Szabó Zoltán, A magyar szépírói stílus történetének fő irányai
Egyetemi Könyvtár. Corvina Kiadó, Budapest, 1998. 262 lap
Szabó Zoltán „A magyar szépírói stílus történetének fő irányai” címen igen tartalmas és szép kiállítású könyvet tett le az asztalra. Nyeresége ez mindenekelőtt a stilisztikának — ennek főként a stílustörténeti ágát gazdagítja, sőt azt is mondhatnánk: alapozza meg —, továbbá a nyelv- és [237] irodalomtudománynak, valamint a művészet- és művelődéstörténetnek. Egyébként a stilisztika „felségterületének” ez a kiszélesítése jól beleillik e diszciplína mai alakulásába. Az utóbbi évtizedekben ugyanis a stilisztika újjáéledésének, fellendülésének vagyunk a tanúi. Egyfelől részben vagy teljes mértékben új szemléleti és megközelítési módszerek születtek, amelyek megtermékenyítették a stilisztika elméletét és gyakorlatát egyaránt, mint például a szövegtani, a pragmatikai, a beszédtett-elméleti, a tipológiai, a szemiotikai és a kognitív stb. eljárásmód. Másfelől ki is szélesedett a stilisztika területe: az idevágó kutatás immár inter-, sőt multidiszciplinárissá vált, azaz csak az új nyelvészeti, irodalomelméleti, szemiotikai, poétikai, retorikai, pszichológiai, filozófiai stb. eredményeknek a megfelelő felhasználásával lehet sikeres.
A könyv — mint az Előszó tájékoztat róla — a legideálisabb körülmények között született: anyagát a szerző több éven át egyetemi hallgatóknak, majd a doktori programban résztvevőknek adta elő. Azt hiszem, a mű egészének és a részleteinek a tiszta logikára épülése, a lényegnek a biztos megragadása, a megértést és tanulást megkönnyítő tagolás, valamint a „szellős” tálalásmód, továbbá a tudományos és mégis gördülékeny, világos stílus ennek is köszönhető.
Persze ez a kötet egyszerre folytatás is. Előzménye, a „Kis magyar stílustörténet” három kiadásban (1970., 1982. és 1986.) hagyta el a sajtót. Véleményem és tapasztalatom szerint — úttörőként — ez is jól szolgálta az egyes korokra jellemző költői és írói stílusnak a vizsgálatát. Ez az új változat azonban elméletileg még megalapozottabb, a magyar szépírói stílus történetének fő irányzatait mint struktúrákat még inkább a középpontba állítja, jobban koncentrál a változásokra, továbbá a stílustörténetnek a tudományközi kapcsolataira (irodalomtörténet, nyelvtörténet, retorika, poétika, hermeneutika, művelődés- és művészettörténet, más irodalmak), és eljut a máig, a posztmodern stílusnak legalább a vázlatos bemutatásáig.
Miket tárgyal Szabó Zoltán könyve? A „Bevezetés”-ben (11—39) visszatekint a stílustörténetnek — mint a stilisztika egyik, diakronikus ágának — az előzményeire (elindítójának K. Vossler munkásságát tartja), majd megvilágítja a stílustörténet elméleti hátterét (a stílust kifejező formaként fogadja el, ennek elemei: a műfaj, a kompozíció, a képek és a stíluseszközök, amelyek a szövegben funkcionálnak; a stílustörténet alapegységének a stílusfejlődési tendenciát tekinti; végül felsorolja a tendenciaváltozások külső és belső tényezőit).
Szabó Zoltán három stílusforradalomból következő korszakhatárt vesz fel, ilyenformán négy szakaszban tárgyalja a magyar szépírói stílus történetét. A Kazinczyék stílusreformjáig tartó első korszakban elemzi a középkori irodalom stílusát, a reneszánszt és a barokkot. A Kazinczyék stílus-reformjától Petőfi és Arany népies stílusforradalmáig tartó második korszakban kerül sor a klasszicizmus és a romantika bemutatására. A Petőfi és Arany népies stílusforradalmától a Nyugat újításáig terjedő harmadik korszakban vizsgálja Petőfi és Arany népies irányzatának a hatását (a Petőfi-utánzók és az Arany-iskola), a tovább élő romantikát és az 1870-es 80-as évekbeli korszerűsítési tendenciákat (az újnépiességet, a hangulatköltészetet, a preszimbolizmust). A Nyugat stílusújításától a máig érvényesülő negyedik korszakban a következő stílusfejlődési tendenciák szerepelnek: a Nyugat stílusújítása; a szecesszió, az impresszionizmus, a szimbolizmus; majd az avantgárd stílusok (az expresszionizmus, a futurizmus és a szürrealizmus); aztán a népies stílusok; végül a tárgyias-intellektuális stílus és a posztmodern irodalom stílusa.
Megjegyzem, hogy mindegyik jelzett részt racionálisan megválogatott szakirodalmi jegyzék zárja. A kötet pedig a rövidítések feloldásával, továbbá olyan névmutatóval zárul, amely a kötetben tárgyalt, illetve említett költők, írók, művészek nevét tartalmazza.
Szólnom kell arról is, hogy a szerző hogyan, milyen módszerrel mutatja be az egyes stílusfejlődési tendenciákat, elsősorban azok nyelvi-stilisztikai megoldásait. Röviden a következőkben foglalhatjuk össze: a) Rámutat az illető tendencia irodalomtörténeti megfelelőjére. — b) Jelzi a tendencia kezdetét és végét, utalva a szélesebb idősávokra, valamint a belső szakaszokra, sohasem tagadva a gyakori stíluskeveredéseket. — c) „Fejlődéstörténeti összefüggések” címen kutatja a tendencia forrásait; megvilágítja a történelmi-társadalmi-művelődésbeli hátterüket; vizsgálja, [238] milyen mértékben hatottak az utókorra, és összefoglalóan kitér a jelentőségükre is, hogy tudniillik mivel gazdagították az ábrázoló- és kifejezésmódot, a nyelvi-stilisztikai eszköztárat. — d) Ami pedig a tendencia közvetlen nyelvi-stilisztikai bemutatását illeti, megállapítja a tendencia fő jellemzőjét vagy jellemzőit, majd ezt vagy ezeket taglalja több vers és próza(részlet) elemzésével (pl. a romantikára legjellemzőbbnek tartja az összetettséget, a többsíkúságot, illetve a népiességet, majd azt vizsgálja, hogyan mutatkozik meg az előbbi a képalkotásban, a szóhasználatban, a zeneiségben, valamint a mondat- és szövegszerkesztésben, illetve az utóbbi az egyes költők, írók oeuvre-jében; 1. 112—23). — e) Végül „Változások” címen találóan emeli ki, hogy sok tendencia — rendszerint ellentétes fejlődést indukálva — általában már mintegy a méhében hordozza a következő stílust (l. pl. hogyan adja át a helyét a klasszicizmus a romantikának: 105).
Igazi ellenvetésem Szabó Zoltán munkájával kapcsolatban tulajdonképpen nincs. Mégis felsorolok néhány kételyt, illetve másfajta megoldási lehetőséget, amelyeken talán érdemes lesz elgondolkozni.
Nekem nem túlzottan tetszik a „stílusfejlődési tendencia” kifejezés: nehézkes is, valamilyen szétfolyó jelenséget asszociál. Én megmaradtam a „korstílus” és a „stílusirányzat” megnevezése mellett. Ajánlanám a szerzőnek is, mivel a 20—21. lapon említett ellenvetések engem nem győztek meg. Úgyszintén nem látom be — a 21—22. lapon írtak ellenére sem —, miért nem lehet realizmusról, realista stílusról beszélni. Miért jobb a szintén nehézkes „népies stílustendenciák” kifejezés, amely a jelenségnek csak az egyik — bár valóban lényeges — összetevőjére utal? Aztán a „gótika” elnevezés nem ment át a köztudatba, megmaradhatnánk tehát „a középkori irodalom stílusa” körülírás mellett. Csak helyeselhető, hogy Szabó Zoltán a posztmodern stílusról is ad összefoglalást, ahogy ma lehetséges: sok kérdőjellel. Két idézett megállapítását azonban semmiképpen sem tudom elfogadni. Azzal ért egyet ugyanis a 240. lapon, hogy „a posztmodern a modern újraírása, javítása...”: vajh’ mit javított a posztmodern és merre?? Aztán a 242. lapon Hegyi Lorándot idézve azt írja, hogy „a modernhez viszonyítva a posztmodern irodalom jobban és közvetlenül kapcsolódik helyhez, időhöz, kulturális tradícióhoz”. Nos, én eleddig pontosan az ellenkezőjét tapasztalom.
Összefoglalva: Szabó Zoltán igazi szintézist alkotott, mert felül tudott emelkedni az egyes szépirodalmi műveken, az egymástól gyakran ellentétes nézeteket valló szakirodalmon, és meg tudta látni a lényeget, a stilisztikai — ebben az esetben a stílustörténeti — lényeget.
Szathmári István