Oldalak: 282 283 284 285 286 287 288 289 290 291 292 293 294 295 296

Vázlat az ő — az anaforikus megoszlásról

    1. A magyar nyelvbeli E/3. koreferencia, illetve a névmási koreferenciában az anaforikus névmás jellege hosszabb ideje áll a magyar szövegtani kutatások előterében (Pléh Csaba — Radics Katalin, „Hiányos mondat”, pronominalizáció és a szöveg: ÁNyT. XI. 1976. 261—77; Kocsány Piroska, Műhelytanulmány az „ő” névmásról: Nyr. 1995: 285—93, uő., Pro-drop und Textkoherenz: Interagierende Regeln im Gebrauch des Subjektpronomens im Ungarischen: Acta Linguistica Hungarica 1997: 385—411; Pléh Csaba, A mondatmegértés a magyar nyelvben. Osiris, 1998. 164—94). Az alábbiakban az anaforikus ő és az megoszlásának kérdéséhez kívánok néhány adalékkal hozzájárulni. A vizsgálat általános nyelvelméleti kerete kognitív, amelynek vázát itt a szövegvilág, a nézőpont és a szövegtopik/szövegfókusz fogalma jelöli ki az általános elméleti meggondolásokon túl. (A koreferencia újabb kutatási irányairól összefoglalást készítettem „Kérdések a koreferenciáról” címmel az Officina Textologica 4. számába, illetve hasonlóan tárgyalom a kérdést „A magyar nyelv szövegtana” című megjelenés alatt álló munkámban.)

A) A beszélő és a hallgató a nyelvi interakcióval kapcsolatos információkat és tudást egy összefüggő rendszerben, a szövegvilágban reprezentálja, a nyelvi interakció természetének megfelelően dinamikusan és folyamatszerűen. A szövegvilág nem teljesen zárt rendszer, de a térbeli, időbeli, cselekvésekkel, viszonyokkal és fogalmakkal kapcsolatos aktuális ismereteket elrendezi.

B) A szövegvilág egyik legjellegzetesebb összetevője a nézőpont (a perspektíva), vagyis a helyzet, ahonnan az aktuális beszélő, illetve a többi szereplő a szövegvilág dolgait szemléli és végrehajtja reprezentációjukat. A beszélő helyzetének középpontját az
a pont adja, ahol a beszéd idejekor van: ezt a pontot nevezi Bühler (Karl Bühler, Sprachtheorie. Die Darstellungsfunkcion der Sprache. Fischer, Jena, 1934.) origónak, az itt, most és én egocentrikus középpontjának.

Ez a középpont nem egy statikusan kijelölt egyszerű pont, hanem két összetevőből áll, ezek: 1. kiindulópont („vantage point”), ahonnan valami reprezentálódik, 2. a dolgok specifikus reprezentációja, amely a kiindulópontból való szemlélet eredménye (a kategória alapozását kognitív szemantikai keretben l. Ronald W. Langacker, Foundations of Cognitive Grammar. Volume I. Stanford, California, 1987.). A szövegvilág ennek megfelelően [282] számos nyelvi formában reprezentálódik a kiindulóponthoz képest: ezt jelölik a határozószók és igekötők (fel — le), egyes igepárok (jön — megy, ad — vesz), a deiktikus viszonyok (te — én) stb. A viszony alapja térbeli, amely gyakran metaforikussá válik. A kiindulópontnak több fajtáját lehet megkülönböztetni (vö. José Sanders — Wilbert Spooren, Perspective, Subjectivity, and Modality from a Cognitive Linguistic Point of View. In: W-A. Liebert, G. Redeker, L. Waugh eds., Discourse and perspective in cognitive linguistics. John Benjamins, Amsterdam, 1997. 87 kk.), amelyek egyszerre érvényesül(het)nek egy szövegrészben, különböző kombinációkban különböző nézőpontokat létrehozva. A legfontosabbak: 1. A kiindulópont azonos a semleges kiindulóponttal (K), egy „Én” különböző megvalósulási lehetőségei közül valamelyik, a deiktikus központ, ebben az értelemben semleges, nincs köze a szöveg aktuális külső tér—idő-rendszeréhez. Egy szövegben vagy szövegrészletben (akár mondatban) több semleges kiindulópont is lehetséges, például egy 2. és egy 3. személyű. — 2. A kiindulópont a referenciális központ (R). Az R az éppen beszélő kiindulópontja, kifejtő jelölője az első vagy második személy és a jelen idő. Az R lehet kifejtetlen, amikor az aktuális beszélő jelölői nem kapnak nyelvi formát a szövegben. Az éppen beszélő tudatos entitás, aki önmagára tud utalni az E/1. formával. — 3. A kiindulópont a „tudatosság szubjektuma” (S): „Az S az az alany, akár a beszélő, akár a szöveg szereplője, aki felelős az információért, más szavakkal az S felelős a megnyilatkozás propozicionális tartalmáért és feltehetőleg formájáért. Ha az S nem a beszélőben van elhelyezve, az E/2. vagy E/3. cselekvőn nyelvileg jelölve van az aktív tudatosság, például a kogníció, az észlelés, az akarat. Az S gyakran, de nem mindig található az aktuális beszélőben” (Sanders — Spooren i. m. 87).

Vegyük e típusokhoz a következő példákat (Sanders — Spooren i. m.-ből):

Az (1) a) példában a semleges kiindulópont (K), az R és az S egybeesik. R és S az E/1. igeragban reprezentálódik, a megy igének a beszélőtől távolodó irányt reprezentáló jelentése ehhez járul hozzá. Az (1) b) példában R és S implicit módon része a beszélőnek, míg az a) mondatbeli K Jánosban helyezkedik el, ezt jelzi annak alany volta és a megy igének az alanytól távolodó irányt reprezentáló jelentése. Az (1) c) példában R a beszélő pozíciója, az S viszont átkerül Jánoshoz az akar ige jelentése miatt, és a K is idetartozik. Tehát amikor az S nem azonos a beszélővel, akkor a beszélő valamely információ jelentését összeköti azzal a másik alannyal.

A nyelvi interakcióban résztvevők sok szempontból egyeznek, nézőpont szempontjából azonban különböznek. Mivel azonban az ember nyelvi és általában kommunikációs tudásához tartozik, hogy váltani tud, hol beszélő, hol hallgató, azaz integrált beszélő/hallgató (Theo Herrmann, Allgemeine Sprachpsychologie. Grundlagen und Probleme. Psychologie Verlags Union, Weinheim, 1995. 10 kk.), ezért meg tudja érteni a beszélő nézőpontját (mintegy belé tud helyezkedni), és ez a képesség, valamint az aktuális ismeretek hozzájárulnak a szöveg megértéséhez. Ez azért is lehetséges, mert a nyelvi interakcióban résztvevők nem passzívan fogadják be a külső ingereket, hanem aktívan, procedurálisan, a feldolgozás, az alkalmazkodás és a heurisztika műveleteivel. Az összetett nézőpont egy szövegen, sőt egy fordulón belüli részleges vagy teljes megváltozása ezért követhető.

A nézőpont erőteljesen beépül a szövegbe, mikroszinten kifejtett nyelvi reprezentációt kap, a magyarban gyakran grammatikalizáció formájában, tehát része a szöveg mikroszintű rendszerének és értelemhálójának. [283]

C) A szövegfókusz és a szövegtopik talán az egyik legfontosabb és legbizonytalanabb kategóriája a mai szövegtani kutatásoknak. A kiemelkedő szerepű szövegelemek fontosságának nyilvántartása alapvető a szöveglétrehozás és a szövegmegértés folyamatában. Ezért nyilvánvaló, hogy az előtérben levő, kiemelkedő szövegelemek a figyelem középpontjába, a szövegfókuszba kerülnek. Ugyanakkor sok a bizonytalanság ma is a fókusz meghatározása körül. Jól jelzi ezt Rickheit és Habel bevezetője (G. Rickheit — C. Habel eds., Focus and Coherence in Discourse Processing. W. de Gruyter, Berlin, 1995. VIII): „Néhány kutató szerint a fókusz új információként értelmezendő, azaz olyan információként, amely a legkevésbé érhető el az olvasó vagy a hallgató által az adott szöveghelyen. Ezzel szemben mások úgy érvelnek, hogy a fókusz a legkiemelkedőbb információ a befogadó elméjében, vagyis az az információ, amely a leghozzáférhetőbb egy adott időpontban.” A szövegfókusz és a szövegtopik részben különbözik a mondatbeli fókusz és topik fogalmától. Az itteni dolgozatban a szövegfókusz a szöveg (szövegrészlet) legkiemelkedőbb összetevője, referense és egyben általában új (a szövegben nem említett) információt tartalmaz, ezért jelölt és kevésbé hozzáférhető vagy megjósolható, mert megszakítja a topikfolytonosságot, a szövegtopik a szöveg hátterének eleme, azaz többnyire már említett vagy ismert információt tartalmaz, és ezért gyakran jelöletlen és könnyen hozzáférhető vagy megjósolható (a kérdéskörre l.: Simon Garrod, Distinguishing between Explicit and Implicit Focus during Text Comprehension. In: G. Rickheit — C. Habel i. m. 1—17; Talmy Givón, Topic Continuity in Discourse: The Functional Domain of Switch-Reference. In: I. Heiman — P. Munro eds., Switch-Reference and Universal Grammar. Amsterdam, John Benjamins, 1983. 51—82, uő., Mind, Code and Context. Essays in Pragmatics. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers. Hillsdale, London. 1989.; R. Langacker, Conceptual Grouping and Pronominal Anaphora. In: B. Fox ed., Studies in Anaphora. John Benjamins, Amsterdam, 1996. 333—78; J. Müsseler, Focussing and the Process of Pronominal Resolution. In: G. Rickheit — C. Habel i. m. 53—74; Peter E. Pause, Anaphern im Text. In: A. von Stechow — D. Wunderlich Hg., Semantik/Semantics. Ein internationales Handbuch der zeitgenössischen Forschung. Walter de Gruyter, Berlin, 1991. 548—59).

D) Az anafora alapja a koreferencia. A koreferenciát a következőképpen lehet meghatározni: a szövegben két nyelvi egység (morféma, szó vagy kifejezés) ugyanarra a szövegvilágbeli dologra vonatkozik. A két nyelvi egység közül mindkettő lehet kifejtő (leginkább főnévi), illetve részben kifejtett (például névmási, morfematikus) vagy .

A névmási koreferencia magyar nyelvbeli általános szerkezete a nyelvtani funkciók jellemzésével a következőkben adható meg (1. táblázat):

A zéró és a névmási anaforikus koreferencia a tagok közötti egyensúly szempontjából kétféle viszonyt tartalmaz egyszerre: 1. szerkezetileg szimmetrikus (két tag kapcsolata), 2. műveletileg aszimmetrikus (a második tag az első ismeretében érthető meg). — A névmási koreferenciában egy referensre egy fogalmi jelentésű és egy PRO vagy + INFL nyelvi elem vonatkozik úgy, hogy a + INFL egyúttal a fogalmi jelentésű elemre [284] is referál. A névmási koreferencia szerkezetileg szimmetrikus (két tag kapcsolata), műveletileg aszimmetrikus (a második tag az első ismeretében érthető meg). A továbbiakban az E/3. főnévi anaforikus névmási koreferencia bemutatására összpontosítunk.

    2. Az anaforikus E/3. rendszerét a közvetlenül egymás után következő két mondatnyi referenciális távolság esetében a mondatrészek tekintetében Pléh Csaba és Radics Katalin korai írása igen összetetten mutatta be, egy kiterjesztett transzformációs generatív keretben, egyúttal magyarázatot is keresve az E/3. anaforikus viszonyokra (Pléh — Radics i. m.). A szerzők strukturálisan szemlélve a névmási anaforát azt vizsgálják, hogy E/3. antecedens esetében mikor az anaforikus elem, mikor személyes névmás (ő vagy valamilyen ragozott változata) és mikor mutató névmás (az) kétmondatos szövegrészletekben. A nem emfatikus mondatokból álló példák kontrasztját a 2. táblázat foglalja össze:

Az emfatikus mondatoknál annyiban változik a helyzet, hogy alanyegyezés esetében az anafora [–élő] jellemzőnél távolra mutató névmás, [+élő] jellemzőnél személyes névmás, illetve a második mondatbeli tárgyi és nem tárgyi NP anafora [–élő] jellemzőnél távolra mutató névmás, [+élő] jellemzőnél személyes névmás, vagyis a anafora itt nem lehetséges. (E példák valójában elsősorban a mondatfókusz vagy kontrasztív mondattopik szerepű anaforikus elemeket mutatják be.)

A) Miképp a táblázatból és a hozzá tartozó magyarázatból egyaránt kiderül, az anaforikus elemek három fajta közötti megoszlását ez a leírás elsősorban a mondatszerkezetből vezeti le. Vegyük most Pléh — Radics i. m. első és második példáját, amelyek a táblázat első vízszintes sorának első és második oszlopába tartoznak, és amelyekben az első mondatban két főnévi csoport van, egy alanyi és egy tárgyi (az utóbbi az igei csoporthoz tartozva), a második pedig az egyik főnévi csoportra visszautal valamilyen formában (Pléh — Radics példáit idézem):

Az a) példában az első mondat alanya a második mondat zéró alanyával azonos entitásra referál, ezért a másodikban nem kíván nyelvileg kifejtett jelölést. A b) példában az első mondat tárgya a második mondat alanyával azonos entitásra referál, ezért nyelvileg kifejtett jelölést kíván, távolra mutató névmással. Tehát az azonos alanyú mondatok esetén a második mondatban kötelező törölni az alanyt, míg azokban a neutrális mondatokat tartalmazó esetekben, amikor a második mondat alanya az első mondatnak nem alanyi összetevője, a távolra mutató névmás kötelező. A szerzők a további — a mátrix egyes részeinek megfelelő — példák leírásával végül egy generatív szabálysorhoz jutnak, amelynek lényege a második mondat mélyszerkezeti alanyának a megkeresésében található, az I. számú szabályban megfogalmazva: „Keresd meg a mondat alanyi funkcióban levő főnévi csoportját; ha az zéró, akkor az alany megfelel az előző mondat mélyszerkezeti alanyának; ha pedig az, akkor az előző mondat valamelyik nem alanyi főnévi csoportjának felel meg” (Pléh — Radics i. m. 271). A szabály azért a mélyszerkezeti alannyal operál, mert a felszíni szerkezeti alany vagy tárgy törlődik a táblázat szerinti esetekben. Külön figyelmet érdemel, hogy generatív keretben felmerül a „perceptuális stratégia” szempontja, amelyet alább, a műveleti bemutatásban újraértelmezünk. A kérdéskört a szerzők ezután még az emfatikus mondatok körében is tárgyalják.

A Pléh — Radics szerzőpáros által felvázolt rendszerből már akkor világos volt, hogy az egy potenciális antecedenst és egy PRO vagy + INFL anaforát tartalmazó szövegrészletek leírása viszonylag könnyű, a kérdések a két vagy több potenciális antecedenst és PRO vagy + INFL anaforát tartalmazó szövegrészletek leírásakor merülnek föl.

B) Mielőtt az anaforikus ő és az közötti különbséget részleteznénk, az E/3. koreferens viszony néhány általános jellemzőjét szükséges vázolni.

A szemantikai (thematikus) szerep hozzájárul az E/3. koreferens viszony megértéséhez, mintegy „árnyalja”, vagyis szemantikailag összetetté teszi azt. A szemantikai szerepeket Komlósy András „Régensek és vonzatok” (In: Kiefer Ferenc szerk., Strukturális magyar nyelvtan. 1. Mondattan. Akadémiai, 1992. 358—63) műve alapján alkalmazzuk (a legfontosabbak a névmási koreferencia szempontjából: AG: cselekvő, ágens; EXP: átélő, experiens; J: jellemzett; PAT: elszenvedő, páciens; INS: eszköz, instrumentum; DIR: direkcionális). Megállapítható, hogy egyes párosítások szemantikai és pragmatikai okokból gyakoriak (például az AG — AG, ill. az antecedens AG-hez könnyen kapcsolódik más szerepű anafora), hasonló okokból mások viszont ritkák vagy lehetetlenek.

C) A szórend Kocsány i. m. és Pléh i. m. szerint csak korlátozottan befolyásolja az E/3. anaforikus névmás értelmezhetőségét, például a dativusi EXP két potenciális antecedens esetében.

D) Az aktuális tagolás szempontjából általánosságban megállapítható, hogy a koreferens viszonyok tagjai egyaránt lehetnek mondatbeli topik (TM), komment (KM) vagy fókusz (FM) szerepben.

E) Az eddigi, szerkezeti bemutatást ki kell egészíteni azokkal a korlátokkal, amelyek szintén hozzájárulnak a magyar névmási anafora rendszeréhez.

Eszerint alany- és mondattopik-azonosság esetén a második alany nyelvi formája + INFL.

Az az használatáról egyelőre az állapítható meg, hogy az antecedens a mondat tárgya vagy határozója, az erre vonatkozó alanyi anafora az.

Az eddig fölsorolt szempontok alapján akkor kötelező az ő, ha az (vö. É. Kiss Katalin, Az egyszerű mondat szerkezete. In: Kiefer F. szerk., Strukturális magyar nyelvtan. 1. Mondattan. Akadémiai, 1992. 79—177; Kocsány i. m.):

Az ő kötelező volta itt a + INFL és (több koreferens viszony esetén) az az anaforával szemben érvényes, tehát nem a fogalmi szójelentésen alapuló anaforával szemben. Az ő mindegyik fenti esetben anaforikus, tehát valamilyen antecedense van a szövegelőzményben. Fogalmi szójelentésen alapuló anafora akkor szükséges az a) — h) pontokban felsorolt helyzetben, ha több potenciális antecedens is aktivizálódik az anafora által.

F) A koreferencia jelenségében fontos a referenciális távolság (a mondatok száma vagy az eltelt idő) a megelőző utolsó szövegbeli említéstől (vö. Givón, Mind, Code, and Context...). 3. személyű koreferens viszony esetében mind a PRO, mind a + INFL anafora/katafora legáltalánosabb esete a két egymást követő mondatban található antecedens/posztcedens, illetve anafora/katafora. Nagyobb referenciális távolság esetén az anaforikus vagy kataforikus elemet másképp kell nyelvileg jelölni:

Tehát amikor az antecedens/posztcedens és az anafora/katafora közé más referensekre utaló szövegrészek (mondatok) kerülnek, az anafora/katafora nem lehet egyszerű + INFL vagy PRO, mert nehézzé vagy lehetetlenné válik a közös referens megtalálása, hiszen közben újabb szövegfókusz (vagy szövegtopik) található a szövegben.

G) Nézőpontviszonyok E/3. + INFL vagy PRO koreferencia esetén: 1. a semleges kiindulópont (K, a deiktikus központ, nincs köze a szöveg aktuális külső tér—idő-rendszeréhez): E/3. 2. a referenciális központ (R, az éppen beszélő kiindulópontja): az éppen beszélő E/1. helyzete, nincs mindig jelölve, 3. a tudatosság szubjektuma (S, akár a beszélő, akár a szöveg szereplője, aki felelős az információért): általában a beszélő, de gyakran más ágens (amikor E/3. cselekvőn jelölve van az aktív tudatosság, például a kogníció, az észlelés, az akarat), nincs mindig jelölve. Mivel K és R minden 3. személyű referens esetén eleve különbözik, S pedig változó, a nézőpont három összetevője más rendszert alkot, mint az E/1. és az E/2. személyű referens esetében. A következő nézőpontvariációk lehetségesek E/3. koreferens viszonyok esetén, egy [+élő] koreferens viszonyt tartalmazó szövegrészletben:

(3) a)-ban R nincsen jelölve, a kifejtett nézőpontot ekképp lehet rekonstruálni: [287]

[Én, a beszélő mondom, hogy] Tegnap Péter moziba ment. Későn ért haza. [és ezért az információért én, a beszélő vagyok felelős]

Vagyis két origó van a szövegrészletben, amely közrejátszik a koreferens viszony megértésében: a beszélő (jelöletlen E/1.) és a szereplő (E/3.).

Ugyanez [–élő] koreferens viszonyt tartalmazó szövegrészletben:

(4) A könyv az asztalon hevert. Zsuzsa percekig mégsem találta .

(K: E/3. 1 R: E/1. = S: E/1.)

A nézőpont alapvetően fontos a két névmási koreferens viszonyt tartalmazó szövegrészletek megértésében, [+élő] referensek esetében. Vegyük ennek bemutatására a következő példát (Pléh — Radics i. m.-ből), kiegészítve egy másik változattal:

(5) A kisfiú₁ meglátta a bácsit₂. ₃ Odament hozzá₄.

Feltételezve az alany- és mondattopik-azonosságot, amelyet a jelöl, a párok a következők: 1 — 3, 2 — 4. A nézőpontviszonyok ennek megfelelően: 1 — 3: (K₁: E/3. 1 R: E/1. = S: E/1.), 2 — 4: (K₂: E/3. 1 R: E/1. = S: E/1.).

Nyilvánvaló, hogy az 1 — 3-hoz tartozó semleges kiindulópont (K) más, mint a 2 — 4-hez tartozó. Vegyük ehhez most a példa másik változatát:

(6) A kisfiú₁ meglátta a bácsit₂. Az₃ odament hozzá₄.

Feltételezve az alany- és mondattopikváltást a második mondatban, amelyet az az jelöl, a párok a következők: 1 — 3, 2 — 4. A nézőpontviszonyok ennek megfelelően: 1 — 4: (K₁: E/3. 1 R: E/1. = S: E/1.), 2 — 3: (K₂: E/3. 1 R: E/1. = S: E/1.). Itt is nyilvánvaló, hogy az 1 — 4-hez tartozó semleges kiindulópont (K) más, mint a 2 — 3-hoz tartozó.

Mindkét esetben az R és a két K közötti viszony a döntő: K₁ nézőpont szempontjából a szövegvilág terében közelebb van R-hez, mint K₂, azaz a (nem jelölt) beszélőhöz az antecedenseket tartalmazó mondat alanya, cselekvője és mondattopikja közelebb van a beszélőhöz, mint az alanytól is távol levő másik antecedens (tárgy és átélő). Ezt a változatot bizonyos fokig befolyásolja a szórend, tehát (28) és (29) fordított szórenddel nem feltétlenül ugyanezt a nézőpontrendszert érvényesíti.

Ugyanakkor más esetekben a szórend megváltoztatja az anaforák és az antecedensek viszonyát. Ilyen a dativusos EXP-t tartalmazó koreferencia (l. Pléh i. m. 176):

E példa első mondatszerkezetében az EXP és a PAT egyaránt hasonlít az alany nyelvtani funkciójára, főképp azért, mert semleges változatban az elöl álló mondattopik. Hasonlóan nem dönt egyértelműen a nézőpont az olyan koreferens viszonyok között, amelyeknek antecedenseik szintén egyenrangúak, azaz a második potenciális antecedens sem passzív (Pléh i. m. 260 példája): [288]

(9) A főnöknek van egy új bizalmasa. Mindennap felhívja.

Az itt jelzett különbség a [+élő] antecedens szereplők cselekvő vagy nem cselekvő voltával függ össze, tehát a szemantikai szerepekkel (ezt vizsgálja már Pléh i. m.).

Három potenciális [+élő] antecedens esetében a nézőpont kevésbé érvényesül:

(10) Az osztályvezető elküldte a titkárnőt a gondnokhoz. Az odaadta neki a számlákat.

(10)-ben csak az biztos, hogy az első potenciális antecedens, tehát az első referens (az osztályvezető) áll legközelebb a beszélőhöz nézőpont szempontjából a szövegvilágban, onnan indul ki a szövegrészlet eseménysora.

H) A tudáskeret és forgatókönyv az E/3. PRO vagy + INFL anafora feldolgozásában egyes esetekben játszik szerepet, főképp olyankor, amikor a fentebb felsorolt szerkezeti és műveleti szempontok egyike sem segíti az anaforamegértést. A kontextus és a beszédhelyzet az E/3. PRO vagy + INFL anafora esetében akkor játszik szerepet, amikor több potenciális antcedens közül csak a kontextus vagy a beszédhelyzet ismeretében lehet kiválasztani azt, amelyikre az anafora vonatkozik.

I) Az E/3. névmási koreferencia háromféle megvalósulásának ( + INFL, ő, az) alkalmazását tehát több szempont határozza meg együttesen, ezek közül legfontosabb a nyelvtani funkció, a szemantikai szerep, a nézőpont és a szövegfókusz/szövegtopik.
A referenciális távolság és a szövegtopik-állandóság korlátozva van: + INFL anafora csak egymást követő mondatokban lehetséges, az ő-vel jelölt anafora és antecedense közé pedig csak azonos referensű + INFL anaforát lehet közbeékelni.

    3. Rátérve az ő és az kérdésére, elsőként rögzíteni lehet, hogy egy koreferens viszony (ill. egyetlen potenciális antecedens) esetében a két PRO alak megoszlása a következő: ő : az = [+élő] : [–élő]. Egy koreferens viszony esetében a szövegvilágban nézőpont szempontjából a beszélő azonos módon viszonyul a két PRO alakhoz: mindkettő azonosan távoli és nem közeli (megfelelve a deiktikus 3. személy általános jellegének).

A) A két PRO forma közötti megoszlás akkor válik bonyolulttá, amikor két koreferens viszony (ill. két potenciális antecedens) található két egymást követő mondatban; ez a kérdés foglalkoztatta leginkább a magyar nyelv anaforarendszerét kutatókat.

Pléh — Radics i. m. szintaktikai magyarázatot ad: alanyfolytonosság esetén az anafora, ha a második mondat alanya az első nem alanyi főnévi csoportja, akkor az, egyébként vagy ő.

Kocsány Piroska két tanulmányában is tovább foglalkozik a kérdéssel (Kocsány i. m.), s abból a feltételezésből indul ki, hogy az ő személyes névmás többlettulajdonságai okozzák azt, hogy az az az alanyesetű anaforás utalásban az ő helyett áll. Kocsány meglátása szerint „a távolra mutató névmás egyértelműsít, míg a személyes névmás kétféle értelmezést tesz lehetővé” (Kocsány, Műhelytanulmány... 288). Kocsány Piroska egyik ezt bemutató példája a következő:

Az a) példában a második mondatban a távolra mutató névmás egyértelműen az első mondat tárgyára utal vissza. A b) példában a „Megfelelő hangsúllyal és intonációval kiemelt »ő« mint kontrasztív topik esetében (és ez a szöveg elsődleges, természetes olvasata) a második mondat alanya is a lány. A távolra mutató névmáshoz hasonlóan használt [289] »ő« (mint nem önálló intonációs egység, ahol a »rögtön« után nyomatékot kap a »megértette« is) viszont a fiúra visszautaló alany lesz” (Kocsány i. m. 288). Kocsány Piroska igen fontos megállapítást tesz az anaforikus névmásokkal kapcsolatban, amikor megállapítja, hogy „az »ő« egy hosszabb szakaszon belül jelöli ki azt a központi referenst, akire többször visszatér”, s ebből a már nem szintaktikai magyarázatból következik egyik összegző tétele: „Az »ő« tehát — úgy tűnik — szemben a távolra mutató névmással — nem két egymást követő mondat viszonyában szabályozott szintaktikai anafora, hanem a tágabb szöveg viszonyaiban értelmezendő, személyre (vagy legalábbis [+élő] jegyű alanyra) utaló névmás” (Kocsányi i. m. 288). A közbeékelt alanyokról szóló újabb tétel már csak árnyalja a magyarázatot. Kocsány tehát kilépteti az E/3. anaforikus (ko)referencia kérdését a szintaxis köréből és tágabb szövegösszefüggésbe helyezi, és egy jellegzetes szembenállás (ő — az) legfontosabb különbségét részben megfogalmazza.

Végül Pléh i. m. újból részletesen foglalkozik az ő — az megoszlással (korábbi kutatásait összegezve, Pléh — Radics i. m.-et lényegesen meghaladva). Együttesen vizsgálja a szórend, a szintaktikai funkció (alany, tárgy stb.), a szemantikai szerep (ágens, páciens, experiens stb.), a rag funkcióját, a mondattani topik — fókusz megkülönböztetésnek, a tárgy aktív vagy inaktív voltának a szerepét. Ez utóbbi (vagyis a mondattani funkció és a szemantikai szerep együttesen) döntő szemponttá válik; eredményei szerint a két potenciális [+élő] antecedens közül adatai szerint az adatközlők aszerint döntöttek, hogy a potenciális antecedens aktív volt vagy passzív (a példák Pléh i. m. 185—6-ból valók):

Eszerint ha a potenciális antecedens tárgy nem volt aktív (12), akkor az adatközlők többsége a potenciális antecedens alanyt választotta tényleges antecedensként, ha aktív volt (13), akkor a potenciális antecedens tárgyat. Saját gyűjtésemben az adatközlők kizárólag a nézőpont alapján döntöttek.

B) Az eddigiek alkalmazásaként a következőképpen lehet magyarázni az ő — az megoszlást két potenciális antecedens esetében. Az alkalmazáshoz három, a többinél fontosabbnak tűnő szempontot alkalmazunk: a nézőpont, a szemantikai szerep, valamint a szövegfókusz és szövegtopik szempontját.

C) Vegyük először a nézőpont szemszögéből a következő példákat (mindkettő Pléh — Radics i. m.-ből származik, és idézi őket Kocsány is):

(14)-ben R és S implicit módon része a beszélőnek, a semleges kiindulópont az első mondatbeli a kisfiú reprezentáció része (ez az alanyi és AG helyzetből következik, továbbá a meglát ige irányjelöléséből). Mivel a második mondat alanya megegyezik az elsőével, arra ugyanez érvényes, ezért (valamint a fenti anaforaelemzés eredményei miatt) nincs szükség a nyelvi kifejtésére, az zéró fokon jelenik meg.

(15) a) esetében érdekes nézőpontváltás következik be. Az első mondatban R és S implicit módon része a beszélőnek, a semleges kiindulópont az alanyi és AG helyzetű a lány reprezentáció része. Mint Pléh — Radics i. m. és Kocsány i. m. is jelzi, a második mondat alanya (Az) az első mondat tárgyával van anaforikus koreferens viszonyban. [290] Tehát a második mondatban a semleges kiindulópont áthelyeződik az a lány NP-ről az a fiú NP-re. Két szempont vezérli itt a nézőpontbeli részleges váltást: 1. Az a lány NP nem ismétlődhet meg kifejtve a második mondatban. 2. A (2) a) példában az első mondatban mind a két itt előforduló NP E/3. alakú, tehát a harmadik személyű forma egyaránt távoli a szövegvilágban a közel — távol alapvető kettősségében az implicit beszélőhöz (R-hez) képest, és így az olvasó/hallgató nézőpontjából is, ugyanakkor a fiú távoli a lány-hoz képest az első mondatban.

A második mondatban különbséget kell tenni a két E/3. NP között, ez azonban csak névmási vagy formában lehetséges. Mivel az első mondatban az első NP (az első mondat cselekvője) számára a második NP nem azonos az első NP itt, most és én középpontjával, és ezt az implicit beszélő, valamint a hallgató/olvasó is így látja, tehát az első NP közelebb van, mint a második NP az R és S szerint, a két rendelkezésre álló E/3. névmás közül a távolabbit kell alkalmazni. A személyes névmás E/3.-ban közelebbi, mert személyes, mint a mutató névmás, mert az nem személyes. A beszélőtől különböző mondatbeli alanytól származó kiindulópont tehát a következő módon tesz különbséget a két E/3. névmás között: beszélő : ő : az = origó : közel : távol.

A (15) b) példában az ő természetes olvasatában Kocsány szerint a lány az antecedens, és ez igazolható is a nézőpont keretében: a közel az E/3. alanyra utal vissza. Kétségtelen azonban, hogy a (5) b) példa másik olvasata (amelyben az ő hangsúlytalan, és „a fiú”-ra utal vissza) már kevésbé magyarázható ezzel a kerettel. Itt a másik említett leírási mód alkalmazható: mivel szövegtopik-váltás történik (a fiú kerül kiemelt helyzetbe, míg az elsőben a lány volt), ennek jelöltnek kell lennie. Azonban a magyarázat itt részben önmagába tér vissza, a továbblépéshez még kutatásokat kell végezni.

Ha ezek után végigvesszük Pléh — Radics i. m. első táblázatának példáit, a nézőpont és a kiindulópont szövegtani magyarázatot ad a nyitva hagyott kérdések egy jó részére. A táblázat első vízszintes sorában például a második mondatbeli tárgyi és nem tárgyi NP is távolra mutató névmási reprezentációt kap. A szintaktikai és a nézőpontbeli szempontok együttes alkalmazásával a két altípus egyforma nyelvi reprezentációja megmagyarázható. Pléh — Radics második példája szintaktikailag (pontosabban a mikroszintű szövegkapcsoló elemek nyelvi reprezentációja szempontjából) különbözik, nézőpont szempontjából viszont azonosak:

Pléh — Radics példáit sorba véve a következők állapíthatók meg a koreferens viszonyokról a nézőpont szempontjának hozzáadásával. Az 1. mondat alanyi NP — második mondat tárgyi NP kapcsolatban [–élő] esetében a semleges kiindulópont tekintetében nincs változás, a két NP értelmezése azonos (az eredetiben (4) a) példa):

(18) Előtted van az étel. Edd meg !

Hasonló a helyzet a legtöbb példa esetében 7—15-ig, nem is szerepel a táblázatban e példák kapcsán a távolra mutató névmás. Érdekes és a mintával nem teljesen egyező esetek a következők. Az eredetiben (5) a) jelű példában részleges kiindulópont-váltás történik:

(19) Tegnap megjött az unokatestvérem. Elviszem magammal a kiállításra. [291]

Itt az első mondatban a semleges kiindulópont érvényesül, a másodikban a kiindulópont az R és az S együtt, azonban mintegy átkötőként, átmenetként működik az első mondat E/1. birtokos személyjele a két nézőpontfajta között. Ismét más helyzet az eredetileg (5) b) példában:

(20) Pista odament Ferihez. Az nem akarta észrevenni őt.

A szerzők itt csak a Pista — őt kapcsolatot jelölik, a Ferihez — Az kapcsolatot nem, holott ez utóbbi végrehajtja a nézőpontváltozást. Itt az első mondatban két NP van, a második mondatban pedig mindkettőre anaforikus névmás utal. A példában ugyanaz a szerkezet tapasztalható, mint a (2) példában a lány — fiú szerkezetben. Az első mondatban az implicit beszélő és így a hallgató számára a két NP-vel reprezentált entitás egyforma távolságra van a közel — távol viszonyban. Ellenben a második mondatban a két NP a közel — távol értelmében elkülönül egymástól: az implicit beszélő S és R szempontja számára az első mondat alanyának itt, most és én középpontja közelebb van, mint a mondat esetragos határozójáé.

Külön érdekesség, hogy a második mondat az távolra mutató névmása a szöveg vehikulumában közelebb van antecedenséhez, mint az őt a példában viszonylagosan közelre mutató személyes névmása annak antecedensétől. Ez a fentebb már jelzett tulajdonság fontosságát emeli ki: a szórend és ezáltal a közelség itt meghatározó:

Mindegyik példa b) változatában bizonytalan az, hogy a távolra mutató névmás kire vonatkozik, a közelségi elv miatt a fordított szórendű első mondatokban az az antecedense inkább a kisfiú és Pista, tehát nem érvényesül (vagy nem elsődlegesen érvényesül) a nézőpontbeli közel — távol viszony, s ez értelmezési bizonytalanságot okoz.

A hangsúlyos és emfatikus mondatokkal kapcsolatos példák az eddigi megállapításokat megerősítik. Ehhez vegyük az eredetiben 28. számú példát, és vegyük hozzá semleges párját:

Egyértelmű, hogy a két változat között a nézőpontot, és azon belül a különböző fajtájú kiindulópontokat tekintve nincsen különbség. Mivel a semleges kiindulópont szerint mind az a), mind a b) változatban az első és a második mondat azonos jellegű, a különbség az emfázis b) változatbeli második mondatbeli jelenléte miatt a nyelvi kifejtést kívánja, és ez a fentebb már leírtak miatt a közel — távol viszonyban csak a távol lehet, hiszen mind a két változatban mind a két mondat alanya azonos, a tárgy és annak anaforája pedig [–élő]. [292]

Megállapítható, hogy az E/3. anaforikus koreferencia anaforikus elemének nyelvi reprezentációjában a nézőpont és annak belső szerkezete meghatározó szerepet játszik (l. 3. táblázat):

Megjegyzés: b), c) és d) esetén [+élő] lehet személyes névmás is, valamint többes számú antecedensek esetén az anaforikus elem mindig T/3. személyes névmás.

Emfázis esetén a [–élő] antecedensek nem emfatikus személyes névmási anaforái helyett távolra mutató névmások szerepelnek, illetve a zéró helyett nyelvileg kifejtett anaforák (Pléh — Radics i. m.-ben a 25. példa), vegyük ehhez kontrasztként a 13. jelű nem emfatikus, szintaktikailag azonos jellegű példát b) alatt:

Mindkét példában az első mondat alanya a második mondat nem tárgyi NP-je, mindkét példában megtörténik a nézőpontváltás. Az a) példában az emfázis mellett a rámutatás, a kijelölés okozza a távolra mutató névmás használatát, összefüggésben annak [–élő] és az E/3. személyes névmásnál távolabbra mutató jellegével. Az a) példa rámutató, kijelölő műveletét az ő névmással nem lehet elvégezni (jóllehet [+élő] antecedens esetében igen).

D) A szemantikai szerep tovább árnyalja a nézőpontból eredő antecedens — anafora viszonyokat. Az egy koreferens viszonyt tartalmazó szövegrészletben a szemantikai szerepek kapcsolódását elsősorban szemantikai és pragmatikai tényezők korlátozhatják, és ezek a tényezők nem befolyásolják az ő vagy az az kötelező, ajánlott vagy tiltott voltát. A két vagy több koreferens viszonyt tartalmazó szövegrészletekben a szemantikai szerep ellenben befolyásolhatja az ő — az megoszlást, a következőképpen. [293]

1. [+élő] AG antecedenshez vagy + INFL, vagy ő anafora kapcsolódik (az ő valamely ragozott formája), függetlenül az anafora szemantikai szerepétől. Hasonlóképpen [+élő] EXP, PAT, INS, J antecedenshez kapcsolódó [+élő] EXP, PAT, INS, J szerepű anafora mindig vagy + INFL, vagy ő. Tehát ha a szemantikai szerep azonos az antecedensben és az anaforában, illetve ha egyik sem AG, az anafora vagy + INFL, vagy ő.

2. [+élő] EXP, PAT, INS, J, DIR antecedenshez kapcsolódó AG szerepű anafora mindig az.

3. Az 1. és 2. pontban foglaltakat felülbírálja az ő kötelező nyelvi kifejtésének fentebb az aktuális tagolás, a dativusi EXP-t tartalmazó szerkezetek és az E/3. névmási koreferencia kapcsán felsorolt a) — h) szintaktikai esete, az 1. pontot az összes általában, a 2. pontot az utolsó, vagyis a kontrasztív mondattopik 2. esetében is ő.

(26) Péter futásban legyőzte Palit. Ő meg úszásban volt jobb.

E) A harmadik szempont a szövegtopik és a szövegfókusz szerepe. A két szövegtani kategória meghatározásából a következő rendszer rajzolódik ki, a legalapvetőbb változatok felsorolásával:

1. Egy [+élő] koreferens viszony esetén (antecedens : anafora kapcsolatokban)

a) [FD] NP : [TD] + INFL vagy hangsúlytalan ő semleges mondatban,

b) [TD] NP : [TD] + INFL vagy hangsúlytalan ő semleges mondatban,

c) [FD] ő : [TD] + INFL vagy hangsúlytalan ő semleges mondatban,

d) [TD] hangsúlytalan ő semleges mondatban : [TD] + INFL,

e) [TD] A + INFL : [TD] + INFL.

A c), d) és e) változatokban az ő antecedensként csak konkrétan deiktikusan szerepelhet, elsősorban párbeszédben.

2. Egy [–élő] koreferens viszony esetén (antecedens : anafora kapcsolatokban)

a) [FD] NP : [TD] + INFL vagy hangsúlytalan az semleges mondatban,

b) [TD] NP : [TD] + INFL vagy hangsúlytalan az semleges mondatban,

c) [FD] az : [TD] + INFL vagy hangsúlytalan az semleges mondatban,

d) [TD] hangsúlytalan az semleges mondatban : [TD] + INFL,

e) [TD] + INFL : [TD] + INFL.

A c), d) és e) változatokban az az antecedensként csak konkrétan deiktikusan szerepelhet, elsősorban párbeszédben.

3. Két [+élő] koreferens viszony esetén (antecedens : anafora kapcsolatokban)

a) i) [FD₁] NP₁ : [TD₁] + INFL vagy hangsúlytalan ő semleges mondatban, ha az antecedens (NP₁) AG, az anafora szemantikai szerepe nincsen korlátozva.

ii) [FD₂] NP₂ : [TD₂] A + INFL vagy hangsúlytalan ő semleges mondatban, ha az antecedens (NP₂) és az anafora EXP, PAT, INS, J, DIR.

b) i) [FD₁] NP₁ : [TD₁] A + INFL vagy hangsúlytalan ő semleges mondatban, ha az antecedens (NP₁) AG.

ii) [FD₂] NP₂ : [TD₂] az, ha az antecedens (NP₂) EXP, PAT, INS, J, DIR, az anafora viszont AG.

F) Vizsgáljuk meg e három megközelítés keretében a korábbi elemzések egyik példáját: [294]

G) Eddigi elemzéseink megerősítik és kiegészítik Kocsány i. m. és Pléh i. m. eredményeit: a [+élő] névmási anafora különböző változataiban határozott, bár nem egyszerű rendszer tapasztalható. Eszerint a PRO anafora magyar nyelvi megvalósulásai közül két vagy több koreferens viszony esetén az ő általában a szövegtopik-folytonosság jelölője (kivéve a kontrasztív mondattopikot), az az pedig a szövegtopik-folytonosság megszakításának a jele. Hasonlóképpen a + INFL még erősebben, mert kivétel nélkül a szövegtopik-folytonosság jele (eltekintve a több E/3. antecedens közötti választás esetleges kétértelműségeitől). Mindebből ered az, hogy „Értelmezési eljárásaink tehát egy olyan elvárási rendszert használnak, amely szerint a cselekvőnek, az alanyesetnek, a [mondat]topiknak és az élőségnek legjobb egybeesnie. A mondat elején egy alanyesetben álló nyelvtani alanyt várunk, amely egyben cselekvő s élő” (Pléh i. m. 182). Amennyiben ez az elvárt cselekvő antecedensként fogalmi jelentésű szóval van jelölve, szövegtopik, amennyiben nem, kevésbé kiemelkedő szövegfókusz, amennyiben PRO vagy + INFL formával anaforaként, háttérben maradó szövegtopik.

Mind a korábbi megállapítások, mind az itt vázolt jelenségek azt mutatják, hogy az egyszerű koreferens viszony alapvetően szövegfüggő, illetve meghatározza a szöveg értelemszerkezetét.

Tolcsvai Nagy Gábor

Vissza a Tartalomhoz

A sketch on the anaphoric distribution
of the pronouns ő ‘he/she’ vs. az ‘that’

Perspective as a complex phenomenon with a system of vantage points plays a decisive role in (pronominal) anaphora resolution, especially in cases where there are two or more potential antecedents. In Hungarian, where anaphoric 3rd person referents can be referred to by a 3rd person personal pronoun, by a demonstrative pronoun or by zero (besides full nouns), the distribution of the two most frequent anaphora types ( or personal pronoun vs. demonstrative pronoun) is governed, above all, by perspective, i.e., by the change of neutral vantage point in relation to the reference centre of the current speaker (the distribution of ő ‘he/she’ vs. az ‘that’ is ő : az = proximate : distal). The empirical results suggest that perspective is a basic component not only in discourse as a whole but in antecedent—anaphor relations in particular, based on the spatial proximate—distal relation, and in parallel with thematic roles, syntactic form, lexical relations, and discourse topic/focus structure.

Gábor Tolcsvai Nagy

Back to Contents