SZEMLE
Nagy L. János, Szavak és világok Weöres Sándor verseiben
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. 97 lap
1. A szerző újabb kötete folytatása (második, bővített kiadása) a korábbinak (Ismétlések és értelmezések Weöres Sándor verseiben. 1996.). Így ismertetésem is folytatása a korábbi kötetről írt méltatásomnak (Nyr. 1998: 222—4).
2. Ennek az újabb kötetnek — az előszót („Lectori salutem!”) nem számítva — két nagy része van. Az első, a korábbi egyedüli fejezete itt most foglalatot jelző címmel szerepel: „Ismétlések világaiból”. Nyolc alfejezet tartozik ide: „Ismétlések és ismétlésszerkezetek”, „Hangzások és értelmek”, „Fonalak áramában”, „A multimedialitás poétikájához”, „Verbális/grafikai poétika felé”, „Verbális/zenei együttesek”, „Tovább a médiumok testvériségében”, „Az »esse« és »posse« határán”. E nyolc fejezet gazdag anyagából itt most csak azt emelem ki, aminek a segítségével jól meg lehet világítani a Nagy L. János által vizsgált jelenségek lényegét és vizsgálatainak eredményeit.
Így például a „Fonalak áramában” című fejezet mottója egy Weöres-versből vett rövid idézet („végtelen ragyogó fonalak árama” — Csillagzene finale) sokat elárul az ismétlések lényegéről. Egyik jól megválasztott példája (ami a szóban forgó fejezet címét is magyarázza): „végtelen ragyogó fonalak árama / ragyogó végtelen árama fonalak / fonalak árama végtelen”. A szerző magyarázata szerint a hangzás és az íráskép is szabályos ismétlődéseket mutat, mind a négy elem háromszor ismétlődik úgy, hogy „a megfordításaikkal jöttek újra” (24).
Összegező értékű az utolsó fejezet („Az »esse« és »posse« határán”). Egyik fontos megállapítása az, hogy a három alakzat (reddíció, gradáció, chiazmus) az ismétlődő és nem ismétlődő részletek feszültségét, pontosabban feszítést és oldást idéznek elő (56). Egy másik sokatmondó következtetését Weöres egyik vallomásával világítja meg, azzal, amit a költő a költészetről és tudományról mond: „a tudomány és a művészet hazája nem a lét, az »esse«, hanem a lehetőség, a »posse«, s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb” (55). Mindezt a szerző azzal folytatja, hogy szerinte „maga Weöres is ebben a szférában érzi magát a legjobban, a senkitől nem korlátozott lehetőségek világában” (55).
3. A második rész címe: „Egy világ sok világáról”. Hét alfejezetből áll: „A költői szövegek hármas megközelítéséről”, „Melyek az Egysoros versek?”, „Milyen az Egysoros versek nyelve?”, „Az Egysoros versek hangzásáról”, „Szokott és szokatlan”, „Ugyanaz és más”, „Darabok az egészből?”. Ennek a második résznek az ismertetésében is úgy járok el, mint az első rész bemutatásában, azaz a gazdag és változatos anyagból kiemelek néhány kérdést, elsősorban olyanokat, amelyekkel jól meg lehet világítani a szerzőtől vizsgált jelenségek lényegét és vizsgálatainak eredményeit.
Az első rövid, de tartalmas fejezet a vizsgálat elveiről, szempontjairól tájékoztat („A költői szövegek hármas megközelítéséről”). Alapja Petőfi S. János egységet alkotó három tényezős módszeres alapelve: 1. a szöveg kommunikációs helyzetének jellege, mindenekelőtt a szövegalkotás és a szövegbefogadás tényezői, körülményei, 2. a szöveg megformáltságának releváns tényezői, azaz a hangzási/akusztikai, illetőleg írásképi, tipográfiai és nyelvi megformáltság, pontosabban a befogadás vizuális és auditív jellege, lényegében a tartalmas forma vizsgálata, 3. műfaj-tipológiai, esztétikai, stilisztikai minőségének összetevői, amelyek más-más módon, a maguk lényegéből fakadó értékelő szempontokat tartalmaznak. Az ezt követő fejezetek jórészt a fentebb említett szempontok kifejtését és alkalmazásukat tartalmazzák. [372]
Először két külön fejezetben számba veszi Weöres egysoros verseit, a vizsgálat korpuszát („Melyek az Egysoros versek?”),majd nyelvükről ír („Milyen az Egysoros versek nyelve?”). A nyelvi sajátosságoknak két megjelenési formáját különíti el: írott/nyomtatott és hangzó megjelenésűek. Lényeges sajátosságukként emeli ki azt, hogy „az egysorosok vizuálisan befogadható megjelenési módja a cikluscímből és magukból az egysornyi adatokból áll” (69). E lényegi sajátosságok alakító eszközei többfélék: írásmód (hangjelölés, helyesírás, például írásjel nélküli kapcsolat, „Dr. N. N. sohatöbbész”), szóhasználat (például egy feltűnő szóalkotás, vizegő, a víz és a levegő keveréke), szerkezet (például egy hármas kompozíció, „A szépséget férgek viselik; a jóságot férgek ismerik, az igazságot férgek etetik”: 70—1).
A szerző kedvenc témája a hangzat („Az Egysoros versek hangzásáról”). Ezzel kapcsolatban sokatmondó kérdésfelvetése az, hogy „a hangzás hogyan támasztja alá a paradox gondolatokat” (79). Minderre jó megvilágító példaként ilyeneket említ: Liliomszörny vagy a hangalakbeli közelség, tojáshéj és tojáskéj, trolibusz és prolibusz (70—2).
És figyelemmel van a nem nyelvi tényezőkre is („Szokott és szokatlan”). Ezekről szólva a befogadót, az olvasót állítja vizsgálatainak előterébe: „arra a világra vagyunk kíváncsiak, amellyel az egysorosok gazdagítják az olvasót” (82), azaz elősegítik a megértést, az értelmezést. Úgy véli, hogy „a paradox értelemhez főként a köznapi tartalmú szóanyag sajátos összefűzésével juttatja el olvasóját” a költő (82).
Az utolsó fejezet („Darabok az egészből?”) azért is jelentős, mert a szerintem jogosult interszövegről beszél, arról, hogy a szövegköziség (intertextualitás) alapján több-kevesebb átvétel mutatható ki a Weöres-versekben (például „A világ Isten szakálla”: 86), és elismerésre késztet az is, hogy ezeket a szerző a szaktudományunkban eddig eléggé elhanyagolt posztmodern irodalomhoz kapcsolja, persze a ma még szükséges óvatossággal, hisz azt állítja, hogy „ha az egysoros versek nem a posztmodern korban keletkeztek, értelmezésük a mai olvasó töprengéseiben születik” (86).
4. Nagy L. János megelőző kötetét („Ismétlések és értelmezések Weöres Sándor verseiben”) azzal méltattam, hogy időszerű kérdést tárgyal korszerűen (Nyr. 1998: 222—4). Mindez újabb kötetére is érvényes, erre is jellemző. Időszerű, mert Weöres Sándor stílusszintézisének ma is jelentős az utóélete, jelentős a hatása. És korszerű maga a vizsgálati tárgy, és még inkább a produktív vizsgálat szövegelméleti (szemiotikai textológiai) alapja a multimedialitás (zenei, képzőművészeti társítások) és az intertextualitás figyelembevétele.
Mindehhez az újabb kötetéről alkotott véleményem alapján még azt is hozzátehetem, hogy összetett szemlélettel, sok elemű, sok szempontú elemző módszerrel közelíti meg a vizsgálat tárgyát. Így azt is állíthatjuk, hogy a műértelmezés, az értéklátás új elveinek az alkalmazásával gazdagítja a magyar nyelvtudományt. Az ilyen és ehhez hasonló témák kutatói aligha kerülhetik meg Nagy L. János kötetének eredményeit.
Szabó Zoltán