Gondolatok a kalandozásokról*

    III. Gondolatok az „Ungarneinfälle” kapcsán

    1. A „kalandozások”. — A honfoglaló magyarok „kalandozásait” a hazai történészek eltérő módon értelmezték és értelmezik. Hóman Bálint szerint a kalandozások elsősorban a Kárpát-medencei szállásterület biztosítását és új szövetségesek szerzését [181] szolgálták. Molnár Erik és Elekes Lajos a pásztortársadalom válságából, a legelőterület hiányából magyarázták a zsákmányoló hadjáratokat. Deér József és Bogyay Tamás úgy vélik, hogy a magyarok a nyugatra költözés lehetőségét keresték, azaz új hazát igyekeztek maguknak szerezni. Györffy György és Vajay Szabolcs elismerik a katonai akciók zsákmányszerző, sarcoltató jellegét, de az alapvető cél az európai nagypolitika tudatos befolyásolása volt a magyarság biztonsága erősítése és ellenfelei gyengítése érdekében. Kristó Gyula szerint ezek olyan zsákmány- és fogolyszerző hadjáratok voltak, amelyek révén a magyarok azokat a javakat sajátították el más népektől, melyeket saját társadalmuk egyáltalán nem vagy alig volt képes előállítani (Makk Ferenc, Kalandozások: KMTLex. 1994. 313—4). Bálint Csanád (A kalandozások néhány kérdése: Nomád társadalmak és államalakulatok. Szerk. Tőkei Ferenc. Bp., 1983. 349—64) a történeti források és a vonatkozó nemzetközi irodalom alapján vizsgálja a kérdést, és arra a következtetésre jut, hogy a magyar kalandozásokat érdemes az egyetemes eurázsiai társadalmi-gazdasági fejlődéssel is összevetni. Feltehetőleg e módszer szabadíthat meg a problémakör „kívülről” vagy „belülről” való vizsgálatának lehetséges elfogultságaitól (363). A legújabb állásfoglalás Kosáry Domokostól (A honfoglalás emléke: História XVIII. 1996/2: 3—7) származik; vö. Kalandozások, országépítés. A honfoglalást követő „kalandozások” nem ötletszerű, szervezetlen rablóhadjáratok voltak, hanem olyan adóztató, zsákmányszerző és egyben biztonságot szolgáló, elrettentő akciók, amilyeneket a magyarok korábban is vezettek, és amelyek persze egy idő múltán itt már nem folytathatók. A magyar hadak szinte kivétel nélkül valamelyik nyugati uralkodó vagy annak riválisai hívására indultak útnak. S olyan katonai teljesítményt nyújtottak, amellyel legfeljebb a vikingek és az arabok vállalkozásai állíthatók párhuzamba (7).

Véleményem szerint a honfoglaló magyarok „kalandozásainak” indítékai több összetevőre vezethetők vissza, de a közös végcél az ország erősítése, megszilárdítása volt. Ezért komoly kifogásom van a „kalandozások” kifejezés használata ellen, ez ugyanis ellentétben van a megismert történeti tényekkel. Az elnevezés alapszava a kaland a középlatin calendae ’presbiterek összejövetele; vallásos társulat’; szn.-ként l. már 1211., 1240 k.: Colondus; közszóként: 1348: „Vniuersitas plebanorum ecclesiarum rectores de Lypthow ... et inter eos quandam confraternitatem ... wlgariter kalandus nominatam”; 1380: „societatem seu fidelium congregacionem wlgariter kalandas vocatam” (OklSz. 439); 1763: kaland: Mitglied, Compagnion; 1668: „Kalandozva csak csavarga”; 1759: kalándozol; 1797: „ne kalandozz”; — jelentése: 1668: bolyong, csavarog; 1759: csapong (gondolat, vágy); 1784: szédeleg, lézeng; 1786: tétovázik, ingadozik (láb, lépés); 1797: ide-oda ütődik, verődik; 1831: vándorol (nomád nép); zsákmányszerző hadjáratokba bocsátkozik (nomád nép) (Széchenyi: Világ); 1832: élményeket, kalandokat, viszontagságokat keres, részt vesz bennük; 1805: kaland (NyÚSz.); 1832: „Egy magamnak engedett különczség, nevelés, városi víg kalandjaimat” (TESz. 2: 318—9); 1856/1905: kaland ’das Abenteuer’, kalandozás ’das abenteuerliche Herumirren, das Herumwärmen, das Herumtreichen’ (Ballagi, MNySz. 501).

Az adatokból kitűnik egyrészt az, hogy a kalandozik (1668) és kaland (1763, 1805) késői keletkezésű szavak, másrészt — s ez a fontosabb — hogy jelentéstartalmuk negatív (’bolyong, csavarog’ stb.). Emiatt ennek a terminusnak az új hazát alapító és építő, az ország jövője szempontjából sorsdöntő hadivállalkozásokat megvalósító honfoglaló magyarokra való alkalmazása igazságtalan és bántó megjelölés. Ehelyett az alábbi kifejezéseket javasolom megfontolásra: hadakozás, hadi út, hadjárat, hadviselés, háború, támadások, rajtaütések stb.

A felsoroltak közül a kalandozások (kalandozás, kalandozó) helyett a hadakozás (hadakozások, hadakozó) kifejezés elfogadását és bevezetését javasolom, mivel ez mind [182] a támadó, mind a védekező harci cselekvést magában foglalja. A hadakozás alapszava a finnugor eredetű had szó, legrégibb adata 1055: „inde ad ... feheruuaru rea meneh hodu utu rea”; a had jelentése nemcsak ’exercitus, Kriegsvolk’, hanem ’bellum, duellum, pugna, proelium, Krieg, Streit, Duell, Schlacht’ is, vö. 1519 k.: „A gio zo delmes hadból haza tert” (DebrK.), 1575: „Soc hadakat viselt” (Helt: Chron) (NySz. 1: 1230—1); szn. 1395 k. hadakofo (BesztSzj.); közszó 1416 u./1450 k.: hadakozatoa (BécsiK.), 1519: hadakozai nak (JordK.) (OklSz. 331; NySz 1: 1230—1; TESz. 2: 13); 1767: Hadakozás ’Belligeratio, das Kriegen, die Führung des Krieges’ (PPB 118); 1817: „...az elegendő katonaság’ tartására, és a hadakozásra szükséges subsidiumok és contributio’ megszerzése végett...” (10); „Ez az eredeti, constitutiónk szerént való Magyar Országi Hadakozásnak közönségesen, a’ Haza-védelmeztetésnek különösen, törvényeinkből bizonyos képe...” (35) (vö. A’ Magyar Országi Hadakozásnak, és a Bandériumoknak Rövid Esmertetése, Az 1715-diki Decretum 8-dik Czikkelyének Fejtegetésével Egygyütt; Piringer Udv. Tan. Úr’ Banderiumainak [Ungarns Banderien. 1—2. 1810—16] Recensiójára való feleletűl. Pesten, Trattner J. T. betűivel (s. d.; s. auct.) [1817.], 1—42).

A fentieket azzal indokolom, hogy magyar eleinknek az Ural-vidéki haza, majd Levedia és Etelköz elhagyása után elsődleges célja egy új — s egyben végleges — haza megtalálása, elfoglalása és jövőjének biztosítása volt. Ez azonban többirányú, de egymással szorosan összefüggő tevékenységet igényelt: a belső (politikai, társadalmi, gazdasági) viszonyok megszilárdítása mellett a külső határok védelmét kellett biztosítani (békés szerződések és hadi vállalkozások révén). Ez azonban nem egyik napról a másikra következett be, hanem csak hosszabb időfázisban — győzelmek és vereségek árán — valósulhatott meg. A megfontolatlan, könnyelmű „kalandozások” azonban csak a teljes bukást okozhatták volna.

Ma már kimondható, hogy őseink egyes csoportjai a dél és nyugat felé tartó erős keleti népekhez (avarokhoz, bolgár-törökökhöz) csatlakozva eljutottak a Duna-medencébe és innen tovább nyugatra (vö. Király Péter, A VIII–IX. századi Ungarus...: MNy. 1987/2.). A magyarok Kárpát-medencei honfoglalása előkészítő harcok árán valósult meg, vö. 861. magyar lovas csapat a Krím-félszigeten (elszakadás a Kazár Kaganátustól); 811. a Duna alsó szakasza fölött szállásozó magyarok részvétele a bizánci-bolgár harcokban a Balkán-hegység keleti részén; 834—836. ugyanezek részvétele az Alsó-Duna mentén a bizánci-bolgár harcokban; 862. a magyarok megjelenése a nyugati részeken, a keleti frank birodalom határain (vö. Király Péter: Életünk 1997/1.).

Párhuzamként a szintén keletről jött bolgárok Duna-menti betelepülésének történetét hozom fel. A bolgárok neve 482-ben tűnik fel első ízben, amikor Zenon bizánci császár a Fekete-tenger északi partjain megtelepedett bolgárok segítségét kérte a keleti-gótok ellen a Sirmiumért vívott harcokban. A bolgárok az Al-Duna északi tájairól az V. század végén, VI. század elején több alkalommal megtámadták a bizánci birodalom északi területeit és betörtek Trákiába és Moesiába. 626-ban az avarok oldalán részt vesznek a konstantinápolyi csatában. 631-ben a bolgárok (bolgár-onogurok) Pannóniában fellázadnak az avarok ellen, vereséget szenvednek és kilencezren a frankokhoz menekülnek, de a bajorok legyilkolják őket, és csak hétszáz bolgár tudott a vinidek (karantánok) fejedelméhez menekülni (vö. Moravcsik: ByzTurc I. 1942. 50—51; Fredegar Cron. IV. 72: MMFH. I. 23—4). A VII. század elején már létezett egy önálló bolgár (bolgár-török) szövetség a Maeotis és Kuban vidékén („megale Boulgaría”), de Kubrat/Kovrat/Kurt fejedelmük halála (650) után a kazárok betörtek Nagy Bulgáriába, a törzsszövetség felbomlott és Kubrat öt fia népével együtt ötfelé indult (Moravcsik: ByzTurc I. 51, II. 95). Ezek közül Asparuch az Al-Dunától északra elterülő Oglos-ban (Dobrudzsa) telepedett meg, majd 681-ben Asparuch fejedelem vezetésével a bolgárok elfoglalták az Al-Duna [183] és a Haemus-hegység közötti területeket, és megalapították a Duna-menti bolgár államot. A bolgár-törökök ötfelé szakadásának következtében azonban a dunai bolgárok kis létszámúak lettek, a VI. században északról idetelepült szlávok viszont fokozatosan többségbe kerültek, vezető helyekhez is jutottak, kétnyelvűség alakult ki, s amikor 863 előtt Konstantín (és Metód) megalkotta az önálló szláv ábécét, görögből szláv nyelvre (óbolgárra vagy egyházi szláv nyelvre) fordítottak vallásos műveket és az egyházi nyelv a szláv lett (893), a bolgár-törökök szlavizációja megkezdődött, majd végül is elsősorban török eredetű bolgár népnevük maradt meg régi etnikai múltjuk örökségeként.

A magyarok és a bolgárok dunai honalapítása között egyezések és különbségek is megállapíthatók.

a) A magyarok is „keletről” jöttek (Orosz Őskr. ad a. 898.).

b) A magyarok is többfelé szakadtak (szavárd magyarok: Sávartoi ’ asfaloi a Kaukázusban, vö. DAI. 38.9, 28; a kaukázusi magyarságra vonatkozó források és vélemények legújabb áttekintésére l. Elter András: Új Keleti Szemle I/1. 1998: 23—9; Magna Hungaria a Volga mentén, vö. Zimonyi István: KMTLex. 422—3; Duna-menti honfoglaló magyarok; stb.), de ez nem volt végzetes hatással a magyarság jövőjére nézve.

c) Az államalapító dunai bolgár-törökök létszáma alacsony volt (Kedrenos-Skylitzes), addig Györffy György számításai szerint az etelközi magyarok, a hét magyar és a három kabar törzs lélekszáma 500 ezer főre becsülhető, de a besenyő támadás következtében a honfoglaló magyarok és kabarok száma 100 ezerrel csökkenhetett (Éghajlat, lélekszám, állatállomány: História XVIII. 1966/2. 17—18).

d) A Balkán-félszigetre a VI. század óta több szláv törzs betelepült — a Dunától északra a „hét szláv törzs”, a Dunától délre a Dragoviti, Smoljani, Strumljani, Richnini, Berziti törzsek —, ezek mellett ott voltak még a görögök, a trákok maradékai, de a döntő mozzanat a szlávok lélekszámának gyors emelkedése volt, ami hozzájárult a bolgár-törökök elszlávosodásához (l. előbb); ezzel szemben a Kárpát-medencében itt talált szláv, avar, bolgár, gepida maradéklakosság, amely kb. 200 ezerre becsülhető, beolvadt a nagyobb számú magyarságba (Györffy i. m. 18).

e) Míg Bolgáriában az egyházi szertartások hivatalossá tett szláv nyelve elősegítette a bolgár-törökök szlávosodását, addig Magyarországon a római (katolikus) egyház holt latin egyházi nyelvével hozzájárult a helyi népi, magyar nyelv megmaradásához.

    2. „Mi” és „ők”. — A kutatók fontos feladata, hogy a források hírértékének, azaz a közléseknek, tudósításoknak a valódiságát, hitelességét vizsgálják, elemezzék. Ez természetesen rendkívül bonyolult feladat. A legegyszerűbb az lenne, ha érvényesülhetne az „Audiatur et altera pars”, Seneca mondásának (Medea II. 199.) elve, vagyis: hallgattassék meg a másik fél is. A mi esetünkben ez azt jelentené, hogy össze kellene hasonlítani egy adott esemény mindkét fél — a „mi” és „ők” — részéről adott leírását, amely alapján a valós tények, az igazság megközelíthető lehetne. Sajnos, a magyarok esetében ez eleve kizárt, mivel nincsenek egykorú forrásaink, a magyarok fejedelmei, vezérei ugyanis még nem rendelkeztek scriptorokkal, akik az eseményeket magyarul vagy valamilyen idegen nyelven lejegyezték volna. Így tehát idegen ellenfeleink többnyire elfogult, torzító forrásait kell használnunk. Az évkönyvek, krónikák írói ugyanis a valós eseményeket gyakran — az elődök gyakorlatát is követve — a nagyobb hatás érdekében felnagyítják és kiszínezik. Ilyenek a gyakran használt toposzok: „kegyetlen, vérszomjas nép”, „csak öldöklésre és rablásra vágyik”, „elpusztítják a városokat, templomokat, a falvakat felperzselik”; stb. (Liudprand, Antapodosis).

A magyar krónikairodalom a XI. század második felében indult meg. A „Gesta Ungarorum”-nak nevezett őskrónika, melyet a XII. században is folytattak, elveszett, de [184] Anonymus is merített belőle motívumokat (Györffy György: MEH. 1975. 129). Ebben a nyugati „kalandozások”-ról még nem esik szó.

Béla király jegyzője, A magyarok cselekedeteiről — „P. dict(us) magiter, Geta hungarorum” (Anonymus, 1200 körül): A benne elbeszélt események és a szereplő személyek részben a szerző képzeletének szülöttei. Írott forrásokat jobbára csak a szkíták leírásánál (Justinus, Exordia Scythica, Kr. u. II. század) és a hadakozások ismertetésénél (Regino prümi apát Évkönyve, 908) használ. A magyar Gesta Ungarorumból csak motívumokat merít. Értékes hagyományokat őrzött meg a magyar nemzetségek múltjából (Györffy i. m. 133). A nyugati hadakozások leírásából vö.: 54. Lotaringia, Alemannia és Frank-föld elpusztítása — „De deuatatione Lotori(n)gie aleman(n)ie et francie”: „Azután Lotaringiát és Alemanniát pusztították el („deuatauerunt”). A Frank- és Bajor-föld határán lakó keleti frankok közül is sok ezret leöltek, vagy nyilazásukkal csúfosan megfutamítottak („telis ictib(us) agittar(um)”) [Regino Évkönyvének 909. és 910. évi adatai alapján]. Majd minden javukat zsákmányul ejtve („Et omnia bona eor(um) accipientes”) visszatértek Zolta vezérhez Magyarországra („in hungariam”). — 55. Lél és Bulcsú halála — „De morte lelu et buluu”: ... egész Bajorországot és Alemanniát, továbbá Szász-földet és Lotár országát tűzzel-vassal elpusztították, sőt ezek vezéreit: Ercangert meg Bertoldot is lenyakazták („igne et gladio conu(m)perunt”). Majd továbbindulva, Frank- és Gall-földet szintén kezükre kerítették [Regino Évkönyve 915., 917., 932., 934. évi adatai alapján]; — 56. Ottó király ellenségei — „De inimici athonis regi”: ... Ottó német király ellenségei ... a magyaroktól akartak segítséget kérni („auxiliu(m) hungaror(um) rogare”). Tudták ugyanis, hogy ... sok országot az Isten általuk sújt haragjának ostorával („plurimis regnis d(eu)s p(er) eo furoris ui flagella p(ro)pinaet”),...” (MEH. i. m.; a latin szövegre vö. Anonymus Gesta Hungarorum. Pais Dezső — Györffy György. Bp., 1975.).

A magyar krónikák mellett a királyi udvar környezetében keletkezett „Intelmek” és a Szent István-legendák érdemelnek figyelmet.

„István király intelmei”-t I. István király íratta meg — „Decretum sancti regis Stephani — Libellus de Institutione morum” — (1013—1015 k.) fia, Imre (1007/1000—1031) számára erkölcsi útmutatóként. Ebben a nyugati hadakozásokról nincs szó, ellenkezőleg, a vendégek és jövevények befogadásáról, támogatásáról olvashatunk. Vö. IV. A főemberek és vitézek tiszteletéről: „... ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói...”; VI. „De detentione et nutrimento hospitum” A vendégek befogadásáról és gyámolításáról: A vendégek és jövevények ... hasznot hajtanak, ... Megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad...” (István király emlékezete. Györffy György, István király; István király intelmei, Szent István-legendák; ford. Kurcz Ágnes. Bp., 1971. 27—35, 31—2; Szentpétery Imre, Scriptores Rerum Hungaricarum. II. Bp., 1938. 611—27; Kóta Péter, Intelmek: KMTLex. 283).

a) A magyarok isteni elrendelés folytán hagyták el korábbi lakóhelyüket és vonultak nyugatra az eltévelyedett keresztények megbosszulására, vö. 1. „...az éber isteni kegyelem a veszedelem és tudatlanság fiaira, a faragatlan, kóbor népre, ... vagyis a Pannónia földjén lakó magyarokra, kegyes pillantással letekintett az égből, hogy akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására, azokat ... a hamisság útjáról az igazság ösvényére ... vezesse” (41) („Unde contigit divine pietatis intuitu in filios perditionis [185] et ignorantie, populum rudem et vagum, creaturam dei se nescientem, Ungaros videlicet, Pannonie patriam inhabitantes clementi visu de celo prospicere, ut quos ad ulciscendas prevariationes christianorum de sedibus naturalibus in occiduas partes occulto perpetuitatis consilio prius destinaverat,...”) (378).

b) 2. Géza (*945 k.) fejedelem (970—997) bár pogány szokásokat követett, de Jézusban is hitt, „... háza népével együtt megkeresztelkedett (973), és megfogadta, hogy alattvalóit a keresztény hit szolgálatába állítja; — a keresztény hitben való megerősödésekor tárgyalni kezdett valamennyi szomszédos tartománnyal a békéről, amelyet korábban sohasem kedvelt” („...princeps quartus ... Hungarorum ... Geiza ... cum omnibus circumquaque positarum provinciarum vicinis de pace, cuius nunquam antea fuerat amator, cepit attente tractare...”) (379); — „elrendelte, hogy a keresztényeket, kik az országba be akarnak lépni, vendégbarátságban és biztonságban részesítsék” (42).

d) 14. Jámbor Henrik német-római császár utódja, Konrád (911—918), a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira, „... István király a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta” („...destructa pacis tranquillitate, totius Teutonie manu coadunata Pannonie, terminos hostiliter conatus est invadere. Contra quem rex ... ad tuendam patriam armatos totius Ungarie contraxit”) (389), de Szűz Mária segedelmével sikerült megakadályozni a kereszténység zsenge veteményének kiirtását (49) (Szentpétery i. m. II. 363—440).

    3. A katonai szövetségek. — A forrásokat olvasva kitűnik, hogy szinte minden nép háborúinak sikeres befejezése érdekében más népektől kér katonai támogatást, segítséget, részvételt, más szóval szövetségest keres magának. Ezt támasztják alá a bizánci görög források, amelyek a bizánci-bolgár háborúk kapcsán némelykor pontosan felsorolják a csatlakozott népeket, esetleg csak egy-két fontosabbat, esetenként csak általánosan szólnak a segítséget nyújtó hadakról, de az is előfordul, hogy csak az irányító nép nevét említik meg (Király Péter, A magyarok említése a 811. évi események óbolgár leírásában. Bp., 1977. 24—40).

A magyarok külföldi hadakozásainak is kiegészítő eleme a szövetségesek szerepe volt. Így a magyarok és a szlávok (morvák, nyitrai és pannónia szlávok) szövetkezése is valószínűnek mondható. Vö.: Theotmar (874—907) salzburgi érsek (887—907) a saját és hat suffragenusa (segédpüspöke) nevében 900 nyarán IX. János pápához küldött levelében, amelyben egyrészt a római egyháztól leszakadt morva érsekséget bírálja, másrészt a Rómában járt morva papság vádjai ellen védekezik, az alábbiakat írja: „...De jött ... a Te oldalad mellől három püspök ... a szlávoknak, kiket morváknak neveznek, a földjére („in terram sclavorum, qui Moravi dicuntur”) ...Amikor ... ugyanezek a [morva, nyitrai — K. P.] szlávok a Te legátusaiddal bizalmas baráti viszonyba kerültek, elkezdtek vádaskodni ellenünk... Az említett szlávok („praefacti sclavi”) azzal vádoltak bennünket, hogy mi a magyarokkal („cum ungaris”) megsértettük a katolikus vallást, és kutyára vagy farkasra és más istentelen pogány dolgokra esküt tettünk és békét kötöttünk velük („pacem egisse”), továbbá, hogy pénzt adtunk nekik, hogy menjenek Itáliába („atque ut in italiam transirent pecuniam dedisse”) ... [a magyarok itáliai hadakozásai 889/900-ban] [186] ...semmit érő értékű pénzt ajándékoztunk nekik (a magyaroknak) és csupán lenből való ruháinkat, hogy valamelyest megszelídítsük vadságukat, és hogy üldözésüktől nyugton maradhassunk („donavimus illis nullius pretiose pecuniam substantie, sed tantum nostra linea vestimenta, quatenus aliquatenus eorum feritatem mulceremus, et ab eorum persecutione quiesceremus”) ...Ők (a szlávok) voltak azok, akik a magyarok nem csekély tömegét maguk mellé vették („Ipsi Ungarorum non modicam multitudinem ad se sumpserunt”), és ezeknek szokása szerint saját álkeresztényeik fejét kopaszra nyírták, és a mi keresztényeink (a bajorok) ellen küldték (a magyarokat) („et super nostros christianos immiserunt”) [magyar hadakozások Pannóniában 894-ben], és azok után ők maguk jöttek („atque ipsi supervenerunt”) (a morvák), és egyeseket fogságba hurcoltak, másokat megöltek,... megszámlálhatatlan sok embert pedig elűztek otthonukból... Felgyújtották az Isten egyházait, és minden épületet elpusztítottak („alios captivos duxerunt, alios occiderunt ... Ecclesias dei inciderunt, et omnia edificia deleverunt”) [morva támadás 899-ben], olyannyira, hogy egész Pannóniában, a mi legnagyobb tartományunkban („in tota pannonia, nostra maxima provincia”), egyetlen templom sem látható, ahogy az általad oda küldött püspökök ... elmondhatják,... az egész földet elhagyottnak látták” („totam terram desolatam viderunt”) (MHK. 1900. 323—8; MEH. 1975. 217—22, 299; MMFH. III. 231—44; i. m. V. Annales 176—7).

E levél fontos adatokat tartalmaz a korszak hadviselési praktikáiról, arról, hogy az említett népek mily módon akarnak egymásnak ártani. A levél (epistola) hitelességét egy időben ugyan megkérdőjelezték, de újabban valóságos történeti eseményekre épülő, bár célzatos irányultságú írásnak tekintik. Emellett egyesek valószínűnek tartják, hogy a Kárpát-medence szlávjai is részt vettek a magyarok nyugati hadjárataiban (MMFH. III. 232; Havlík, Lubomír, Politické osudy a zahraničné vztahy Velké Moravy: O počiatkoch slovenských dejín. Bratislava, 1965. 136—7).

Tanulságosak azok az itáliai a részletek is, amelyek Liudprand, Antapodosis II. 60—1. fejezetében olvashatók. Vö.: Az itáliaiak követeket küldtek a burgundok királyához, Rudolfhoz [Burgundia és Észak-Itália királya 912—937, ill. 921—933], hogy jöjjön hozzájuk, Berengart pedig el akarják űzni. Eközben a magyarok („Hungarios”) Veronába érkeztek, akiknek két fejedelme, Dursac és Bugat igen jó barátságban volt Berengarral [I. Berengar friauli fejedelem (874—888), itáliai király (888—915), római császár (915—924)] („quorum duo reges Dursac et Bugat amicissimi Berengario fuerant”), ... Berengar arra kérte a magyarokat, hogy ha kedvelik őt, rohanjanak rá ellenségeire („rogavit Berengarius Hungarios, ut si se amarent, super inimicos suos irruerent”). Ezek pedig, ... elfogadva Berengartól egy vezetőt, ismeretlen utakon amazok hátába kerülnek, és nagy gyorsasággal leverik őket... („Hi vero, ... a Berengario mox praeduce accepto, per ignotas vias a tergo hos usque adveniunt...”) (MMFH. I. 1966. 147; MEH. 1975. 231, 300).

A két magyar „rex” nevéről két vélemény ismert: a) szláv, feltehetően morva eredetű, vö.: Pramene k dejinám Veľkej Moravy. Red. Peter Ratkoš. Bratislava, 1964. 353: Úgy tűnik, hogy mindkét név szláv eredetű: Bugat = Bogať, Dursac = Jursak, Jursa a Juraj (György) név hypokoristikonja; MMFH. I. 147: Dursac a szláv drug (társ, barát) szóval függ össze; Bugat szintén szláv eredetű, vö. drug bogat : Žitije Mefodija; — b) magyar eredetű, vö. MEH. 1975. 300, Györffy György: Dursac neve összevethető Árpád fia Tarkacs vagy Tarhos nevével; Bugat Anonymus Gestájában is szerepel: 39., 41., 53. „buluu fili(us) bogar” (Bulcsú apja); Györffy György, Anonymus... 1975. 141: Ilyen nevű vezére volt annak a magyar seregnek, amely 921-ben Felső-Olaszországban kalandozott.

További adat a „szövetség” kérdéséhez a magyarok szászországi hadakozásai kapcsán. Vö.: Widukindi ... Rerum Gestarum Saxonicarum Libri III (X. század 2. fele—973): [187] I. XVII: „...A dalamancok („Dalamanci”) [Daleminci/Glomači szláv törzs a Cseh Érchegységtől nyugatra, az Elba és a Modla folyók között] nem tudták feltartóztatni az ő [Henriknek, Szászország hercegének, 919—936] támadását, felfogadták ellene az avarokat („conduxerunt adversus eum Avares”) (magyarokat), akiket most ungariusoknak (magyaroknak) hívunk („quos modo Ungarios vocamus”), ezt a háborúban igen kemény népet („gentem belli asperrimam”) (MMFH. IV. 1961. 388; MEH. 1975. 246); — I. XX: A magyaroknak („Ungariorum”) a szlávok által felfogadott („a Slavis conductus”), fent említett serege tehát, miután Szászországban („in Saxonia”) sok öldöklést vitt végbe és mérhetetlen zsákmányt szerzett, visszatérve Dalamantiába, szembe találta magát a magyaroknak („Ungariorum”) egy másik seregével („exercitum”). Ezek azzal fenyegetőztek, hogy háborút indítanak barátaik (a dalamincok) ellen („amicis eorum”), mivel azok nem vették igénybe az ő segítségüket („auxilia”), míg azokat [a magyarok első seregét] hatalmas zsákmányhoz juttatták...” (MMFH. IV. 388; MEH. 1975. 248).

    4. Pusztítások, zsákmányszerzés. — Számos példát lehetne említeni arra, hogy a források pusztításokról, zsákmányolásokról írnak. Gimnáziumi éveimből jutott eszembe Cato Maior (Kr. e. 234—149) római államférfinek — a római szenátus határozatának értelmében — a föníciai Kartágó, Róma vetélytársának elpusztítására vonatkozó mondása: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (Pecz i. m. II. 561—2; LexAnt. 111). Először a pun háború idején, Kr. e. 146-ban a rómaiak rombolták le és égették fel, majd Kr. u. 439-ben a vandálok, 533-ban a kelet-római Belisar hadvezér, és 698-ban az arabok rombolták le (Pecz i. m. I. 377—8; LexAnt. 272). Ennek ellenére a régészeti feltárások eredményeként kitűnt, hogy a „lerombol” — amennyiben kőépítményekről van szó — többnyire „megrongál”-ként értelmezendő, sőt néhány emlék a pusztítást is elkerülheti (vö. Aďcha Ben Abed Ben Khader, Le musée de Bardo... Tunis, 1996. 13—7).

A pusztítások történetéhez Michael Vickers (The Roman World. Lausanne, 1977. — A római világ. Ford. Borbás Mária. Bp., 1985.) című könyvének a „Műemlékek lerombolása” és a „Túlélő műemlékek” fejezetei is tartalmaznak tanulságos anyagot. Vö.: Természetesen a kereszténység is szerepet játszott, de inkább passzívan, mint aktívan vett részt az ókori kultúra fizikai lerombolásában. 391-ben vallási fanatikusok lerombolták Szerapisz templomát... Rómában az épületek pusztulását a Kr. u. 5. században három erőszakos esemény siettette: Alarik gótjai 408-ban megjelentek Róma falai előtt, de váltságdíj fejében elvonultak; 410-ben a gótok, 455-ben a vandálok, 472-ben és 537—538-ban ismét a gótok fosztották ki a várost. A gótok összeszedtek minden elmozdítható értéket. A vandálok a capitoliumi Iuppiter-templom tetejéről leszedték az aranyozott bronz burkolólapokat. 629-ben Heraclius császár a Venus- és Róma-templom aranyozott bronz tetőburkolólapjait I. Honorius pápának ajándékozta a Szent Péter székesegyház céljaira. A márványépületek márványait vagy elhurcolták, vagy másodlagosan beépítették, vagy a mészégetőbe kerültek; ennek szemléletes példája az Olümposzi Zeusz-templom, melynek a századok során a kilenctized részét mésszé égették (21—4). L. még: Nagy Károly császár VIII. század végi építkezéseinek legérdekesebb emléke a császári palotakápolna Aachenben. A korabeli írások csodálatos épületként emlegetik: „Mivel sem márványt, sem oszlopokat nem talált a környéken, Rómából és Ravennából hozatta azokat”. Fennmaradt az a levél, amelyben a pápa engedélyezi a császárnak, hogy márványt és padlóburkolólapokat vitessen el a ravennai palotából az aacheni építkezés céljaira (A művészetek [188] története. A korai középkor. Historia del Arte. III. 10. A Karoling-kori művészet. Barcelona, 1970. Bp., 1988. 205).

A zsákmányoló hadjáratoktól a Kárpát-medence sem volt mentes. Egyik ilyen esemény az avarok kincséhez kapcsolódik, amelynek jelentős része Aachenbe, Nagy Károly frank király udvarába került. Vö.: Annales Regni Francorum. Annales qui dicuntur Einhardi: 796: „Kiküldte Angilbertus apátot..., aki által akkor is („etiam tunc”) megküldte Szent Péternek [a Szent Péter-kápolna céljaira] a kincs („thesauri”) nagy részét, amelyet ugyanebben az évben [795] Erik friauli dux Pannóniából elhozott a királynak (Nagy Károlynak), amikor a hunok (magyarok) királyságát kifosztotta („spoliata Hunorum regia”), amelyet hringus-nak neveztek („quae hringus vocabatur”) [avar gyűrűvár, védelmi építmény]; a maradékot („reliquum”) bőkezűen a főurak, az udvari emberek és a többiek között szétosztotta, akik katonai szolgálatot teljesítettek a székhelyén („in palatio suo”) ... Ezután ... Pipin fiának megparancsolta, hogy itáliai és bajor hadakkal Pannóniába vonuljon. Sajátmaga, miután Szászország nagy részét elpusztította, visszatért Aachenbe („Aquasgrani”), hogy ott átteleljen. Pipin meg a hunokat („Hunis” ’avarokat’) a Tisza mögé űzte, és teljesen elpusztította hringus nevű királyságukat („eorumque regia, quae ... hringus ... vocatur, ex toto destructa”), amelyet a langobardok campus-nak hívnak („a Langobardis ... campus...”), és elrabolta a hunok szinte minden vagyonát („direptis pene omnibus Hunorum opibus”), elment atyjához Aachenbe, ahol a téli szálláshelye volt, és átadták neki a királyságból elhozott zsákmányt („ac spolia regni, quae secum detulit, eidem praesentavit”) (MMFH. I. 1966. 38—9). L. még ugyanerről: Annales Regni Francorum. Annales Laurisienses Maiores. A° 796: De Heinrik friauli dux is elküldte embereit a szláv Vonomírral („cum Wonomyro Sclavo”) Pannóniába, kirabolta az avarok népének hosszú időn át békés hring-jét („hringum gentis Avarorum longis retro temporibus quietum ... spoliavit”)... és elküldte Károly királynak aacheni palotájába az előző királyok által sok évszázadon át összegyűjtött kincsét” („thesaurum priscorum regum multa seculorum prolixitate collectum”) (MMFH. I. 1966. 41).

Az emberek alkotta műemlékeknek az emberek által véghezvitt pusztítása történetét olvasva ismét a gimnáziumi évek egy másik mondása jut eszembe: „Nil novi sub sole” (Ószövetség. A prédikátor Salamon könyve. I. 1. A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei... 9. Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt (Károli Gáspár ford. Bp., 1948).

S most lássunk egy példát a magyarok Kárpát-medencei pusztítására:

Az óbolgár Naum-életírás (916 vagy 924 után; legrégibb kézirata a XV. századból ismert): Konstantín-Cirill és Metód pannóniai-moraviai küldetésének egyik fontos segítőtársa Naum volt. Metód halála után (885) — Svatopluk morva fejedelem idejében — Wiching nyitrai püspök kiűzte Moraviából Metód tanítványait, Kliment és társa Naum 886-ban dél felé, a Duna irányába vette útját (MMFH. V. Annales 171). Naum 910-ben, Kliment 916-ban hunyt el, az életírást elbeszélésük alapján Kliment és Naum tanítványa állította össze az Ochridi-tó melletti Devolban. Vö.: És a Morva-föld („Moravskaa zemlja”), amint azt szent Metód érsek megjósolta, cselekedeteik törvénytelensége és eretnekségük miatt és az igazhitű atyák kiűzése és az eretnekektől nekik juttatott szenvedések miatt („za eresy,... za izgnanie,... za strasti”), akiknek ők (a morvák) hittek, nemsokára elnyerték az Úr bosszúját („mst ”). Nem sok év után eljöttek az ugrok, a peon nép és földjüket elfoglalták és elpusztították azt („Ne po mnodzěch že lětěch priidoše Ugri peon’skii ezyk i poplěniše zemlju ich i opustiše ju”). Akiket azonban az ugrok nem ejtettek foglyul, (azok) Bolgáriába futottak („ichže bo ne poplěniše Ugri, to v Blgary běžaaše”). És földjük puszta maradt az ugrok hatalmában („i osta zemlja ich pusta [189] Ugrom v vlast ”) (Király Péter, A Naum-életírás a magyarokról: Századok 110. 1976: 842—52, 844).

Moraviának a honfoglaló magyarok által történt „elpusztítását”, ezt a leegyszerűsítő megfogalmazást, a történeti tényekkel összhangban árnyaltabban kell értékelni. A magyarok moraviai pusztítására valóban találunk adatokat, ilyenek: 890. és 892. (Arnulf keleti frank király szövetségeseiként), 894. (a magyarok mindent egészen a földig elpusztítottak), 902. (a (morva) haza legyőzetett); Moravia (a nagy Morva Birodalom) azonban 906—907-ig létezett, és mintegy 12—13 évig Svatopluk halála (904) után is fennmaradt. Moravia megszűnése többféle okra vezethető vissza. Ezek: a németek (frankok, bajorok) hódítási törekvései és belső bomlasztó tevékenysége; az erők szétforgácsolódása Svatopluk expanziós politikájának következtében, s a meghódított népek és területek elszakadása (Pannónia 894, a csehek 895, az Elba-menti szlávok 897); a morva vezetőréteg belső viszálykodásai, az egység hiánya; a morva állam központi része és Nyitra vidéke közötti feszítő erők; a cseh I. Vratislav fejedelem szövetsége a német Arnulffal 896-ban és a bajor—cseh támadás Moravia ellen 900-ban; a magyarok megjelenése a Duna-medencében és Moravia elleni támadásaik 890-től (Király i. m. 847—848).

Összefoglalóan tehát az mondható, hogy bár Moravia (Nagy Moravia) mint államalakulat a X. század legelején megszűnt, maga a lakosság azonban nem pusztult el. Ezt a véleményt támasztják alá a nyelvészeti vizsgálódások és a régészeti ásatások eredményei (Kniezsa István, Peter Ratkoš, Josef Poulík, Bohuslav Chropovský; Király i. m. 850). S azt is hangsúlyozni kell, hogy a Naum élete szerzőjének a távoli Ochridi-tó környékén nem lehettek megbízható s még kevésbé személyes tapasztalatai a magyarok moraviai pusztításairól.

    5. A népek pusztulása és megmaradása. — A Kárpát-medencébe a X. századig beköltöző keleti, ázsiai népek — a magyarok kivételével — birodalmuk széthullása után mind eltűntek, beolvadtak a környező népekbe. Az Olvasók előtt most ott magasodik a kérdőjel: miért következett be a szétesés, beolvadás, és miért maradhatott meg egy másik nép?

A hunok. — A nyugati-hunok belső-ázsiai török (mongol) nyelvű nép, mely 350 körül az Alsó-Don és Kaukázus közötti területeken élő szarmata alánokat, 375-ben a Don alsó szakasza melletti keleti-gót birodalmat meghódítja. Attila királyuk (434—453) a Kárpát-medencében hatalmas birodalmat alapított, hadjáratokat indított a Balkánon a kelet-római birodalom ellen, és II. Theodosius császárt 430-tól adófizetőjévé tette. Majd nyugat ellen indult, de Galliában a catalaumi mezőn (Châlons sur Marne) Aetius római vezér és Theodorik nyugati-gót király hadai megállították előnyomulását. 452-ben Felső-Itáliában harcol, s ugyanebben az évben Róma felé közeledik, de I. Leó pápa kérésére elállt a város ostromától. 453-ban a pannóniai székhelyén tartott mennyegzőjén hirtelen meghal — és halála után a birodalom széthullik, mépe elenyészik (vö. Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Szerzők: ugyanő, Ligeti Lajos, Váczy Péter, Eckhardt Sándor, Fettich Nándor. Bp., 1940/1986; LexAnt. 23, 71, 246).

Az avarok. — Alapjában török nyelvű belső-ázsiai nép (Németh, HonfKial. 119—26), melynek közép-ázsiai birodalmát 460 táján az altáji törökök elpusztították. A török törzsek előnyomulása miatt a Káspi-tenger melléki avarok 558-ban Justinianus császártól segítséget kértek, aki a longobardok és a gepidák földjét jelölte ki számukra lakóhelyül. A longobardok 526-ban elfoglalták a Dunántúlt, 551-ben és 567-ben az avarokkal szövetségben legyőzték a gepidákat. 567-ben az avarok Sirmiumot (Sr. Mitrovica) ostromolják. 568-ban a longobardok Itáliába elvonulnak, és az avarok elfoglalják a Dunántúlt is. Baján avar kagán (562—602/605) a Bizánc elleni harcai során 582-ben [190] Sirmiumot, 583-ban Singidunumot (Belgrád) foglalta el, és Bizánctól az évi adót is kivívta. 601-ben Priscos, kelet-római vezér az avarokat átkergeti a Tisza jobb partjára. Baján halála után hanyatlani kezdett az avarok hatalma. 626-ban sikertelenül vesznek részt a Konstantinápoly elleni támadásban. 670 körül a Kárpát-medencében megjelennek a „kései avarok” (László Gyula). Nagy Károly frank király (768—814), német-római császár (800—814) az avarok ellen támad: az egyik sereg a Vág felé indul, a másik Pipin vezérletével elfoglalja Sirmiumot, míg a harmadik Nagy Károly személyes részvételével 796-ban a Duna-menti Commagena (Zeiselmaur) táján arat fényes győzelmet és egészen Győrig hatol. 795-ben az avar tudun békét kér és 796-ban Aachenben megkeresztelkedik. Pipin azonban ugyanakkor benyomult a Tiszántúlra, a kagán székhelyét lerombolta és hatalmas zsákmánnyal tért vissza Aachenbe a fejedelmi székhelyre. 791-ben hadjárat az avarok ellen, 796-ban Erik és Pipin frank vezérek behatolnak Avariába. Az avarok 803-ban vereséget szenvednek, s Nagy Károly 805-ben a Savaria (Szombathely) és a Carnuntum (Deutsch-Altenburg) közötti területet jelöli ki részükre „Avaria” néven. Közben keresztény fejedelmeik is lettek: 803-ban Teodor és 805-ben Ábrahám. Az avar birodalom keleti részeit a bolgárok foglalják el (802, 805). A nyugati avar terület népét utoljára a 871. évi „Conversio” említi meg mint a frank király adófizetőit. A maradék avarok a környező népekbe, így a magyarokba is, beolvadtak (vö.: Tolnai világlexikona. II. Bp., 1913, 563—4; Conversio Bagoariorum et Carantanorum. 871. Salzburg, Cap. 6.; Király Péter, A 811. évi események 27—31; uő., Ungarius 172—5; Erdélyi István, Avar művészet. Bp., 1966., Időrendi áttekintés). — Utóhang: az Orosz Őskrónika szerint az avarok kínozták a dulěb asszonyokat, s ezért az Isten elveszíté őket és nem maradt egyetlen avar sem: „byša bo Ob rě ... i B(og) potrebi ja... i ne ostase ni edin Ob rin ... pogiboša aki Obrě” (OroszŐskr-Lavr. s. d. 12). — A DAI. 30./60—72 szerint viszont a horvátok egy nemzetsége, amely akkortájt a fehér horvátok mellett lakott, Dalmáciába ment, ott találták az avarokat („tos ’ Avareis”) és az avarok egy részét legyilkolták, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Attól fogva ez a föld a horvátok uralma alá került, de még vannak Horvátországban az avarok közül valók, és felismerhető, hogy ezek avarok („ka esn ’akmen n Chrovatía k (tos) ton ’Aváron, ka ginoskontai ’Avareis ntes”).

A kabarok. — DAI. 39—40.: A kabarok a kazárok nemzetségéből valók. Belháború ütvén ki, felülkerekedett a kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek és letelepedtek a türkökkel (magyarok) együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással és holmi kabaroknak nevezték el őket („ka Kábaroí tines ’onomásthesan”). A háborúban elöl jártak. Egy fejedelem van náluk a kabarok három törzsében. — Annales Iuvavenses Maximi (Salzburgi Évkönyvek): 881. „Primum bellum cum Ungaris ad Weniam (Wien/Bécs). Secundum bellum cum Cowaris ad Culmite (Kulmberg Melknél)” (MMFH. I. 131). A kabar—kovar népről mindössze e két forrás emlékezik meg, e két név egymáshoz való viszonyáról l. Németh, HonfKial. 261 kk. A helynevekben Kovar fordul elő, vö. Kovárc (1280: Koarch a Nyitra-völgyében), szlovák végződéssel megtoldott alak (*Kovarci) (i. m. 263), Covaria Szatmárnémeti (Satu Mare) környékének neve (E. Klebel: MMFH. I. 131). E népcsoport beolvadása nyilván gyorsan bekövetkezett.

Magyarok a délkeleti Pireneusok vidékén. — 942-ben egy magyar sereg a délkeleti Pireneusok, az Ebro alsó folyása és a Földközi-tenger partvidéke (Tortosa — Tarragona — Barcelona — Costa Brava) által határolt területre hatolt be, amely az iszlám Kordobai Kalifátus északkeleti határán, Al-Andalus felső végein terült el (l. Elter István, A magyar kalandozáskor arab forrásai: A honfoglalásról sok szemmel. II. Főszerk. Györffy György. A honfoglaláskor írott forrásai. Szerk. Kovács László, [191] Veszprémy László. Bp., 1996. 173—80: források, irodalom, magyarázatok). Részletek a nálunk alig ismert — és Kellner által sem idézett — forrásból. Vö.: Ibn Hayyan (987/8—1076): „....A Konstantinápoly mögött élő turkok félelmetes népe al-Andalus Felső Végeinek muszlimjai ellen támadt (942. júl.). Váratlanul szálltak alá Katalónia felől, félelmetes tömegben. Táborukat a Felső Végek szélén, Lerida városa ellen ütötték fel, s (innét) intézték portyáikat az arabok erődítményei ellen. Fogságba ejtették Barbastro urát... (a turkok) ... elmenekültek... A tőlük elvett nyilakból, fegyverekből és felszerelésekből is küldött... E vad nép támadása al-Andalus Felső Végei ellen Katalónia felől jött (178)... Ezek a turkok Lerida városát nyolc napig tartották ostrom alatt... Isten ellenségeinek az élelme is elfogyott és a takarmánynak is híján lettek, teljesen szétzilálódtak... Al-Andalus földjéig nagy távolságot tettek meg, pusztaságban (hiány a kéziratban) ... E portyájuk útvonala Lombardián keresztül vezetett ... szálláshelyeik a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátorokban laknak, szétszórt táborhelyeken... Megérkezett ... Zaragoza urának követe s vele öt fogoly turk férfi, akiket meghagytak eredeti külsejükben és ruházatukban... Kordova alatt az új palotában ... a kalifa megszemlélte őket, felvették az iszlám vallást, majd a kalifa besorozta őket testőrei közé. A végvidéki Tortosaból hír jött, hogy Yahy ... a turkoknak fizetett váltságdíj árán ... kiszabadult kezeikből ... (943. jan.), a pogányok fogságában 33 napig volt... Az udvarba ment Kordovába... A (kalifa) ... tájékozódott tőle az átkozott turkok híreit illetően... Ezután levél jött Tortosa kormányzójától... A katalánok és a hozzájuk csatlakozó szomszédos népek vereséget mértek az országba betolakodó turkokra. Borzasztó vereséget szenvedtek tőlük, megkapták, amit érdemeltek ellenséges viselkedésükért... Közülük csak néhány menekültet űztek vissza országukba (hírmondónak) ...” (179).

Al-’ Udhri (1003—1085): „(Yahy) ott is maradt (Barbastroban), amíg a ... Lerida és Zaragoza határőrvidékén portyázó madjusok el nem fogták” (942. jún.). Egy kereskedő váltotta ki ezer mithkal összegért. Yahy (ezután) ... a kalifa székvárosába ment...” (179).

Az idézett forrásokban a magyarok neve „turkok” (törökök), de egyszer ’madjus’ (magyar), ez a spanyolországi arab íróknál rendesen a vikingek elnevezése (Elter i. m. 177). — Zaragoza, Tortosa, Lerida, Barbastro, Oden, Cerdanya, Huesca az Ebro alsó folyása mentén és ettől északra fekvő városok. — Kordoba: 572-ben a nyugati gót püspökség székhelye, 711-ben Tarik arab hadvezér elfoglalja a várost és megsemmisíti a nyugati gót birodalmat, ezután a mór uralom legjelentősebb városa, 755—1031: a kalifátus székhelye (MeyersLex. 440). — Andalusia: régebben Vandalicia, a keleti germán vandal nép nevét viseli, amely 409-ben az Ibériai-félsziget déli, a Sierra Morena, Guadalquivir folyó és a Földközi-tenger közötti területeit foglalta el (MeyersLex. 78; LexAnt. 591). — Katalonia: a római birodalom időszakában Hispania Tarraconensis, a nyugati gótok uralma idején a Gothalonia (507—711) nevet viseli, míg Nagy Károly frank király korában 788-tól a Spanyol Őrgrófság része (MeyersLex. 899).

A fenti tudósításokból az a következtetés vonható le, hogy a magyarokat a távoli vidékek felé nem az új haza keresésének vágya, nem egy iszlám állammal létrehozandó szövetség gondolata, hanem a zsákmányszerzés és a váltságdíjak remélt sikere ösztökélte. E források nem részletezik a harcok leírását (öldöklés, gyújtogatás, fosztogatás), hanem a túszejtések tényét és a túszok szabadon bocsátásáért kifizetett összegek nagyságát tartották említésre méltónak. A nyugati forrásokkal szemben újdonságként megemlíthető, hogy a kalifa öt fogoly turk hadfit, miután felvették az iszlám vallást, testőrei közé sorozott be. A magyarok e zsákmányszerző vállalkozása vereséggel végződött; hogy hányan értek haza élve, arról a források nem szólnak. [192]

    6. M. G. Kellner igen gazdag forrásanyagra épülő és témakörönként rendszerezett munkája teljes mértékben megérdemli a magyar tudományosság figyelmét. Az általa írottak a pogány magyarok győzelmes honfoglalásáról a Kárpát-medencében és arról, hogy keresztény államuk megalapítása a viharos Közép-Európában valóban példaadó volt, méltán széles körű érdeklődést, sőt elismerést váltanak majd ki. A nemzetközi viszonylatban is sikeres magyar honfoglalás és életerős államalapítás a kutatókat újabb munkák írására serkentheti, amire Hansgerd Göckenjan (Németország, Gießen) nyújt szép példát „A német évkönyvek híradásai a magyar honfoglalásról” című forráskritikai tanulmányában (In: A honfoglaláskor írott forrásai. Bp., 1996. 131—41).

* L. MNy. 2000: 59—67.

Király Péter

Vissza a Tartalomhoz

See abstract on p. 67, MNy. 1., this year.

Péter Király

Back to Contents