Általánosságban egyetértve Baňczerowski legutóbbi nézeteivel, úgy ítélem meg az általa felvetett kérdésköteget, hogy ha csak egyetlen nyelve lenne az emberiségnek, aligha merülne fel a „nyelvi világkép” eszméje, legfeljebb csak kozmikus, jelenleg még mindössze csírájában felmerülő kommunikációs távlatban („extraterrestrial communication”) foglalna helyet. Ebből logikusan következhet, hogy a „nyelvi világkép”, nyelvi világlátás eszméje a földi (nyelvi) viszonyokat tükröző elvonatkoztatás eredménye, vagyis végső fokon az „általános” nyelvhasonlítás függvénye, amolyan „általános” szemantikai összehasonlítás, amelyből még a történeti-összehasonlító vonatkozásokat sem lehet mellőzni. Ez utóbbi kiegészítés nyomán például — egyebek mellett — azért sem valószínűsíthető a sumér—magyar nyelvrokonság, mert a sumér olyan ősi nyelvi világképet rejt magában, amely egyszerűen egybevethetetlen, összemérhetetlen a magyar nyelvvel, de még a magyar nyelv elképzelhető legrégebbi állapotával sem hasonlítható össze.

Mint ismeretes, a „nyelvi világkép” mint — az úgynevezett nyelvi relativizmusból, a Humboldt—Weisgerber-féle elméletből, de főként a Sapir—Whorf hipotézisből [129] kisarjadt — többször áthangszerelt fogalom nagyon leegyszerűsítetten mindössze ennyit mond: különböző nyelvek (és az azokat kísérő kultúrák) különböző (és sokszor igen eltérő) látásmóddal, szemantikai töltettel, konnotációkkal jelölik a környező világ tárgyi és mentális dolgait, jelenségeit, s így a jelölések tartalma más nyelvek és kultúrák vonatkozásában igen eltérő lehet. Szemléletes példa erre egyes pápua nyelvek rendkívül eltérő grammatikai, szemantikai sajátosságai (vö. Wurm István, A csendes-óceáni világ nyelvei és nyelvészeti tüneményei: MNy. 1999: 106—10). E hipotézis úgynevezett „erős” (mondjuk, konzervatív) változata szerint a már kialakult nyelvi struktúra zsarnoki módon fogva tart bennünket a világban történő orientációnk során (E. Sapir, Conceptual Categories in Primitive Languages. In: Dell Hymes ed., Language in Culture and Society. New York, etc. 1964. 128). B. L. Whorf pedig kijelenti: „... minden egyes nyelv grammatikája nem pusztán a gondolatok kifejezésének reprodukáló eszköze, hanem inkább »maga formálja a gondolatokat« (shaper of ideas), programozza és irányítja az egyén tevékenységét, elemzi benyomásait, szintetizálja tipikus viselkedését”. Ennek megfelelően — Whorf szerint — „a gondolkodás a különböző nyelvek függvénye” (thinking is a matter of different tongues). (B. L. Whorf, Language, Thought and Reality. Selected Writings. Ed. J. B. Carrol. MIT, 1956. 212, 239.)

Kifürkészhetetlen ma még, mikor indult hosszú útjára a nyelvi jelölés és a jelölt (a denotátum) közötti viszony értelmezése, kutatása, vitája. Vélhetően két ősi forrásvidéke lehet: egyrészt a Szentírás, amely a névadás (a megnevezés) során elsősorban Istent jelöli meg az elsődlegesen fontos dolgok névadójaként, másodsorban Ádámot, aki, mondjuk, a kisebb jelentőségű dolgoknak (állatok, növények stb.) neveket adott. A XVI—XVII. század tudósainak többsége általában is úgy vélte, hogy a héber nyelv tükrözi leghívebben a látható és láthatatlan dolgok világát. Másrészt viszont a ködbe vesző ösvények a görög filozófusok (főként Platon) felé kanyarognak. A görög gondolkodók által kedvelt vitatéma az volt, vajon a természet maga inspirálta-e a szavak, fogalmak kialakulását, vagy az emberek közötti egyezményes „törvény” , megállapodás szülője-e a nyelvnek, a nyelvi jelölésnek. Majdnem biztosra vehető, hogy homályos körvonalakban talán innen, ezekből a századokon átívelő, sok árnyalatra bomló vitákból (pl. az ún. modisták vitáiból) eredeztethető a jelenkori „nyelvi relativizmus” és az ellenzők táborának különböző alapállású állásfoglalása.

A nyelvtudomány első forradalmának, vagyis a nyelvhasonlítás kialakulásának folyamatában (XVI—XVII. század) a szóban forgó hipotézis nyomaira csak homályos utalások, sejtetések formájában bukkanunk. Így például továbbra is jellemző a héber nyelv mint a nyelvi előkép általánosnak mondható elfogadása, a „lingua sancta”, „lingua primigenia” századokat átölelő uralma és a vele való nyelvhasonlítás. Az egyik kardinális bizonyíték — a héber nyelv ősiségének, teremtéskori keletkezésének igazolására — például főként ez a jellemző szópár: héb. iš ’férfi’ > iša ’asszony’, vagyis eszerint az asszony megnevezése — miként a bibliai hagyomány is sugallja — a férfiéből keletkezett, így az ’asszony’ a ’férfi’ elsődleges valóságának egyfajta sajátos tükröződése, leképeződése. (Vö. I. J. Cocceius, Lexicon et Commentarius Hebraici [Editio altera]. Francofvrti ad Moenum, 1689. Praefatio.) Az idézett példában — áttételesen — csakugyan tetten érhető a valóság és a nyelv (a megnevezés) egyfajta korrelációja. Talán Calepinus fejtegetése Isten nevéről is ide kívánkozik. Ő azt állítja, hogy Isten nevének a valóság szerint négy betűből kell állnia, ugyanis ez az általánosan elfogadott norma, így a magyar Isten szó a görög Isen (négytagú) szóból keletkezett (vö. Melich János, Calepinus latin—magyar szótára 1585-ből. Bp., 1912. 86—7). Ugyancsak ide kívánkozik még Max Müller (XIX. sz. közepi) ama megjegyzése, hogy az ún. „turáni” nyelvekben a szófajok kontúrjai s így az általuk jelzett dolgok elmosódnak — szemben a műveltebb „árja” [130] nyelvekével. Így például — írja Max Müller — a magyar fagy szó egyaránt lehet főnév (frost) és ige (it freezes). (Chr. J. Bunsen, Outlines of the Philosophy of Universal History, applied to Language and Religion. London, 1854. Vol. I. 296.)

A nyelvtudomány első forradalmának, a nyelvhasonlításnak kialakulását és legyezőszerű elágazását, elméleti-gyakorlati kibomlását nagy mértékben elősegítette a földrajzi felfedezések (XVI—XVII—XVIII. század) csapásain kitáguló nyelvi látóhatár (vö. Hegedűs József, A felfedezések kora és a nyelvtudomány: NyK. 1962: 329—40). Ez a hatalmas felfedezői láz voltaképpen a második összetevője a nyelvtudományi forradalomnak, s homályos nyomokban, csírákban itt keresendő az a XX. századi úgynevezett strukturalista felfogás centrális eleme, miszerint minden egyes nyelv zárt, megismételhetetlen egyediséget képvisel. A régi felfedezők, utazók, de kiváltképpen a bibliafordítással kísérletező hittérítők hamar és kényszerűen belátták, hogy az európai nyelvi normáktól mélységesen elütő „bennszülött” nyelvekkel kerültek közvetlen kapcsolatba, olyanokkal, amelyek másként szemlélték, másként tagolták az „objektív valóságot”, annak számos kitüntetett elemét. Elég, ha példaképpen H. Brusciottonak keservesen megélt tapasztalairól teszünk említést, aki a helyszínen, a Kongó-melléki egyik bantu nyelvet tanulta (Regulae qvaedam pro difficillimi Congensium idiomatis... Romae, 1659.). Ebből a ritka könyvből világosan kitűnik, hogy lényegében már összeomlott a latin(—görög) alapmintázatú grammatika, amely korábban még úgy mutatkozott, mint amely az emberi nyelvet és a tárgyi-eszmei világot képviseli a maga zárt, meghatározott „világképével”. Ez különösen jelentős mozzanat az emberi nyelvről való eszmélkedések korábbi szakaszaiban; ezt különben jól érzékelteti (az előfutárokról nem szólva) a XIII. századi jeles angol filozófus, Roger Bacon, amikor kijelenti, hogy „a grammatika egy és ugyanaz minden nyelvben, még ha vannak is akcidentális változatok” (J. Moulton—G. M. Robinson, The Organization of Language. Cambridge University Press, 1981. 250). Bacon felfogása a karteziánus logika felé mutatott, amely hosszú fejlődés után a ma gyakran emlegetett nyelvi univerzálék kutatásában testesül meg, és amely lényegében a nyelvi relativizmus rejtjeles cáfolatának is tekinthető.

Hangsúlyozni szükséges, hogy a tárgyalt bonyolult elméleti szövedék történeti útja nem a de Saussure által pregnánsan kifejtett jelölés motiválatlansága felé tartott; ebben az esetben az út különösebb kanyargók, elágazók nélkül vezetett volna. Az elágazások és előzmények körébe tartozik a középkor elején az egyes egyházatyák által már hirdetett elv, miszerint — nagyon általánosan fogalmazva — Isten az embert nyelvi képességgel ruházta fel. A XVII. század vége felé J. Locke már határozottan képviselte ezt a nézetet. Nem is olyan meglepő, hogy ez a gondolat (vallási köntös nélkül) érlelődött ki újra, ámde élesebb átlátással S. Pinker tollából, az tudniillik, hogy az embert a nyelvi ösztön alapvetően, meghatározóan jellemzi. (The Language Instinct. New York, 1994. 334—69).

Számos, nehezen megragadható eszmélkedési előzmények után Leibniz néhány megjegyzésében bukkan fel egy kontúrosabb állásfoglalás, amelyből kitűnik, hogy a nagy gondolkodó a természet meghatározó szerepét tekinti a nyelvi jelölés alapjának. Herder azonban már közel jár a „nyelvi világkép” kezdetleges alapvonalaihoz, jóllehet elkanyarodik az előbbiekben érintett emberi mivolt és nyelv szimbiótikus talányához. Ahogy tudniillik írja: „Enfindung der Sprache ist ihm (ti. az embernek. — H. J.) also so natürlich, als er ein Mensch ist. (E. Heintel, Johann Gotfried Herder: Sprachphilosophische Schriften... Hamburg, 1960. 23—34). Még világosabban és pontosabban jelenti ki Humboldt [131] ezt a megoldhatatlan talányt: „Der Mensch ist nur Mensch durch Sprache; um aber die Sprache zu erfinden, müsste er schon Mensch seyn.” (W. von Humboldt, Ueber das vergleichende Sprachstudium... [1820]. In: Flitner, A. — Giel, K. Hrsg., Wilhelm von Humboldt: Werke in fünf Bänden. III. Schriften zur Sprachphilosophie. Berlin, 1963. 11). Az idézett, paradoxonnak tűnő, de feltétlen igazság (vö. a már idézett S. Pinker írását) többféle áttételen keresztül alakította ki a humboldt-i „nyelvi világnézet” (sprachliche Weltanschauung) fogalmát, amit később többen (pl. L. Weisgerber) inkább a sokat emlegetett „nyelvi világkép” (sprachliches Weltbild), „nyelvi látásmód” (sprachliche Sehweise) stb. megjelöléssel helyettesítettek, illetve fejlesztettek tovább. Megítélésem szerint Humboldt legteljesebben a kawi nyelvről írt munkájának grandiózus bevezetésében fejti ki a szóban forgó nyelvi „Weltanschauung”-ot, egyebek mellett azt, hogy a nyelv nem befejezett mű (ergon), hanem tevékenység (energeia). Ennélfogva az emberiség nyelvteremtő ereje még nem fogyatkozott meg, továbbá, minden egyes nyelv sajátos világnézetet hordoz (Ueber die Kawi-Sprache auf der Insel Java... Erster Band. Berlin, 1838. XXV, XXVI, LVII, LXXIV, CXCVI).

Nem volna szerencsés feltételezni, hogy a Humboldtot követő tábor (R. Haim, H. Steinthal, H. Paul, F. N. Finck, W. Wundt, majd később a XX. században L. Weisgerber) végleges formába önti a humboldt-i „nyelvi világnézetet”. Legfeljebb egyfajta európai „iskolára” gondolhatunk, noha az amerikai E. Sapir Humboldt-tanítvány hírében állt.Nézetem szerint ugyanis az egész humboldt-i szellemi hagyaték bizonyos fokú válságba került (kivéve talán L. Weisgerber hozzájárulását), amikor Amerikában a XX. század elejétől kezdve komolyan vallatóra fogták az őshonos indián nyelveket. F. Boas nevezetes munkája, a „Handbook of American Indian Languages” (Washington, 1911.) indította el az újszerű viták lavináját, melyek végül is — többszörös átfogalmazásban — a már említett Sapir—Whorf tézisek (hipotézisek) címen vonultak be a nyelvtudomány-történetbe a XX. század derekától kezdve. Boas — sok egyéb mellett — kijelenti, hogy minden nyelv formája (vagyis nyelvtani rendszere) korlátozza az alkotható fogalmak körét (On Geographical Names of the Kwakiutl Indians. In: Dell Hymes i. m. 171). Boas fellépésétől keltezhető a XX. században a nagymérvű terepkutatások beindulása. Kezdetben az észak-amerikai indián nyelveket (navaho, hopi, delaware, dakota, cherokee stb. elemzésére, leírására) tárták fel, majd egyre tágult a vizsgálatba bevont nyelvek köre, s végül a XX. században (is) a „nyelvi világképtől” függetlenül újabb és újabb feltérképezések születtek a világ nyelveiről — még hazánkban is (Fodor István főszerk., A világ nyelvei. Bp., Akad. K., 1999.).

Ez ugyan látszólag elfogadható érvnek tűnik, de nyilvánvaló, hogy a fordíthatóság nem mindig kétirányú, azaz nem kölcsönös. Ugyanis, míg egy, mondjuk, „törzsi” nyelvből úgyszólván bármit le lehet fordítani bármely ún. modern (angol, francia, német, magyar stb.) nyelvre, addig ez fordítva nem lehetséges — sokféle okból, háttérből eredően, amit most nem részletezhetünk. Még az olyan viszonylag egyszerű szövegnek a fordítása is, mint a Szentírás, igen sok — sokszor elképzelhetetlen — nehézségbe ütközik (kulturális háttér, eltérő földrajzi és klimatikus viszonyok stb.). A versfordításról, közmondásokról, szólásokról, szójátékokról stb. most ne is beszéljünk. Nem részletezhetjük a kultúra és a nyelv számos szálon keresztül összefonódó talányait (pl. civilizáció, „országismeret” stb.), továbbá azt sem, mennyiben, milyen mértékben változtak a történelem folyamán, mondjuk, az ember által készített tárgyak, létesítmények, miközben a jelölés (esetleg) változatlan maradt (pl. egyebek közt a ’ház’ fogalma).

A XX. század közepétől a „nyelvi világkép” korábbi eszméje számos eresztékében meglazult és vált ellentmondásokkal terhessé. Egyrészt nem kétséges, hogy például valamely pápua nyelvet beszélő ember aligha folytathatna termékeny eszmecserét (még kitűnő tolmács közreműködésével sem) a tőzsdei áringadozások elméletéről egy európai szakemberrel, éppen az eltérő „nyelvi világkép” (vagy más fogalmazásban: fogalmi rendszerük végletes eltérése miatt). Ugyanakkor a „nyelvi világképnek” van egy feltételekhez kötött alrendszere is: egy meghatározott közösség adott (földrajzi és kulturális) környezetben. Ez példaképpen azt jelentheti, hogy egy tízéves pápua gyerek véglegesen kilép anyanyelvi világképéből, ha — tegyük fel — történetesen Párizsban éli le életét, tökéletesen megtanulhat franciául.

Ha a nyelvet nem a „mindennapi” mivoltában értelmezzük, hanem emberi kommunikációs rendszernek, akkor jóval bonyolultabb összképet kapunk, mivel ebben az összképben foglalnak helyet a szimbólumok is, kezdve a közlekedésrendészeti jelrendszerrel, s befejezve talán a matematikai szimbólumrendszerrel.

Alighanem a fentiekből kiindulóan kezdődnek a sokat emlegetett „objektív valóság” fogalmi megpróbáltatásai. Vegyünk egy nem tudományos, köznapi esetet. Tegyük fel, hogy az ember fejjel neki akar rohanni a falnak. Mielőtt a fallal kapcsolatba kerülne, tudatában feldolgozza a fal mivoltát, továbbá a következményeket, így mindenekelőtt egy „mentális valóság”, vagy talán inkább egy „mentális előkép” áll össze az agystruktúrában. Viszont az ember nem e mentális valósággal ütközik, hanem a csakugyan létező objektív valósággal, a fallal, azaz nem a mentális valóság miatt esik össze. Természetesen megszámlálhatatlanul sok dolog történhet „mentális előkép” nélkül is, és kialakulhat az „objektív valóság” képzete a valóság híján és bizonyos körülmények között (delírium és egyebek). Mindamellett — úgy tűnik — az „objektív valóság” fogalma számos tekintetben revízióra szorulhat, hacsak nem kívánunk mindent, amiről nyelvi nyilatkozatokat tehetünk, az agyszerkezet működésének tekinteni (beleértve magát az agyszerkezetet is). Ez nyilvánvalóan képtelen következtetésekhez vezetne.

Az „objektív valóság” voltaképpen egy félrevezető „usance”, amit röviden és elnagyoltan — távolról sem törekedve a teljességre — az alábbi pontokban érinthetünk:

1. Van egy sereg szó, fogalom, ami feltehetően minden nyelvben megtalálható, de az „objektivitása”, jobban mondva tudományos megalapozottsága teljességgel elfogadhatatlan. Ilyenek pl. a csillaghullás, napfogyatkozás, napkelte, naplemente stb. A nap ugyanis sohasem „megy le”, de a nyelvünk — az idők kikutathatatlan messzeségében kiérlelve — a köznapi tapasztalás alapján megszokta, és így semmi gondunk vele, még [133] akkor sem, ha e jelenség objektív hátterét a tudomány már réges-régen pontosan és egészen másként rögzítette.

2. Bőségben vannak bizonyos „tudományosan” jegyzett spekulatív kozmikus események (pl. a Big Bang, az „ősrobbanás”, a Big Crunch, vagyis az univerzum végső kollapszusa) és feltételezett, rejtélyes, a galaxisokon belüli objektumok (pl. black hole, azaz „fekete lyuk”), nem is beszélve olyan konstruált, hipotétikus terekről, téridő elméletekről (különféle dimenziókról), felfoghatatlan geometriákról, végtelen halmazokról (pl. a fraktál-geometria vagy Mandelbrot-halmaz); ezek részben a matematika és metamatematika, részben az asztrofizika vagy egyéb egzakt tudományok birodalmába tartoznak.

3. Pszichikai tünemények, jelenségek, attribútumok, a képzelet alkotásai. Itt legalábbis három nagy (ha nem jóval több) — esetenként érintkező és kultúrától függő — tartományt lehet kijelölni:

a) A képzeletbeli világot (tündér, manó, hableány, mitológiai lények stb.). Egy korábbi filozófiai irányzat megkísérelte a „kentaurt” is az „objektív valóság” keretei közé szorítani azon az alapon, hogy a „kentaur” valóságos ember és valóságos ló összevont képzete.

b) Az emocionális világot (harag, bánat, öröm, szeretet stb.), mely azonban kultúránként változik, változhat.

4. A nyelv által teremtett „valóság”, például szinesztézia, amellyel Szathmári István hangsúlyosan foglalkozott (Stílusról, stilisztikáról napjainkban. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994. 80—5). Különösen jellemző a szinesztézia az impresszionista költészetre. „A kirakatban lila dalra kél egy nyakkendő” — írja Tóth Árpád (Körúti hajnal). A „lila dal”, a daloló nyakkendő egy sajátosan értékelt, más dimenzióba áthajló valóság képzetét kelti tudatunkban. Az ilyesféle „kitalált”, költött valóság hemzseg a költészetben. Még a határozottan nem költői célzatú Chomsky-féle „Colorless green ideas sleep furiosly” (Színtelen zöld eszmék dühödten alszanak) mondat sem különösen borzolja fel képzeletünket, noha nyilvánvaló, hogy élesen felsérti a logika szilárdnak tekintett kérgét. De ha mindent csak a logika szabályozna, meghalna a költészet, a mese, a vicc és sok minden más emberi nyelvi megnyilatkozás.

Általában véve a „nyelvi világkép” eszméjét is sok tekintetben revízió alá lehet vetni. E revíziót támogatták a korábban (főként az 50-es, 60-as években) végzett összevető kísérletek egyes indián nyelvek színelnevezései, alakzatfelismerési képességek és egyebek kapcsán.

    II. A nyelvi relativizmus, a „nyelvi világkép”, a nyelv és az „objektív valóság”, nyelv és gondolkodás és az ezekkel összefüggő egyéb kérdések — vitatható vagy elfogadható ernyő alatt — végső soron a nyelvhasonlítás folyamában egyesülnek. A nyelvhasonlítás e tekintetben azonban legalábbis négy minőségben idézhető meg:

1. Történeti nyelvhasonlítás, amely rendszerint valamely nyelv(ek) genetikai rokonságát faggatja.

2. Tipológiai nyelvösszevetés, nyelvhasonlítás.

4. „Alkalmazott” nyelvhasonlítás, amely futólag átgondolva a kontrasztív nyelvhasonlítás illetékességi körébe illeszkedhet. Valójában e fogalom az idegen nyelvek tanulását és az anyanyelv kettős, különleges viszonyát öleli át — rendszerint a felnőttkorinak mondott nyelvtanulást (minimálisan már 10 évtől felfelé haladva). Az úgynevezett [134] kontrasztív összevetés, hasonlítás hangsúlyozottan csak részben érintkezik a nyelvtanulás/nyelvoktatás problémáival, melynek részletezésébe most nem mélyedhetünk el.

Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a nyelvtanulás/nyelvoktatás nem érintkezik számos nyílt vagy rejtett csatornán át a nyelvhasonlítással akár tudatos, akár tudatalatti módon. Évszázadok, sőt évezredek óta megszámlálhatatlanul sok milliónyi elme küzdött — és manapság egyre több küzd — valamely idegen nyelv meghódításával. Igazi küzdőtérről van szó, ahol a már kijegecesedett „anyanyelvi tudatállapot” viaskodik egy ismeretlen, az anyanyelvtől mélyen eltérő szemléletű nyelv meghódításáért. Korábban úgy hittük — főként a 60-as évek során —, hogy az idegen nyelv megtanulása annyi, mint elsajátítani egy új nyelvi szokásrendszert. Kiderült (ha ugyan ezt végleges biztonsággal állítani lehet), hogy távolról sem ilyen egyszerű az idegennyelv-elsajátítás titkos formulája.

Akár hiszünk a nyelvi relativizmusban, a „nyelvi világképben”, akár nem, az idegen nyelvvel való szembesülés rádöbbenthet arra, hogy csakugyan létezik valami — korábban a nyelv meghatározatlan „szellemének” tekintett — ismeretlen birodalom, amelyben, noha jószerivel ugyanolyan tárgyi és referenciális dolgok léteznek (kevés vagy sok kivételtől eltekintve), mint az anyanyelvi tudatunk tartományaiban, ám mások az „elnevezések”; az elnevezések tartalma és meghatározott rendbe fűzése (a kiejtésről, hangsúlyról most nem is beszélve). Mindez arra utal, hogy a nyelvekben egy ősrégen kialakult kezdetleges tudomány alapvonalaival, a grammatikával találkozunk, vagyis a világ sokféle jelenségét osztályozó hajdani logikával. Közismert, hogy a német, orosz és más nyelvek (de persze nem minden nyelv) három részre osztják a szavakkal, fogalmakkal jelölt világot: hímnemű, nőnemű és semleges nemű dolgok régióira. Ez az osztályozási rendszer a magyar anyanyelvűek számára igencsak „mesterkéltnek” tűnhet. Az orosz nyelvben valamivel „logikusabbnak” tűnik ez az osztályozás, mert van kellő számú morfológiai jegy. Ennek ellenére sokszor okoz meglepetést a tanulás folyamán: a ’férfi’ például -a-ra végződik , ami szinte kizárólagosan a nőnemű dolgok osztályának formai jegye. Hogy megerősítsük az osztályozás ősrégi keletkezését, erre az egyik legjobb példával a swahili (szuahéli) nyelv szolgál. Ebben nyolc tartományra osztják a világ dolgait, jelenségeit: emberek, növények + fák, termények, élettelen dolgok és tárgyak osztálya stb., s minden osztályt meghatározott előképző (a már említett Brusciotto szerint „principiatio”) jellemez.

Bármennyire is valószerűtlennek tűnik, de el kell fogadnunk, hogy egy adott nyelvi tudat birtokában, adott kulturális környezetben (pl. magyar) a nyelvtanuló az idegen nyelvet — ki nem mondva, megfogalmazatlanul, ám mélyen a tudatküszöb alatt — kezdetben „természetellenes”, esetleg mesterkélt hangzavarnak, hangkombinációknak véli, majd később „illogikus” tartalmakként éli meg.

A röviden felvillantott idegennyelvi jelenségek formai és tartalmi tekintetben merőben eltérnek a magyar nyelv „szellemétől”. Ez a megállapítás persze trivialitás, az viszont talán kevésbé, hogy éppen azok a nyelvi jelenségek okozzák a legkomolyabb kihívást, ami a magyar nyelvben nincs vagy csak csökevényes formában található. Ilyen — egyebek közt — a cselekvő és a szenvedő szerkezet párhuzamos és domináns jelenléte a főbb, nálunk oktatott idegen nyelvekben.

Szempontunkból kitekintve, a szemantika nem valami egysíkú jelentések elvont halmaza. Nem kell különösebb merészség ahhoz, hogy legalábbis két tartományt különböztessünk meg: 1. az „általános” szemantikát, azaz olyant, amivel a magyar anyanyelvi tudat jelentősebb erőfeszítés nélkül meg tud küzdeni; 2. az önkényes elnevezésű „szupraszemantikát”, vagyis a jelentésosztályok olyan mély és kiterjedt tartományát (dimenzióit, síkjait), amelyek a magyar nyelvi tudatot rendkívüli nehézségek elé állítják. Ez utóbbit [135] éppenséggel jelölhetnénk „nyelvi világkép”, „idegennyelvi látásmód” terminusokkal is, ám nézetem szerint egyik sem fejezi ki maradéktalanul azt a mélyen rejlő tartalomegyüttest, amiről szóltunk.

Nagyon leegyszerűsítve (s jelenleg még csak bizonytalan körvonalakban kitapinthatóan) azt állapíthatjuk meg kizárólag idegennyelv-tanítási/tanulási viszonylatban, hogy egyrészt vannak csekély mértékben olyan szemantikai-morfológiai alakzatok, amelyek különösebb átlátás nélkül mechanikusan megtanulhatók (bármilyen emlékezetmegterhelő módon), mint például a különféle ragozások (konjugációk, deklinációk), sőt az olyan jelenségek is, mint egyes nyelvekben a „fordított” morfológiai viszonyok (pl. román om ’ember’, de omul ’az ember’), a sajátos jelentéskülönbözetek (pl. latin sanguis ’a „tulajdonképpeni” vér’, de cruor ’a kiömlő vér’), a német Baum és Holz különbözése, vagy mondjuk a ’barna’ háromféle változata az angol nyelvben: hazel, auburn, bay; a magyar óra, nap, idő stb. jelentései az idegen nyelvekben. Még az sem okoz különösebb nehézséget a magyar anyanyelvűnek, hogy például a francia bizonyos magyar igéket statikusan és analitikusan ábrázol: ülni —  tre assis, feküdni — tre couché stb. Van azonban az idegen nyelveknek — attól függően, melyikről van szó — egy olyan jelentős tartománya, amely erősen elüt a magyar nyelvi tudattól, s ezt a már említett „szupraszemantikai” nyelvi jelenségek régiójának nevezhetjük. E szemantikai jelenségcsoport gerincét a tér — idő (pl. az események időbeni lefutása) — szubjektum határozott és határozatlan dimenziói alkotják. A legegyszerűbb szelete ennek a régiónak például az angol he/she/it (ném. er/sie/es) egyrészt virtuális lefordíthatatlansága magyarra, másrészt a szinte következetes tévesztése még haladó szinten is. Hasonlóan problematikus — hosszú időn át szinte elsajátíthatatlan a ’van, vannak’ különleges idegennyelvi változatai, mint például a német es gibt (a sein mellett), az angol there is/are (a to be mellett), a francia il y a (az tre mellett), nem is beszélve a spanyol, portugál (háromféle) ’van’ használati szabályairól (hay — ’es gibt’, ser — permanens állapot jelzésére, estar — ideiglenes állapot jelölésére). Viszont az oroszban még a magyarnál is ritkábban használják a létigét. Talán (noha nem tudható biztosan) innen kezdődik az úgynevezett „szupraszemantikus” idegennyelvi nehézségek régiója. Ettől kezdve sűrűsödnek az idegen nyelv(ek)ben a mélyen rejlő, a magyar anyanyelvi tudat számára felfoghatatlan jelenségek. Számunkra az ilyen típusú orosz mondat „józan ésszel” nem értelmezhető: — szó szerint: „az asszonyt (a határozatlan [„természetfeletti”]) ő villámmal megölte”, egyszerűen fordítva: „az asszonyt agyonsújtotta a villám”.

Mint már mondottuk, az az egyik legfőbb nehézség az idegen nyelv — magyar nyelv relációban, ami hiányzik a nyelvünk alapvető szerkezetéből. Ilyen — mint említettük — a cselekvő és a szenvedő szerkezet párhuzamossága. Ennek megfelelően viszonylag egyszerű a műveltető szerkezet német (lassen), francia (faire) viszonylatban, ám bonyolult az angol nyelvben, mivel itt éles kontúrú kauzatívusz nincs, viszont bőségben áll rendelkezésre többféle „műveltető” megoldás, ugyanakkor ez az orosz nyelvben jószerivel nincs, csak körülírások lehetségesek.

A számunkra ugyancsak „felfoghatatlan”, hogy számos angol (rendszerint, de nem kizárólag) negatív tartalmat hordozó melléknév ún. folyamatos alakba kerülhet, így azonban a számunkra már nem melléknév, hanem ige: a) The children are naughty — a gyerekek csintalanok (állandó tulajdonság); b) The children are being naughty — a gyerekek csintalankodnak (a magyar nyelvből kitekintve tehát momentán cselekvés, esemény, nem pedig tulajdonság).

Általában a folyamatosság—befejezettség kategóriája a szláv nyelvekben (különösen az orosz nyelvben) állandóan próbára teszi a magyar nyelvi tudatot, az elemzési készséget. [136]

Nehéz volna pontosan megjelölni, mi is végül a legnehezebb „szupraszemantikus” jelenség a számunkra az idegen nyelvben. Kétségtelen, hogy a modalitás, az infinitivusz és a gerundiális szerkezetek (főként az angol nyelvre gondolva) nehéz próbatétel elé állítják a nyelv tanulóját, de alighanem a grammatikai idők rendszere (főként alkalmazása) az, ami a leginkább igénybe veszi a tudati tartalékokat. Itt minden másnál élesebben nyilvánul meg az említett téridőben lefutó események és kísérő szubjektumok határozott—határozatlan dimenziója. Itt mutatkozik meg legnyilvánvalóbban a tudatban szubjektíven értelmezett idősíkok hierarchiája. Különösen szemléletes ebből a szempontból az angol nyelv, amely az egyébként is bonyolult időrendszerébe a kelta nyelvből átszivárgó folyamatos szemléletet is beépítette. Egykor Lotz János is elemezte a magyar időrendszert, felvetve azt „a hipotézist, hogy a magyar időrendszer stabilitását ennek az oppozíciónak [ti. a magyar jelen és múlt idő oppozíciójának — H. J.] az egyszerűsége és megmerevedése motiválhatta” (J. Lotz, Semantic Analysis of the Tenses in Hungarian: Lingua 1962: 262). Több angol grammatika-szerző azonban azt állítja, elemzi, hogy az angol nyelvben is csak két igeidő van: jelen és múlt. Ezt az állítást ugyan igen szoros keretek között éppenséggel el lehet fogadni (ha ti. szigorúan csak az igeformát vizsgáljuk), ám teljességgel elfogadhatatlan, ha az időrendszer teljes spektrumát vesszük figyelembe, vagyis azt, miként szegmentáljuk az eseményeket, cselekvéseket; folyamatosnak, befejezettnek, „régmúltnak”, a jövőben lezártnak stb. tekintjük-e az eseményt. Ha
a magyar az angol múlt időt tanulja, szinte beláthatatlanul hosszú ideig a magyar múlt időt mindig az angol „egyszerű múlttal” (Past Tense vagy Simple Past) fejezi ki, és bármely múltbeli történést így értelmez, holott minimálisan öt „időkombináció” közül válogathat (megfelelő határok, korlátok, szabályok szerint), nem is szólva arról, hogy emellett még a cselekvő és szenvedő formákat is figyelembe kell vennie. Így valójában az angol idősíkok hierarchiáját kell a magyar anyanyelvűnek elsajátítania — márpedig ez kifejezetten egy idegen nyelvi világba való behatolás, a „szupraszemantikus” világba, vagyis az angol nyelvi időosztályozás rendszerébe, ami teljességgel eltér a magyartól. A magyar nyelvi tudat számára például igen hosszú ideig felfoghatatlan az úgynevezett befejezett jelen (Present Perfect), amely — leegyszerűsítve — a múltat és a jelent (a jelen dominanciája mellett) ötvözi egybe. Ezt az időt bizonyos „trükkökkel” éppenséggel meg lehet értetni, magyarázni. Ám ha a használatáról van szó, a magyar anyanyelvű az esetek túlnyomó többségében ösztönszerűen visszatér az „egyszerű” múlthoz (Past Tense), mert látszatra ez áll közel a magyar múlt idő tudati világához. Az úgynevezett „régmúltat” vagy „befejezett múltat” (Past Perfect) azonban már semmilyen „praktikákkal”, leleménnyel nem lehet a magyar nyelvi tudathoz közel hozni, noha lehet grafikusan ábrázolni, példákkal illusztrálni, de tudatos használata a lehetetlen határát súrolja. További idősíkokról ne is tegyünk említést, ámbár megjegyezhetjük, hogy (ugyancsak az angol nyelvben) az úgynevezett folyamatos idő bár látszólag „könnyű”, mégis állandó zavar hullámzik át a tudatban. Még haladó szinten is gyakori az ilyen típusú megnyilatkozás: „I am working for a computer company” (Egy számítógépvállalatnál dolgozom), holott a helyes közlés így hangozhatna: „I work for a computer company”, ugyanis a folyamatos alak magában foglalja a momentán folyó cselekvést is, márpedig a tanuló azt kívánja közölni, hogy szokás szerint, rendszerint, foglalkozásszerűen dolgozik, tehát nem a beszéd pillanatában.

A téridő-zavarra jellemző, hogy a tér gyakran az idő (pl. a múlt) képzetét vetíti ki. Általában tehát nem helyes ez a „befejezett jelen”-használat: „I have bought this dictionary in London” (Ezt a szótárt Londonban vettem), mivel a London mint tér, átlép az „egyszerű múlt” síkjára, ezért így volna helyes mondani: „I bought this dictionary in [137] London”, tudniillik az in London a Londonban töltött időt, vagyis a múltat (Past Tense) jelöli, így a „befejezett jelen” használata nem indokolt.

Az idősíkok még bonyolultabb képzetekké állnak össze az ún. igeidők egyeztetése során (Sequence of Tenses). Csak érintőlegesen: ha a főmondat állítmánya múlt időben áll (Past Tense), a mellékmondat állítmányát (igeidejét) a főmondat idősíkjához kell igazítani, azaz (valamelyik) múlt időt kell használni. Ez amolyan képtelenségnek tűnik a magyar (de, mondjuk, az orosz) tudat számára. (Persze a világ angolságában ezt az egyeztetést nem alkalmazzák végletes szigorral, továbbá vannak bizonyos kontextuális feltételek, amelyekben nem használjuk, viszont ez még bonyolultabbá teszi a kérdést.)

Természetesen csak futólag érintettük a „szupraszemantikus” régiókat; egyéb nyelveket is be kellett volna vonnunk a fejtegetésekbe, de nem ez volt a célunk. Egyébként mindez — látszólag — merő okoskodásnak tűnik, hiszen az idegen nyelv tanára (kivált, ha egyúttal magyar nyelvet is tanít) jól tudja, milyen idegennyelvi tények, jelenségek csomópontjai okozzák a legkomolyabb nehézségeket a magyar anyanyelvű tanuló számára. Csakhogy egészen más dolog az idegen nyelv szemantikai hátterét általában egy le s fel hullámzó terepnek tekinteni, mint tudatosan „szokványos” és „szupraszemantikus” tartományokra osztani s így a grammatikát legalábbis két részre bontani, ahol (persze nem előadások formájában!) lényegesen mélyebben átgondolt erőfeszítések és gyakorlások révén lehet átvilágítani az anyanyelvi „tudatállapot” és az adott idegen nyelv „szupraszemantikus” lényegi vázát.

A „nyelvi világkép” helyett a nyelvoktatás vonatkozásában helyesebbnek tűnik a „szupraszemantika” bevezetése, vagy esetleg a „világ tudati-nyelvi képe”, netán a „világ nyelvi eszmei képe” terminusok alkalmazása. A „szupraszemantikus” grammatikai tények régiója persze kétarcú jelenség. Egyrészt átmeneti jelenség (ti. megszűnik, ha a magyar anyanyelvű teljesen elsajátította az adott idegen nyelvet), másrészt azonban „inherens”, azaz a magyar — idegen nyelv viszonylatban potenciálisan mindig benne rejlik (de csak abban az esetben, ha a szubjektum ezt a viszonyt mozgásba hozza, azaz megkezdi az idegen nyelv tanulását). Így az említett jelenség feltételekhez kötötten létezik.

A magyar anyanyelvűek számára természetesen nem nyilvánvaló és kiváltképpen nem érthető, hogy nyelvünket sokan — okkal vagy ok nélkül — a világ legnehezebb nyelvei között tartják számon (vö. pl. a következő paradigmát: lát-ok, lát-om, lát-l-ak stb.). Talán nyelvünk unikális jellege (Európában), vagyis az agglutináció, különleges jelentéstartományok stb. lehet az oka annak, hogy felnőtt korra — mint minden más nép esetében — agyszerkezetünkbe különleges „engramok” épültek be, amelyek — jelenleg kikutathatatlan módon — egyfajta sajátos „tiltakozást” fejlesztettek ki a „természetellenes” idegennyelvi tényeknek a tudatunkba való behatolása ellen. Ezek az „engramok” kiváltképpen erős tudatalatti ellenállást fejtenek ki az érintett „szupraszemantikus”, a „nyelvi-tudati világkép” tényeivel szemben. Bizonnyal ez is hozzájárul — nyelvünk tipológiai mássága mellett — ahhoz, hogy a magyar anyanyelvű népesség, minden (jelenlegi) igyekezet ellenére, nem rendelkezik kellő idegennyelvtudással. Talán segíthetne ezen egy átgondolt (nyelvenkénti) tanulmánysorozat, mely bevezetést nyújthatna az adott idegen nyelv „nyelvi világába”.

Bármennyire hihetetlennek tűnik is, nem lehet figyelmen kívül hagyni a magyar nyelv nehézségei vonatkozásában azt az ősidők által érlelt grammatikai-szókincsbeli sziklaszilárd kohéziót, amit Benkő Loránd több mint háromezer évre becsül, tudniillik ilyen hosszú idő óta létezik — lényegében önállóan — a magyar nyelv (Nyelvünk vallomása a honfoglaló magyarságról: Magyar Tudomány. 1996/8: 958). Már J. Bowring, a jeles angol műfordító is megsejtett valamit a XIX. század első felében a magyar nyelv ősrégi múltjáról, amikor nyelvünket így jellemezte: „Lényegében véve saját maga [138] öntőmintájában formálódott, s szerkezetét, összetételét bizonyosan olyan korra lehet visszavezetni, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett vagy nem volt befolyással a magyar régióra” (Poetry of the Magyars. London, 1830. Introduction). Csodálható-e, hogy ezt a magyar „nyelvi világképet”, nyelvi „látásmódot” olyan nehéz más anyanyelvűnek elsajátítania? Vagy fordítva, miért nehéz a „magyar nyelvi világkép bázisán” egy másik (idegen) nyelv tudati-eszmei „látásmódját” megérteni, elsajátítani?

Mindez nem holmi misztikumba hajló mértéktelen dicsőítése a magyar nyelvnek, hiszen külhoni tudósok, írók (Galeotto Marzio, Graf Hofmannsegg, J. A. Fessler, J. Bowring, E. Sayous és mások) századok óta már többször említést tettek a magyar nyelv irigylésre méltó, unikálisan egységbe forrt szerkezetéről.

Hegedűs József

Vissza a Tartalomhoz

Language and world view — Hungarian vs. foreign languages

It is argued in this paper that languages, in general outlines, exhibit palpable and specifically inbred world views, simply because they (together with thinking) interpret relations of the world, however difficult this interpretation may appear to be. (A brief history of linguistic relativism is touched upon in the paper with reference to Humboldt, Weisgerber, and the Sapir–Whorf hypothesis.) Also, the notion of ‘objective reality’ is subject to serious criticism. In the last analysis, however, ‘linguistic world view’ exists only if languages are compared with one another, hence the study of the world views of languages is essentially a subissue of comparative linguistics. No doubt, the grammar of any language can be regarded, in general, as a set of vague traces of a very ancient ‘science’ classifying visible and invisible things in widely different ways and forms. That is why it is often so massively difficult for adults to acquire a foreign language to a near-native level.

For Hungarians, the acquisition of a foreign language is a singularly hard task simply because Hungarian belongs to the stock of agglutinative languages that are fundamentally different from the Indo-European ones. Semantics has a highly important role in foreign-language learning. ‘Suprasemantics’ — as a new term — is introduced here for denoting the deep-rooted difficulties that adult Hungarian learners of, let us say, English have to face. Among many other things, it is the English tense system that presents unique difficulties. English tenses (especially ‘perfective’ ones) represent a special hierarchy of temporal planes or dimensions for Hungarians.

József Hegedűs

Back to Contents