Némely duratív időhatározó (5 óra alatt, néhány órán belül) esetében ezzel szemben azt tapasztalja, hogy csakis perfektív szemléletű igés szerkezetekkel társulhatnak:

A szerző e munkájában még csak az időtartamot kifejező időhatározók eltérő viselkedésének megállapítására szorítkozik. Pontos elkülönítésüket, néhány újabb alakjukat is bevonva az elemzésébe, majd a „Strukturális magyar nyelvtan” (Bp., 1992.) aspektust tárgyaló fejezetében végzi el. Itt már az ún. duratív időhatározókat tudatosan használja az imperfektív — perfektív szemléletű szerkezetek megkülönböztetésére. Gondolatmenetét idézve a 4., 5., 6., 7. mondatok időhatározói közösek ugyan abban a tulajdonságukban, hogy időtartamot jelölnek, de míg az alatt, belül névutós határozók a cselekvés, történés befejeződésének határát is jelzik az ahhoz szükséges idővel együtt, addig az -ig és a valamin keresztül/át névutós szerkezetek korlátlan idejű állítmányaik (tanultam, vártalak) időviszonyait módosítják csupán. Vö.

E viselkedésjegyeik alapján nevezi őket határpont nélküli (-ig, vmin át/keresztül) és határpontos (alatt, vmin belül) időmódosítóknak (i. m. 829). [273]

c) Összefoglalva e rövid kitekintés tanulságait, azt kell mondanunk, hogy a mondat időviszonyaival foglalkozó elméleteknek, az ezekhez kapcsolódó aspektuskutatásoknak tárgyunkat tekintve lényeges folyománya, hogy ráterelődött a figyelem az addig érdektelen kutatási témának tűnő időhatározókra, s az őket a mondatrészek tágabb összefüggéseibe helyező munkáknak köszönhetően új jellemzőik s megválaszolásra váró sajátosságaik kerültek a felszínre. Továbblépésnek tekinthető az időviszonyok elmélete körül nemrég kialakult polémia (Pete István, Az időviszonyok szemantikai rendszere: MNy. 1993: 385—401; Kiefer Ferenc, A mondat időbeli szerkezete: MNy. 1994: 264—75), melynek több az időhatározókkal kapcsolatos megállapítás is köszönhető. Pete István időhatározó-rendszerezése (i. m. 398—9) például már sejteti, hogy összeférhetőségük és összeférhetetlenségük a kétféle aspektusú igés szerkezetekkel általánosabb összefüggésekbe foglalható, és feltehetőleg a Kiefer által jó érzékkel kiválasztott alakok körén túllép. Az ő összegzése sem foglalja magába azonban az időhatározók teljes körét, mivel idézett adatai elsődlegesen időelméletének alátámasztását szolgálják csupán.

    2. Dolgozatomban Pete gondolatát vezérelvül választva e hiányzó rendszer megalkotásának igényével vállalkozom a mondatba épülésük mikéntjéről, az ott betöltött ellentmondásos szerepükről szóló eddigi megállapítások lehetséges pontosítására, kiegészítésére. Annak megválaszolására, hogy minek tekinthetők az időhatározók: az állítmány független, szabad bővítményének, a mondat aspektusviszonyaitól függő vagy éppen azt meghatározó elemeknek, s egyik vagy másik funkciójukat mely alakjaik töltik be. A lehető legteljesebb körük összegyűjtésében a legcélravezetőbb megoldásnak a formai megközelítésmód látszott, vagyis az időhatározókat a kifejezésükre használt ragok, névutók segítségével rendeztem egybe. (A valóságos időhatározók nehezen teljessé tehető listájának összeállítását azért tartottam feleslegesnek, mert viselkedési sajátosságaikban nem térnek el ragos, névutós társaikétól.) Mondatbéli jellemzőik minél komplexebb megragadására fő funkciójukat, a referenciaidőt kifejező szerepüket az eseményidővel, valamint a mondat aspektusviszonyaival való összefüggésben vizsgáltam az alábbi elméleti megfontolásokból.

A mondat időszerkezetének már hagyományosnak mondható felosztását alapul véve (O. Jespersen, The Philosophy of Grammar. London, 1924.; Essentials of English Grammar. London, 1933.) a referenciaidőt, azaz az időviszonyítás alapjául szolgáló időt kifejező időhatározók a beszédidővel és az eseményidővel együtt a mondat külső időszerkezetének részei. E három időtényező mondatbeli előfordulásának lehetséges módozatait kimerítően tárgyalja Kiefer az előbbiekben már említett dolgozatában (A mondat időbeli szerkezete: MNy. 1994: 264—75). Röviden jellemezve viszonyukat: a beszédidő magába foglalhatja az eseményidőt, amely ebben az esetben jelen idejű, múlt idejű eseményidőnél követi, jövő idejűben pedig megelőzi azt. Meg kell jegyeznem, hogy alapvetően kétpólusú grammatikai igeidő-rendszerünk (l. Lotz János, Az igeidők jelentése a magyarban. In: Szonettkoszorú a nyelvről. Bp., 1976. 164—9) igen gazdaságosan tükrözi az eseményidők e hármas rendszerét: az igék jelen idejű alakja kifejezhet mind a jelenben, mind a jövőben végbemenő cselekvéseket, történéseket. Az igekötős igék időjel nélküli alakja pedig az oroszhoz hasonlóan jövő időt jelent, ha az igekötő az ige előtt áll: Elmegyek. Felhívlak.

A referenciaidőre utaló időhatározók és a mondat eseményidejét az említett megkötésekkel megtestesítő grammatikai idők szemantikai alapú egyeztetése egyik alapvető mondatépítési szabályunk. Nem nehéz például belátnunk, hogy a következő mondatok e szabályok megsértése miatt lettek helytelenek. [274]

Az időhatározók mondatba épülésének e szintje tehát — eltekintve néhány a szemantikai egyeztetést figyelmen kívül hagyó esettől (Tegnap megyek az utcán...) — problémátlannak tűnik, ezért tüzetesebb vizsgálódásokat nem követel. Átemelve egyszerűnek tűnő kapcsolatukat egy hármas összefüggésrendszerbe, azaz ha az időhatározókat és az eseményidőt a mondat belső időszerkezetéhez, másképpen aspektusához való viszonyukban vizsgáljuk, már ennél összetettebb szabályozottság avagy függőség képe körvonalazódhat.

A gyakorlatban a két vizsgálati szempontot a következőképpen érvényesítettem. A magam alkotta mondatokban minden időhatározó ötször fordult elő: imperfektív szemléletű mondatokban mindhárom igeidőben álló állítmánnyal, perfektív igéket tartalmazókban múlt, illetve „jövő”, azaz grammatikai jelen vagy jövő idejűek társaságában álltak. E mondatok helyes és helytelen voltából levonható következtetések jelölték ki aztán fő viselkedési jegyeiket, majd az azonos jellemzők a különböző formák konglomerátumából homogén csoportokat írtak körül. Mivel célom a tárgyalt határozók tipikus használati jegyeinek megállapítása volt, a mondataim alkotásában néhány egyszerűsítést alkalmaztam: a) Mellőztem az ún. időtlen, általános igazságokat kifejező mondatokat. b) A mondatok feltételezett beszédidejének a jelen időt választottam. Ahol megváltoztatása említésre méltó következménnyel járhat, természetesen jelzem. c) Vizsgálataim csak az egyszerű mondatokra terjedtek ki. A mondatokat terjedelmi okokból nem sorolom fel, de szükség esetén idézem őket.

    3. A) Az elemzéseim eredményeit összegző mellékelt táblázatban elsőként egyes formák megkettőződése tűnhet fel. E jelenségnek az az oka, hogy egyazon forma a választott szempontok alapján teljesen eltérő viselkedési sajátosságokat mutathatott, így más-más csoportosulások tagja lett, de létrejöhetett ezzel ellentétes mozgás is, amikor két eltérő formát a közös funkció egyesített. Az előbbi folyamatra példák: az -a, -ja birtokos személyjel, mely első jelentésében a mennyi ideje? kérdésre válaszol (Két éve élek Budapesten), míg a másodikban a -val/-vel ezelőtt szerkezettel mutat közös használati jellemzőket, kérdése ebben az esetben mikor?: Két éve/évvel ezelőtt érkezett Budapestre. (Táblázatomban az egyes ragok, névutók mellett álló számok funkcióik ilyen megkülönböztetését szolgálják.) Hasonlóképpen kettőződött meg az óta névutó s az -ig rag, melyeknek eltérő jelentése ismeretes nyelvtanaink előtt. A használatbéli különbözőségek nálam egyértelműen két csoportba sorolták a Kiefer által részletesen vizsgált alatt névutót is kötött, aspektuskijelölő szerepében (Két óra alatt felérek a hegyre), illetve attól teljesen eltérő használatában (1. csoportbeli alatt₁).

Az azonos funkció és viselkedési jegyek természetesen rokoníthatják is a különböző formákat, mint ahogy ezt a -tól ablativusrag és az óta₁ névutó találkozása bizonyítja, de hasonló okból kerültek egymás mellé a mennyi ideig? kérdésre felelő -ig₂, valamint a tárgyrag (Három évig/évet dolgoztam itt). Ugyancsak megegyezik a már említett birtokos személyjel és az óta₂ névutó funkciója (l. -a, ja₁, óta₂): Egy éve/óta élek Budapesten. — Mivel táblázatomban nyomon követhető, hogy a vizsgált ragok, névutók milyen használati jegyekkel bírnak, a továbbiakban csupán a fő csoportok általános jegyeit emelem ki. Részletesen azokkal a határozókkal foglalkozom, amelyeknek a rendszerben elfoglalt helye, vizsgálati szempontjaim alapján megállapított jellemzői ellentmondani látszanak a róluk alkotott eddigi képnek.

B) 1. Idő- és aspektussemleges csoport. — Az ebbe a csoportba rendeződött formák nem követelnek megkötéseket sem az idő-, sem az aspektushasználatban: [275] tetszőleges idejű és imperfektív — perfektív igével egyaránt előfordulhatnak. Talán csak kis számuk meglepő: a -kor ragon kívül a hol? kérdésre felelő essivusi esetragok kerültek ide, melyek nagyrészt szemantikailag jól körülhatárolható főnévcsoportokhoz — a naptári egységek neveihez — kapcsolhatók, s mellettük a csekély leterheltségű -val rag (ősszel, tavasszal, idővel). A névutók közül viszont a vártnál több kapott itt helyet. (A jelen idő zárójelbe helyezésével a táblázatban azt kívántam jelezni, hogy a csoport időhatározóinak jelen idejű állítmányai általában nem a megnyilatkozás idejével azonos időben végbemenő cselekvésekre, történésekre utalnak, hanem általános, szokás jellegű tevékenységekre.)

Az időhatározók és a referenciaidő viszonyát tekintve az 1. csoportba került alakok változatos képet mutatnak. A pontszerű -kor esetében ha a cselekvések, történések belső ideje is hasonlóképpen pontszerű, az időhatározó kifejezte idő megegyezik a referenciaidővel: 7-kor elmentem. Imperfektív szituációval referenciaértéke nem egyértelmű. Kiefer értelmezése szerint a Hét órakor vacsorázunk mondatban az időhatározó az esemény kezdetére utal (i. m. 266). Megítélésem szerint más, nem ennyire rutinszerű tevékenységet leíró mondatban — 7-kor tévét nézünk, olvasunk stb. — az időhatározó inkább azt jelzi, hogy a folyamatban lévő cselekvés abban az időpontban is tart. Ha sem az időhatározó, sem a cselekvés nem pontszerű, az időhatározó arra az időintervallumra utal, amelybe a referenciaidő beleesik: Nyáron voltam Párizsban. A pontszerű, perfektív szemléletű állítmány ellenben egy pontot metsz ki az időhatározó megjelölte időből: Nyáron született.

A főnévvel előforduló alatt első csoportba kerülése rendszeremben bővebb indoklást igényel. Legutóbbi munkájában Kiefer is szétválasztja a számjelzős három év alatt-féle csak perfektív igével előforduló szerkezeteket a film alatt, a háború alatt alakzatoktól. Magyarázata szerint ez utóbbiak olyan főnevet tartalmaznak, „amelynek van belső időszerkezete (valameddig tart), de nincs, megadva sem a kezdő, sem pedig a végpont” (i. m. 269). Példamondataim tanúsága szerint nézetét azzal a módosítással lehet teljesebbé tenni, hogy a szóban forgó szerkezet nem csupán állapotot jelentő, illetve folyamatos szemléletű igékkel képzelhető el (A háború alatt Szegeden laktunk; Nyaralásom alatt újságot olvastam i. m. 268), hanem bármilyen perfektív szintagmával: A film alatt megkötöttem egy pulóvert/elaludtam. Ugyanebből az okból nincs a megfelelő helyén az „eredmény nélküli határozott időtartamot” jelentő határozók között Pete felosztásában sem (i. m. 399), hisz eredmény- és teljesítményigékkel egyaránt előfordulhat.

2. Kötött igeidővel használatos, aspektussemleges csoport. — Az ide tartozó mikor?, illetve meddig? kérdésekre válaszoló időhatározók mellett az igeidő kötött — múlt, jövő avagy jövő értelemben használt jelen —, az állítmány ellenben bármilyen aspektusú lehet. Fontosnak tartom ezt hangsúlyozni az -ig terminativusragos határozók esetében, mert a nyelvtanok és az idézett munkák a táblázatomban elválasztott kétféle -ig hol egyik, hol másik előfordulásáról feledkeznek meg. Kiefer az -ig időtartamjelölő funkciójával foglalkozik elsősorban (rendszeremben -ig₂): Két hétig maradtam. A végpontot jelölő -ig ragos alakok Pete példáiban ellenben csak imperfektív szemléletű igékkel jelennek meg: 1990-ig lakott Szegeden; Délig még várunk rá (i. m. 399). A MMNyR. folyamatos igék társaságában is említi alakjukat (Hajnalig bolyongtunk az erdőben. II, 188), de csak a befejezett szemléletű szintagmában jelentkező -ig jellemzőit taglalja. Ezzel magyarázható, hogy a vizsgálati szempontjaim alapján más kategóriába került mikorra? kérdésre válaszoló időhatározókkal (l. -ra₁) rokon jelentését hangsúlyozza (II, 188). A Hétfőig megjavítják az autót és a Hétfőre megjavítják az autót mondatok kétségkívül közeli időviszonyokat írnak le, melyek elhatárolási lehetőségéről a későbbiekben szólok. A két rag időhatározói funkcióinak általános jegyei azonban eltérőek: a meddig? kérdésre válaszoló -ig₁ mind imperfektív, mind perfektív [276] szituációk időhatározóinak ragja lehet (Délig olvasok; Délig elolvasom a könyvet), míg a -ra₁ csak az utóbbiaké (*11 órára főzök). Jelentésük hasonlóságáról következésképpen csak befejezett szemléletű igék környezetében beszélhetünk.

3. Az aspektustól és az igeidőktől függő csoport. — A mind az igeidő-használat, mind a mondat aspektusviszonyai által kötött csoportba meglepően sok formai eszköz került. Sőt viszonyuk jellegétől függően három alcsoport különíthető el közöttük.

a) csoport. — A mikortól? mióta? és mennyi ideje? kérdésekre válaszoló határozók közös jellemzője, hogy imperfektív szemléletű szintagmák tagjai lehetnek, s az ablativusragos alakokat kivéve cselekvésidejük többnyire a jelen. (Múlt idővel összetett mondatban állhatnak: Két éve jártak együtt, amikor végre megkérte a kezét.) — Az időhatározók e családjánál inkább funkcionális egyezéseik, összemosódó jelentéstartományaik szétválasztása jelent nehézséget. A cselekvések, történések kezdő- avagy kiindulópontját jelölő mikortól? kérdésre válaszoló ablativusragos alak, illetve szerkezet és az óta₁ névutót tartalmazó határozók szinonim volta ismeretes: Szeptembertől/óta tanul Budapesten. — A mennyi ideje? kérdésre válaszoló -a, -ja₁ birtokos személyjel tulajdonképpen ugyanennek az időviszonynak a meghatározója, csak más nézőpontból. Míg az iménti két időhatározó a kezdőpontot megjelölve ad információt a közlés időpontjában is tartó cselekvésekről, addig a birtokos személyjel a közlésidő és a cselekvés kezdőpontja között eltelt, a beszédidővel nem határolt időszakaszt nevezi meg: 1995-től/óta tanul angolul. ~ Öt éve tanul angolul. A két időmozzanat természetesen igen közeli, matematikailag egymásból levezethető. Nem véletlen, hogy esetükben a formai eszközök használata — a magyar nyelvben szokatlan módon — keveredhet: Vö.

A vizsgált formák között az óta névutó a mindkét jelentést, azaz a kezdőpontot és a közlésidőig nem határolt időszakaszt egyaránt kifejező alak. Érdekes, hogy e helyettesítő szerepét nem azonos módon tölti be, ugyanis míg a -tól múltban kezdődött és jövőben kezdődő cselekvések, történések mellett egyaránt állhat, addig az óta₁ csak az előbbiekkel: Hétfőtől van a városban/Hétfő óta nem dohányzom; Holnaptól nem dohányzom; *Holnap óta nem dohányzom. (Perfektív szemléletű igével alkotott szintagmája iteratív jelentéstartalommal bővül: Holnaptól megírom a házi feladatomat.)

Az állító mondatokbeli viselkedésüktől való eltérésük miatt külön kell szólnunk az alcsoport tagjainak jellemzőiről az egyszerű tagadó mondatokban. A megnyilatkozás idejét is magukban foglaló határpont nélküli időszakaszt jelentő időhatározók és a valamely cselekvés, történés befejeződését, célhoz érését tagadó állítmányok között nem feszül logikai ellentét: Tavaly óta nem fejezte be a cikkét; Két éve nem írt egy sort sem. A folyamatos szemléletű múlt idejű igealakokkal való társításukkor azonban mintha hibáznánk: Ezer éve nem táncoltam. Válásuk óta nem beszéltek egymással. Átgondolva a mondatok tartalmát, talán a jelen idő használata ésszerűbb lenne, ahogy ezt több indoeurópai nyelvnek a példában használt folyamatos jelen ideje igazolja, hiszen a „nem látás” és a „nem beszélés” folyamata tart az időhatározókban megjelölt ideje. Érdekes, hogy a magyar szerkezetben megjelenő jelen idő, amellyel ugyancsak élünk, jelentésmegkülönböztető eszközzé válhatott oppozícióban a múlt idős változattal: Egy hete nem dohányzom (azaz logikusan a nem dohányzás folyamata egy hete tart); Egy hete nem dohányoztam (vagyis egy héttel ezelőtt gyújtottam rá utoljára). [277]

b) csoport. — E kategóriába a mennyi ideig? mennyi időt? mennyi időn át, keresztül kérdésre válaszoló -ig₂ és a tárgyraggal, illetve a megfelelő névutós szerkezetekkel alkotott, lényegében szinonim határozók sorolhatók, melyek csak imperfektív szemléletű igékkel, de múlt és jövő avagy jövő értelmű jelen idővel társulhatnak. (A szóban forgó ragok, névutók jelen idővel általános megállapítások időhatározóinak építő elemei is lehetnek: (Általában) nyolc órát alszom. Erre a jelen idő zárójelbe helyezésével utaltam a táblázatban.) — Vizsgálati szempontjaim tehát a Kiefer által az imperfektív szituációk tesztelésére használt időhatározókkal teljesen megegyező alakokat soroltak együvé, kiegészítve a tárgyrag időjelölő szerepével.

A tárgyalt formák háromféleképpen metszhetnek ki szakaszt az időből, így jelölhetik a beszédidőt megelőző cselekvések idejét (Három órát vártam rád), a beszédidő és egy jövőbeli időpont által határolt periódust (Még két napig maradok nálatok) vagy a beszédidőt követő, tehát jövő idejű cselekvések, történések időtartamát (Elutazom Hollandiába és néhány hétig ott maradok). Pete felosztásában az „eredmény nélküli határozott időtartamú” elnevezéssel illetett csoportban találjuk őket az óta, alatt, folyamán alkotta szerkezetekkel együtt (i. m. 399). Együvé sorolásukkal viszont összemosódnak a dolgozatomban hangsúlyozott eltérő viselkedési sajátosságaik.

c) csoport. — Ide a csak perfektív szituációk időhatározói kerültek, melyeknek ideje a múlt vagy jövő. (A zárójelbe tett jelen idő az időtlen vagy iteratív jelentésű mondatokat jelzi: Én öt perc alatt megoldok egy ilyen példát.) A mennyi idő alatt? kérdésre válaszoló egy óra alatt, 5 perc alatt-féle hagyományosan duratívként számon tartott szerkezetek és a befejezett szemléletű igék közötti ellentmondások feloldásával, mint említettem, Kiefer több munkájában is foglalkozik (Az előfeltevések elmélete. Bp., 1983. 154; A magyar aspektusrendszer vázlata: ÁNyT. XV. 1984. 127—49). Magyarázata szerint A hegymászók három nap alatt elérték a hegycsúcsot mondatban az időhatározó tulajdonképpen nem a cselekvés célhoz érésének idejét jelöli, hanem azt az időtartamot, amely ezt megelőzi (Az előfeltevések elmélete 154). Hozzáteszem, hogy e sajátosságából adódóan az alatt₂ a duratív, perfektív cselekvések időhatározója elsősorban. Pillanatnyi, nem duratív cselekvésekkel ebből következően szemantikai egyeztetést igényel: Egy pillanat alatt felugrott. *Két óra alatt felugrott.

Az alatt₂ névutós szerkezet jelentéséhez igen közel áll a vmin belül alkotta, ugyancsak a cselekvés befejezéséhez szükséges időszakaszt megadó alakzat: Öt óra alatt elkészül az autó / Öt órán belül elkészül az autó. A nyelvi kompetenciánk sugallta nyilvánvaló eltérést, aminek érzékelésében a vmin belül helyviszonyt kifejező szerepe is segít, talán a „belső határpontot kijelölő időszakasz” elnevezéssel lehetne kifejezni (Pete az utóbbi névutós szerkezet szerepét „bizonyos időtartam vége előtti befejezés vagy elkezdés” kifejezésében látja, szemben az alatt eredményt jelző időtartam jellegével: i. m. 399).

A mikorra? kérdésre válaszoló időhatározókat alkotó -ra₁ sublativusrag, mint ahogy erről az -ig₁ rag elemzésénél szóltam, kettős, idő- és aspektusbeli kötöttsége miatt került rendszeremben tőle eltérő csoportba. Vö.

A perfektív szemléletű szerkezetekben tapasztalható jelentésbeli hasonlóságuk pontos megfogalmazása csak látszólag tűnik egyszerű feladatnak. Az -ig₁ ragos határozók ugyanis a MMNyR. meghatározásában foglaltaknak megfelelően valóban „azt az időbeli [278] végpontot határozzák meg, amelynek elérkezése előtt esetleg már bekövetkezhet a cselekvés, de amelyen túl semmi esetre sem nyúlhat” (II, 188—9). A 15. mondat időhatározója ellenben véleményem szerint korántsem azt az időpontot adja meg, „amikor a cselekvés lezajlik...”, „s amelyben egyúttal be is fejeződik” (uo.), hanem inkább befejezetté válásának végpontját célként jelöli ki, amikor is a cselekvésnek, történésnek már befejezettnek kell lennie. E végpontra mutató jelentésben a sublativusrag irányjelölő volta, vektorjellegéből következő sajátosságai erősen közrejátszanak: a vektor jelen esetben a cselekvés befejezetté válásának időpontjára irányul. E sajátosságából kiindulva a -ra₁-t „végpontra mutató” határozóként különíteném el. Pete István „eredményt jelző végpont”-határozóknak nevezi a sublativusragos időhatározók e csoportját. Az „eredmény” szó szerepeltetésére nála azért van szükség az elnevezésben, mert elkülönít a rag használatában egy más esetet is, az ún. „határidőt kijelölő” szerepet: Az ülést péntekre tették/halasztották. (i. m. 398). Én ettől a differenciálástól azért tekintettem el, mert Pete példájához hasonló más előfordulására nem sikerült rátalálnom.

Megjegyzem, hogy a jelentések rokonsága, finom eltérései nem csak a -ra₁ és -ig₁ ragos időhatározók között figyelhetők meg perfektív szituációkban: a temporalisragot is bevonva vizsgálódásunk körébe még összetettebb képet kapunk hasonló, rokon jelentéseikről.

Elemzési szempontjaim elválasztották a mennyi időre? kérdésre válaszoló időszakaszt kifejező -ra₂ ragot a hasonló szerepűnek tűnő és vele szinonimnak tartott mennyi ideig? kérdésre felelő -ig₂-től (MMNyR. II, 189). A mondat idő- és aspektusviszonyaival szemben mutatott jellemzői a -ra₂ esetében csak az -ig₂ ragtól élesen különböző jegyeinek megállapítására elegendőek, de a csoporton belüli viselkedésének sajátosságai nem ragadhatók meg velük. Igaz ugyanis, hogy az -ra₂ csak perfektív szemléletű szerkezetek tagja lehet, szemben az imperfektív „vonzatú” -ig₂-gel, de mint ahogy a 25—29. mondatok bizonyítják, állítmányát erős szemantikai megkötések is jellemzik.

A jó 27., 28., 29. mondatok igéi sajátos módon mind valamilyen célhatározói bővítményt, infinitivust vagy ilyen célhatározói mellékmondatot kívánó alakok, amiből arra következtethetünk, hogy a mennyi időre? válaszoló sublativusrag csak az igék igen szűk csoportjához — mozgásigékhez (jön, megy, utazik) és néhány hasonlóan célhatározóval bővíthető igéhez (küld, hív, marad) — kapcsolható, s valójában nem tényleges állítmányuk, hanem feltételezett bővítményük időviszonyaira utalnak: A Két évre meghívták a groningeni egyetemre mondatban tehát az időhatározó nyilvánvalóan nem a meghívás, [279] hanem az ott végzett munka idejéről referál. (A -ra₂ szóban forgó használata nem tévesztendő össze a múlva szinonimájának tekinthető vmihez 2 hétre-féle szerkezetekkel: Összeházasodtak, s rá egy évre el is váltak.)

    4. Munkámat elsődlegesen alapkutatásnak szántam, vagyis célom az volt, hogy minél teljesebb képet adjak az időhatározók mondatbéli szerepéről, mondatba épülésük mikéntjéről a választott vizsgálati szempontok segítségével. A nyert adatok reményeim szerint több helyütt pontosították egyes alakjaik leírását. A taglalt korrekciókon túl a legnagyobb mértékű változtatást érzékelhetően a hagyományosan duratívnak mondható határozók klasszifikációjában kell megtennünk. Különböző viselkedési jegyeik ugyanis — eltérően szemantikai alapú elnevezésüktől — legalább öt kisebb csoportba sorolják őket: 1. klasszikus duratív időhatározók (a beszédidővel nem határolt „nyitott” időszakaszt jelölő, a, -ja₁, óta₂ és a beszédidővel nem határolt kezdőpontot kifejező -tól; óta₁); 2. határpont nélküli időszakaszt meghatározó alakok (-ig₂, -t, vmin keresztül, át); 3. határpontos időszakasz jelentésű (alatt₂); 4. belső határpontos időszakasz-jelölő szerkezet (vmin belül); 5. Pete elnevezését kölcsönvéve határidős időtartamjelölő (-ra₂) időhatározók. A pontosabb meghatározásuk mellett a táblázat tényei néhány általánosabb következtetés levonását is lehetővé teszik. Így többek között annak megállapítását, hogy az időhatározók nem tekinthetők homogén, a mondat azonos elvek alapján szerkesztett kompozicionális elemeinek. Függőségük a mondat idejének és aspektusának együttesétől eltérő mértékű; a teljes kompatibilitástól az egyirányú — idő- vagy aspektusbeli — szabályozottságon keresztül a kettős megkötöttségig terjedhet. Rendszerük az idő- és aspektusviszonyoknak egyidejűleg megfelelve, azokhoz igazodva tölti be szerepét. Használati jellemzőik igazolni látszanak az igeidők és az aspektus összefüggéseit más nyelvekben vizsgáló munkák megállapításait (B. Comrie i. m.; Ö. Dalh i. m.; E. Oversteegen, Temporal Adverbials in the Two Track Theory of Time. In: Temporalsemantik. Beiträge zur Linguistik der Zeitreferenz. Tuebingen, 1988. 129—62). Nevezetesen: a klasszikus duratív időhatározókkal használt jelen idejű eseményidő a magyar nyelvben is kizárja a perfektív szemléletű igék kapcsolódását (3. a), b) csoportok). A perfektív szituációk tipikus ideje nyelvünkben is a múlt, illetve a jövő és a jövő értelemben használt grammatikai jelen. A táblázatban jól nyomon követhető, hogy a perfektív szemléletű cselekvések, történések múlt vagy jövő idejű igealakokkal fejeződnek ki (3. c) csoport). Az aspektus és az időviszonyok részletes taglalása azonban már egy új dolgozat témája lenne.

[280]

* A cikk a Pro Arte Chimica Helveto-Pannonica alapítvány támogatásával készült.

Szili Katalin

Vissza a Tartalomhoz

The system of Hungarian temporal adverbials

The paper proposes a system of temporal adverbials based on their relationship with tenses and aspects. The analytic criteria employed have made it possible, on the one hand, to make some more exact statements than heretofore concerning some items of the system (-ig ‘until’, -ra ‘by’, -tól ‘from’, alatt ‘in/during’) and, on the other hand, to define three homogeneous groups of temporal adverbials, on the basis of their functions and behaviour, out of the conglomerate they appear to constitute: 1. tense and aspect neutral, 2. tense-bound aspect neutral, and 3. both tense- and aspect-bound adverbials (see the tabular overview at the end of the paper). The conclusion that can be drawn is as follows. Temporal adverbials are constituents of sentences that are far from being constructed according to identical principles: they range from independent complements to the predicate to forms dependent on the tense and aspect structure of the sentence or even forms that determine that structure.

Katalin Szili

Back to Contents