Kell-e új magyar szinonimaszótár?

A Magyar Nyelvőr 1998. évi 122. évfolyamában Elekfi László az Osiris Kiadó által megjelentetett „Új magyar nyelvtan” című munkával kapcsolatban fölteszi a kérdést: „Kell-e új magyar nyelvtan?” (183), majd néhány — terminológiai és egyéb — észrevétel után a maga föltette kérdésre ezt a lakonikus választ adja: „Kell ... De nem egészen ilyen,...” (uo.). A „Magyar Szókincstár. Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára” címen 1998 őszén napvilágot látott (Tinta Könyvkiadó. Főszerk. Kiss Gábor) impozáns küllemű munkát illetően szintén föltehető a kérdés: „Kell-e új magyar szinonimaszótár?” A válasz ez esetben is az lehet, hogy „Kell ... De nem egészen ilyen,...” Elekfi egy vitához szólt hozzá, így sommás állásfoglalásának magyarázatául beérhette annak leszögezésével, hogy „a vitán elhangzott bíráló észrevételeket” hitelesnek tartja, és zömükkel „talán” egyet is tud érteni (vö. uo.). A Magyar Szókincstár (= MSzkt.) vonatkozásában — ezzel szemben — nemigen lehet az Elekfi nyomán megfogalmazott állásfoglalás magyarázata elől kitérni. Annál kevésbé, mivel közben több olyan kérdést szóba kell hozni, amelyet azoknak, akik a jövőben egynyelvű szótár szerkesztésére vállalkoznak, érdemes volna figyelembe venniük.

A Magyar szinonimaszótár (1999⁸.) — mint ismeretes — első ízben 1978-ban jelent meg, vagyis több mint két évtizeddel ezelőtt. Azóta a gazdasági, valamint a társadalmi-politikai életben lezajlott események nyomán a szókészletben számottevő változások mentek végbe (vö. Ruzsiczky Éva, Néhány észrevétel a szókészletünkben végbemenő változásokat illetően. In: Emlékkönyv B. Lőrinczy Éva hetvenedik születésnapjára. Linguistica series A. Studies et dissertationes 21. 151—5), amelyek — ha csak kisebb mértékben is — a magyar szinonimaállományt is érintették. Egy példát is említve: Bakos Ferenc „Idegen szavak és kifejezések szótára” című művének korábbi kiadásaiban a privatizál csupán ’magánéletet folytat, nem dolgozik, magánzóként él’ értelemben szerepel (pl. 1973.), napjainkban ezzel szemben elsősorban a magánkézbe ad, magánosít szinonimájaként használatos. Az efféle „újdonságok” láttán, ha számuk nem nagy is, a lexikográfia művelőiben megérlelődhet egy új szinonimaszótár szükségességének a gondolata. De természetesen fölmerülhet egy más, pusztán ilyen vagy olyan gyakorlati célra szolgáló, más felépítésű szinonimaszótár összeállításának az igénye is. Innen érthető módon 1998 februárjában magam is közreadtam, ha csak diákok használatára is, egy más koncepciójú, kisebb szinonimaszótárt (Helikon Könyvkiadó),¹ sőt azóta a kicsinyek számára is összeállítottam egy szinonimagyűjteményt („Ugyanaz vagy csak egy kicsit más” címen, ennek kiadását a Grimm Könyvkiadó vállalta). Mindebből következően az alábbiakban [163] csupán a „nem egészen ilyen” jegyében kívánom egy-két dologra a szótárírók és egyáltalán a filológusok figyelmét ráirányítani.

Köztudomású, hogy századunkban szakterületünkön a jelentéstan egyike azoknak a diszciplínáknak, amelyek korábban nem tapasztalt mértékben vonzották a kutatókat. S a jelentéstanon belül a szinonimika iránt is olyan nagy érdeklődés nyilvánult meg, mint azelőtt még soha. Német, angol, francia nyelven tanulmányok sora taglalta pl. a szinonímia fogalmát, sőt voltak, többen is, akik egész könyvet írtak erről a kérdésről, úgyannyira, hogy — amint erre már volt alkalmam felhívni a figyelmet — H.-J. Bickmann nem kevesebbet állított, mint hogy a szinonímiát illető nézeteket csak egy külön erre a célra készült munkában lehetne áttekinteni, nagy számukra való tekintettel. (Vö.: A fölcserélhetőség szempontja a szinonimia értelmezésében: ÁNyT. XVI. 209—10; ugyanígy: Károly Sándor, A Magyar Szinonimaszótár és a szinonimitás. MNy. 1980: 143 kk.).

Évtizedekkel ezelőtt, miután szinonimaszótár szerkesztésére megbízást kapott (1961-ben), O. Nagy Gábornak első dolga volt elméleti téren tájékozódni, a szinonímia kérdésében nézeteit kialakítani és közzétenni (O. Nagy Gábor, A készülő Magyar Szinonimaszótárról. MNy. 1964: 16—31; The function of lexems and Synonymy. The Bases of a Linguistically Oriented Dictionary of Synonyms: Acta Linguistica 16. 1966: 29—42; Milyen lesz a Magyar Szinonimaszótár?: Nyr. 94. 1970: 1—15). Amikor O. Nagy Gábor hirtelen halála után 1973 augusztusában megbíztak a SzinSz. munkálatainak folytatásával, magam is első teendőmnek tekintettem az ekkorra meglehetősen terjedelmesre duzzadt nemzetközi, főleg német szakirodalom tanulmányozását, az elméleti-terminológiai kérdésekben való tájékozódást, állásfoglalást (vö. SzinSz. Bevezetés 6—8). Aligha lehet tehát kétséges, hogy állásfoglalást (vö. SzinSz. Bevezetés 6—8). Aligha lehet tehát kétséges, hogy „tudományos igényű”-nek deklarált mű (vö. Előszó V) főszerkesztőjétől elvárható lett volna, hogy munkája alapegységét illetően saját álláspontját kialakítsa és bemutassa: mit ért a szinonima terminuson, azaz a szókészletnek mely elemeit tekinti egymással rokon értelműnek. Dehát az Előszóból csak az derül ki, hogy a szinonímiát a szerzők „tágan” értelmezték (VI), és hogy „a címszó szinonimáiként szókincsünknek azokat az elemeit” sorolták fel, „melyek jelentése, a címszóéhoz többé-kevésbé közel áll [a kiemelés tőlem — R. É.]” (VIII).

Csaknem két évtizede annak, hogy a jelentéstannak egy — a nemzetközi szakirodalomban kellően jártas — művelője, Károly Sándor Póra Ferencnek 1907-ben napvilágot látott munkájával (Magyar rokonértelmű szók és szólások kézikönyve) kapcsolatban leszögezte: „A szótár a rokonértelműséget tágan értelmezi, amely mai felfogásunkkal már nem egyeztethető össze [a kiemelés tőlem — R. É.]”. (A Magyar Szinonimaszótár és a szinonimitás: MNy. 1980: 144). Ha tehát a MSzkt. szerzői mégis „tágan” kívánták értelmezni a szinonímiát, erre — a magyar filológiában hagyományos módon — magyarázatot kellett volna adniuk. Annál inkább, mivel az Előszóban az olvasható, hogy a MSzkt. „a nyelvészet, azon belül is a jelentéstan és a lexikológia legújabb eredményeinek figyelembevételével” (V) készült. Az idézett helyen (MNy. 1980: 144) Károly Sándor az értelmező szótárak és a szinonimaszótárak viszonyát is taglalta. „Az értelmező szótárak szóelemzései között — írta — a definíció mellett a szinonimák felsorolását is alkalmazzák. ... Az értelmező szótárak szinonimaanyaga tehát egy „rejtett” szinonimaszótárat is magába foglal.” Ezekre az általános érvényű elvekre, vagy ha úgy tetszik, szabályokra Károlynál a példák sorában első helyen a „hétkötetes” értelmező szótár foglal helyet: „Így A Magyar Nyelv Értelmező Szótárában a folyamodvány címszó alatt olvassuk: »Hivatali szervhez vagy vezető személyhez intézett ... írásbeli kérelem, kérvény.« És viszont, a kérvény címszó alatt: »Rendsz. vmely hatósághoz, vmely hivatal, intézmény vezetőségéhez szóló, ... írásbeli kérés; [164] folyamodvány.«” Ennek ellenére a MSzkt.-ban „Az anyaggyűjtéshez felhasznált szótárak” sorában hiába keressük A Magyar Nyelv Értelmező szótárát (I—VII. kötet 1959—1962.), nem találjuk.

Károly Sándor az idézett helyen felhívta a figyelmet: „Mivel a szinonímia ... két vagy több lexikai egység viszonya, e viszonyfogalom jellegéből következik, hogy ezt a viszonyt csak egy nyelvi szempontból nagyjából homogén közösség, egyetlen nyelvi réteghez tartozók érzik egyformának nyelvérzékük alapján. Ezért szinonimák csak olyan szavak lehetnek, amelyeket egyszerre, egy időben használnak egy nyelvközösségben (én emeltem ki — R. É.). A köznyelv szinonimáinak az összegyűjtésekor tehát nem vehetők figyelembe sem a teljesen elavult szavak, se a köznyelvbe be nem került tájszavak...” (A Magyar Szinonimaszótár és a szinonimitás: MNy. 1980: 150). Meglepő tehát, hogy — anélkül, hogy Károly nézeteit vitatnák, illetőleg cáfolnák — a MSzkt. szerzői az anyaggyűjtéshez több régi szótárt felhasználtak, és különféle tájszótárakból is jócskán merítettek. Így például a forrásjegyzékben a kétnyelvű szótárak sorát Szenczi Molnár Albert 1604-ben napvilágot látott „Dictionarium Latinoungaricum”-a nyitja meg. Azon értelmező szótárak élén pedig, amelyekből a szerkesztők szinonimákat gyűjtöttek, Baróti Szabó Dávid „Kisded szó-tár”-ának második, 1792-i kiadása áll,² utána pedig Czuczor Gergely—Fogarasi János 1862 és 1874 között publikált munkája következik. És más tájszótárakon kívül (pl. Csűry Bálint, Szamosháti szótár. I—II. 1935., 1936.) Szinnyei József „Magyar tájszótár”-a (I—II. 1893., 1897—1901.) is ott található a forrásul felhasznált szótárak jegyzékében.

Hogy a szinonimák gyűjtéséhez — mint a forrásjegyzék is tanúsítja — a szerzők több régi szótárt és nem egy tájszótárt felhasználtak, azt természetesen nem csupán elméletileg kérdőjelezhetjük meg (vö. Károly Sándor föntebb idézett nézetével). Ebből következően nagy számban kerültek bele a MSzkt.-ba olyan (rég), illetőleg (táj) minősítésű szavak, amelyet a mai magyar nyelvközösség tagjai nemigen ismernek, aligha értenének meg, ha szövegbe iktatva találkoznának vele, így nem szolgálhatnak választékul annak, aki gondolatai világos, egyértelmű megfogalmazására törekszik. Íme egy kis ízelítő, amelyet a MSzkt. felölelte kevéssé ismert (cím)szavakból állítottam össze: Bővedest kunrépát testált nyanyikára. Az esteli pozsár/babaj volt, csucsorkával/bandurkával/kutyatökkel/tartuflival. A pereputy rákjártával került vacokba. Azaz: Karácsonyeste cikláment adott ajándékba a mamának. A vacsora ponty volt burgonyával. A kisgyerek későn került ágyba.De komolyra fordítva a szót: hadd ragadjak ki — csak találomra — egy csokorra valót a választékul felkínált szóanyagból annak a véleményemnek megokolására, miszerint a MSzkt. felölelte szóanyag gazdagsága nem jelent föltétlen gazdag választékot, valójában — Károly Sándor kifejezését kölcsönvéve — csak álgazdagság (vö. i. h. 156): bulyka (táj), koboré (táj), kotu (táj) a kátyú szócikkében; kunalma (táj), kunrépa (táj), türtszirom (rég) a ciklámen rokon értelmű megfelelőjeként; facsaratos (táj), facsintos (táj), fiktéros (táj) a furfangos címszó alatt; puruttya (táj), csunda (táj), ragyivátlan (táj), szusznya (táj), gabisnya (táj), gagyma (táj), gyeszora (táj), tafla (táj) a csúnya rokon értelmű megfelelőinek sorában; dohat (rég), deget (rég) a kátrány szócikkében; kuptor (táj), gocik (rég), kucik (táj), pucik (táj) a kemence szinonimáinak sorában; bővedest a karácsonyeste szinonimájaként; cicellér (táj), cinábor (táj), gisza (táj), gernya (táj) a [165] cingár szócikkében; batla (táj), böcöri (táj), csötölős (táj), döce (táj) a sánta, bicereg (táj), csülkösködik (táj), iplikél (táj), zsámbikál (táj), tepeckel (táj) a sántikál, sántál (táj), biccent (táj), döccent (táj), biktet (táj) a sántít rokon értelmű megfelelőjeként; fullározik (táj), hajcsúroz (táj) a futkározik, futároz (táj), fitukál (táj), fitkál (táj), futkorány (táj), futoskál (táj) a futkos szócikkében. Ez a „szóválaszték” annál inkább megkérdőjelezhető, mivel a bíráló bizottság tagjai már mintegy száz évvel ezelőtt (1897-ben) felhívták Póra Ferenc figyelmét: nem célszerű kevéssé ismert szavakkal, kifejezésekkel munkáját (A magyar rokonértelmű szók és szólások kézikönyve) teletűzdelni (vö. Bevezetés).

De visszatérve a forrásjegyzékhez: az anyaggyűjtéshez felhasznált szinonimaszótárakat mindösszesen Póra Ferenc már említett munkája (A magyar rokonértelmű szók és szólások kézikönyve. 1907) és Balassa László „Garmada — Rokon értelmű szócsoportok és írói kifejezésformák” (1958.) című kiadványa képviseli. E munkákkal kapcsolatban Károly Sándor — Tolnai Vilmos szinonima-meghatározását bírálva — konfúziót emlegetett. Ezt írta: „A Tolnai-féle meghatározás következménye az a konfúzió, amelyet akár Póra Ferenc szótárában, akár a Garmadában találunk szinonima ürügyén” (i. h. 147).

A Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (ÉrtSz.) szerkesztősége — Országh László szerkesztésében — közreadott egy kötetet „A szótárírás elmélete és gyakorlata A Magyar Nyelv Értelmező Szótárában” címen (NytudÉrt. 36. sz. 1962.). Ennek Előszavában a szerzők úgy vélik, hogy „érdemes és hasznos” számot adni tizenkét éves munkájuk során szerzett „elméleti és gyakorlati” tapasztalataikról, a szerkesztés során követett elveikről, hogy „szótárirodalmunk jövendő munkásainak” segítségére legyenek/lehessenek. Ebben egyebek közt szó esik a címszavak kiválasztásáról (15—28), aztán — külön fejezetben — az utalásokról (115—6) és — a szótár szerkesztésének történetét bemutató IX. fejezeten belül — az egységesítésről (126).

A tanulmánykötetet — értelemszerűen — elsősorban értelmező szótárak készítői forgathatják nagy haszonnal. De igen sok tanulságot meríthetnek belőle más egynyelvű szótárak szerkesztői is, így azok is, akik szókészletünk rokon értelmű elemeinek számbavételére vállalkoznak. Vajon a MSzkt. szerzői kiaknázták-e azokat a lehetőségeket, amelyekkel a szerzők segítségükre lehettek volna, annak érdekében, hogy munkájuk megüthesse azt a — nemzetközi elismerést is kiváltó — magas mértéket, amelyet az ÉrtSz. a magyar szótártörténetben képvisel?

„A Magyar Szókincstár felépítése” című fejezetben Kiss Gábor mint főszerkesztő számot adott a címszók kiválasztásában érvényesített szempontokról. Egyebek között ezt írta: „Nem címszók a ritka, kevesek által ismert szavak, hiszen az olvasó majd minden esetben egy gyakori szónak keresi a szinonimáját, nem pedig fordítva” (VII). Ez összhangban áll azokkal az elvekkel, amelyeket Országh László az említett tanulmánykötetben „A címszavak kiválasztása” című fejezetben megfogalmazott (vö. NytudÉrt. 36. sz. 15—20). Sőt, az is elmondható, hogy a szerzők a szerkesztés során, a gyakorlatban is szem előtt tartották a címszók kiválasztásában követendőnek tekintett elveiket (l. föntebb). Így inkább csak — elvétésnek minősíthető — következetlenségnek tekinthetjük, hogy egyszer-egyszer olyan gyakorinak nemigen nevezhető, sőt nagyon is „ritka, kevesek által ismert” tájszót is beiktattak a címszavak sorába, mint a fuszulyka (vö. a bab címszó szócikkével).

Ugyanakkor nemigen látszik megokoltnak, hogy külön címszó a búslakodik és a búsul, közvetlenül egymás után, jórészt ugyanazon szinonimák élén (bánkódik, búsong, kesereg, szomorkodik, lógatja az orrát), még ha ezekhez (nemegyszer megkérdőjelezhető módon!) csatoltak is a szerzők több vagy kevesebb rokon értelműnek tekintett szókészleti elemet (a búslakodik szócikkében egyebek közt ott található a bucsálkodik tájszó, valamint a siránkozik; ezzel szemben a búsul szócikkébe a búskodik, busonkodik, bozsenkol, [166] valamint az árválkodik tájszavak kerültek be, de a siránkozik [helyesen!] nem kapott helyet). A feketekávé címszó létjogosultsága talán még vitathatóbb, hiszen közvetlen előtte ott a fekete II. (fn) címszó, amelynek második jelentésében (’feketekávé’) sorra felsorakoztatták a szerzők ugyanazokat a szinonimákat, amelyeket a feketekávé szócikkébe beiktattak: kávé, dupla, szimpla, mokka, presszókávé, eszpresszókávé, feketeleves. (Hogy a fekete II. (fn) szócikkében a fekete is megjelenik szinonimaként, mindjárt a második helyen, a feketekávé után, föltehetően csak hiba, elvétés, bár más példák is találhatók a MSzkt.-ban arra, hogy a címszó is ott szerepel szinonimáinak a sorában, szinonimaként.) Más példa: éjjeli II. (fn) és mindjárt utána éjjeliedény.

Itt említem meg: egy kissé meglepődtem a füge II. (mn) címszón. Van ilyen „gyakori” szavunk? (vö. az Előszónak „A Magyar Szókincstár felépítése” című fejezetének a címszók kiválasztásáról szóló részével). Értelmező szótárainkban nem találtam füge mn-et. Így arra gondoltam, talán sajtóhiba szülötte, a fürge r elemének kiesése folytán. Megpróbáltam a felsorolt „szinonimák” (5 db) szócikkeiben utánajárni a dolognak. A talpraesett és a derék szócikkében nem találtam sem fügé-t, sem fürgé-t. Ám az ügyes, a rátermett és a helyre szócikkében ráleltem, ha nem is a füge mn-re, de legalább a fürgé-re. Ezzel föltevésem, hogy tudniillik a címszó sajtóhiba szülötte, igazolódott. De ha csupán erről volna szó, nem is hoznám szóba a füge II. (mn) címszót és szócikkét, hiszen sajtóhiba volt, van és lesz is, a számítógép „jóvoltából” egyre nagyobb számban. Legföljebb azt kifogásolnám, hogy az ügyes címszó alatt — a mozgékony, serény, házias, agilis társaságában — minősítés nélkül szerepel a fürge, a rátermett szócikkében (szleng) minősítés áll utána, a helyre szócikkében pedig (rég). Ennél azonban nagyobb baj az, hogy a maga ábécérendi helyén a fürge (mn) címszó szócikke nem kevesebb, mint 19 szinonimát ölel fel: élénk, gyors, lendületes, sebes, friss, szapora, mozgékony, eleven, serény, tűzrőlpattant, vidor (rég), fürgönc (rég), findri (táj), virgonc, vickula (táj rég), pendri (táj), incempinc (táj), ugri (táj), gyíkos (táj), de közülük egyetlen egy sincs, amely a füge II. (mn) „szinonimáival” egybeesne. Más kérdés, hogy a findri, vickula, pendri, incempinc, ugri, gyíkos és hasonlók kivételével, amelyeknek jelentése köz- és irodalmi nyelvi szótárból nem állapítható meg, sokkal inkább helyükön vannak a címszó rokon értelmű megfelelőjeként, mint a füge II. (mn) szócikkében levők.

„A szótárírás elmélete és gyakorlata A Magyar Nyelv Értelmező Szótárában” című műben külön fejezet szól az utalásokról (szerzője: Újváry Lajos). Ennek élén ez olvasható: „Az ÉrtSz.-nak egyik alapelve, hogy helymegtakarítás végett mindent lehetőleg csak egyszer, a maga legtermészetesebb helyén közöl, s ha az egyszer már elmondottat egy másik címszó kapcsán újra el kellene mondani, akkor a közlés ismétlése helyett csupán ennek lelőhelyére utal” (115). A SzinSz. szerkesztése során szintén érvényesült „az ismétlések elkerülésére, illetőleg a hellyel való takarékosságra való törekvés” (l. Tájékoztató a szótár használatához 13). A „valamilyen okból más címszó alá sorolt rokon értelmű szókra/állandósult szókapcsolatokra ... nyíl (® ) hívja fel benne a figyelmet” (uo. 13). A MSzkt. szerzői — úgymond — „könnyű használhatóság”-ra törekedtek (VI). És „a gyors keresés érdekében nem alkalmaztak ... utalásokat sem” (VI). Ez az elv a szerkesztés során következetesen érvényesült. Így a MSzkt. használójának — elvileg! — elég egy helyen felütni a művet. Ugyanakkor az utalásról való lemondás — természetszerűen — ismétléseket vont maga után. Ebből következően legalább a kétszeresére nőtt (pontos számításokat nem végeztem — R. É.) a munka terjedelme (és ára!), szükségtelenül. Példát is említve: a (fekete)kávé szinonimáit öt szócikk öleli fel: kávé, fekete, feketekávé, eszpresszókávé, dupla. Ezekben ötször szerepel (értsd: ismétlődik!) a feketeleves és a fekete (a fekete címszó szócikkében is, l. föntebb!), négyszer a dupla, a szimpla és az eszpresszókávé és — némi következetlenségként — háromszor [167] a kávé. Egy más példa: a kerékpározik szinonimái hét szócikkben találhatók. És a szinonimasorok nem is fedik egymást: míg a kerékpározik szócikke kilenc szinonimát ölel fel (biciklizik, karikázik, kerekezik, pedálozik, tapossa a pedált, teker, bicajozik, cangázik, bringázik), addig a biciklizik szócikke már csak nyolcat (kerékpározik, karikázik, kerekezik, pedálozik, tapossa a pedált, teker, bicajozik, bringázik). S így tovább: a pedálozik és a kerekezik címszó után hét-hét szinonima áll (kerékpározik, kerekezik, biciklizik, bringázik, nyomja a pedált, teker, tapos és: kerékpározik, biciklizik, bringázik, teker, pedálozik, tapos, cangázik), a karikázik szócikkében hat (kerékpározik, kerekezik, biciklizik, bicajozik, bringázik, cangázik), a tapos szócikkében négy (kerékpározik, teker, pedáloz, biciklizik), végül a teker címszó alatt már csak három rokon értelmű kifejezés (kerékpározik, kerekezik, biciklizik) szolgál választékul. Ebből következően szerencse dolga, hogy a MSzkt. használója mely kifejezőeszközök között válogathat. Pontosabban: attól függ, hogy a szinonimasor címszóul fölvett tagjai közül melyiket választja kiindulásul, vagy éppenséggel melyik ötlik először az eszébe.

Ezzel a lexikográfia említett kapitális kérdései közül elérkeztünk a harmadikhoz. Az egységesítés folyamatával kapcsolatban Országh László „A szótár szerkesztésének története” című IX. fejezetben leszögezte: „Ez a munka ... minőségi szempontból éppolyan jelentős volt, mint a nyers kézirat elkészítése” (NytudÉrt. 36. sz. 128). Mégis, mintha a MSzkt. szerzői megfeledkeztek volna erről a munkafázisról. Mert ahol csak felütjük, szinte mindenütt az egységesítés elmulasztásának nyomaira bukkanunk. Egy példa a legegyszerűbbek köréből: Az ABC-áruház címszó alatt ott találjuk egyebek közt a bolt és az üzlet fn-et. Ám az ABC-áruház vagy ennek (biz) minősítéssel ellátott „párja”, az ábécé sem a bolt, sem az üzlet szócikkében nem kapott helyet, jóllehet nyilvánvaló: ha a = b-vel, akkor b is = a-val. Vagy: A kútágas címszó szócikkében két rokon értelmű szó található: ágas és a (rég) minősítésű gerenda. A gerenda szócikkében ugyanakkor a nem kevesebb mint 23 „szinonima” sorában nem találjuk meg a kútágast. Ugyanígy hiányzik a kútágas az ágas (fn) szócikkéből is, ahol egyfelől ágasfa, pózna, rúd, oszlop, tartóoszlop, másfelől akasztófa szerepel, ám az akasztófa szócikkéből megint hiányzik az ágas, ha viszont az itt szinonimaként felsorakoztatott bitó, bitófa, törvényfa, lámpavas, haloványfa, búfelejtő, búoszlató közül kikeressük mondjuk a lámpavas címszót, ennek szócikkében nem találkozunk az akasztófá-val. Aztán: a nyom² (fn) szócikkébe a címszó első jelentésében tizenhárom általuk rokon értelműnek tekintett szót iktattak be a szerzők: lábnyom, lépés, kerékvágás, nyomdok, jel, bélyeg, csapás, csapa (táj), pont, folt, petty, pecsét, rajzolat. Ezek közül tíz címszó a MSzkt.-ban (a lábnyom, a lépés, a kerékvágás, a nyomdok, a jel, a bélyeg, a csapás, a pont, a petty, a pecsét), de közülük a nyom (fn) csak hatnak a szócikkébe került bele (lábnyom, kerékvágás, nyomdok, jel, bélyeg, csapás). (Csak zárójelben: fölvethető a kérdés, hogy a petty vagy a rajzolat vajon milyen megfontolásból került a nyom fn szinonimáinak sorába, de erre most nem próbálok választ keresni, annál kevésbé, mivel a „tartalmi” kérdések, tudniillik, hogy a felsorolt szókészleti elemek, illetőleg ezek egyike-másika valóban szinonim-e a címszóval, külön vizsgálódásnak lehetnének a tárgyai.)

Az Előszónak „A Magyar Szókincstár felépítése” című részében a X. lapon ezt olvashatjuk: „A szinonimák sorát a címszó adott jelentéséhez közeli értelmű frazeológiai egységek: szólások, szóláshasonlatok követhetik. Ezek sorát a vastagon szedett Sz: vezeti be.” Ez a megfogalmazás egy kissé félreérthető, félrevezető, több szempontból is. Először is arra enged következtetni, hogy a szócikkben valójában csak az Sz: előtt felsorakoztatott szókészleti elemek minősülnek szinonimának (ezek alkotják a „szinonimák sorát”!), pedig tudvalevő: állandósult szókapcsolatok éppúgy lehetnek szinonimái a címszónak, mint a szókészletnek vele rokon értelmű egyelemű tagjai. Másfelől: a [168] „frazeológiai egységek” és a „szólások, szóláshasonlatok” közé tett kettőspont a frazeológiai egységeket mintegy azonosítja a szólásokkal és szóláshasonlatokkal, pedig a frazeológiai egység nem föltétlenül szólás vagy szóláshasonlat. A szócikkekben ugyanakkor számos esetben találkozunk állandósult szókapcsolattal az Sz: előtt éppúgy, mint utána. Sőt ugyanaz az állandósult szókapcsolat/frazeológiai egység egyszer az Sz: előtt található, máskor az Sz: után. Példát is említve: a csodálkozik szócikkében az Sz: előtt szerepel: eláll a lélegzete, szeme-szája eláll, nagyot néz, nagy szemeket mereszt stb. De a hihetetlen szócikkében az Sz: után felsorakoztatott kifejezések sorát zárja a megáll az ember esze. A nyomja a sódert frazeológiai egységet a beszél szócikkében az Sz: előtt találjuk, a dumál szócikkében az Sz: után. Ugyanígy a csapja a szelet kifejezést is egyszer az Sz: előtt iktatták be a szerzők a szinonimák sorába (így a legénykedik szócikkében), másszor az Sz: után (l. udvarol). Másszóval: a szerzők egymástól eléggé eltérően, de lehet, hogy önmagukhoz képest is meglehetősen következetlenül jártak el annak eldöntésében, hogy mely frazeológiai egységek minősülnek szólásnak, illetőleg szóláshasonlatnak, annak ellenére, hogy az ide vágó szakirodalomból (l. például: Hadrovics László, Magyar frazeológia. Történeti áttekintés. Bp., 1995.) módjuk lett volna tájékozódni, a különféle állandósult szókapcsolatok elrendezéséhez fogódzókat találni.

A szerkesztők a MSzkt. 25500 szócikkében található 42300 szinonimasor közül 14400-nak az ellentétét is közlik (vö. A Magyar Szókincstár jellege VI). „Ezt az úttörést — mint Pusztai Ferenc írja — méltán illeti meg az elismerés” (Magyar Tudomány 1999. 2. sz. 197). Mindazáltal: számomra kérdéses a kölcsönösség hiánya, vagy ha úgy tetszik, a — szinte — teljes következetlenség. Konkrétan az effélékre gondolok: a barátságos három antonimája közül az egyik a nyers, ám a nyers megfelelő jelentésű szinonimái után nem szerepel — viszont! — ellentétül a barátságos. Ott az antonima: udvarias, figyelmes, emberséges. Ám az emberséges-nek megint nem antonimája — egyébként érthető módon — a nyers, ugyanígy a figyelmes-nek, sőt az udvarias-nak sem. Vagy: a vénasszony címszó szócikke végén a három antonima: menyecske, fiatalasszony, lány; az öregasszony ellentétei: fiatalasszony, ifiasszony, menyecske. Ugyanakkor: a lány ellentéte — helyesen — a fiú, az ifjú és a legény (nem a vénasszony!), a fiatalasszony és a menyecske szócikke végén pedig nem találkozunk antonimával, sem öregasszony-t, sem vénasszony-t, sem mást nem sorakoztattak fel a szerzők.

Végül megjegyzendő még: a MSzkt. szerzői nem tartották szükségesnek munkájukat Mutatóval kiegészíteni. Ebből következően csak a címszóul fölvett szókészleti elemeknek találhatja meg a rokon értelmű megfelelőjét/megfelelőit a szótár használója. Ezek száma 25500, vagyis négy és fél ezerrel kevesebb, mint amennyit a jóval szerényebb terjedelmű, de Mutatóval ellátott SzinSz.-ból ki lehet keresni (12 és fél ezernyi címszó + a Mutató felölelte 17 és fél ezernyi szó, állandósult szókapcsolat, együtt kb. 30000).

Mindent egybevéve: lesznek, akik a MSzkt.-at haszonnal fogják forgatni, ahogy Póra munkája is évtizedeken át kézben volt, elégtelenségei³ ellenére is. Ugyanakkor a szótárírás tudományában, ahogy Országh László a lexikográfiát nevezte (vö. Balázs János, Országh László, a nyelvész: Filológiai Közlöny 1984. 2—3. sz. 304), nem jelent előrelépést, ellenkezőleg: meglehetősen nagy mértékű elmaradásnak minősül az ÉrtSz. színvonalától. — Póra munkájához annak idején középiskolás diákok gyűjtötték az anyagot [169] (vö. Bevezetés). A MSzkt. munkálataiban, közelebbről anyaggyűjtésében a fülszöveg szerint „nyelvészek, egyetemi és főiskolai tanárok” vettek részt. Ők — ha megfelelő műhelye gyakorlatilag nincs is a magyar szótárírásnak, ahol el lehetne sajátítani a kellő lexikográfiai ismereteket — legalább a szakirodalomból tájékozódhattak volna: mi mindenre kell annak ügyelnie, aki szótár írására, szerkesztésére vállalkozik, kivált ha ez a szótár rokon értelmű szavak lajstromozására készül, ami sokkal bonyolultabb feladat mind az egyéb egynyelvű szótárak (pl. az értelmező szótárak), mind a két- vagy többnyelvű szótárak írásánál, szerkesztésénél.

¹ Megjegyzés: Azért tartom szükségesnek a koncepció másságának hangsúlyozását, mert A MSzkt. Előszavában Kiss Gábor a Szinonimaszótár diákoknak (SzinSzD.) című munkát a SzinSz. „diákok számára átdolgozott változata”-ként említi (VI), figyelmen kívül hagyva, hogy a SzinSzD. több új szinonimát közöl (l. pl. az erőszak címszó szócikkét, ahol már az erőszakcselekmény, terrorcselekmény, sőt a robbantás és a robbantgatás is megtalálható, egy éppen nem kívánatos „újabb” jelenség szomorú tanújaként); hogy a diákok használatára szerkesztett szinonimaszótárban más szempontok érvényesültek a címszókiválasztásban, mint a SzinSz.-ban (címszóösszevonások, ebből következően az egy-egy szócikkben felsorakoztatott szinonimák nagyobb száma; stb.), aminek folyományaképpen az utalózás terén is jelentősen eltér a SzinSzD. a SzinSz.-tól; hogy a címszó különféle jelentéseihez kapcsolódó szinonimák — a tájékozódásnak, illetőleg a megfelelő kifejezés megtalálásának megkönnyítésére — egymástól világosan elkülönítve: számmal ellátva jelennek meg; stb.

² Megjegyzendő: Amint a Kisded szó-tár első (1784-i) kiadásában számot ad róla, Baróti munkájába szívesen beiktatott korábbi forrásokból vagy erre-arra járva lelt ritkább szavakat is: „bé-hordogattam — írta — a Pázmányból, Molnárból, Páriz-Pápaiból, Gyöngyösiböl ’s más egyéb könyvekböl olvaott, ’s jártomban keltemben hallomásból-is ézre-vett ékes, vagy fenn ritkábban forgó zókat [a kiemelés tőlem — R. É.]” (Elö-beszéd).