Oldalak: 296 297 298 299 300 301 302 303 304 305 306 307 308 309 310

A lexikai fokozás általános kérdéseiről

    1. Bevezetés. — A fokozás (komparáció) jól ismert, régóta és széles körben használt nyelvészeti szakkifejezés, amely azonban a különböző nyelvek grammatikai rendszerét leíró, a leírás tárgyát képező nyelvet más és más elméleti alapról megközelítő nyelvtanokban általában a melléknévfokozás jeleinek, a jelezéshez kapcsolódó jelentéstartalmaknak a bemutatására szolgál (vö. pl.: Drosdowski, G. et alii, Grammatik der deutschen Gegenwartssprache. Duden Bd. 4. Dudenverlag, Mannheim/Wien/Zürich, 1984. 306—9; Engel, Ulrich, Deutsche Grammatik I—II. Múzsák Kiadó/Julius Groos, Heidelberg/Budapest, 1991—92. 560—71; Helbig, Gerhard — Buscha, Joachim, Deutsche Grammatik. VEB Verlag Enzyklopädie, Leipzig, 1972. 272—4; Jung, Walter, Kleine Grammatik der deutschen Sprache. VEB Bibliographisches Institut, Leipzig, 1961. 407—20; Quirk, Randolph — Greenbaum, Sidney, A University Grammar of English. Longman, Essex, 1973. 114—8; Bencédy József — Fábián Pál — Rácz Endre — Velcsov Mártonné, A mai magyar nyelv. Tankönyvkiadó, Bp., 1976. [a továbbiakban: MMNy.] 188—9; Tompa József szerk., A mai magyar nyelv rendszere I—II. Akadémiai Kiadó, Bp., 1960. 523; Uzonyi Pál, Rendszeres német nyelvtan. Aula Kiadó, Bp., 1996. 525—32, illetve [296]

Tankönyvkiadó, Bp., 1988. 262—75). A leíró nyelvtanok többnyire utalnak a nyomatékosítás, a fokozottabban megnyilvánuló intenzitás kifejezésére szolgáló olyan nyelvi eszközökre is, amelyek nem tartoznak a szorosabban vett fokjelek közé (vö. különösen: Engel i. m. 297; Helbig—Buscha i. m. 274—5, 431—2; Jung i. m. 409, 410, 413, 475, 591; MMNy. 63—4, 276, 277, 285, 291; Uzonyi i. m. 359, 521, 937, és megjegyzendő, hogy az angol nyelvtan szerzői az intensifier szót már ekkor sem ’határozó szó’ vagy ’módosító szó’ hanem ’fokozó szó’ értelemben használják), de a lexikai fokozás egységes szemléletű bemutatása hiányzik a különböző nyelvek leíró nyelvtanaiból.

A lexikai fokozás szakkifejezést Pusztai dolgozatából vettem át (Pusztai Ferenc, A lexikai fokozás a lexikográfiában. In: Szavak — nevek — szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Szerkesztette: Kiss Gábor és Zaicz Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, Bp., 1997. 336—40). Azok a nyelvészek, akik a fokozó értelem kérdését a lexikológia és a szemantika oldaláról közelítették meg, különféle kifejezéseket használnak az általánosabb értelemben vett fokozásnak mint nyelvi jelenségnek az elnevezésére. Az Apreszjan, Melcsuk, Zsolkovszkij, Ubin nevéhez fűződő moszkvai iskolában kidolgozott szemantikai elmélet, illetve az elmélet alapján készített szótárak írói vagy a Magn paraméter kifejezést (vö.: ? 1967., illetve magyar fordításban: A. K. Zsolkovszkij — I. A. Melcsuk, Szemantikai szintézis. In: Dokumentáció és nyelvészet — az értelmi összefüggések formalizálása. 1969.; 1997.), vagy — a nyelvi jelenség körébe tartozó nyelvi eszközök összefoglaló elnevezéseként — a magyarul fokozó értelmű szókapcsolat-nak megfelelő kifejezéseket használták. Austerlitz a Zsolkovszkij — Melcsuk elmélettől függetlenül foglalkozott a fokozó értelem jelölésének általánosabb kérdéseivel. Dolgozatainak magyar fordítója szerint az abszolút szuperlatívusz-nak megfelelő kifejezéssel élt (vö. Austerlitz, Robert, Nyelvek és kultúrák Eurázsiában. Válogatott tanulmányok. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette és fordította: Simoncsics Péter. Tankönyvkiadó, Bp., 1992.; Kicsi Sándor András, Az abszolút szuperlatívusz izoglosszáiról: MNy. 1996: 67—70).

Az egymástól függetlenül végzett, több nyelvet érintő elméleti kutatások, a különböző nyelvek leíró nyelvtanaiból összegyűjthető adatok, továbbá a közvetlen nyelvi tapasztalatok egyaránt azt bizonyítják, hogy az emberi gondolkodásra, az emberek közötti kommunikációra és ebből következően a természetes nyelvekre általában jellemző a melléknévfokozásnál sokkal átfogóbb, szélesebb körű fokozás: ang. quick (’gyors’) /as a flash, devilishly, wonderfully/ stb., rain (’eső’) /abundant, blinding, uninterrupted/ stb. (példák Ubin említett szótárából): magy. (meg)ver /alaposan, irtózatosan, kékre zöldre, módfelett/ stb., boldog /elképzelhetetlenül, nagyon, rettenetesen/ stb. (saját példák); ném.[297] Leidenschaft die (’szenvedély’) /eine blinde L., eine brennende L., eine dämonische L./ stb. (példák Szuscsinszkij említett szótárából); or.stb. (példák Ubin említett szótárából). A lexikai fokozás körébe tartozik „...a legkülönbözőbb szófajokhoz tartozó szavak által kifejezhető, intuitíve fokozhatónak tekinthető alapjelentésnél nagyobb mértékű, intenzívebben megjelenő jelentés kifejezésére szolgáló” (vö. Székely Gábor, A fokozás, nyomósítás /Magn paraméter/ jelölésének eszközei a mai orosz és magyar nyelvben. Bölcsészdoktori értekezés. Kézirat. Debrecen, 1973. 6) lexikális eszközök rendszere. Austerlitz szerint ez a rendszer az európai nyelvekben viszonylag későn alakult ki, de ma már igen változatos, sokoldalú eszköztár. Ezzel kapcsolatban figyelemre méltó Szerb Antal megjegyzése: „A kelta mondák jellegzetes vonása a féktelenül csapongó képzelet, a nagyítások és a túlzások. Az íreknek mindmáig kevés a realitásérzékük, annál több a képzeletük. A kelta kész minden pillanatban fellázadni a tények zsarnoksága ellen” — ebben látta már Matthew Arnold is a kelta költészet alapvonását. Az ír eposzokban ilyeneket olvasunk: „a kócos vademberek haja annyira az égnek állt, hogy felnyársalták vele a fejükre eső almákat, annyira nevettek, hogy az égen meginogtak a csillagok, oly csodálatos zene szól, hogy harminc ember mindjárt meg is hal a gyönyörűségtől, más zene oly félelmetes, hogy kihull tőle a hallgatók haja, a hősök úgy összeszurkálják egymást, hogy a nap keresztülsüt a testükön, vagy a madarak átrepülhetnének rajtuk, ha keresztülrepülnének az embereken” (vö. Szerb Antal, A világirodalom története. Magvető Kiadó, Bp., 1962. 169—70). Ez a megállapítás azt bizonyítja, hogy a fokozás, a túlzás kifejezése iránti igény nem új keletű, még akkor sem, ha kifejezésének eszközrendszere a későbbiek folyamán az egyes európai nyelvekben minden valószínűség szerint bővült és differenciálódott.

    2. Az összehasonlítás és a fokozhatóság kérdései. — A „hagyományos” nyelvleírások szerint „a fokozás az egyes tulajdonságok vagy körülmények összehasonlításának (kiemelés tőlem — Sz. G.) nyelvi kifejező eszköze. Elsősorban melléknevekre (melléknevesült igenevekre), határozószókra és egy-két határozatlan számnévre terjed ki, fokozhatunk ezenkívül több névmást és néhány melléknévi értelemben használt főnevet is” (G. Varga Györgyi, Néhány nem tiszta szófaji kategória vizsgálati módjáról. In: Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Szerk. Rácz Endre és Szathmári István. Tankönyvkiadó, Bp., 1987. 59—75; MMNy. 188). A lexikai fokozással kapcsolatos vizsgálatok azt mutatják, hogy a fokozás fogalmába beletartozik valami intenzívebb megnyilvánulásának, esetenként nagyobb voltának a kifejezése, a nagyításnak, nyomatékosításnak és túlzásnak legtöbb változata (vö. Pusztai i. m. 337). Ez azt is jelenti, hogy a fokozható szavaknak és kifejezéseknek a köre a hagyományos felfogáshoz viszonyítva lényegesen kibővül. A fokozható szavak közé — mint a korábbi példasor is mutatja — igék is tartoznak /mélyen/ alszik, /jól/ átgondol, /nagyon/ bámul, /borzasztóan/ elálmosodik, /végképp/ elkeserít, és a fokozhatónak tekinthető főnevek száma meglehetősen nagy (/mély/ benyomás, /halálos/ félelem, /csurom/ izzadság, /nagy/ megdöbbenés, /bábeli/ nyelvzavar, /nagy/ rettegés, /nagy/ szégyen) (Példák Babits Mihály „A gólyakalifa” c. művéből).

A lexikai fokozásnak az azonosítása az abszolút szuperlatívusszal azt sugallhatja, hogy a lexikai fokozás eszközeivel nem fejezünk ki viszonyítást, összehasonlítást, hiszen a melléknévfokozás esetében az abszolút szuperlatívusznak éppen az a jellemzője, hogy hasonlítás nélkül fejezi ki a felső fokot, egyébként ugyanis relatív szuperlatívuszról kellene beszélnünk (vö. Engel i. m. 570—1). Igaz ugyan, hogy olykor a melléknév felső fokának lehet olyan jelentése, amely jelentést általában lexikai eszközökkel jelölünk (pl. az oroszban az a szövegkörnyezettől, a szituációtól függően azt [298] is jelentheti, hogy ’a legokosabb’, ’a legfontosabb’, de azt is, hogy ’igen okos’, ’igen fontos’ — vö. Bolla — Páll — Papp i. m. 294), teljes egészében azonban az abszolút szuperlatívusz és a lexikai fokozás fogalma nem azonosítható. Az igen okos, igen fontos típusú kifejezések, általában a fokozó értelmű szókapcsolatok maguk is fokozhatók: igen okos, még okosabb, a legokosabb, igen fontos, még fontosabb, a legfontosabb. Fokozhatók igei, főnévi szókapcsolatok is: mélyen alszik, még mélyebben/még jobban alszik, ő alszik a legjobban, nagy csönd, még (ennél is) nagyobb csönd, a (lehető) legnagyobb = halálos csönd. A lexikai fokozás körébe tartozó kifejezések tehát az alapfokhoz (okos, fontos, alszik, csönd) viszonyítva nyomatékosítást jelölnek, ugyanakkor azonban nem zárják ki a további, hasonlításon alapuló fokozás lehetőségét.

A fokozhatóság kérdése — mint közismert — a melléknév esetében is jelent némi gondot. A magyarban is, a németben is vannak olyan melléknevek, amelyek nem képeznek közép- és felsőfokot (pl. magy. orosz, városi, ném. rosa ’rózsaszín’, täglich ’mindennapos’, ’naponkénti’, schweizerisch ’svájci’), az orosz leíró nyelvtanok szerint pedig az ún. viszonyt kifejező (vö. Papp Ferenc, Könyv az orosz nyelvről. Gondolat, Bp., 1979. 192—4), vagy vonatkozó melléknevek (or. ) sajátos csoportot képeznek, és egyik alapvető tulajdonságuk, hogy nem fokozhatók. A lexikai fokozás körébe tartozó kifejezésekkel kapcsolatban a fokozhatóság tényének a megállapítása elég gyakran okoz gondot. Austerlitz szerint az adott nyelvre jellemző általános érvényű fokozó szóval (magy. igen/nagyon, ill. túl — vö. i. m. 286 —, ang. very, ném. sehr, or. ) megvalósítható kapcsolódás utal a fokozhatóság tényére. E megoldás azonban nem teljes körben alkalmazható, hiszen az említett fokozó szók, például intuitíve fokozhatónak tekinthető főnevekkel közvetlenül nem alkothatnak szókapcsolatot. Korábban négy olyan átalakítás-változatot dolgoztam ki, amelyeknek a segítségével egy szóról, szókapcsolatról, frazeológiai egységről viszonylag egzakt módon megállapítható, hogy valóban fokozhatók-e a lexikai fokozás körébe tartozó nyelvi eszközök révén:

1. Szemantikai transzformáció (alkalmazható annak megállapítására, hogy egy tőszó, szóösszetétel, frazeológiai egység, azaz „zárt kapcsolat” (vö. Zsolkovszkij — Melcsuk i. m.) rejt-e magában fokozó értelmet: hatalmas = nagyon nagy, sok-sok = nagyon sok, hófehér = nagyon fehér, csont és bőr = nagyon sovány).

2. Közvetlen transzformáció (a fokozó szó, fokozó kifejezés közvetlenül helyettesíthető a nagyon/igen szóval: fehér /mint a hó/ = /nagyon/ fehér, /halálra/ keres = /nagyon/ keres).

3. Formális transzformáció (alkalmazható jelzős szerkezetek esetében, amikor a kulcsszó főnév: /áhitatos/ figyelem = /nagyon/ figyel, /világra szóló/ hírnév = nagyon híres).

4. Közvetett transzformáció (alkalmazható akkor, ha a nagyon/igen szó közvetlenül a fokozó értelmű szókapcsolatban használt fokozó szó, fokozó kifejezés valamely jelentésszegmentumát jelölő szóhoz kapcsolható. A /tökéletesen/ tud (vmit) szókapcsolatban például a tökéletesen olyan értelemben fokozó szó, hogy jelentése közel áll a nagyon jól kifejezés jelentéséhez, a repül /mint a szélvész/ fordulatban a mint a szélvész fokozó elem jelentése tulajdonképpen ’nagyon gyorsan’, azaz repül /mint a szélvész/ = /nagyon gyorsan/ repül). (Vö. Székely i. m. 6—9.)

A transzformáció-típusok kidolgozása után megjelent angol, német és orosz nyelvi anyagot feldolgozó fokozó értelmű szókapcsolatokat összegyűjtő szótárak (Ubin i. m., Szuscsinszkij i. m.) tanulmányozásakor megállapítottam, hogy a bemutatott műveletek jól alkalmazhatók a fokozhatóság tényének egzakt megállapítására, de a főnevek három sajátos csoportjával külön kell foglalkozni. E körbe tartoznak azok a főnevek, amelyek [299] 1. olyan személyt jelölnek, aki valamely munkát, feladatot végez, teljesít (diplomata, munkás, művész, tolvaj, tudós), 2. — eltérően korábbi véleményünktől (vö. Répási Györgyné — Székely Gábor, Lexikográfiai előtanulmány a fokozó értelmű szavak és szókapcsolatok szótárához: Modern Nyelvoktatás IV/2—3: 89—95) — olyan csoportot jelölnek, amely csoportnak valamely feladatot kell teljesítenie, valamely munkát kell végeznie, valamely tevékenységet kell kifejtenie (hadsereg), 3. egyes motiválatlan, nem személyt jelölő főnevek (méreg, szél).

Az 1. csoporthoz tartozó főnevek esetében az ún. közvetett transzformáció némileg módosítva alkalmazható. A fokozó értelem arra vonatkozik, hogy az adott személy munkája, tevékenysége az átlagosnál hatékonyabb, és ennek révén a tevékenység, illetve a tevékenységet végző személy is az átlagosnál elismertebb. A /világhírű/ művész fordulat olyan értelemben fejez ki fokozást, amennyiben ’a művész művészi tevékenysége igen hatásos és ismert’. A /kiváló/ munkás azt jelenti, hogy ’a munkás (nagyon) jól végzi munkáját’. Hasonló a helyzet a 2. csoporthoz tartozó főnevek esetében is. Az /ütőképes/ hadsereg ’olyan hadsereg, amely nagyon hatékonyan képes ellátni feladatát’. A nem személyt jelölő motiválatlan főnevekről is akkor mondhatjuk határozottan, hogy fokozhatók, ha valamely tulajdonságuk fokozható, vagy jelentésüket valamilyen módon tevékenységgel, hatékonysággal tudjuk asszociálni: /erős/ méreg = méreg, amely nagyon hat, /erős/ szél = szél, amely (nagyon) erősen fúj.

A hagyományos leíró nyelvtanokban a mondattan általában együtt tárgyalja a fok- és mértékhatározókat (vö.: pl. Gvozgyev i. m. 130; MMNy. 322—4). A lexikai fokozás eszközrendszerének a leírásakor el kell különíteni a mérték és a fok(ozás) fogalmát. Célszerűnek látszik megint a magyar leíró nyelvtanból kiindulni: „A fok- és mértékhatározó az alaptagban kifejezett cselekvés-, történés-, minőség-, mennyiség vagy körülményfogalomnak az erősségét, intenzitását, fokát, mértékét határozza meg. Ha ezt a határozó általánosságban nevezi meg, akkor inkább fokhatározóról, ha pedig pontosan, számszerűen, akkor inkább mértékhatározóról beszélünk” (MMNy. 322). Korábban már említettem, hogy a lexikai fokozás körébe a fokozható főnevek is beletartoznak. A fokozó szók köre tehát nem azonosítható a hagyományos értelemben vett fokhatározók körével. Sem a jelzők, sem a határozók közül nem tekinthetők fokozó elemeknek — összhangban az idézettekkel — azok a szavak és kifejezések, amelyek pontos, esetleg számszerű tényeket közölnek. A Háromnegyed részéig töltötte meg az edényt vízzel példamondatban az -ig ragos szó mértéket, a Bebújtattál engemet talpig nehéz hűségbe példamondatban viszont fokozást jelöl. A fokozhatóság szempontjából ennek tisztázása azért fontos, mert nagyon gyakran a kulcsszó fokozhatósága dönti el, hogy a szókapcsolat fokozást vagy mértéket jelöl. A nagy ház, mély tenger jelzős szerkezetekben a jelzők a jelzett szók konkrét, térbeli tulajdonságaira, ha nem is pontos számszerű adattal, mégis méreteire utalnak. Megítélésem szerint tehát — eltérően Szuscsinszkij és Ubin álláspontjától — például a tenger (ang. sea, ném. Meer das, See die, or. ) szó nem fokozható, mert vele kapcsolatban egyetlen említett transzformációtípus sem alkalmazható. Ugyanakkor a mély bánat jelzős szerkezet esetében már beszélhetünk fokozásról, mert formális transzformáció révén ez a kifejezés összefüggésbe hozható a ’(vki) nagyon bánatos’ jelentéssel. A mély szó tehát a bánat szóhoz kapcsolódva fokozó elem, a tenger szóhoz kapcsolódva viszont nem az.

Intuitíve fokozhatók tehát mindazok az igék, főnevek, melléknevek, határozószók, igenevek, határozatlan számnevek, illetve mindazok az állandósult szókapcsolatok és frazeológiai egységek, amelyeknek az esetében az adott nyelvre jellemző általános fokozó szó közvetlenül vagy valamely transzformáció révén hozzájuk kapcsolható, és az így létrejött szókapcsolat révén megvalósul valamely tulajdonság, cselekvés, illetve valamely cselekvés hatékonyságának vagy intenzitásának a nyomatékosítása. [300]

  3. Lexikai fokozás, melléknévfokozás. Névmások. A nyomatékos tagadás. — A többször idézett magyar leíró nyelvtan nem használja a grammatikai kategória fogalmát. A szófajok meghatározásakor sem ebből az egyébként széles körben ismert (vö. pl.: Gvozgyev i. m. 112—7; Pete i. m. 1988. 27; Uzonyi i. m. 52; illetve Engelnél Flexionskategorie) fogalomból indul ki. A melléknévről a következőt írja: „A melléknév (/nomen/ adiectivum) főnévvel megnevezhető személyek, dolgok vagy fogalmak tulajdonságát jelöli, egy főnévvel megnevezett dolognak valamely fogalmi jegyét emeli ki, nevezi meg, tehát a főnévhez képest járulékos fogalmat megnevező szó...” (vö. MMNy. 34). A fokozást „... az egyes tulajdonságok vagy körülmények összehasonlításának nyelvi kifejező eszközé”-nek nevezi (kiemelés tőlem, Sz. G. — vö. i. m. 188). Támaszkodva az említett nyelvtanokra, ezt a meghatározást azzal egészíthetjük ki, hogy a melléknévfokozás alapvetően a melléknevekre jellemző grammatikai kategória, amely lényegét tekintve a grammatikai jelentés és a grammatikai forma egysége, és ennek leírása egyértelműen a nyelvtanok feladata. A lexikai fokozás nem egyes szófajokhoz, hanem jelentéstartalmakhoz kötődő szemantikai, lexikai-grammatikai kategória. Eszközrendszerének a bemutatása alapvetően lexikológiai/lexikográfiai módszerrel lehetséges.

Fokozhatók a határozott jelentéstartalommal nem rendelkező, helyettesítő szók, a névmások is, amelyek esetében egyébként az európai nyelvekben ugyancsak kialakult a fokozás jelölésére szolgáló eszközrendszer (vö.: MMNy. 42, 188; illetve König, Ekkehard, Towards a Typology of Intensifiers /Emphatic Reflexives/. In: XVI Congrés International des Linguistes. Paris, 20—25 juillet 1997. 1—16). Ennek vizsgálata azonban elsődlegesen ugyancsak a leíró nyelvtani munkák feladata. A névmások nyomatékosításának a kérdését éppúgy célszerű elkülöníteni a lexikai fokozás vizsgálatától, mint a sajátos nyelvi, sőt logikai, filozófiai jelenségnek, a tagadásnak a nyomósításával kapcsolatos kérdések elemzését.

    4. Fokozó szók, kulcsszók, fokozó értelmű szókapcsolatok. — A fokozó értelmű szókapcsolatokban a fokozható/fokozandó szó (kulcsszó) és a fokozó elem többnyire egyértelműen elkülöníthető. Morfológiai szempontból a kulcsszó az adott nyelvre jellemző általános kapcsolódási szabályok szerint határozza meg, milyen szófajú szó, mely kifejezés töltheti be a fokozó elem szerepét (vö.: Székely i. m. 1973.; Répási, Elisabeth — Székely, Gábor, Zur Frage des absoluten Superlativs. In: Mitteilungen für Lehrer slawischer Fremdsprachen. Herausgegeben von Verband der Russischlehrer Österreichs, Wien, Nr. 74. 19—27). Nagyobb problémát jelent a szemantikai illeszkedés kérdése. Amint azt Austerlitz megjegyzi, a ’nagyon’ jelentésű szók gyakran megfeleltethetők szinkronikusan vagy legalábbis etimológiájuk révén valamely más jelentésű szavakkal, vagy — ami igen gyakori — egy, eredetileg más jelentésű szó használatos poliszémia révén ’nagyon’ jelentésben (vö. Kicsi i. m. 65). Lehet, hogy Makó vitéz valóban és konkrét értelemben is messze volt Jeruzsálemtől (vö. O. Nagy Gábor, Mi fán terem? Gondolat, Bp., 1993. 343), az viszont tény, hogy a közismert szóláshasonlatban a mint Makó Jeruzsálemtől kifejezés egyszerűen csak annyit jelent, hogy ’nagyon’, éppúgy, mint a már említett mély szó megfelelő kulcsszóhoz kapcsolódva.

A fokozó értelmű szókapcsolatok alaptípusait tehát a kulcsszók és a hozzájuk formai és tartalmi szempontból egyaránt az adott nyelv morfológiai, szintaktikai és szemantikai szabályai szerint jól illeszkedő fokozó szók alkotják. Bemutatok néhány további példát a magyar nyelvből. A fokozó szókat — mint korábban is — /.../-lel jelölöm: táncol, ordít /veszettül/, /kimondhatatlan/ utáltam, /jól/ tudtam én, /halálra/ kell szeretnem, eseng /epedve/, /vérig/ ingerelt, /nagy erős/ bánat, /keserves/ sírással, ragyogó délnek [301] /tikkasztó/ hevében, /szörnyű/ fájdalom, /iszonyú/ zaj, /halálos/ csönd, /ennivalóan/ bájosak, /igen/ rongyos, /szörnyű/ komoly, /jó/ hegyes, /nagyon/ borzasztó, /teljesen/ elegáns volt, /nagyon/ szívesen, /nagyon/ rosszul esett neki, /jó/ régen, /éppen/ jókor, /nagy/ fáradtan, /szép/ lassacskán (a példákat Madách Imre „Az ember tragédiája”, Babits Mihály „A gólyakalifa” c. művéből, illetve magyar népmesékből vettem).

    5. A fokozó értelmű szókapcsolatok és a függőségi nyelvelmélet. — Tesniére ma már széles körben ismert függőségi elmélete, amely az ún. valenciaelmélet alapján képezi, és amely számos vonzatszótár elkészítését ösztönözte, tette lehetővé (vö.: Tesniére, Lucien, Élément de syntaxe structurale. Klincksieck, Paris, 1959.; Károly Sándor, Tesniére szintaxisa és a szintaxis néhány kérdése: ÁNyT. I, 161—86; Bíró Magda, A főnévi szerkezetek szintaktikai tárgyalása a szemantikai valencia alapján: MNy. 1984: 198—207, illetve uő., A főnévi csoport vizsgálata a szemantikai szerkezetek alapján. In: Rácz Endre szerk., Fejezetek a magyar leíró nyelvtan köréből. Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 91—138), leírja a vonzat fölérendelt tagjának, a régensnek és az alárendelt tagnak a függő viszonyát. Ehhez hasonlóan függőségi viszony jellemző a fokozó értelmű szókapcsolatokra is, mint lexikai függvényekre (vö. Zsolkovszkij — Melcsuk i. m.): a kulcsszó kijelöli, meghatározza, milyen elemek kapcsolódhatnak hozzá fokozó szóként, azaz a fokozó értelmű szókapcsolatok sajátos lexikai vonzatoknak is tekinthetők (Székely i. m. 1973.). Erre a függő viszonyra némileg az jellemző, amit Zsirai számunkra most érdektelen finn példákra utalva a szóképzésben megfigyelhető alapszóbesugárzással kapcsolatban írt: „Ezek [ti. a finn példák — Sz. G.] nemcsak az imént említett magyar fejlődés párhuzamosaként érdemlik meg a figyelmünket, hanem a besugárzás egész jelenségét, az alapszó meg a képző egy húron pendülését, a képző finom eltolódásának rendkívül tanulságos befolyását is szemünk elé tárja” (Zsirai Miklós, Alapszó-besugárzás a szóképzésben: MNy. 1964: 1—11, az idézet: 2). Ehhez hasonló „egy húron pendülés” figyelhető meg a kulcsszó és a fokozó szó, fokozó kifejezés között is. Kétségtelen sajátosságuk azonban ezeknek a vonzatoknak, hogy egy-egy kulcsszóhoz nemcsak egy, esetleg néhány függő elem kapcsolódhat, mint a grammatikai vonzatok esetében, hanem olykor 40—50 változat is. Nemcsak Austerlitz, hanem korábban már Simonyi is utalt arra, hogy sok szó alkalomszerűen kapja a fokozás jelölésének a feladatát, majd egy-egy szó esetében ez a feladatkör megmerevedik, tehát nemcsak egyedi és konkrét szövegösszefüggésben, hanem állandósult jelleggel is betölthetik a nyomósítás jelölésének a lexikai funkcióját, és fokozó szókká válnak (Simonyi Zsigmond, Jelentéstani szempontok. In: Szöveggyűjtemény az általános nyelvészet tanulmányozásához. Szerk.: Telegdi Zsigmond. Tankönyvkiadó, Bp., 1961.).

A függőségi elvnek megfelelően nem minden kulcsszóhoz kapcsolódhat minden fokozó szó. Hays a következőket írja: „A függőségi szabály egy fajta szintaktikai egység értékéről tett megállapítás. A szabály tartalmaz egy segédszimbólumot domináns elemként, valamint bármely véges számú segédszimbólumot függő elemként” (vö. David G. Hays, A függőségi elmélet: formarendszer és néhány észrevétel. In: A nyelvtudomány ma. Szerk.: Szépe György. Gondolat, Bp., 1973. 101—31). A fokozó értelmű szókapcsolatok esetében a függőségi szabályt úgy alkalmazhatjuk, hogy rögzítjük a következőket: egy adott nyelvben, például a magyarban, van X/1 ........ X/n számú fokozható kulcsszó és Y/1 ....... Y/n számú fokozó szó. A kulcsszók olyan módon „válogatnak” a fokozó szók között, aminek eredményeként például az X/333-as kulcsszóhoz az Y/100 és Y/110 közötti fokozó szók tartományából az Y/102, Y/107, Y/108 fokozó szók kapcsolódhatnak. A több száz fokozható kulcsszó és hasonlóképpen több száz fokozó szó kapcsolódási szabályainak a leírása meglehetősen nehéz lexikográfiai feladat. [302]

    6. Terminológiai kérdések. A lexikai fokozás kifejező eszközeinek a változatai. — A lexikai fokozás terminológiája, amint arra már utaltam is, nem egységes, ezért indokoltnak látszik a szakkifejezések pontosítása. A nyelvi jelenségnek, azaz a tárgyalt lexikai-grammatikai kategóriának legtalálóbb elnevezése a lexikai fokozás kifejezés, de hasonlóképpen sikeres a lexikális fokozás is (vö. Szűcs Tibor, Magyar—német kontrasztív nyelvészet a hungarológiában. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1999. 182—207). A lexikai szó a magyar nyelvészetben valószínűleg az orosz nyelvű szovjet nyelvtudomány hatására honosodott meg képző jelentése pedig nagyon gyakran ekvivalens a magyar -i képzővel, vö. Székely, A denominális névszóképzőkkel alkotott magyar szavak és orosz megfelelőik. Kandidátusi értekezés. (Kézirat). Debrecen, 1982. 76—88), és késői elterjedésére utal, hogy sem az ÉrtSz. sem az Idegen szavak szótára nem hozza, holott a lexikális (’szókészleti, a szókészlettel kapcsolatos’, vö. Idegen szavak és kifejezések szótára. Szerk. Bakos Ferenc. Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 495) mindkét szótárban benne van. Úgy gondolom azonban, hogy mára a lexikai szó már teljes mértékben meghonosodott. Megítélésem szerint a nyelvi jelenség megnevezésére mind a lexikai fokozás, mind pedig a lexikális fokozás kifejezés teljes joggal és azonos jelentéssel használható.

A fokozható, illetve fokozandó szó esetében az általam is használt kulcsszó mellett a Zsolkovszkij—Melcsuk elmélet magyar fordítója az argumentum szót is használja. Tekintettel arra, hogy a magyarban az alapszó szóalkotástani, az alaptag pedig mondattani terminus technicus, célszerűnek tűnik a kulcsszó szakkifejezés megtartása. Az argumentum idegenes hangzása, valamint az a tény, hogy más tudományban is használatos kifejezés, nehezíti elfogadtatását. A fokozó szó angol megfelelője, mint említettem, az intensifier, valószínűleg ez hatott a német Intensifikator megalkotásánál (vö. Helbig, Gerhard, Lexikon deutscher Partikeln. VEB Verlag Enzyklopädie, Leipzig, 1988. 28—9; Hentschel, Elke — Weydt, Harald, Wortartenprobleme bei Partikeln. In: Sprechen mit Partikeln. Herausgegeben von Harald Weydt. Walter de Gruyter. Berlin/New York, 1989. 11). Földes ezt fokhatározó-nak fordítja, ami mondattani szempontból teljes mértékben helytálló, de lexikai fokozás esetében — mint korábban rámutattam — a fokozó szó nem azonosítható a fokhatározóval. A németben a fokozó szó terminusnak hellyel közzel több összetétel megfeleltethető (Steigerungswort, Steigerungspartikel, Intensivpartikel, Gradpartikel), de ezek mind speciálisabb jelentésűek, mint az angol intensifier-nek megfelelő Intensifikator. Az oroszban gyakran használják a (vö.: Ubin i. m.; Szuscsinszkij i. m.) kifejezést, a Zsolkovszkij—Melcsuk elméletben a korrelatum szó is ezt jelenti, ami magyarra függvényérték-ként fordítható. A magyar nyelvészeti szakirodalomban a legáltalánosabban mégis a fokozó szó kifejezés terjedt el. Mind stilisztikai, mind terminológiai szempontból ennek a használata látszik a legindokoltabbnak, a gyakorlatban azonban ezzel a terminussal is van gond. A fokozó értelmű szókapcsolatokban ugyanis a fokozó elem, mint láttuk, nem mindig egyetlen szó. Egyértelműbb tehát, ha a fokozó lexéma kifejezést használjuk általános jelölőként. A lexéma használható ugyanis, mint ismeretes, ’szó’ jelentéssel (vö. Földes i. m.), de állhat több szóból is, olyan módon, hogy „jelentése nem vezethető le alkotóelemeinek jelentéséből” (vö. É. Kiss Katalin — Kiefer Ferenc — Siptár Péter, Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Bp., 1998. 189). A fokozó értelmű szókapcsolat tehát kulcsszóból és fokozó lexémából áll.

Ismeretes azonban, hogy a kulcsszó és a fokozó szó nem minden fokozó értelmű szókapcsolatban különíthető el. Az ilyen típusú fokozó értelmű szókapcsolatok változatai a következők: 1. a fokozás tényére formai elem nem utal, de szemantikai transzformáció [303] révén a fokozás ténye egyértelműen megállapítható (l. 2. szakasz): forró ’nagyon, rendkívül meleg’, pici ’igen kicsi’, eseng ’szívre ható szavakkal többször v. hosszabban könyörög vmiért’, száguld ’szemmel alig látható nagy sebességgel halad’) (vö. ÉrtSz.), 2. a fokozás tényét elő- vagy utóképző jelöli: hipermodern ’nagyon modern’, mélységes ’nagyon mély’, 3. fokozást kifejező állandósult szóismétlések, olykor az egyik tag módosult formában (vö. MMNyR. I, 150): sok-sok ’nagyon sok’, telis-tele ’nagyon tele’, réges-régen ’nagyon régen’, 4. (többnyire hasonlító) összetételek: galambősz ’nagyon ősz’, falfehér ’nagyon fehér’, mézédes ’nagyon édes’, 5. állandósult szókapcsolatok, frazeologizmusok: elakad a lélegzete ’nagyon csodálkozik’, a haját tépi ’nagyon mérges/dühös’, égnek áll minden haj(a) szála ’nagyon megijedt’, szeme-szája tátva marad (a csodálkozástól) ’nagyon csodálkozik’. Az ilyen esetekben a moszkvai iskola képviselői által használt terminust a fordító a zárt kapcsolat kifejezéssel adta vissza. A magyar nyelvészeti szakirodalomban ismeretes szintetikus nyelvek (’olyan nyelvek, amelyekben a szavak közötti kapcsolatot a mondatban főként maguknak a szavaknak a ragozott alakjai jelzik’, vö. Bakos i. m. 811) kifejezés analógiájára e változatok közös elnevezésére én a szintetikus kapcsolat terminust javaslom, az egyértelműen kulcsszóra és fokozó elemre tagolható fokozó értelmű szókapcsolatok megnevezésére pedig az analitikus kapcsolat kifejezést használom.

Fokozó értelmet szintaktikai eszközökkel is kifejezhetünk. Talán az egész világon ismeretes ez a mondat: „Hätt’ ich ein Kind so weiß wie Schnee, so rot wie Blut, und so schwarz wie das Holz an dem Rahmen” (Idézet a Hófehérke c. meséből. Magyar fordításban: „Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete mint az ében”. Vö. Grimm legszebb meséi. Móra Ferenc Könyvkiadó. Magyarra átdolgozta Rónay György). Az olyan fehér, mint a hó, olyan piros, mint a vér, olyan fekete, mint az ében(fa) típusú (hasonlító) minőségjelzői mellékmondatok, éppúgy, mint a hogy, mintha kötőszavas mellékmondatok, amelyekre gyakran úgy, olyan típusú névmási határozószókkal utalunk, nagyon alkalmasak a lexikai fokozás kifejezésére. Ezek a változatok sem csak a magyar nyelvre jellemzőek. A németben például az ún. so daß-Satz (vö. Engel i. m. 276, 725) szintén kiválóan betölti ezt a szerepet: „Sie schalt es aber so heftig und war so unbarmherzig, daß sie sprach...”, „...und das ging so geschwind, daß eh’ sich’s einer versah, die Reihe schon an ihm war.” Néhány hasonló típusú magyar példa: „...úgy visszaesett, hogy megnyekkent belé...”, „...olyan szépen, olyan módosan, hogy nem győzték csodálni...”, „...olyan magas hegyre, hogy annak a teteje éppen az eget verte...” (a példák magyar és német népmesékből). Bár a jelenlegi nyelvállapot leírásának nem feladata egy-egy állandósult szókapcsolat történetét nyomon követni, könnyen belátható, hogy a hófehér típusú szintetikus kapcsolat a fehér, mint a hó típusú analitikus kapcsolatra vezethető vissza, az ilyen jellegű állandósult kapcsolatok pedig korábban valószínűleg csak esetenként, alkalomszerűen használt hasonlító mellékmondatok voltak. A lexikai fokozás eszközrendszerének kialakulása a különböző nyelvekben a tömörítés szép példájaként is értékelhető.

„Szintaktikai múltra” vezethetők vissza az említett állandósult szóismétlések is. A szóismétlés például a költői nyelv eszközeként igen gyakran fejez ki fokozó értelmet: „Csupa nevetés volt ez a zöld világ. Fütty, fütty és kacaj...”, „...rítt, rítt rémesen...”, „...Kín, kín, írtózatos kín volt így menni...”, „...olyan borzasztó, olyan nyomasztó, olyan eszméltető...”, „...nagyon édesen ... nagyon édesen...”, „...ütöttem, ütöttem...”, „...nagyon, nagyon féltem elaludni...” (példák Babits Mihály „A gólyakalifa” c. művéből). Ezek a példák arra is alkalmasak, hogy rámutassak arra a tényre: a fokozás eszközeit igen sokszor halmozottan alkalmazzuk! [304]

Végül a szintaktikai eszköztárba tartoznak a fokozó értelmet kifejező felkiáltó mondatok is: „Minő igéző!”, „Mi rettentő dal!”, „...mi kéj, mi kéj!”, „Mi óriás volt bűne és erénye!” (példák Madách Imre „Az ember tragédiája” c. művéből), illetve „Ha! Welche Wonne...Welch Schauspiel!”, „Ha! wie’s in meinem Herzen reißt!”, „Wie sich die platten Burschen freuen!” (példák Johann Wolfgang von Goethe „Faust” c. művéből).

A lexikai fokozás eszközrendszerének a leírásakor foglalkoznunk kell a szintetikus kapcsolatok, az analitikus kapcsolatok és a mondattani kifejező eszközök különböző típusaival. Szótárazni csak az állandósult nyelvi eszközöket lehetséges.

    7. A lexikai fokozás, a szinonímia és a poliszémia egyes kérdései. — A lexikai fokozás több ponton is érintkezik a szinonímia, az antonímia, sőt a paronímia egyes kérdéseivel. A szintetikus kapcsolatok körébe tartozó lexémák, miközben a megfelelő kulcsszavak jelentéséhez képest fokozást fejeznek ki, ugyanakkor az adott kulcsszóhoz viszonyítva rokon értelműek is. A magyar szinonimaszótár például erre a tényre nagyon egyértelműen felhívja a figyelmet: „rút (rendsz. kisebb mért.) — csúnya, ... (nagyobb mért., ill. már-már utálkozást keltően) gyak. túlzó — ronda” ... „kicsi (nagyon) — pici...”, „...fut (igen gyorsan, ill. lélekszakadva) — rohan... (vki vmi szemmel alig követhető sebességgel) — száguld” (O. Nagy Gábor — Ruzsiczky Éva, Magyar szinonimaszótár. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978.). Ugyanígy utal a fokozás tényére a német szinonimaszótár is: „schön (einen überaus angenehmen Anblick bietend) bildschön, wunderschön” ... „schreien (die Stimme sehr laut ertönen lassen) rufen, brüllen” (Synonymwörterbuch. Herausgegeben von Herbert Görner und Günter Kempcke. VEB Bibliographisches Institut, Leipzig, 1973.). A szinonímia kérdésköre a nyelvtudomány „egyik fontos és szép fejezete” (MMNy. 538). Nehezen megoldható probléma annak eldöntése, van-e valódi szinonímia. A kulcsszó és a vele rokon értelmű szintetikus kapcsolatok esetében éppen azért nem beszélhetünk „tiszta” szinonimákról (vö. Ullmann, Stephen, Grundzüge der Semantik. Die Bedeutung in sprachwissenschaftlicher Sicht. Berlin, 1967. 102), mert lexikai jelentésük ugyan megegyezik, de a szintetikus kapcsolat jelentése éppen a fokozó értelem kifejezésére való képessége miatt eltér a kulcsszó jelentésétől.

Kérdéses az is, rokon értelmű szavak-e egymáshoz viszonyítva a fokozó szók? A szinonimaszótárak a válaszadáshoz kevés támpontot nyújtanak. Az 1968-ban megjelent orosz szinonimaszótár (’nagyon’) címszó alatt 76 rokon értelmű szót sorol fel, az 1970—71-es kiadású kétkötetes szótár szerint ugyanennek a szónak hat szinonimája van. A ’nagyon’ jelentést tömegével fejezhetik ki olyan szavak, amelyeknek lexikai jelentése egyébként teljes mértékben eltér egymástól: „...borzasztóan elálmosodtam...”, „...ennivalóan bájosak...”, „...aludt mélyen, gyönyörűségesen...”, „...átgondoltam jól...” (példák Babits Mihály „A gólyakalifa” c. művéből). A borzasztóan, ennivalóan, jól, mélyen szavak önmagukban véve nem szinonimák, függő helyzetben viszont kifejezhetnek azonos jelentéstartalmat. A magyar nagyon szónak, mint a lexikai fokozás viszonylag általános jelölőjének természetesen vannak szinonimái, kérdés azonban, hogy csak azokat a szavakat tekinthetjük-e a nagyon szinonimáinak, amelyeknek egyébként nincs lexikai jelentésük. Ilyenek: felettébb/fölöttébb, fenemód(on), igen, irdatlanul, jócskán, módfelett, roppantul, szerfelett/szerfölött, ugyan, ugyancsak, továbbá a ’kevésbé nagyon’ jelentésű elég(gé), meglehetős(en), valamint az egyértelműen túlzó jelentésű túl, túlontúl, túlságosan, túlzottan. E kérdéskörrel célszerű részletesebben is foglalkozni. [305]

Azért is kell foglalkozni azzal a kérdéssel, melyek is voltaképpen egy adott nyelvben a valódi fokozó szók, és mely szavak válhatnak függő viszonyban a fokozás kifejezésének az eszközeivé, mert ezeknek a problémáknak a megoldása közelebb visz bennünket szófajtani kérdések tisztázásához is.

A német leíró nyelvtanok szerint az egyik szófaj a partikula (Partikel). A partikulák egyik csoportját a fokozó értelmű partikulák (Gradpartikeln, Steigerungspartikeln) képezik (vö.: Helbig i. m. 46—9; Engel i. m. 764—6). A magyar leíró nyelvtan nem különíti el a particulat („particula ... lat., nyelvt. nem ragozható szófaj”, Bakos i. m.) mint sajátos szófajt, a fokozó szókat általában — egyébként az orosz nyelvtanokhoz hasonlóan — határozószóknak tekinti. Tisztább lenne a kép, ha a valódi fokozó szókat (l. fentebb) az európai nyelvtudomány hagyományainak megfelelően (fokozó értelmű) partikuláknak tekintenénk, elkülönítve a határozószóktól, amelyek alkalomszerűen fejezhetik ki a fokozó értelmet. (A partikulák kérdéskörével kapcsolatban vö. még: Fabricz Károly, Partikulák a magyar és az orosz nyelvben. Kandidátusi értekezés. /Kézirat/. Szeged, 1986.; Hentschel — Weydt i. m.; Székely Gábor, Vannak-e fokozó értelmű partikulák a magyar, a német és az orosz nyelvben? In: Könyv Dezső Lászlónak. Szerkesztette: Mihalovics Árpád, Máté Éva. Bessenyei György Könyvkiadó, Nyíregyháza, 1997. 227—33).

A szinonímiával, poliszémiával kapcsolatban még egy kérdés érintését tartom szükségesnek: több jelentésűek-e azok a szavak, amelyeknek van egy lexikai jelentésük és (függő helyzetben) fokozó értelmet is jelölhetnek? A több jelentésű szó fogalmát eléggé egyszerűen és egyértelműen meg lehet fogalmazni: több jelentésű egy szó akkor, ha benne „a hangalakhoz több jelentés kapcsolódik” (vö. MMNy. 519; illetve Tankönyvkiadó, Bp., 1989. 41; Schippan, Thea, Lexikologie der deutschen Gegenwartssprache. Max Niemayer Verlag, Tübingen, 1992. 163). A jelentés meghatározása nagyon nehéz feladat, hiszen például Schippan is hosszasan tárgyalja a jelentés fogalmához kapcsolódó nézeteket (i. m. 121—60). Értelmezésével nemcsak a nyelvtudomány, hanem a filozófia, a teológia, a pszichológia, a jogtudomány, a szociológia is foglalkozik (vö. Hessky, Regina — Knipf, Erzsébet, Lexikologie I—II. Holnap Kiadó, Bp., 1998. II, 7—11). Fogadjuk el, hogy a jelentés olyan értelem, amelyet egy adott szó a tudatunkban felidéz (Pete i. m. 1989. 22). Több jelentésű tehát az a szó, amelyik tudatunkban több értelmet képes felidézni. A szerfölött magyar szó vitathatatlanul egy jelentésű, mert csak a fokozó értelmet képes felidézni a magyar nyelvet ismerő ember tudatában. Mi a helyzet azonban például a rettenetesen határozószóval? Lexikai jelentése világos: ’Megrettentést, félelmet okozóan, rettenetet keltően’ (vö. ÉrtSz.). Fokozó értelmet viszont csak bizonyos kulcsszókhoz kapcsolódva idézhet fel, több jelentésűnek tehát csak korlátozottan, meghatározott feltételekhez kötve tekinthető. Mindennek a szótárak készítésével kapcsolatban van jelentősége.

    8. A fokozó értelmű szókapcsolatok szótárazásának a kérdései. — Ha a fokozó szók „használati értéke” a kulcsszóktól függ, akkor tudunk valódi képet kapni egy fokozó szóról, ha tudjuk, mely kulcsszóhoz kapcsolva fejeznek ki fokozó értelmet, illetve annak ismerete is szükséges, melyik kulcsszó jelentését melyik fokozó szóval nyomatékosíthatjuk. Az értelmező szótárak különbözőképpen és különböző mélységig foglalkoznak a lexikai fokozás eszközeivel az egyes címszavakhoz kapcsolódóan. A viszonylag kicsi angol értelmező szótár (Dictionary of Current English. A. S. Hornby with A. P. Cowie, A. C. Gimson. Oxford University Press, 1987.) például a foolish (’buta’) lexikai fokozásának lehetőségére nem utal. Az ÉrtSz. viszont több lehetőséget említ („Diákkorában nagyon buta volt. ...Egész buta vagyok már: teljesen belezavarodtam a dologba...”) sok szóláshasonlatot is felsorolva („..., mint az ágyú, ..., mint [306] az éjszaka, ..., mint a föld” stb.). A magy. mély, ném. tief szóval kapcsolatban mind az ÉrtSz., mind például a Langenscheidts DaF. 1993. részletesen foglalkozik nyomatékosító értelmű jelentésével („...8. (átv) Teljes lélekkel, odaadással átélt élményekből fakadó /komoly érzés, érzület/.: mély együttérzés, fájdalom, gyász... 9. (átv) Igen nagymérvű /erkölcsi romlás, züllés, megalázottság/: mély erkölcsi fertő, mélyen lezüllött, mélyen megaláz vkit.)”, illetve „... 16. intensiv (bes in Bezug auf Gefühle) = stark /8/ /Glaube, Liebe, Trauer, Reue, Einsamkeit, etw. t. bedauern, bereuen, etw. t. empfinden, jn t. beeindrucken, t. beleidigt sein, t. betroffen von etw. sein...”), a mély = tief szóval fokozható kulcsszók teljes listáját azonban az értelmező szótárak nem tartalmazzák. A már többször említett Ubin (i. m. 1995.) és Szuscsinszkij (i. m. 1997.) szótárak az angol, német és orosz nyelv fokozó értelmű szókapcsolatait gyűjtik össze a lehetőség szerinti teljességre törekedve. Bár egyet kell értenünk Kosztolányi Dezsővel, aki azt írja, hogy „A nyelvet nem lehet szótárazni, elzárni és véglegezni. Eleven szövet az, mely teljesen soha sincs készen, mindig újra és újra kell szőnünk, valahányszor beszélünk vagy írunk.”, és különösen érvényes ez a megállapítás a fokozó értelmű szókapcsolatok esetében, hiszen lépten nyomon születnek új fokozó értelmű szóláshasonlatok, gyakran megtörténik, hogy új fordulatokban olyan szavak válnak a fokozó értelem jelölőivé, amelyek korábban ilyen használati értékkel nem rendelkeztek, mégis hasznos és szükséges a fokozható kulcsszók és a fokozó szók összegyűjtése, a viszonylag stabil fokozó értelmű szókapcsolatok leírása, mert ezek a szótárak segíthetik a helyes nyelvhasználatot, a fordítók munkáját, a nyelvtanulást, a nyelvtanítást. Az említett szótárak példaként és kiindulási alapként szolgálhatnak a magyar fokozó értelmű szókapcsolatok szótárának elkészítéséhez, még akkor is, ha néhány részletkérdést illetően indokoltnak látszik az eltérés a mintaként szolgáló szótáraktól.

A magyar fokozó értelmű szókapcsolatok szótárának elkészítésekor a legfontosabb alapelveknek a következőket tartom: 1. Feltétlenül szükséges megadni a kulcsszó jelentését. Ubin ezt az elvet követi, Szuscsinszkij viszont nem írja le a címszó jelentését. Valószínűleg ezért követ el olyan hibát, hogy például a szó esetében — Ubintól eltérően — nem különíti el annak ’szeretet’ és ’szerelem’ jelentését. Ilyenformán nemcsak az orosz, hanem — mivel a Szuscsinszkij-szótár, mint ismeretes, orosz—német szótár — a német fokozó szók is összekeverednek, márpedig aligha hihető, hogy a németben lenne Affenliebe kifejezés ’majomszerelem’ értelemben. 2. Véleményem szerint mindkét említett szótár helyesen adja meg a kulcsszók legfontosabb morfológiai jellemzőit. Ilyen jellegű utalásokat a magyar szótárnak is kell tartalmaznia. 3. Indokoltak a stilisztikai jellemzőkre vonatkozó utalások, (részletesebben l. a következő fejezetben). 4. Ubin minden szócikknél közöl egy-két olyan idézetet, amelyben fokozó értelmű szókapcsolat szövegösszefüggésben is megfigyelhető. Ezzel kétségkívül a szótárírás hagyományait követi, de ebben az esetben az idézetek igazán sok segítséget nem nyújtanak, hiszen olykor — mint említettem — 40—50 vagy még ennél is több fokozó szó kapcsolódhat egyetlen kulcsszóhoz. Az, hogy egy fokozó értelmű szókapcsolatot szövegösszefüggésben is bemutatunk, nem ad információt a többi használatához. Az idézetek tehát csak akkor lennének valóban hasznosak, ha minden fokozó értelmű szókapcsolatot felölelnének, ezt viszont lehetetlen megvalósítani. Igaza van tehát Szuscsinszkijnak, aki nem követte Ubin eljárását. 5. A fokozhatóság alapelveit figyelembe véve nem lehet mechanikusan átvenni a kulcsszók listáját. Az Ubin- és a Szuscsinszkij-szótárak orosz anyaga is mutat eltérést e téren. Másrészt — mint már említettem — olykor vitatható, hogy valóban fokozható-e egy-egy adott szó (beszéd, könyvtár, pillantás stb., ill. l. 2.). A magyar szótár esetében természetesen a magyarnak megfelelően kell kezelni a derivátumokat, a szócsaládokat. Indokolt például a fél igével kapcsolatban a félelem főnév, a félelmetes melléknév lexikai [307] fokozásának a bemutatása. Kérdéses, hogyan kezeljük a melléknevekből képzett határozószókat (pl. félelmetesen). Ezekre általában az ÉrtSz. is csak utal, de nem törvényszerű, hogy fokozásuk a melléknévvel azonos módon valósuljon meg. 6. A szócikknek tartalmaznia kell a szintetikus kapcsolatokat is. Ubin és Szuscsinszkij példáját követve célszerűnek látszik, hogy a fokozó értelmű szinonimákat / jellel, a szóösszetételeket // jellel, a szóláshasonlatokat /// jellel, a fokozó lexémaként használatos frazeológiai egységeket pedig //// jellel különítsük el. Egy magyar szócikk tehát így építhető fel:

szép mn ’Formájával, külsejével v. más tulajdonságával tetszést keltő, gyönyörködtető’. — abszolút(e) vál, id, állati/(an)/ra durva, angyalian, bámulatosan, baromi(an) durva, borzasztó(an), csodálatosan, démonian id, elbűvölően vál, elég(gé), elképesztően biz, elképzelhetetlenül, elragadóan vál, ennivalóan biz, észtvesztően vál, irod, fantasztikusan id, felejthetetlenül, felettébb irod, feltűnően, felülmúlhatatlanul, fenemód(on) biz, fenomenálisan vál, id, fenségesen, gyönyörű, haláli(an) argó, hallatlanul, határozottan, hihetetlenül, igazán, igen vál, igencsak nép, imponálóan biz, irtó, irtózatosan/irtóztatóan, istenien biz, iszonyatosan vál, iszonyú(an), kifogástalanul, kimondhatatlanul, kirívóan vál, kivételesen, különlegesen sajtó, különösen, leírhatatlanul sajtó, megdöbbentően biz, meghökkentően, meglehetősen, meglepően, megrendítően, módfelett vál, nagyon, nem mindennapi mértékben, őrületesen biz, páratlanul vál, pokolian, rendkívül vál, rettenetesen biz, ritka, roppantul irod, szembetűnően vál, szenzációsan id, szerfölött/(szerfelett) vál, szokatlanul, tagadhatatlanul, tökéletesen, túlontúl, túl(ságosan), túlzottan, ugyancsak, vakítóan, valószínűtlenül, varázslatosan, végtelenül, vitathatatlanul

/ gyönyörű, isteni, szemkápráztató, szépséges

// csoda- ~, mese- ~, világ- ~

/// ~, mint a hajnal, ~, mint a pünkösdi rózsa, ~, mint az álom, ~, mint egy angyal, ~, mint egy festmény

//// a napra lehet nézni, de rá nem.

Megjegyzendő, hogy a stílusjegyek jelölése korántsem végleges!

    9. A fokozó értelmű szókapcsolatok és néhány stilisztikai kérdés. — A fokozó értelmű szókapcsolatok használata a beszédben nyilvánvalóan minden nyelvben alkalmat ad hibák elkövetésére, a nyelvi normáktól való eltérésre. Valószínűleg a szemantikai kapcsolódási szabályok megsértése okozza a legtöbb gondot. A nyelvhelyesség szempontjából az is gyakran problematikus, hogy lehet-e, szabad-e egy-egy szót fokozó szóként használni. Kosztolányi Dezső többek között a fantasztikus(an) ilyen értelmű (gyakori) használata ellen emelte fel szavát (Nyelv és lélek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1971.), Fekete István pedig ezt írja:

Sem a fantasztikus(an), sem a rettenetes(en), (borzalmas/an/, iszonyatos/an/) stb. szavak indokolatlan, logikátlan fokozó értelmű szóhasználatát nem lehetett kiirtani a magyar nyelvből. Szótározásuk tehát elkerülhetetlen, de feltétlenül szükséges az is, hogy stílusértékükre utaljunk. A fokozó értelmű szókapcsolatokkal összefüggő stilisztikai kérdésekkel kapcsolatban érdemes talán a stiliszta véleményét is idézni: „A szavak stílusértékének [308] (szociokulturális alapú belső rétegezettségének) megítélése erős változásnak, ill. a különböző beszélő közösségek eltérő stílustulajdonságainak van kitéve, megfelelve
a Stílus és norma c. alfejezetben mondottaknak. Jól példázza ezt a sokat vitatott »ifjúsági nyelv«, a diáknyelv beszélői által létrehozott új szavak és új szójelentések eltérő besorolása. Vegyünk ennek bemutatására két olyan szótári elemet, amelyek felbukkanásukkor, a hatvanas években botrányosnak számítottak, s legalább kettős megítélésük azóta sem sokat változott

állati ’nagyon jó’, ’nagyon’

baromi ’nagyon jó’, ’nagyon’

A korabeli kritika (mely ma is él szelídebb formában) e két szót az itt alkalmazott rétegződésben magatartás szerint durvának (vulgárisnak), helyzet szerint informálisnak, érték szerint értékmegvonónak, a hagyományozott nyelvváltozatok szerint diáknyelvinek, városi népnyelvinek tartotta” (vö. Tolcsvai Nagy 1996. 21).

A stílusjegyek vizsgálata nemcsak a szótár elkészítésekor érdekes. A fokozó értelmű szókapcsolatok használata jellemző egy-egy korszak, egy-egy nyelvi réteg, de egy-egy szerző nyelvezetére is. A stílusjegyekre tehát akkor is figyelemmel kell lennünk, amikor a lexikai fokozás nyelvi kifejező eszközeinek sajátosságait kívánjuk leírni. A „Faust” és „Az ember tragédiája” nyelvezetére különösen jellemző a már említett szintaktikai eszközök gyakori előfordulása (néhány további példa: „Minő csodás összhang ez kedvesem,...”, „Ah, élni, élni: mily’ édes, mi szép!”, „Minő igéző!”, „Mi óriás volt bűne és erénye!”, ill. „Ha! wie’s in meinem Herzen reißt!”, „Ei, wie geputzt!”, „Wie wenig, Vater und Sohn solch eines Ruhmes wert gewesen!”). „A gólyakalifa” c. műben a fokozó értelmű szókapcsolatok változatossága ellenére feltűnően sokszor fordul elő a nagyon fokozó szó: „...nagyon különös érzelem fűzött hozzá...”, „...nagyon korán...”, „...nagyon könyörgött...”, „...nagyon különbözött...”, „...nagyon hasonlított...”.

Érdekes megfigyelni, hogy Dénes Gizella „Kisasszonykirály” c. regényében valószínűleg tudatosan használja az írói nyelvben a választékosabb igen fokozó szót, míg a beszélt nyelvben a nagyon-t: „Mária ellenben csak megvonta a vállait. Pityesztett. — Nagyon cifra. Én szebbnek találom az apácák ruháját...” „Bizony! — nevetett Mária, Tónia hódolata után megenyhülve. — Minden ága csupa virág. Ha apánk hazatér, örülni fog neki, nagyon...” „Frangipáni Erzsébet elnevette magát. Magas, hosszú lány volt. Nem valami szép, de igen fényes öltönyű...” „Mária kisasszony szíve rémülten dobogott e pillanatban, ahogy ezt kimondta. Demeter bíboros fölállt az asztal mellől és erősen, igen erősen nézett a szemeibe.”

A magyar értelmező szótárak (ÉrtSz., ÉKsz.) kitűnő kiindulási alapot szolgáltatnak a fokozó értelmű szókapcsolatok stílusjegyeinek megállapításához, vizsgálatához. Kár, hogy a magyar nyelvtudomány nem vizsgálta eddig kellő mélységben a beszélt nyelv kérdéseit. Éppúgy, mint például az orosz nyelvre vonatkozóan (vö. 1997. 23—4, Répási Györgyné, Az abszolút szuperlatívusz „vadhajtásai”, avagy az orosz és a magyar beszélt nyelv „gyöngyszemei”. In: Szavak — nevek — szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Szerk. Kiss Gábor és Zaicz Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Bp., 1997. 343—51, illetve uő., Fokozó értelmű jelzős szókapcsolatok az orosz és a magyar beszélt nyelvben. In: Hetedik Országos Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia. Külkereskedelmi Főiskola, Bp., 1997. 64—9), a magyar nyelv esetében is jó lenne jelezni a beszélt nyelvi fordulatokat, hiszen ezek is igen [309]jellemzőek nyelvünkre: „Rém nehéz ügy”, „...lélekegyedül...”, „...abszolút tiszteletben tartásával...”, „...maximális tolerancia alapján...”, „...eszméletlen módon örülnek nekem...” (Példák „Az arcomat nem árulom. Csevegés Györgyi Annával” c. írásból. (Füles 1988. április 21. 12—3. Peterdi Pál rovata).

Székely Gábor

Vissza a Tartalomhoz

On general issues concerning lexical comparatives

In addition to grammatical means of forming comparatives (e.g. by comparative suffixes, as in Hungarian), comparison/exaggeration can be expressed by eminently lexical means (English quick / as a flash, devilishly, wonderfully, etc.; Hungarian boldog ‘happy’ / elképzelhetetlenül, nagyon, rettenetesen ‘unimaginably, very, awfully’, etc.; German Leidenschaft ‘passion’ / blind, brennend, dämonisch ‘blind, burning, demonic’, etc.). On the other hand, not only adjectives, but also nouns, verbs, or numerals can be bases of comparison. This paper discusses general issues concerning lexical comparison: (1) the issue of comparability and exaggerability; (2) the relationship between comparison of adjectives and lexical comparatives; (3) terminological issues; (4) the relationship between dependency theory and the description of exaggerative phrases; (5) issues pertaining to lexical comparatives and synonymy; (6) the possibility of contrastive investigation of lexical comparatives. The author also surveys the literature concerned with lexical comparatives, especially the Zholkovsky–Melchuk theory, Robert Austerlitz’s papers, and Hungarian, German, Russian (and some English) descriptive grammars.

Gábor Székely

Back to Contents