2. A bakó egykorú ‘mészáros’ és ‘hóhér’ adataiból egyik jelentés korábbi volta sem derül ki egyértelműen; a Szilágyi Ferenc által feltett fejlődési sorrend mindamellett valószínűnek tűnik. A börtön, R. berten stb. esetében viszont nyomon követhető a ‘hóhér’ és ‘porkoláb’, valamint a nyelvújítás korában felbukkant, ma is élő ‘szabadságvesztésre ítéltek fogva tartására létesített intézmény, illetve ennek helyiségei’ jelentések között történt változás menete. A lezajlott folyamatot többek között Horger Antal jellemezte. „Ez a jelentésváltozás — írja — tulajdonképpen félreértés eredménye, amely onnan eredt, hogy az elítélteket régen a börtön, vagyis a ‘hóhér’ felügyelete alatt börtönház-ban őrizték. Börtönház eredetileg a börtön-nek a háza, lakása volt… de mivel rajta kívül rabok is laktak benne, azért azt, hogy vki pl. egy évig a börtönház-ban, vagy … rövidebben a börtön-ben volt, úgy is érthették, hogy fogva, ‘a foglyok elzárására szolgáló épület’-ben volt” (Magyar szavak története. Bp., 1924. 29). Horger etimológiai irodalmunkban jóváhagyott magyarázata szerint a börtön eredeti jelentése a mind gyakrabban használt, egyértelmű hóhér hatása alatt avult el. Ez a folyamat igen lassú lehetett, hiszen a börtön-t még Pápai—Bod szótára is (1767) csak mint ‘Praeco, Carnifex, Stentor; ein Henker, Scharfrichter, Ausrufer’ jelentésű szót ismeri (PPB-I, 37). A jelek szerint a R. berten a magyar nyelvű törvénykezési terminológiának a hóhér szó németből való kölcsönzése és a bakó feltett jelentésváltozása előtti korai rétegéhez tartozott. A bíró által kiszabott bírság-ot (a két ősi szóhoz vö.: HB. birsagnop és Kovács Ferenc, A magyar jogi terminológia kialakulása. Bp., 1964. 67—84) valaki mindenképpen végrehajtotta, és a legrégibb idők e „végrehajtója” a berten lehetett. De honnan származott maga a szó?

    3. A R. berten nyelvi anyagból felderíthetetlen forrását véleményem szerint az altaji nyelvek egy részének közös szókincsében találhatjuk meg. A lent javasolt magyarázat (l. 5.) kifejtése előtt szükségesnek látszik a kor büntető gyakorlatának az archaikus szó által tükrözött jellegzetes vonásait szemügyre venni.

A berten szó korban első jelentési adatai két cselekvéstípus irányába mutatnak: a ‘hóhér’ és a ‘porkoláb’ feladata felé. A hazai bűnüldözés történetének tanulmányozása arra a megállapításra vezetett, hogy szavunk esetében a súlyos fizikai büntetés végrehajtásának s nem foglyok [352] őrzésének a kifejezése volt elsődleges. Ezt már a porkoláb (1297) eredeti ‘várnagy, várparancsnok’, s csak 1570 óta ismert ‘börtönőr’ jelentése (Mollay i. m. 447), valamint magának a börtön szónak zárt épületre csak a XVIII. századtól kezdve alkalmazott funkciója sejteti. Kérdésünkre konkrét adatokat kapunk Béli Gábor „Magyar jogtörténet. Az államalapítástól 1848-ig” című (Pécs, 1995.) könyvének „2. § A büntetés” fejezetében. A „Szabadságvesztés”-ről írja Béli: „Bár már Zsigmond korában létezett örökös fogságra vetés… az elzárás, mégis csak a vádlott elítéléséig, pontosabban az ítélet végrehajtásáig alkalmazott eljárási kényszereszköz volt. A tömlöcöztetés, bebörtönzés (poena carceris) a XVIII. század második felétől vált önálló, rendes büntetéssé. A határozott tartamú szabadságvesztésre ítéltek a városházak, megyeházak, uradalmak ugyancsak nem börtön céljára létesített épületeiben töltötték ki büntetésüket. Az első börtön céljára szolgáló intézményt Mária Terézia 1773-ban a Pozsony megyei Szempcen állítta[ tta] fel” (76). A tetten ért vagy gyanúsított személy elfogásának és fogva tartásának jogát már Árpád-kori törvényeink szabályozták. Erdélyi László írja: „A ki tolvajt fogott, három napig magánál tarthatta s a negyedik napon köteles volt a bíró elé állítani, kivéve, ha azt állította, hogy a lopás többi részeseit, tudóit is megtalálja, mert akkor hat hétig tarthatta magánál a tolvajt” (Magyarország társadalma XI. századi törvényeiben. Bp., 1907. 112). Minden más törvényszegő esetre nézve is hasonló rendelkezéssel találkozunk: jogos vagy jogosnak vélt letartóztatást és fogva tartást bárki tehetett, ez nem volt a berten privilégiuma; nem lehetett tehát cselekvésének jellemző vonása sem.

    4. A fentivel szemben a berten feladatai között meghatározó jellegű volt az elítéltet fizikai mivoltában sújtó büntető cselekvés számos válfaja, elsősorban a fővesztés (sententia capitalis) és a csonkítás (detruncatio membrorum), amit testi sértés esetén a „szemet szemért, fogat fogért” bosszúálló elv (talio) jegyében alkalmaztak (Korai magyar történeti lexikon. Bp., 1994. 154, 224, 659). Az ilyen típusú — részint megváltó — büntetések hazai első emlékeit Szent István decretumai tartalmazzák: A hitszegő „a hatalmasok közül … keze elvesztésével fizessen, vagy ötven tinóval váltsa meg kezét… Ha pedig a népből való ember lesz hitszegő, keze levágásával bűnhődjék, vagy tizenkét tinóval váltsa meg azt és böjtöljön”; tolvaj rabszolga „adja vissza a lopott dolgot, és orrát, ha tudja, váltsa meg öt tinóval, ha pedig nem tudja, vágják le azt”; „Ha pedig valaki kirántott karddal más valakit megcsonkít, akár szemén, akár a lábán, akár a kezén, testének hasonló sérelmét szenvedje”; a cselszövő „hazug nyelvének kétszeres váltságdíját fizesse… Ha csak egy személynek szólt, nyelvétől fosszák meg” (Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. rész 1000-től 1526-ig. Szerk. Léderer Emma. Bp., 1964. 20, 25, 26, 27; vö. még: Hamza Gábor, Szent István törvényei és Európa. In: Sanctus Stephanus et Europa. Szerk. Hamza Gábor. Bp., 1991.). A testcsonkító büntetést középkori városaink is ismerték. Újlak, mai nevén Ilok, szerémségi város 1525-ből származó latin nyelvű jogkönyvének magyar változatából idézem: „Ha valaki a legjobban termő fiatal gyümölcsfát holdfénykor vagy bármily más időben gyökerestől kitépve ellopja…, ha ez a szomszédok vagy más szavahihető emberek tanúbizonyságával bizonyítható, sőt ha csak egyetlen ágat találnak kertjében elültetve az ilyen gyümölcsfából, az ilyet vezessék a város pellengéréhez, tegyék az ilyen gonosztevő kezét tönkre, és vágják le, hogy máskor ne merészeljen ilyent cselekedni” (Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon. Fordította és kiadta Hegedüs Antal. Újvidék, 1983. 150). Demkó Kálmán kutatásai szerint „A szász joggal élő városainkban helye van azon elvnek, hogy ha a megsebesített vagy rokonai követelik (bűnvádi panasz, peinliche Klage útján) a tettesnek megbüntetését, ez egyik kezét veszíti… Sebesítésért a kézlevágás büntetést a bányavárosok joga különösen két esetben rendeli el: Ha valaki a városban támadt tűzvész alkalmával másra kardot ránt, de nem sebesít meg senkit — mert ha az illetőt megsebesíti, lefejeztetik — vagy ha a vásár alkalmával a vásári békét megszegve sebesít meg valakit” (A felső-magyarországi városok életéről a XV—XVII. században. Bp., 1890. 140).

Béli Gábor fent idézett könyvében az ilyen jellegű büntetésekről megállapítja: „A tálio-, a testcsonkító, illetve a megbélyegző büntetések egyben ún. visszatükröző büntetések is. [353] Visszatükröző büntetés az a büntetés, amely az elkövető testén olyan maradandó sérülést vagy nyomot hagy, amely arra, illetve arra is szolgál, hogy jelezze, visszatükrözze azt a bűncselekményt, amit az elkövető megvalósított. A levágott kéz, fül, orr, az arcra és más testrészre sütött bélyeg, a hamis eskü, testi sértés (tagcsonkítás), lopás, boszorkányság elkövetésére utalt” (72). A testcsonkító büntetésnek Európában hosszú múltja van; az Európán kívüli kultúrkörökben is sokáig alkalmazták, sőt még napjainkban is előfordul. A sok felsorolható adat helyett bizonyára elég itt két egymástól időben távoli példára hivatkozni: 1. Nagy Károly egy 779-ben kiadott Decretio-ja bizonyos latrones esetében csonkító büntetést (Verstümmelungsstrafe) írt elő (Hans Hirsch, Die hohe Gerichtsbarkeit im deutschen Mittelalter. Darmstadt, 1958.² 20). 2. A Rómában székelő MISNA missziós hírügynökség 2000. március 13-ai jelentése arról számolt be, hogy Kartúm (Szudán) állami börtönében az iszlám törvénykönyvét (Saria) szélsőségesen értelmező ítéletek alapján az utóbbi időben hat embernek vágták le a jobb kezét és bal lábát, hat másiknak pedig („csak”) a jobb kezét.

    5. A büntető testcsonkításnak a középkori bíráskodásban vitt domináns szerepét megismerve nem okozhat meglepetést a gondolat: a R. berten ősforrása a csonkítás fogalmát a mongolban és a török nyelvek egy részében kifejező, alaki szempontból szavunkhoz illő ige lehet, amelyből toldalékolás révén a foglalkozásnévi típusú főnév keletkezhetett. Feltevésem a következő adatokra támaszkodik: Mongol: középmongol (Mongolok Titkos Története) bertegu ‘verletzen, krä nken’ (Erich Haenisch, Wörterbuch zu Manghol un niuca Tobca’an. Leipzig, 1939. 15); kalmük ‘beschädigen (einen Körperteil od. ein Gelenk), den Knochen nicht gerade abbrechen, aber doch inneren Schaden verursachen’ (G. J. Ramstedt, Kalmückisches Wörterbuch. Helsinki, 1935. 43); halha (mai mongol) ’sérülést okoz vkinek/vminek, megsebesít, megcsonkít, megnyomorít; sérülést szenved’ — ‘verstümmeln, verkrüppeln’ (Kara György, Mongol—magyar kéziszótár. Bp., 1998. 90; Zebek Schalonow — Johannes Schubert, Wörterbuch Mongolisch—Deutsch. Leipzig, 1984⁵. 31); burját ‘uvečit’ | megcsonkít’; ‘izuvečit’sja | megcsonkul’ (K. M. Čeremisov, Burjatsko-russkij slovar’. Moskva, 1973. 132 k.). — T ö r ö k: ó- és középtörök (Turfan-szövegek és [ Kr. u. 1073] karahánida nyelve) bert- ‘uvečit’, nanosit’ vred, portit’ | megcsonkít, kárt tesz, tönkretesz, megrongál’; ‘to injure, hurt (someone etc. Acc.)’ (V. M. Nadeljaev et al., Drevnetjurkskij slovar’. Leningrad, 1969. 96; Sir Gerard Clauson: An Etymological Dictionary of Pre-Thirteenth-Century Turkish. Oxford, 1972. 358; vö. még Besim Atalay, Divanü Lugat-it Türk Dizini. Ankara, 1986. 85). Göttingai kollégáim, Gerhard Doerfer professzor (mongolisztika) és Milan Adamovič (turkológia) felvilágosítása szerint az ige ismererete a mai török nyelvekben a keleti ágra korlátozódik, ahol mint mongol kölcsönszó él. Véleményük szerint a magyar főnév -n véghangzóját nem lehet mongol vagy török névszóképzővel azonosítani; a toldalékolásnak tehát nyelvünk önálló életében kellett megtörténnie. E magyarázathoz kínálkozik az ősi deverbális -n ~ -ny képző, amely nomen agentis funkciót is betölthetett, illetve valamilyen jellemző tulajdonságú személyt megjelölő szó alkotására is alkalmas volt (vö. D. Bartha, Szóképz. 74; Szegfű: TNyt. I, 191, 235). Az ősmagyar kori képzést valószínűsíti az a három tényező is, amelyre a TNyt. I. kötetében Szegfű Mária utal: „Ősi képzés mellett szólhat, ha: a tőszó önálló lexémaként a magyarban már nem mutatható ki … a formáns legkorábbi nyelvemlékeink idején már nem produktív … a derivátum származékszó volta már nem világos az előbbi két tényező együttes érvényesülése folytán” (189). A kérdés mostmár az, hogy az altaji nyelvi ige — ha sikerült az átvételt valószínűsítenem — az ősmagyar nyelv korai vagy kései szakaszában került-e őseink szókincsébe. A válaszadást a megjelenés előtt álló, tervként már bejelentett (vö. MNy. 1995: 333—40) monográfiában kísérlem meg, mivel ezt a kérdést csak szélesebb nyelvtörténeti összefüggésben lehet megnyugtatóan dűlőre vinni. Nem térek ki tehát itt a R. berten körüli minden problémára, miért is írásom — mint címe is jelzi — megelégszik azzal, hogy adalékokat szolgáltat.

Futaky István