foglalkozók a hamis oklevelek szórványait, személynévi, helynévi stb. adatait, írásképüket figyelembe véve a megállapítható hamisítás korára datálják. Érdemes-e a biztosan hamis oklevélből, első adatként idézni a iobagio-t, amikor amúgy sem valószínű, hogy a XI. század végén a jobbágytársadalom tagjai ilyen mértékben elkülönültek volna „előkelőre” és „járadékszolgáltatóra”, amint azt a hamisításban a XIV. században kelt oklevélben megfogalmazták? Az A) csoport első hiteles adata 100 évvel későbbről, 1172-ből, a B) csoporté a RegVar.-ból származik. [243]

A negyedszázadot átölelő RegVar.-ból való idézetek során a Szótár nem közöl évszámot, csak tételszámot. Így előfordul, hogy a jobbágyokkal kapcsolatos bűnesetek időben megelőzik a más, korábbi forrásokból származó idézeteket, mint például az A) 2. b) és B) jelentéscsoportokban. Zavaró, hogy a Szótár nem jelöli a tartalmi átírású okleveleket. Sajtóhibára gyanakodtam az infidelis szócikk „1449. ZsigmOklt. II, 2613” jelzetét olvasva. Kiderült, hogy az idézet egy 1403-ban kelt oklevél tartalmi átírásából való.

Egy szó különböző jelentéseit vagy jelentéseinek árnyalatait csak szövegkörnyezetekből, megfelelő szövegek összehasonlításából lehet megnyugtató módon kikövetkeztetni. Ezért is méltányolnunk kell a Szótár szerkesztőinek igyekezetét, amikor egyetlen adat birtokában a szó hat jelentésárnyalatát közlik, mint az „ingrosso, -are (Germ.: vergrössern?)” ige „megnövel, nagyobbá tesz; szenv., átv.: elhatalmasodik, gyakorivá lesz, súlyosbodik, nyomasztóbbá válik” szócikkben olvasható.

Összefoglalásként kijelenthetjük, hogy egy korszerű hazai középkori latin szótár első 5 kötetét tartjuk kezünkben. Mivel a hazai latin nyelv az egész középkoron át meghatározó szerepet töltött be a magyar írásbeliség megindulásában, a magasabb irodalmi nyelv kialakulásában, anyanyelvünk fejlődésében, ezért a MKLSz. megjelenését tudománytörténeti eseményként kell értékelnünk. E szótárral a magyar tudományos élet munkásai, a magyar művelődéstörténet vizsgálói, a történeti nyelvészet kutatói egy európai szintű — a továbbiakban nélkülözhetetlen — munkaeszközhöz jutottak. Tudomásom szerint a MKLSz.-ról külföldön eddig 12 elismerő ismertetés jelent meg. Előnyös lenne, ha az eddiginél kedvezőbb anyagi és tárgyi feltételek biztosítása felgyorsítaná a Szótár munkálatait. Szeretnénk hinni, hogy a millennium évében elkészül a következő, L—M—N betűkkel kezdődő szavakat tartalmazó kötet.

Fehértói Katalin

Vissza a Tartalomhoz