A grammatikai és a lexikológiai nyelvjárások kérdéséhez

    1. Saussure a lexémák morfológiai tagolhatósága, átláthatósága alapján a nyelveket két nagy csoportba osztva grammatikai és lexikológiai (jellegű, illetőleg természetű), másként motiválatlan és motivált nyelvekről beszélt (Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1967. 167). Ullmann „homályos” szavaknak nevezte az előbbi, „világos” szavaknak az utóbbi csoportba tartozó szavakat (Language and Style. Oxford, 1964., olaszul: Stile e linguaggio. Firenze, 1968. 22—5, 95—7). Fábián Pál szavaival: „A »világos« szó az, amely valamely nyelvi közösség tagjai számára könnyen elemekre bontható, és értelme ezekből magától kibomlik, következik. »Homályos« viszont az a szó, amely tagolhatatlan, és az értelem egyetlen, kisebb elemekre nem bontható tömbhöz kapcsolódik. Eszerint »világos« szó nyelvünkben az asztalos, hegység stb. vagy az asztalláb, hegylánc stb.; »homályos« viszont az asztal, hegy, pedagógus, rádió stb. »Világos« és »homályos« szavak természetesen minden nyelvben vannak (vö.: ném. städtlich : Stadt; ol. lagunare : laguna; ang. weekly : week stb.), nem egyformák azonban a nyelvek a »világos« és »homályos« szavak aránya szempontjából” („Világos” és „homályos” szavak. In: Magyartanítás külföldön III. Bp., 1972. 54—5. Kézirat gyanánt. Kiadja a Művelődésügyi Minisztérium és a Nemzetközi Előkészítő Intézet). Saussure a kínait „ultralexikologikus” típusnak, a szanszkritot pedig „ultragrammatikus” típusnak mondja (i. m. 167). Ullmann szerint az angol és a francia bővelkedik „homályos” szavakban, a németre viszont inkább a „világosság” jellemző. Az angolra vonatkozóan l. még: „English contains a significant number of words in which the root is not free” (Contemporary Linguistics. An Introduction. Ed. W. O’Grady, M. Dobrovolsky, F. Katamba. London, 1996³. 137).

Károly Sándor a motivált szavaknak két típusát különíti el: a közvetlenül motiváltak az onomatopoetikus és szemantikai szavak, a közvetve motiváltak a képzett, az összetett és az igekötős szavak, valamint a frazémák, például: mezei egér, és az idiómák, például: lépre megy (Általános és magyar jelentéstan. Bp., 1970. 346). Károly statisztikai vizsgálatot is végzett. Az Értelmező Szótár d betűs szavai számítása szerint így oszlanak meg: 1887 közvetve motivált (991 összetétel, 508 származék, 388 igekötős lexéma), 486 motiválatlan (ebből 255 jövevényelem, 231 belső alakulat).

Imre Samu a magyar nyelvjárások atlaszának gazdag, mintegy hat és félezer lexikai egységet felölelő anyagát vizsgálta, és azt állapította meg, hogy a korpusz 1,5%-a ősi (alapnyelvi) eredetű (ezek leíró szempontból tagolhatatlan tőszavak, tehát motiválatlanok), 13,4% jövevényszó (tőszavakként ezek is motiválatlanok), 78,4% belső keletkezésű, s ennek a nagy részlegnek 96,5%-a motivált (58%-a ugyanis összetétel vagy szószerkezet, 38,5%-a pedig származékszó) (Nyelvjárási szókészletünk néhány szerkezeti kérdése a magyar nyelvatlasz anyaga alapján. Bp., 1987. 32—3). Azaz a nyelvjárási lexikai egységeknek több mint négy ötöde motivált az ő számításai szerint. (Megjegyzés: Imre [155] Samu képzettnek tekintette a bont, foszt, kert típusú s az olyan típusú onomatopoetikus szavakat is, amilyen például a gágog, korhol, kunkorék : 33.)

Mindkét vizsgálat a magyar szókészlet motivált, „világos”, tehát lexikológiai jellegét mutatja (l. még a Benkő-idézetet a 4. pont a.).

    2. A Saussure-, illetőleg Ullmann-féle osztályozás, csoportosítás természetesen vonatkoztatható a nyelvek változataira is. Fölmerül tehát a kérdés: van-e különbség az azonnyelvi köznyelv és a nyelvjárások, illetőleg az egyes nyelvjárások között a szóban forgó tekintetben? A következőkben a magyarra vonatkozólag kívánok hozzájárulni a válaszadáshoz.

A kérdést fölvetette a strukturális nyelvföldrajzról szóló könyvében Goossens is (Strukturelle Sprachgeographie. Eine Einführung in Methodik und Ergebnisse. Heidelberg, 1969. 77). Az ő munkáját ismertetve annak idején azon véleménynek adtam hangot, hogy a magyarban nincsenek lényeges különbségek az egyes nyelvjárások között. Azt a vélekedést azonban korrigálnom kell, hogy talán különbségekről sem nagyon beszélhetünk (MNy. 1972: 351).

    3. Induljunk ki abból a tényből, hogy „az idegen szavak általában motiválatlanok” (Károly Sándor i. m. 348). Illetőleg abból, hogy „Általános törvényszerűségnek könyvelhetjük el, hogy valamely nyelvben mennél több az idegen szavak száma, annál inkább várható ebben a nyelvben a morfológiailag motiválatlan szavak százalékos arányának a növekedése. (Implikációs univerzálé.)” (i. h.). A magyar nyelvjárások közötti különbségeknek az egyik fontos, a szókészleti különbségeknek pedig a legfontosabb oka a nyelvjárásokat érintő idegen nyelvi hatás eltérő voltában és mértékében van. Elsősorban — s a mi szempontunkból ez a döntő — abban, hogy ugyanazon fogalmakat a nyelvterület központi részein, illetőleg az anyaországban élő s más nyelvekkel közvetlenül nem érintkező nyelvjárások nagyobb arányban fejezik ki belső keletkezésű, zömmel motivált lexémákkal, mint a nyelvterület perifériáján beszélt, illetőleg szigethelyzetű kisebbségi nyelvjárások, mivelhogy ez utóbbiak a szóban forgó fogalmak egy részét államnyelvi közvetítéssel, s nem kevés esetben tőszói, tehát motiválatlan jövevényszóval jelölik (ahogy a felsőőri magyarok magyarul beszélve nem elemlámpá-t, hanem batri-t mondanak). Ha ez így van, akkor ebből az következik, hogy az anyaországi nyelvjárásokkal szemben a kisebbségi nyelvjárásoknak, különösen pedig a kétnyelvű kisebbségi közösségek nyelvjárásainak az (anyanyelvi) szókészlete kevésbé motivált. Szemléltetésül s egyben igazolásul olyan, alakilag nem motivált kisebbségi magyar nyelvjárási jövevényszavakat említek, amelyeknek a magyarországi magyar nyelvjárásokban motivált, „világos” szavak (összetételek, származékok) felelnek meg. Hangsúlyozom, hogy most csupán a „motiválatlan” (itt = tőszó) : „közvetve motivált” (itt = származék és összetétel) oppozícióval foglalkozom.

A moldvai csángó nyelvjárásokból (elöl áll a román eredetű csángó szó, utána a magyarországi megfelelő a köznyelvi helyesírásnak megfelelően): ármáta : hadsereg, ásztronom : csillagász, ázsutor : segítség, dohot : szekérkenőcs, puhoj : árvíz, putina : fabödön, sztup : méhkas, trebunál : törvényszék, vatra : tűzhely. (A példákat l. Márton Gyula, A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Bukarest, 1972., a szótári rész betűrendes helyén.)

A kórógyi nyelvjárásból (délszláv jövevényszavak): cërkvina : egyházi adó, kapak : padlásajtó, kita : hajfonat, kundak : puskatus, mant : helypénz, szindikat : szakszervezet (a kórógyi szavakban az a illabiális). (További példákra is l. Penavin Olga, Kórógy nyelvében található szláv szavak: Nyr. 1964: 450—6.) [156]

A felsőőri nyelvjárásból (német, illetőleg bajor-osztrák jövevényszavak): batri : elemlámpa, cimet : fahéj, früstük : reggeli, kvint : csavarmenet, puruszli : mellény, sifli : mézeskalács, szákli : vászonzacskó, tëkëlli : gyermektakaró. (A forrás: Imre Samu, A felsőőri nyelvjárás. NytudÉrt. 72. sz. Bp., 1971. 85—7.)

Az ukrajnai (kárpátaljai) magyar nyelvhasználatból: ráda : ülés, tanácskozás, rajon : kerület, körzet, remont : javítás (Balogh Lajos, A magyar nyelv Kárpátalján: Nyr. 1994: 26—38).

A jövevényszólisták, valamint regionális szótárak és tájszótárak tallózó szemrevételezése alapján úgy látszik, hogy a jövevényszavak között a (szinkrón szempontból nézve) tőszavak valóban túlnyomó többségben vannak, s hogy a központi fekvésű magyar nyelvjárások megfelelő szavainak jelentős hányada — de nem föltétlenül túlnyomó többsége! — „világos” szó. Statisztikát nem készítettem — a tüzetes igazolás, a pontos kimutatás, a differenciált elemzés másokra vár. Az azonban — úgy tűnik — megállapítható, hogy az idegen nyelvi hatásnak jobban kitett magyar nyelvjárások szókészletében a „homályos” szavak aránya nagyobb, a „világos” szavaké kisebb, mint az ilyen hatásnak kevésbé kitett nyelvjárásokéban.

    4. Péntek János fogalmazta meg azt a véleményt, hogy a motivált és motiválatlan lexikális elemek arányát az is befolyásolja, hogy mely nyelvjárásokban erősebb a metaforizációs, tehát motiválatlan megnevezésekre való hajlam, s melyekben érvényesül inkább a metonimikus, azaz az analitikus, a magyarázó jelleg, tehát a motivált megnevezésekre való hajlam. A ’ bab’ (szakny. Phaseolus) romániai magyar elnevezéseit vizsgálva jutott erre a statisztikai adatokkal is alátámasztott következtetésre (metaforikus elnevezés például a kígyóbab, lóbab, lúdtojás, metonimikus a cirmos, katona, király). A romániai magyar nyelvjárási babelnevezések vizsgálata alapján a következő eredményt kapta (NyIrK. 1978: 175—90, a táblázat: 184):

    5. Minden élő nyelv (s értelemszerűen minden élő nyelvjárás) állandóan változik. Leginkább pedig a szókészlet van kitéve a változás törvényének. A változások egyebek mellett a szókészlet motivált és motiválatlan elemeinek arányában is hozhatnak módosulásokat. A magyarra vonatkozóan Benkő Loránd mutatta ki, hogy míg nyelvtörténetünk korai szakaszaiban az alapalakú, monomorfemikus szavak voltak túlsúlyban, a „mai magyar nyelv szóállományában ... a nem alapalakú, hanem alaktanilag bontható szavak aránya — folyó szövegben való előfordulás alapján számítva — már kb. 80% körül mozog” (NyK. 1962: 115—36, az idézetre l. in: Benkő Loránd szerk., A magyar nyelv története. Bp., 1967. 356).

A Trianon után idegen államnyelv fennhatósága alá került azon magyar nyelvjárásokba is sok jövevényszó került át az államnyelvből, amelyek korábban viszonylag kevés kölcsönszót kaptak ugyanazon nyelvből (ahogy például a csallóközi magyar nyelvjárások a szlovákból). S ez a tény (ahogy a föntebb közölt példák is igazolni látszanak) növelte és növeli a szóban forgó nyelvjárások szókészletében a motiválatlan lexémák számát, illetőleg számarányát (de l. alább, a 7. pont a.). Változások azonban voltak és vannak az [157] anyaországi magyar nyelvjárásokban is, éspedig elsősorban a táji szókészlet kiegyenlítődési tendenciájának, köznyelvhez közeledésének köszönhetően — a motivált és motiválatlan szavak arányának a tekintetében is. Erre vonatkozóan annak a nyelvjárástörténeti vizsgálatnak az idevágó legfontosabb eredményét közlöm, amelyet az elmúlt száz esztendő mihályi szókészleti adatai alapján nyertem. Két kérdésnek néztem utána. Egyrészt annak, hogy hány (alakilag) motivált és hány motiválatlan nyelvjárási lexéma archaizálódott (szorult ki, illetőleg vissza) száz év alatt a rendelkezésemre álló szókészleti korpuszban (l. A mihályi nyelvjárás változásai 1889 és 1989 között. MNyTK. 190. sz. Bp., 1990. 50 kk.). Másrészt azt néztem meg, hogy a mi szempontunkból legfontosabb két változástípus, a motivált > motiválatlan és a motiválatlan > motivált milyen aránymódosulást hozott a vizsgált nyelvjárásban. Az archaizálódott nyelvjárási lexémák száma: motiválatlan (például: hattalia, helberk, gánco, sublat) : 540, motivált (példák: bécsipiros, lëjáróverëm, szaladostepsi, tekerőkapca): 448.

Ami a két változattípust illeti, az adatok alapján ezt közölhetem:

1. Motiválatlan > motivált: 345; példák: ápitus > ítvágy, áristom > zárko, bërtáful > virraszt, cájg > illesztő, gránárijum > maktár, ókuláré > szëmüveg, pihe > pihëgő.

2. Motivált > motiválatlan: 11; az adatok: beszílőgíp > gramofon, gurgató > hengër, lesikopó > spicli, szengyörgyivirág > orgona, talonmáriás > ulti, vörösrépa > cékla. Idesoroltam azokat a szavakat is, amelyek többnyire tréfás szinonimákként s nyelvjárási neologizmusokként kerültek a már meglevő s az őket később visszaszorító lexémák mellé: aszófijagyalázó > mamlasz, bézslibevaló > gebe (ti. ló), himodilegín > duc, takontásko > ridikül, tetüálé > paróka.

Több tucat példa van a „semleges” változásra is, arra, hogy a motiválatlan szót motiválatlan másik szorította vissza, amilyen például az ámbitus > gádër, átrësz > cim, dómán > kabát, fáro > parókia, lucsi > cumi, paradejsz > paradicsom, serbi > bili, tabák > dohán, ezekkel azonban itt nem foglalkozom.

A rendelkezésre álló korpusz alapján a szóban forgó megközelítéssel nyert adatok egyértelműen a motivált szavak arányának számottevő növekedését, a motiválatlanoknak pedig csökkenését igazolják a vizsgált nyelvjárás meghatározott időszakában.

A vizsgálatból levonható következtetések más nyelvjárások adatai alapján erősíthetők meg vagy éppen gyengíthetők. Kontrollként Bokor Józsefnek Vas megyei helyi nyelvjárásokban végzett elemzéseit használtam (l. tőle: Regionális lexikológiai vizsgálatok a nyugati magyar nyelvterületen. MNyTK. 203. sz. Bp., 1995. 32—47). Az általa közölt adatokból négy falura vonatkozó archaizálódott nyelvjárási lexémákat vizsgáltam a föntebb követett szempontok szerint, s a következő eredményre jutottam (az alaki és a jelentésbeli tájszavakat értelemszerűen figyelmen kívül hagytam): [158]

Tehát: mindegyik faluban nagyobb arányban archaizálódtak a motiválatlan tájszavak, mint a motiváltak. Az aránybeli különbség a két kategória között 33%. A tendencia ezek szerint mind a rábaközi faluban, mind a négy Vas megyei településen azonos irányba, az alakilag tagolható lexémák aránya növekedésének az irányába mutat.

    6. A bevezetőben fölvetett kérdésre (l. a 2. pont a.) igennel válaszolhatunk. A lexikai egységek morfológiai motiváltsága tekintetében vannak különbségek egyes magyar nyelvjárások között. Ezt mutatják Bodó Csanád kéziratos dolgozatának adatai is. Bodó differenciált, hatos fokozatú motiváltsági skála alapján vizsgálja Wichmann Csángó szótárának (1936.) és Markó Imre Lehel Kiskanizsai szótárának (1971.) ötven-ötven véletlenszerűen kiválasztott adatát (A lexikológiai és grammatikai nyelvjárásokról). Eljárása üdvözlendő, azt azonban érdemes szóvá tennünk, hogy a korpusz — statisztikai értelemben — a kritikus minimális mennyiség alatt van.

A szóban forgó különbségek közvetlenül vagy közvetve nyelven kívüli okokra vezethetők vissza. Egyrészt arra — ezt törekedtem igazolni a példákkal és a szakirodalmi hivatkozásokkal —, hogy több vagy kevesebb a jövevényszavak száma az egyikben, mint a másikban. (Ez pedig tudvalevően különböző nyelvű közösségek kapcsolatának a következménye.) Másrészt arra, hogy mennyire archaikus vagy neológ jellegű egy-egy nyelvjárás. (Ez viszont a kérdéses települések szociokulturális adottságaitól: mobilitás, elzártság stb. függ.) Ugyanis mind az archaikus, a régit jobban őrző, mind pedig a neológ, az újat nagyobb arányban létrehozó, illetőleg átvevő jelleg egyik (= motiválatlanság) vagy másik (= motiváltság) irányban konzerválhatja (átmenetileg vagy tartósan) az adott nyelvjárást. Márpedig e tekintetben bőven vannak különbségek egyes magyar nyelvjárások között. Vö.: „a Mezőség magyarsága területileg erősen tagolt, egyes részeken nyelvjárássziget-szerűen széttördelt, s nyelve ezért is rendkívül archaikus és neologikus egyszerre (Benkő Loránd in: II. Dialektológiai szimpozion. Szerk. Szabó Géza. VEAB Veszprém, 1990. 19). Külön érdemes említenünk a köznyelvi hatás meglétét vagy hiányát, illetőleg a hatás mértékét. A magyarországi nyelvjárások egy részében (tudniillik amelyekben viszonylag számos, a köznyelvben ismeretlen jövevényszó is volt vagy van, s ahogy a rábaközi és a Vas megyei történeti s mai adatok is mutatják) a köznyelvi hatás a motivált szavak arányának a megnövekedését hozta.

    7. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ugyanazon lexémák ugyanazon beszélőközösségben motiváltak és motiválatlanok egyaránt lehetnek — attól függően, hogy egy- vagy kétnyelvű beszélőkről van-e, illetőleg hogy milyen eredetű (= mely beszélők számára érthető) lexémákról van szó. Egynyelvűségi viszonyok között nemcsak az idegen tőszavak, hanem minden egyes, idegen szavakból álló összetétel és származék motiválatlan. A rábaközi archaikus tájszavak közül például a következő összetételek a németül nem tudók számára tagolhatatlan tőszavak, azaz motiválatlan lexémák: alëzánsz ’mindegy’ (vö. ir. ném. alles eins), ëccajg ’evőeszköz’ (vö. ir. ném. Eßzeug), pamvágli [159] ’kisvasút’ (vö. ir. ném. Bahnwagen), slavrokk ’hálóruha’ (vö. ir. ném. Schlafrock). A magyar—német kétnyelvű beszélők számára azonban ezek a szavak is tagolhatók, motiváltak. Ugyanígy motiváltak a magyar—román kétnyelvű romániai magyarok számára a romániai magyar nyelvjárások román eredetű összetett szavai. A sort lehetne folytatni: az elzászi németek így vannak általában nyelvjárásuk francia eredetű származékszavaival és összetételeivel, a dél-tiroli németek a megfelelő olasz lexémákkal, a svédországi finnek meg a svédekkel, a magyarországi, de magyarul is tudó nem magyar anyanyelvűek pedig anyanyelvük magyar jövevényszavaival, ha azok összetételek és származékok.

    8. Az azonnyelvi nyelvjárások közötti, a lexémák alaktani motiváltsága és motiválatlansága tekintetében meglevő aránybeli eltéréseknek elsődlegesen külső nyelvi okai vannak, amelyek mindenekelőtt a nyelvi kontaktusok eltérő voltában, illetőleg eltérő intenzitásában és időtartamában rejlenek.

Ami a külső nyelvi kontaktusokat illeti: jövevényszavak korábban szinte kizárólag közvetlen kapcsolatok révén kerültek egyik nyelvből a másikba, pontosabban azokba a nyelvjárásokba, amelyek érintkeztek az idegen nyelv szomszédos nyelvjárásával, nyelvjárásaival. Nyelvészeti axióma, hogy a nyelvterület széleinek nyelvjárásaiba, különösen pedig a nyelvszigetekéibe kerül a legtöbb jövevényszó, a legkevesebb pedig a központi fekvésűekbe, mert azok többnyire nem érintkeznek közvetlenül más nyelv vagy nyelvek változataival. Ebből következően a szélek nyelvjárásainak a szókészletében több az alaktanilag motiválatlan lexéma, mint a központi fekvésűekben. Tudvalevő például, hogy a magyar nyelvjárások között a legtöbb jövevényszó a moldvai csángó nyelvjárásokban van, hozzájuk képest jóval kevesebb a székely, a zoboralji vagy a szlovéniai magyar nyelvjárásokban, a magyarországiakról nem is beszélve. Azaz a magyar nyelvjárások összességét tekintve a moldvai csángó nyelvjárások a leginkább motiválatlanok a szóban forgó értelemben, s a magyarországiak a leginkább motiváltak. (L. még a 9. pont a.)

A belső nyelvi kontaktusokkal kapcsolatban: míg korábban az egymással érintkező nyelvjárások egymásra hatása kizárólagos, illetőleg meghatározó fontosságú volt lexikai téren is, a köznyelv kialakulása és elterjedése után egyre inkább a köznyelvi hatás dominált. Az azonos mértékű köznyelvi hatás alatt álló nyelvjárások nagyjából azonos mértékben közelednek lexikai téren is a köznyelvhez, s ennek következtében egymáshoz is. Kevés lehet azonban — ha van egyáltalán — olyan nyelv, amelynek nyelvjárásai az azonnyelvi köznyelv valóban azonos fokú befolyása alatt állnak. Hiszen anyaországi körülmények között is különbözni szoktak többé vagy kevésbé az egyes településtípusok, illetőleg régiók a nyelvhasználatot befolyásoló szociokulturális tényezők tekintetében. A mobilis települések és körzetek gyorsabb, az immobilis, elzárt települések és területek lassúbb befogadók, így a köznyelvi hatás intenzitásában és ütemében [160] szükségszerűen mutatkoznak közöttük regionális különbségek. Arról nem beszélve, hogy a nyelvek egy részében bizonyos nyelvjárások kikerültek köznyelvük befolyása alól, vagy soha nem is voltak „védőszárnyai” alatt. (Gondoljunk a magyar esetében az elszórványosodott mezőségi nyelvjárásokra, illetőleg általában a nyelvszigetek nyelvjárásaira, beleértve a moldvai csángó nyelvjárásokat is.)

    9. A kérdéskör történeti perspektívában szemlélve, a nyelvi változások szempontjából tekintve kiemelten fontos (l. az 5. pont a.). Saussure úgy fogalmazott, hogy „Egy és ugyanazon nyelven belül a fejlődés egész menetét jellemezheti a motiváltnak az önkényesbe, és az önkényesnek a motiváltba való szakadatlan átmenete; ez az oda-vissza mozgás gyakran azt eredményezi, hogy a jelek e két kategóriájának arányai észrevehetően megváltoznak” (i. m. 167). Saussure példaként a latint és a franciát hozza: a latin szókészlet alaki motiváltságával szemben a franciát a motiválatlanság túlsúlya jellemzi.

A nyelvek szókészlete alaki motiváltsága és motiválatlansága arányának alakításában kiemelkedő szerep juthat a tükörfordításoknak, amelyek a külső nyelvi kontaktusoknak, illetőleg a kétnyelvűségnek a természetes következményei. Ugyanis a tükörfordításos lexikai neologizmusok a fogalmi kódolás lexikai vagy szintaktikai nyelvi módjának különböző, tudniillik alaktanilag motivált és motiválatlan típusait terjeszthetik el. Egyrészt azzal, hogy a már meglevő típust produktívvá és gyakorivá segítik tenni, másrészt meg azzal, hogy új típust honosítanak meg (ilyen volt a nyelvújítás kori, német mintára alkotott horderő < Tragkraft, röplap < Flugblatt, vérszegény < blutarm és társaik; részletesebben l. Bárczi, A magyar nyelv életrajza. Bp., 1963. 365). A magyar nyelvtörténetből ismeretes, hogy az ómagyarban a szóképzés gyakoribb szóalkotási mód volt, mint a szóösszetétel, s hogy ez az újmagyar korban fordult meg, és ennek fő oka bizonyára a német mintára keletkezett nagy számú, tükörfordításos eredetű összetett szó volt (l. Bárczi i. m. 258; illetőleg: „a szóösszetétel napjainknak ... fő belső szóalkotási módja”: Benkő i. m. 358; l. még Fábián Pál tanulmányát, amelyben a szerző a magyar szóösszetételeknek európai környezetükhöz való viszonyát tárgyalja: in: A Csillaghy szerk., La lingua e la cultura ungherese come fenomeno areale. Velence, 1981. 99—109). Mivel pedig az összetételek nagyobb arányban a tudományok és a szépirodalom nyelvében fordultak elő, a nyelvjárásokban a szóképzés megtartotta vezető helyét az összetételekkel szemben — mondhatni egészen a XX. század közepéig, az intenzív köznyelvi hatás bekövetkeztéig. A német nyelvjárások közötti egyik ismert különbség az, hogy a nyelvterület déli részén jóval gyakoribbak a kicsinyítő képzős származékok, mint északon (Th. Roelcke, Sprachtypologie des Deutschen. Berlin, New York, 1997. 144—5). Nem tudni azonban, hogy van-e ennek köze kontaktushatáshoz vagy sem.

A Trianon után kisebbségi helyzetbe került kárpát-medencei magyarság egyre inkább kétnyelvűvé válik. Ennek pedig természetes következménye, hogy a másodnyelv hatására megjelennek az ottani magyar nyelvhasználatban (a jövevényszavak mellett) olyan magyar szavak is, amelyeket az anyaországiak nem használnak (ilyen Szlovákiában például az alapiskola). Jelentkeznek továbbá a kevésbé érzékelhető gyakorisági eltérések is: a másodnyelv hatására a kétnyelvű beszélők statisztikailag gyakrabban (vagy ritkábban) használnak meghatározott típusú lexémákat, mint egynyelvű anyanyelvtársaik (Csernicskó, A magyar nyelv Ukrajnában [Kárpátalján]. Bp., 1998. 217—8, a példákat l. 255 kk.). A kárpát-medencei magyar kisebbségek nyelvhasználatának szociolingvisztikai fölmérése és vizsgálata azt igazolja, hogy a magyarra jellemzőbb szintetikus szerkesztésmóddal szemben a kétnyelvű kisebbségi magyarok az analitikus szerkezeteket részesítik előnyben — statisztikailag kimutatható módon. Erre vonatkozóan néhány adat. Mind [161] a szlovákiai, mind a kárpátaljai, mind pedig a vajdasági fölmérések azt támasztják alá, hogy a -nő utótagú összetételek nagyobb arányban fordulnak elő ott, ahol a másodnyelvben van grammatikai nem („feminizálás”). Az adatok: a nőkre is vonatkoztatott fodrász, igazgató, tanár elfogadottsága Magyarországon 79,8%, Vajdaságban 68,1%, a fodrásznő és társai elfogadottsága pedig Magyarországon 20,2%, Vajdaságban 31,9%, a többi kisebbség körében meg 46,1% (l. Göncz Lajos, A magyar nyelv Jugoszláviában [Vajdaságban]. Bp., 1999. 189; Göncz i. m. 173; l. még Lanstyák István—Szabómihály Gizella, Magyar nyelvhasználat — iskola — kétnyelvűség. Pozsony, 1997. 72—4; Csernicskó i. m. 220). Ami bizonyos analitikus szerkezetek (például: szépítkezik : szépíti magát, légtér : légi tér) elfogadását illeti, a kettősnyelvű kisebbségiek körében nagyobb az arány, mint az anyaországiak körében: a szintetikus szerkezet elfogadása Magyarországon 71,5%, Vajdaságban 62,9%, az analitikusé Magyarországon 28,5%, Vajdaságban 37,1%, a többi magyar kisebbség körében pedig 43,1%. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor a magyarországi és a kisebbségi magyar nyelvhasználat között nemcsak az alaki motiváltság : motiválatlanság tekintetében számolhatunk az eltérések növekedésével, hanem a közvetve motivált kategóriában a szóképzés és összetétel (anyaország), illetőleg a szintaktikai szerkezetek (kisebbségek) közötti arányeltolódással is.

    10. A magyarra vonatkozólag egyértelműen állíthatjuk, hogy bizonyos nyelvjárásai között a szavak alaki motiváltsága és motiválatlansága tekintetében vannak aránybeli különbségek. Más szavakkal tehát: bizonyos nyelvjárások nagyobb mértékben lexikológiai jellegűek, mint mások, illetőleg nagyobb mértékben grammatikai természetűek, mint mások. Pontosabb választ azonban egyrészt világos vizsgálati elveken nyugvó, másrészt statisztikailag is értelmezhető korpuszon végzendő elemzéssel lehet csak adni. — A vonatkozó vizsgálatok nyelvtipológiai, kontaktusnyelvészeti és nyelvtörténeti szempontból kínálják a legtöbb tanulságot.

Vissza a Tartalomhoz

On the basis of the degree of morphological articulatedness of word forms, Ferdinand de Saussure divided languages into ‘grammatical’ and ‘lexicological’, or in other words, ‘unmotivated’ vs. ‘motivated’ languages. (English would belong to the former, whereas German or Hungarian to the latter type.) Is it possible to draw a similar distinction between grammatical and lexicological dialects? The author answers that question in the affirmative, on the basis of an investigation of Hungarian dialects. He claims that the word stocks of various Hungarian dialects exhibit diverse proportions in this respect. The main reason for that diversity lies in the unequal amount of linguistic contacts with foreign languages on the one hand, and with Standard Hungarian on the other. In edge dialects of the language area and in dialect islands, there are a high number of (unmotivated) loanwords, whereas in the centrally situated dialects there are but few; also, dialects covered by the standard exhibit convergence, whereas minority dialects show divergence. With respect to linguistic change, calques — the by-products of bilingualism — are very important. The investigation, underpinned by numerous examples and statistical data, touches upon issues that are also relevant for language typology, contact linguistics and historical linguistics.

Back to Contents