Magyar—francia rag- és névutószótár
Írták: Bárdosi Vilmos, Bertrand Boiron, Ginther
Károly († ), Kelemen Tiborné,
Pap Gábor, Szathmári István. Szerkesztette: Kelemen Tiborné és Pap Gábor.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 287 lap
A magyar úgynevezett ragozó nyelv, de egészen más értelemben, mint a latin vagy az orosz. Névszóragjai egyértelműen a mondattani viszonyra utalnak, nem keveredik hozzájuk például a számjelölés. Ezért jól egybevethetjük őket a francia határozói viszonyjelölőkkel, amelyek szintén csak mondattani viszonyokat jelölnek, a számot (és nyelvtani nemet) nem. (A címben van egy kis pontatlanság, mert a tárgyrag a könyvben nem szerepel — nyilvánvaló okkal: a franciában ilyen rag nincs.)
A szerzők huszonegy magyar ragot és százhatvanegy névutót elemeznek a francia megfelelők szempontjából. Az „Új magyar nyelvtan” csak tizennyolc ragot sorol fel esetragként, közülük egy az accusativus ragja; a különbség abból származik, hogy az utóbbi mű alaktani fejezete hagyományosan ragként elismert néhány toldalékot a képzők kategóriájába utal.
A magyar ragoknak van egy korábbi, általánosan megismerhető kontrasztív listája, Országh László „Magyar—angol kéziszótárá”-nak függelékeként. (Az Országh-szótár is huszonegy ragot sorol fel, ebből egy a tárgyrag, de a lista eltér mind az itt tárgyalt könyv, mind az „Új magyar nyelvtan” ragjegyzékétől.)
Meglepheti az olvasót a névutók nagy száma. Ennek sajátos oka van: a könyv minden lehetséges magyar—francia határozói kapcsolatot igyekszik földeríteni, azokat is, amelyeket a nyelvtanok ilyenként nem tárgyalnak, a szótárak ilyenként nem tartalmaznak. Így például tekintetben, tekintetében nem található a magyar—francia szótárban, a tekintet címszónál kell keresnünk őket. Az olyan névutók, mint a szemközt, természetesen ott találhatók egy szócikk elején, mert „tartalmas” szóként (mot-symbole) is részesei a magyar szókészletnek, mint határozószók.
A névutók „megszaporítása” azon alapszik, hogy bizonyos fajta magyar szavak, toldalékos névszók, határozói igenevek a névutóvá válás félútján vannak. Olyanok is, amelyekről az anyanyelvüket jól használó emberek sem feltételeznék: táján/tájékán, eltekintve, értelmében, összefüggésben stb. Ezek közül igen sok eredetileg birtokviszonyban volt a főnévvel: vki(nek a) rovására, vminek (az) érdekében, kezdetén. A recenzens számítása szerint 72 bemutatott névutóról állíthatjuk, hogy birtokosból alakul(t) át, ez a teljes névutólétszám 44,6 százaléka. A francia megfelelők között sok a de-re végződő (des environs de, pour ce qui est de); általában is elmondhatjuk, hogy névutóink jó részének a megfelelői a franciában többtagúak, bár a többtagúság esetenként a helyesírás „döntése”.
A szótár módszere a következő. Felsorolja az első
részben a magyar határozóragokat, a másodikban a névutókat, betűrendben, és
mindegyikhez megadja az összes lehetséges francia változatot (közöttük a zérus
megfelelést is). Pl. -vá/-vé: [a megfelelőnek nincs viszonyjelölője], 
, comme, en.
Következnek a példák (szókapcsolatok, mondatok) a következő tagolásban:
határozók, vonzatok, állandósult szókapcsolatok. Ha ismerjük a nyelveket,
természetesnek tartjuk, hogy a francia megfelelő nemcsak prepozíciós névszó lehet,
hanem a mondat tárgya, sőt alanya, igenév, esetenként mondat.
A teljességre való törekvés, a temérdek példa, továbbá az, hogy a lehetséges megfeleléseken kívül semmi nem számít, furcsaságokat és meglepetéseket okoz. A francia nyelv magyar használóinak bizonyára nem jut eszébe, hogy a -hoz/-hez/-höz megfelelője a sur lehet, hogy a felett-nek egy francia mondatban avec felel meg: „Ne atyáskodj felettem” — „Ne joue pas au papa avec moi!”.
Ugyancsak a teljességgel mint céllal magyarázhatjuk, hogy rákerült a listára a magyartalan dacára, a hivatali és politikai „bikfanyelv”-ből a nyomán, a vonalon. Eléggé igazolják a könyv példái: megyei vonalon, tudományos vonalon. A tévedés nagy kockázata nélkül állíthatjuk, hogy [383] például a keretében a politikai szónoklásban és zsurnalisztikában lett névutó, a rendes hétköznapi beszédben nem az; „Az iskolák óraszámának (a) megszabott keretében lehetetlen a több testnevelési óra” — itt a keretében szót nem érezzük névutónak: a jelzője nem hibás, az előző főnév birtokos ragját pedig nem hagyhatjuk el. (A politikai szónokok így beszéltek: „Országunk ötéves tervei keretében” — itt névutónak látszik, csak nyelvhelyességi szempontból hibás.)
A szerzők jelzik az előszóban, hogy szívesen vennének észrevételeket, amelyeket az esetleges újabb kiadásban hasznosítani lehetne. Néhány javítható mondatra és összefüggésre felhívom a figyelmet.
Vannak olyan példák, illetőleg mondatpárok,
amelyekben a magyar és a francia oldal nem egy szintet képvisel. A „valakinek a
szájából veszi ki a szót” képszerű, kissé metaforikus, a „dire exactement ce
qu’un autre va dire” pontos, egysíkű. „Olyan szekér után fut, amelyik nem veszi
fel” szólás jellegű, a „se faire des illusions” kifejezés csak a saját szavait
adja. — Előfordul az információmennyiség különbözősége. „Felkelt a felesége
mellől” — „Il s’est levé du lit o
dormait encore sa femme” — a magyar mondatban nincs szó
alvásról, de az ágyról sem. (Széken ülve is lehetnek egymás mellett a
házastársak.) „A baleset kapcsán komoly összeghez jutott” — „Il a touché une
belle somme 
la suite de son accident” esetében csak a francia mondatból tudjuk meg, hogy saját
balesetéből húzott hasznot. Biztosítást ugyanis hozzátartozó balesetére is lehet
kötni;
a bűnügyi regények és filmek gyakori témája. Az la suite de értelme sokkal szilárdabb,
mint a magyar kapcsán. „A munkám miatt mindig szorongok” — „Je suis
toujours angoissé par/au sujet de mon travail” nem egészen világos, mert a
munka(hely) elvesztése miatt szoktak az emberek aggódni. „A nemzeti kisebbség
összeolvad a lakossággal” — „La minorité nationale s’assimile/s’int
gre la
population”, a magyar és a francia mondat nem ugyanazt állítja: az összeolvadásból
ugyanis valami harmadik keletkezik (gall + latin = francia), az asszimiláció során a
kisebbség eltűnik; a történelem eléggé mutatja a kettő közötti különbséget. Az
olyan esetekben, mint a két utóbbi, úgy látszik, hogy a kiindulási pont valójában a
francia volt, a könyv szigorúan vállalt alapelvével ellentétben. Hasonlóan:
„Vonzódik a nők iránt” — „Il est attiré par les femmes”:
a magyar általában nem így mondja, hanem: vonzódik a nőkhöz, nagyon vonzzák a
nők.
Az észrevételek nem a könyv használati értékére vonatkoznak. Akiknek szánták, azoknak teljességet ad, a határozói viszonyjelölők magyar rendszerét egészében vetítik át a franciára, az információkat a tanár, a franciául tanuló diák, egyetemi hallgató, a francia szöveget fogalmazó magyar biztonsággal megtalálja benne. A francia példák azt az elvet követik, amely szerint a fordításnak a lehető legnagyobb pontossággal azt kell közölnie a célnyelvi beszélővel, amit az eredeti mond az anyanyelvi beszélőnek. Csak a műfordító (magyarról franciára fordítva) talál itt-ott üres teret, például akkor, amikor a két mondat nem azonos nyelvi szinten van, de ez az ő külön gondja, másokat ez nem akaszt meg, az igényeseket sem.
Az irodalomjegyzék tizenöt művet tüntet fel; nagyobbrészt szótárak, nyelvtanok. Természetes, mert nagyon új vállalkozásról van szó. Leginkább még Sebestyén Árpád „A magyar nyelv névutórendszere” (Bp., 1965.) áll hozzá közel.
A nyolcvanas években megjelent nálunk néhány olyan francia nyelvészeti munka, amely kontrasztív tényezők figyelembevételét ígéri. Ám valójában francia nyelvelemzések, amelyek hellyel-közzel utalnak a magyarra is. Például a „Grammaire du français contemporain” (1985.). Ez a szótár azonban igazi, teljes jogú magyar—francia egybevetés. Kívánatos volna, hogy példáját más ilyen munkák kövessék, például magyar—angol kapcsolásúak. Anyanyelvünkről is sok mindent megtudhatnánk belőlük, ahogyan a „Magyar—francia rag- és névutószótár” is jelentősen gazdagítja azoknak a magyar nyelvi ismereteit, akik használják vagy tanulmányozzák. A recenzens tanúskodhat róla.
Bán Ervin
