Oldalak: 436 437 438 439 440 441 442 443 444 445

Az expresszivitás változásai román eredetű kölcsönszavainkban

    I. A kölcsönelemek, mint ismeretes, mind hangtani, alaktani és jelentéstani szempontból beilleszkednek az átvevő nyelv rendszerébe. Az ilyen irányú vizsgálatokban — a hangalaki és morfológiai kutatásokhoz képest — a jelentéstani elemzések bizonyos mértékben háttérbe szorultak. Egyrészt azért, mert a jelentéstannak nincs olyan pontosan kidolgozott, empirikus nyelvi anyagon alkalmazott és bevált fogalomrendszere, mint például a hangtannak és az alaktannak (vö. Bakos Ferenc, A magyar szókészlet román elemeinek története. Bp., 1982. 85), másrészt a jelentéstani jelenségek jóval szórványosabb jellegűek, hiszen a kölcsönszavak többsége változatlanul megőrzi az átadó nyelvben meghonosodott jelentését (jelentéseit, ha poliszémia érvényesül). Zsemlyei János gyűjtésében az esetek kilencven százalékában a kölcsönszavak jelentésében nem történt módosulás (A Kis-Szamos vidéki magyar tájszólás román kölcsönszavai. Bukarest, 1979. 62—3). Hasonló eredményeket hozott a csángó nyelvjárás adatainak ilyen természetű vizsgálata is (Márton Gyula, A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai. Bukarest, 1972. 45—6).

Dolgozatomban a román kölcsönelemek jelentéstani beilleszkedésének egyetlen aspektusát vizsgálom: az expresszivitás változását a nyelvünkben működő szemantikai rendszer hatására. A vizsgált szóanyag alapját „A magyar nyelvjárások román kölcsönszavai” című könyv (RK.) képezi (Márton Gyula — Péntek János — Vöő István, Bukarest, 1977.), de figyelembe vettem Bakos Ferenc huszadik századi szóanyagának azt a részét, amely nem szerepel az RK.-ban, valamint Zsemlyei János és Márton Gyula gyűjtését is.

Az expresszivitás fogalmának a szakirodalomban tágabb és szűkebb értelmezése is van. A tágabb megközelítésben az expresszivitás fogalomkörébe tartozik az affektivitás és a stílusérték is (l.: Szathmári István, A nyelvi elemek stílusértékéről: Néprajz és Nyelvtudomány XI. 1967: 35—6; Szabó Zoltán, Stylistic Remarks on the Romanian Loan Words of the Old Hungarian: Revue Roumaine de Linguistique. Tome XX. Nr. 6. 1975; Lizanec, P. M., Az ukrán nyelvjárások hungarizmusai jelentésének kérdéséhez: NytudÉrt. 83. sz. 1974. 338—43). A szűkebb értelmezésben az expresszivitás mereven elhatárolódik az előbbiektől (Péter Mihály, Érzelemkifejezés, stílusérték és expresszivitás a nyelvben: ÁNyT. XIV. 1984. 219—35). Az alábbiakban expresszivitáson olyan információs értéktöbbletet értek, amely a kommunikáció hatékonyságának növelése érdekében jön létre. Ez az értéktöbblet összefüggésben van a mássággal, a megszokottól való eltéréssel, valamint a beszélőknek azzal az igényével, hogy valamiféle belső kapcsolat legyen a jel és a jelölt között. Természetesen szem előtt tartom azt is, hogy a beszéd éppen azáltal válik hatékonnyá, hogy lehetővé teszi a közlő tudati tartalmainak (gondolatainak, érzelmeinek és az ezekből fakadó attitűdjének) fokozottabb, intenzívebb kifejezését. Ez az igény a szubjektív viszonyulás kifejezésére megnyilvánul a nyelvhasználatban. Hiszen a nyelvnek nemcsak szimbolikus (ábrázoló), hanem emotív használata is van, és a kommunikációs folyamatban az utóbbi épp olyan [436] jelentős, mint az előbbi (Ogden, E. K.—Richards, I. A., The Meaning of Meaning. London, 1957. 149—60).

A nyelvi jel expresszivitása, ahogy az már Arisztotelész óta ismert, két forrásból ered: a hangalakból, illetve a jelentésből. A hangtestből fakadó expresszivitás esetén a két kommunikációs fél (vagy tágabb értelemben az adott nyelvközösség) szemantikai motivációt fedez fel a jel és a jelentés között. Ebbe az inherens expresszivitás -nak nevezett kategóriába (Péter i. m.) sorolom a szokatlan hangalakú, a hangutánzó, hangulatfestő és ikerített szavak mellett a népetimológia olyan eseteit, amelyekben a hangalak módosítása jelentésváltozással jár együtt. A jelentésből származó expresszivitást Péter Mihály idézett tanulmánya alapján adherens expresszivitás -nak nevezem, és a metaforikus, metonimikus névátvitelek mellett ide sorolom azokat a kölcsönelemeket, amelyek stílusértékbeli változáson nem hangalakjuk, hanem jelentésük miatt mentek át. (Olyan stílusértékbeli változásokra gondolok, mint a pejorizáció, ameliorizáció, gúnyos tréfás jelleg stb.) A továbbiakban az expresszivitás mindkét fentebb vázolt fajtáját megvizsgálom a kölcsönszóanyagban, utalva megnyilvánulásaikra és részletezve változásaik irányát.

    2. A) Az inherens expresszivitás olyan kérdést vet fel, amelyre ma még nem tudunk megnyugtató választ adni: mitől expresszív egy szó hangalakja? Miért érzünk bizonyos hangsorokat kifejezőbbnek, mint másokat? Hogy a kérdésre pontos választ kaphassunk, különböző szempontok szerint kell tárgyalni a belső keletkezésű expresszív szavakat és a kölcsönelemeket. Hiszen az idegen és jövevényszóknak már önmagukban, pusztán idegen jellegüknél fogva evokatív erejük van, adott szociális, kulturális környezetre utalnak (Zolnai Béla, Nyelv és stílus. Bp., 1957. 11—53). Ehhez társul az, hogy az idegen nyelvi elemnek, de a már meghonosodott lexikális egységnek is eltérő, szokatlan hangsora folytán (például szó eleji mássalhangzó-torlódás) bizonyos hangulatot teremtő szerepe lehet, mivel a szóhangulat mindenekelőtt a hangalakhoz kapcsolódik (Zlinszki Aladár, Művészi hangfestés és hangutánzás. Bp., 1937. 3—17). Bizonyos szavak hangsorában akkor is érzünk valamilyen hangulatot, ha jelentésüket nem értjük (Gombocz Zoltán, A magyar nyelv történeti vázlata. IV. Jelentéstan. Pécs, 1926. 8—15.; Vértes O. András, Bevezetés a magyar hangstilisztikába. NytudÉrt. 124. sz. 1987. 53—4). Ilyen értelemben tekintjük expresszívnek a olyan kölcsönszavakat, mint: k rtyál (’tákol’), v rtyál (’megkavar, spekulál’), dranga (’idétlen’), prohogyál (’sokat beszél’). Az ilyen jellegű átvételek természetes környezetükben, a román nyelvben semlegesek, vagy legalábbis nem expresszívek olyan mértékben, mint a magyarban. Ugyanezt tapasztaljuk a román sajátosságokat jelölő szavak esetében, amelyek már pusztán evokatív erejük folytán expresszívek. Ilyenek a különböző földrajzi tájegységek román lakóit jelölő szavak ( krizsány, móc, mokány, oltyán, padurány ), román személyeket jelölő lexémák ( ficsúr, fáta ), románokkal kapcsolatos foglalkozásnevek ( brinzár, berszán, dászkál, kalugyer, pópa, marzsinyán ), valamint a román népi kultúra sajátosságait jelölő kölcsönelemek: táncnevek ( b trineste, ficsorestye, floricsika, gyánvirtyita, peszeritya, septye pás ), a különböző szokások szókincséhez kötődők ( b rgyija , paparuga, szorkova, hájduk ). Az ilyen kölcsönelemek többségének a románban általános jelentése van, és csak a magyarban válik — jelentésszűkülés révén — kimondottan román specifikusságot jelölővé.

B) Az esetek többségében azonban azok a kölcsönelemek, amelyek a magyarban az inherens expresszivitás körébe sorolhatók, a románban is onomatopoétikus természetűek, és a legtöbb ezek közül megőrizte eredeti jelentését. Úgy tűnik, a kétnyelvű beszélő kifejezőnek, mondanivalójához adekvátnak ítéli az olyan román eredetű onomatopoétikus szavakat, amelyeknek a magyarban általában szintén ilyen jellegű elemek felelnek meg, [437] de az elkoptatott és így kevésbé expresszívnek érzett anyanyelvi szóval szemben a kölcsönszó újszerűségében hatékonyabb hangalakúnak tetszhet. Ilyenek: b nzag ’döngicsél’, b lb jál ’dadog’, gujicál ’visit (a malac)’, h rrag ’morog’, n n jál ’döng a méh’, tropotya ’zajongó járás, dobogás’, k k jál ’dadog’. A példák szemléltetik azt a különbséget is, amely az anyanyelvi és a kölcsönzött szó onomatopoétikus eleme között van: az utóbbi a valóságos hangjelenségnek más aspektusát emeli ki, másként értelmezi a hallás számára az adott ingert. És ez a másság az expresszivitás forrása lehet. A magyar dadog foghangok ismétlődésével (d—d) fejezi ki azt a hangélményt, amit a román bîlbîi ajakhangokkal (b—b) ad vissza.

C) Onomatopoétikus szavakat a románból azért is kölcsönzünk, mert egy részüknek nincs hangutánzó vagy hangulatfestő szinonimája a magyarban (vagy legalábbis nyelvérzékünk szerint már nem minősül annak), és inherens expresszivitásuk révén jobban betöltik a beszélő szimmetriaigényét. (Bencze Lóránt szerint az ember szimmetriaigénye abban is megmutatkozik, hogy motivációt akar látni a hangalak és jelentés kapcsolatában: „A szimmetria a természetes nyelvekben — így a magyarban is — egyúttal ikonicitást is jelent, azaz ikonikus viszonyt a beszéd és aközött, amiről beszélünk” (Bencze Lóránt, Mikor, miért, kinek, hogyan. I. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Bp., 1996. 95—6). Bencze e szimmetria megnyilvánulásának tekinti a hangszimbolikát, a kettős kódolást, a népetimológiát, a prekonceptuális kommunikáció maradványait.) Gyakran éppen ezáltal a kölcsönszavak alkalmasnak tűnnek a megfelelő fogalom megnevezésére, mivel kifejezőbbek, mint a szemantikailag nem motivált magyar szinonimájuk. Íme néhány ezek közül: h ujil ’üvölt, vonít (a farkas)’, hucucál ’hintáztat’, c k nyál ’(labdát) ütővel elüti’, bubojál ’nagy lánggal, robajjal ég (a tűz)’, ciknit ’ütődött, félkótya’, b nzoj ’darázs’.

Természetes, hogy a hangalaki expresszivitás nem az egyetlen oka az ilyen jellegű szavak kölcsönzésének, mivel a két nyelv jelentésmezőinek különbözősége is szerepet játszik. A bubojál vagy a cikinyál jelentésének nincs a magyarban lexikalizálódott megfelelője. Így az ilyen szavak kölcsönzésének kettős motivációja van.

A román hangutánzó és hangulatfestő szavak átvételét kifejező hangtestük mellett az is elősegíti, hogy egy részük hangalaki felépítettségben nagyon hasonlít a magyar szinonim párjára: huhura — huhog, cotcodăci — kotkodácsol, hîrîi — hörög, pocni — kopogni, bulbuca — buborékol, horcăi — horkol. Az ilyen jellegű kölcsönzéseket a magyar onomatopoétikus szókészlet paradigmasora támogatja, de a jelenségre nagyobb mértékben a csángók nyelvében figyelhetünk föl. Az idegen hatás legerősebben mindig a hangszerkezeti módosulásra hajlamosabb szavakat érinti. Benkő Loránd szerint a hangutánzó szók érzékenyebbek a változás iránt, erősen hajlamosak a hangalaki módosulásra, mivel a természeti jelenség hangjait a fonémarendszer csak megközelítőleg és ingadozóan adja vissza (Benkő Loránd, A történeti nyelvtudomány alapjai. Bp., 1988. 89—90).

D) A hangutánzónak, hangulatfestőnek érzett kölcsönelemek — elsősorban hangalakjuk folytán — az etimon eredeti jelentésétől eltérő képzeteket is képesek felidézni, távoli asszociációs kapcsolatokat teremtenek, és ezáltal a jelentésváltozások motiválói lehetnek. Az ilyen jellegű jelentésmódosulásokat nem lehet szabályszerűen levezetni a román etimon eredeti jelentéséből, mivel az expresszívnek érzett hangalak az, ami a jelölési viszonyt megváltoztatja. Az ilyen jellegű jelentésváltozásban jelentős szerepe van a szóhangulatnak. Íme néhány példa erre a jelenségre: r. troscăni ’recseg, ropog’ > m. troszkenyál ’bő csizmában cuppog a lába’, r. bîrîi ’„bîr” kiáltással tereli a juhokat’ > m. b r jál ’berreg a motor’, r. cloncăni ’kotyog, károg’ > m. klonkonil ’tök- vagy napraforgómagot rág, s közben e rágás jellegzetes hangját hallatja’, r. droangă ’kolomp’ > m. dranga ’idétlen ember’, r. zbîngăi ’megcsendül’ > m. zb ng jál 1. ’vessző végére szúrt [438] agyaggömböcskét elröpít’, 2. ’megsodort zsinórra fűzött gombot húzogatással búgat’, r. tot am trudit ’folyton dolgoztam’ > m. tetántrugyi ’mamlasz, lágy ember’, r. bîzîi ’döngicsél, zümmög’ > m. b zzeg ’pezseg, forr a víz’. Az ilyen jellegű jelentésváltozásokat a továbbiakban onomatopoétikus jelentésátvitelnek nevezem, mivel ilyen esetben a kölcsönszó hangtestéhez társítunk egy új jelentést. — Amint a fenti példákból is látható, azok a jelentésmezők, ahol érvényesül az onomatopoétikus jelentésátvitel, elég jól behatárolhatók: állatok hangja, a tűz ropogásának, a víz csobogásának, tárgyakkal végzett műveletek auditív élménye, és főleg a negatív emberi tulajdonságok. Itt említem meg a népetimológia azon eseteit is, ahol a módosított, ’értelmesített’ hangalakhoz új jelentés társul. Mivel a hangalakhoz társul új jelentés, ezekben az esetekben jelentésátvitelről van szó. Ilyenkor az expresszivitás a megteremtett szemantikai motivációból származik: r. fecior ’legény’ > m. ficsúr ’előkelősködő, piperkőc’, r. sarică ’guba, szűr’ > m. szárika ’nadrágszár’, r. zămurcă ’híg lére eresztett étel’ > m. zemorda ’zsendice’, r. coclet ’nyüstszem’ > m. koklánc ’kendő szövésmintája’.

E) A fentebb vázolt szemantikai jelenséggel rokon az a folyamat, amelyet az alábbiakban onomatopoétikus névátvitelnek nevezek, és ez éppen abban különbözik az előbbitől, hogy nem annyira a hangalak, mint inkább az etimon jelentése irányítja a jelentésváltozást. Az új és az eredeti jelentés között világosan kimutatható hasonlóságon vagy érintkezésen alapuló kapcsolat van. Az onomatopoétikus névátvitel esetében ezenkívül érvényesülhet a mezőösszefüggés, illetve az a mentális folyamat, amelyet Szilágyi N. Sándor a szolidáris értékek vonzásának nevez, arra utalva, hogy a pozitív értékjelentésű szavak pozitívakat, a negatív értékjelentésűek pedig negatívakat vonzanak, mivel az emberi tudatban ezek szorosabban kötődnek egymáshoz. (Szilágyi az értékjelentést a beszélőközösségnek a jel tárgyához való értékelő viszonyulásaként értelmezi, a szolidáris értékek vonzását pedig az értékjelentések kapcsolathálózataként. Szilágyi N. Sándor, Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, 1996. 11—2). Ez utóbbi jelenség főleg a negatív értékjelentésű melléknevek jelentésváltozásainál figyelhető meg. Így például a dadogó ember fogalma rendkívüli erővel vonzza az értelmi fogyatékosság és lelki gyengeség jelentésmezőit. Az onomatopoétikus névátvitelt szemléltetik a következő jelentésváltozások: r. gîngav ’dadogó’ > m. ganga ’ügyetlen, esztelen’, r. a trata ’megtárgyal, értekezik’ > m. taratyál ’fecseg’, r. prohodi ’egyházi szertartással temet’ > m. prohogyál ’sokat beszél’, r. crancău ’ügyetlen, fejetlenkedő’ > m. kránk u ’dologkerülő, naplopó’, r. javra ’hitvány, semmiházi’ > m. zsávra ’nagyszájú, fecsegő’, r. gîrla ’folyó, patak’ > m. g rla ’örvény’, r. pricăjit ’satnya, csenevész’ > prik zsit ’szerencsétlen, gyámoltalan’.

Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen fogalomkörökben érvényesül az onomatopoétikus névátvitel, akkor mennyiség szempontjából kiemelkednek a beszéd módjára és negatív emberi tulajdonságra vonatkozók. Sőt külön csoportként tárgyalandók az emberi beszédre vonatkozó kölcsönszók közül azok, amelyek a lexikális elemek hangalakját utánozzák. Itt a névátvitel alapja, az analógia nem szorul különösebb magyarázatra: r. alduiască-te (Dumnezeu) ’áldjon meg (az Isten)’ > m. áldojászketyézik ’hálálkodik’, r. bună ziua ’jó napot’ > m. bunezuál ’karácsonyi köszöntőt mond’.

F) Az onomatopoétikus jelentésátvitelnek sajátos formája az, amely az anyanyelvi hangalaki paradigmasor hatására jön létre. Hangalaki paradigmasoron a következőkben a nyelvi rendszernek azt a memoriális összefüggéshálózatát értem, amelynek alapján a legkülönfélébb lexikális egységek a hangalak hasonlósága folytán egymás mellé kerülnek, és asszociáció révén könnyen felidézik egymást. A hangalaki paradigmasort a legtágabban értelmezem, így a terminus magába foglalja mind az etimológiai és nyelvtani képzetsort (Horger Antal, A nyelvtudomány alapelvei. Bp., 1926. 36—42), [439] mind a Saussure-féle asszociatív tengelyt (Saussure, Ferdinand de, Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1967. 156—60). Hogy a szó kapcsolatban van hasonló hangzású szavakkal, azt a jelentésnek olyan változásai igazolják a nyelv történetében mint: összecsengés okozta jelentéscsere, jelentésbesugárzás, beleértés, alakvegyülés, népetimológia (Hadrovics László, Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres szókincsvizsgálat. Bp., 1992. 74—94). A hangalaki paradigmasor hatásával azért is kell komolyan számolnunk, mert másképpen nem tudunk megmagyarázni bizonyos jelentésváltozásokat. Mivel indokolhatnánk a következő onomatopoétikus jelentésváltozásokat, ha kihagynánk a paradigmasor valószínű hatását: r. a se necăji ’szomorkodik’ > m. nyekezsál ’akadozva beszél, dadog’, r. geambas ’kupec’ > m. dzsámbás ’rossz járású, sánta’, r. pui ’fióka, kisgyerek’ > m. pulya ’elpuhult, gyáva’.

A nyekezsál esetében valószínűleg a székely nyelvjárási nyekeg hangalaki hatásával van dolgunk. Ez abból látszik, hogy a Székelyföld több pontján ’dadog’ jelentésben a nyekeg és nyekezsál igéket dublettként említik (Gálffy Mózes — Márton Gyula, Székely nyelvföldrajzi szótár. Bp., 1987. 106—7). A dzsámbás jelentésének változását vizsgálva a magyar csámpás alaki és jelentésbeli hatásával kell számolni, amint azt a RK. szerzői meg is jegyzik. A pulya új jelentése arra enged következtetni, hogy a puha melléknév paradigmatikus hatása érvényesült. (A szófaji átcsapás is ezt látszik igazolni.) Az ilyen jellegű magarázatok azonban óvatosságot igényelnek az értelmező részéről, ugyanis nagy a belemagyarázás veszélye. Másrészt nem lehetünk egészen bizonyosak abban, hogy valóban és kizárólag a paradigmasor hatásának köszönhető-e az adott jelentésmódosulás. Így például a csángó koponil ’ütöget’ gyakorító és a román pocni ’erősen odaütni’ mozzanatos igék aspektusbeli különbségének magyarázatakor a kopog hatására is gondolhatunk, de ebben nem lehetünk biztosak.

De az onomatopoétikus jelentésátvitelt nemcsak az anyanyelvi hangalaki paradigmasor irányíthatja, hanem a hasonló hangalakú kölcsönszavak sora is. Ilyenkor a kölcsönszók párhuzamos jelentésátfedését tapasztalhatjuk: r. ciocoti ’1. zajosan eszik, 2. faragással zajt csap’ > m. csokotál ’pirostojást összeütöget, összetör’, r. ciocni ’összeüt (pirostojást)’ > m. csoknyál ’ua.’ (csoknyál ® csokotál) , r. tanda-manda ’lári-fári’ > m. tanda-manda ’ügyetlen, szerencsétlen’, r. tăntălău ’szerencsétlen, ügyetlen’ > m. tándáló ’ua.’ (tándáló ® tándá-mándá) , r. pupăză ’búbosbanka’ > m. pupuza ’katicabogár’, r. buburuză ’katicabogár’ > m. buburuza ’ua.’ (buburuza ® pupuza) , r. crac ’láb- vagy nadrágszár’ > m. krák ’görbe lábú’, r. cracas ’karikalábú’ > m. krákás ’ua.’ (krákás ® krák) , r. tropotit ’dobogás’ > m. tropotyit ’félszeg, ügyetlen’, r. prăpadit ’ügyetlen’ > m. prapagyit ’ua.’ (prapagyit ® tropotyit) , r. gogoşea ’fánk’ > m. gogosël ’paradicsompaprika’, r. gogoşar ’paradicsompaprika’ > m. gogosár ’ua.’ (gogosár ® gogosël) .

Tulajdonképpen a román hangalaki paradigmasor befolyását is figyelembe kell venni, mivel olyan román szavak hatása is kimutatható, amelyek kölcsönzés révén nem kerültek át a magyarba. A kotingoj például egyes romániai magyar nyelvjárásokban ’lusta kamasz’ jelentésűvé lett. A román cotîngoi, cotîngan jelentése ’kamasz, suhanc’. Hajlamosak lennénk a jelentésváltozást a hangalakkal magyarázni, de itt nem erről van szó. Erdély északi román nyelvjárásában a cătingan, cîtingan határozószónak ’lassan, nehézkesen’ jelentése van (Atlasul lingvistic român pe regiuni. Transilvania. I. Ed. Grigore Rusu, Viorel Bidian, Dumitru Losonti. Bucureşti, 1992.). Így minden valószínűség szerint mind a cotîngan , mind a cătingan belejátszott a magyar kotingoj jelentésének alakulásába: { r. cotîngan ’kamasz’ ´ r. cătingan ’lassan, nehézkesen’} > m. kotingoj ’lusta kamasz’.

Az is előfordul, hogy az expresszívnek érzett kölcsönszó jelentésének módosulására mindkét nyelvi rendszerből találunk magyarázatot, és akár kettős hatást is feltételezhetnénk. [440] Jó példa erre a következő: r. clefeti ’csámcsog, cuppant’ > m. klefetyál ’pletykál’, r. cleveti ’pletykál’ ´ m. pletykál > klefetyál .

Ilyen esetekben nehéz dönteni valamelyik nyelv paradigmasorának kizárólagos hatása mellett. Bár a magyar pletykál közelebb áll hangalakilag a klefetyál kölcsönszóhoz (talán az egyetlen olyan magyar ige, amely hangalakilag rokonítható vele), a román cleveti nyelvjárási ejtésben hangalakilag nagyon közel kerül a klefetyál -hoz, és így hatásával éppen úgy számolhatunk, mint a magyar ige esetében. (Ezért is tulajdonítják a RK. szerzői a cleveti hatásának a jelentésváltozást.) De ugyanakkor a fentebb említett kettős irányú befolyásoló erő gondolatát sem vethetjük el egészen.

Nemcsak a paradigmasorok hatásának eldöntése lehet problematikus, hanem annak a megítélése is, hogy egyáltalán paradigmahatással van-e dolgunk, vagy pedig névátvitellel. a holbură jelentésváltozása jó példa erre: r. holbură ’apró szulák’ > m. holbura 1. ’apró szulák’, 2. ’(méh)fullánk’.

Az RK. (175) névátvitellel magyarázza a jelentésváltozást, Bakos Ferenc pedig a magyar szulák hangalaki hatásával (i. m. 97). Az utóbbi vélemény nagyon megkérdőjeleződik, ha figyelembe vesszük, hogy a székely nyelvjárásban a fullánk dublettjeként él a szulák hangalakú szó (Gálffy—Márton i. m. 161). Itt vagy valóban arról van szó, hogy a székely nyelvjárásban a fullánk metaforikus viszonyban van a szulák -kal, vagy pedig téves jelentésértelmezés történt: a holbura ’szulák’ jelentését ’fullánk’-nak értették, mivel a nyelvjárási közös jelentés összekapcsolja őket, és így nem feltételezhetünk a jelentéstől független hangalaki paradigmasor-hatást.

    3. A) Az adherens expresszivitás körébe soroltam a stílusértékbeli változáson átment kölcsönelemeket, mivel itt a módosulásnak elsősorban a jelentés az oka, nem pedig a hangalak. Pontosabban az a jelentésviszony váltja ki a szó tartalmának ilyen irányú változását, amely létrejön a jelentésmezőt alkotó szinonimák között. Ismert dolog, hogy a kölcsönszók úgy illeszkednek valamely nyelv szinonimáinak sorába, hogy a stílusértékük pozitív vagy negatív irányba módosul, a nyelv régebbi szinonimáinak expresszív párjai lesznek (Weinreich, Uriel, Languages in Contact. Findings and Problems. New York, 1953. 60—1; Bakos i. m. 88—9). Arra is felfigyeltek a gyűjtők, hogy egyes kölcsönszavakat (főleg az emberi tulajdonságra vonatkozókat) a beszélők erősebb intenzitásúnak, gúnyosabbnak, tréfásabbnak éreznek, mint a megfelelő anyanyelvi szinonimáikat (Bakos i. m. 89; Péntek János, A magyar—román interetnikus kapcsolatok néhány nyelvi vonatkozása. In: Katona Judit—Viga Gyula szerk., Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 1996. 118). A románban semleges hangulató szó a magyarban gyakran pejoratívvá vagy amelioratívvá válik, expresszivitás-többletet nyer. Erősebb intenzitásúnak érezték az adatközlők az olyanokat, mint: am rit ’boldogtalan’, bandura ’rongy’, burduhosz ’pocakos’, lokomosz ’kapzsi, falánk’, v rtyál ’spekulál’, zgiburál ’reszket’, hucucál ’tákol’ (Bakos i. m. 81—9). Lizanec szerint az ilyen kölcsönzések egyetlen oka az, hogy a kölcsönelemek expresszivitásukkal bővítik a már meglevő, megfelelő szinonimasort (i. m. 339—40). Arra is felfigyeltek, hogy a stílusértékbeli változás majdnem szabályszerűen pejoratív irányba történik (Weinreich i. m. 58—9; Zolnai i. m. 45—51). Szilágyi N. Sándor a RK. mellékneveit vizsgálta, és többek között azt állapította meg, hogy 83,4%-uk pejoratív jelentésű (Szociálpszichológiai tényezők a szókölcsönzésben. 1994. Kézirat). Weinreich előző kutatásokra hivatkozva írja, hogy bizonyos jelentésmezők valósággal vonzzák a szinonimákat, és ezek a jelentésmezők negatív emberi tulajdonságra vonatkoznak: lustaság, kapzsiság, értelmi vagy testi fogyatékosság, lelki gyengeség stb., jóllehet a nyelvek általában gazdagok szinonimákban ezekben a fogalmi körökben. Az általam vizsgált kölcsönszóanyagban nem [441] kis számú olyan lexéma található, amely a románban semleges, de a magyarban negatív értékjelentésűvé, pejoratívvá vagy gúnyossá, esetleg (ritkábban) tréfássá változik. Például pejoratív: ambiciosz ’erőszakos’, babaló ’tehetetlen’, básgulubás ’ügyetlen’, berbécs ’durva’, bibán ’részeges’, buzdugány ’acsarkodó’, cimbora ’cinkostárs’, nyimen ’senkiházi’, gúnyos: murit ’meghal’, nyám ’rokon’, dajnál ’részegen kornyikál’, mutra ’arc, pofa’, tréfás: kumetra ’keresztapa’, kotyec ’has’, frekál ’rendre utasít’, bátetye norokul ’vigyen el a kánya’. A jelenség okát tekintve eddig egyetlen olyan kísérlettel találkoztam, amely megpróbál erre a kérdésre választ adni (Szilágyi i. m.). Az etnocentrikusságot szociálpszichológiai nézőpontból vizsgálva, Szilágyi N. Sándor arra hívja fel a figyelmet, hogy itt tulajdonképpen egy védekező-távolító lelki mechanizmus működik a Mi és a Nem-Mi polarizált értékrendje szerint. Az etnocentrikusság folytán minden etnikai közösségnek pozitív képe van önmagáról, és a negatív tulajdonságokat inkább más etnikai közösségekre tartja jellemzőknek, így természetesnek érzi, hogy ezeket a tulajdonságokat a másik nyelvből kölcsönzött lexikális elemekkel jobban ki lehet fejezni.

B) A kölcsönelemek nemcsak a referenciális jelentés szempontjából illeszkednek be a jelentésmezőbe a szinonimák viszonyainak ismert szabályai szerint (Károly Sándor, Általános és magyar jelentéstan. Bp., 1970. 235), hanem egy metaforikus–szimbolikus rendszerbe is integrálódnak. Az ilyen jellegű meghonosodás úgy történik, hogy a kölcsönelem ugyanolyan metaforikus viszonyhálózatokat alakít ki, mint a jelentésmezőnek az az eleme, amely hozzá legközelebb áll a kognitív jelentés szempontjából. Ha a jelentésmezőnek a maga egészében van valamilyen metaforikus kapcsolata egy másik jelentésmezővel, akkor a jövevényszó ebbe a névátviteles kapcsolatrendszerbe illeszkedik be. Mind az előbbi, mind az utóbbi esetre egy-egy példát idézek Péntek János egyik tanulmányából (A román—magyar nyelvi kölcsönhatás néhány szemantikai vonatkozása: NyIrK. XXV. 1981: 80—1). A román eredetű mutuj úgy integrálódott a megfelelő magyar jelentésmezőbe, hogy a jelentés szempontjából hozzá legközelebb álló szó (néma) mellékjelentését (’persely’) is felvette. A ’fabödön, cseber’ jelentésű putina a jelentésmező egészének névátviteles kapcsolatrendszeréhez alkalmazkodott. A magyar ’ember, fiatal legény’ jelentésmezőhöz tartozó szavak nyelvjárásainkban metaforikus kapcsolatban állnak az űrmértéket jelölő szavakkal. Így alakulhatott ki a putina gúnyos, humoros ’kövér kisgyermek’ jelentése. Ugyancsak ezzel a metaforikus mezőkapcsolattal magyarázható az, hogy a románban ’gyermek, legény’ jelentésű ficsúr a magyarban ’kis vámszedő faedény a malomban’ jelentése lett.

A jelentésváltozások és a nyelv metaforikus rendszerének együttes vizsgálata azért is elengedhetetlen, mert bizonyos „furcsának” tűnő névátviteleknek csak így juthatunk elfogadható magyarázatához. Hiszen viszonyokat teremtő, konvencionalizáló erejével a nyelv világképet formál a nyelvközösség számára. Ebben a viszonyteremtésben jelentős szerepe van a nyelv metaforarendszerének (l.: Lakoff, George — Johnson, Mark, Metaphors We Live By. Chicago—London, 1980.; Sweetser, Eve, From Etymology to Pragmatics. Metaphorical and Cultural Aspects of Semantic Structure. Cambridge, 1990.; Bencze i. m.; Szilágyi i. m. 1996.). A metaforarendszer megfigyelhető a mindennapi nyelvhasználatban (frazeológiai kapcsolatokban, szólásokban és közmondásokban egyaránt). A kölcsönelemek újonnan keletkezett jelentéseinek ilyen irányú magyarázata azonban nagy figyelmet és körültekintést igényel, mert gyakran kiderül, hogy az újnak minősített jelentés nem magyar fejlemény, még akkor sem, ha nyelvünk metaforáiból megmagyarázható volna ez a változás, hanem az átadó nyelv valamely változatának (például a nyelvjárásnak) sajátja. Ugyanakkor arra is tekintettel kell lenni, hogy a nyelv metaforakészlete egyszerre nyelvspecifikus és univerzális. A nyelvi közösség eltérő szociális környezete, történelme, hagyománya, kultúrája az előbbi jelleget erősíti. Az emberi faj közös [442] biológiai, pszichikai meghatározói az utóbbinak kedveznek. Ezért lehetnek minden nyelvben olyan metaforák, amelyek bizonyos mértékben nyelvi sajátosságok, és olyanok, amelyek univerzálisak. Az idő kifejezésére a térbeli viszonyok használata például (előtte, utána, közepén, elején, végén) mondhatni univerzális metaforikus sajátság. Az emberi faj közös biológiai, pszichikai sajátosságai folytán két nyelvben egymástól függetlenül is kialakulhat metaforikus viszony két fogalom között. Két nyelv interferenciája befolyásolhatja a két metaforarendszert, jelentésváltozási tendenciákat teremthet, tendenciákat segíthet érvényesülni. A legtöbbször nehéz eldönteni, hogy melyik nyelv volt ilyen tekintetben hatással a másikra, mivel a különböző nyelvekben az asszociációk egybeeshetnek. Ennek az esetét látom azokban a párhuzamos jelentésátvitelekben, amelyre Bakos Ferenc felhívja a figyelmet (i. m. 98): r. butuc ’tuskó, tönk’ > m. butuk 1. ’tuskó’, 2. ’buta’, r. butură ’tuskó, tönk’ > m. butura ’idétlen, rút’, r. buştihan ’tuskó’ > m. bustyuhán ’nagyfejű’.

Csakhogy a butuc -nak a románban is van ’buta, együgyű’ jelentése. Ebben az esetben pedig mindkét nyelvben él a ’tuskó ® emberi tulajdonság’ névátvitel. (Bár elméletileg a magyar metaforarendszer románra tett hatását sem zárhatjuk ki, itt az asszociáció egybeesését valószínűbbnek tartom.)

Nyelvünkben a lágy anyag (pl. híg sár) és a negatív emberi tulajdonság (pl. akarati gyengeség) metaforikus kapcsolata általános. A gyenge akaratú, szándékait érvényesíteni nem tudó személyről azt mondjuk: lágy ember . A puliszka fogalmát jelölő román kölcsönszavaink ilyen irányú metaforikus jelentéseket vettek fel: r. mălai ’kukoricaliszt, puliszka’ > m. málé ’együgyű, gyámoltalan’, r. mămăligă ’puliszka’ > mamaliga ’1. puliszka, 2. mamlasz, ügyetlen, 3. híg sár’, r. tocan ’pörköltféle’ > m. tokány ’pörköltféle’ ® ’puliszka’ ® ’ügyetlen, élhetetlen’.

De a jelenség nem értelmezhető csupán a magyar jelentésrendszer hatásaként. A román nyelv jelentésrendszerében is megfigyelhető ez a metaforikus kapcsolat a puliszka és az emberi gyengeség fogalma között. A román értelmező szótárak feltüntetik a mălai mare kifejezést ’málészájú’ jelentésben (vö. az RK. málé szócikkével). A mămăliga -nak a románban is van ’élhetetlen, lágy’ jelentése. (A tokány ’puliszka’ jelentése a magyarban alakult ki, így átvitt értelmű jelentése a románban nincs meg.) Más példák is igazolják, hogy mindkét nyelvben él az emberi gyengeség : lágy anyag metafora: r. bucămălai ’szerencsétlen, tutyimutyi’ > m. buk m láj ’ua.’, r. papălapte ’tutyimutyi, nemtörődöm’ > m. pápaláptye ’1. tutyimutyi, 2. híg sár’.

Hogy a magyarban mennyire erős a két fogalomkör vonzása, azt jól mutatja az is, hogy a mamaliga és a pápaláptye kölcsönszavaink a ’híg sár’ jelentést is felvették, jóllehet a román etimonoknak nincs ilyen jelentése. Az ilyen jellegű kölcsönszók kétszeresen expresszívek. Egyrészt, mert jól beilleszthetők a magyar metaforarendszerbe, másrészt azért, mert idegenszerűségük és az ebből fakadó hangulati értékük kedvez a negatív emberi tulajdonság kifejezésének és az etnocentrikus beállítódásunkkal is összhangban vannak.Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem állapíthatók meg, melyek azok a névátviteles jelentésváltozások, amelyek a magyar metaforarendszer hatására jöttek létre. Ha a románban egyáltalán nem ismert az adott átvitt értelmű jelentés, akkor okkal feltételezhetjük a magyar jelentésrendszer érvényesülését. Az eddigi kutatások alapján a következő jelentésváltozásokat a magyar metaforarendszer termékeinek tekinthetjük, mivel a román etimonok esetében nem ismert az adott névátvitel: r. berbec(i) ’kos’ > m. berbécs ’durva, goromba’ (vö. m. kos ’buta’ (gúnyos), amint ezt az ’okos, mint a tavalyi kos’ szólásunk szemlélteti — ÉrtSz.) | r. ţap ’bakkecske’ > m. cáp ’öreg ember, aki fiatalságában kicsapongott’ (ÉrtSz.: vén kecske : ’szerelmeskedni akaró, nők körül legyeskedő öreg ember’) | r. boteza ’keresztel’ > m. botyezál ’megszid, lehord’ (ÉrtSz.: leszedi [443] valakiről a keresztvizet ’nagyon összeszid, mindennek elmond, lehord valakit’) | r. bufniţă ’bagoly’ > m. bufnica ’hallgatag ember’ (ÉrtSz.: bagoly (átv.): ’otthon ülő, magának való ember’) | r. ceafă ’nyakcsigolya, a nyak hátsó része’ > m. csáfa ’nyakleves’ (itt a nyakleves átvitt értelmű összetett szavunk hatásával kell számolnunk, amely az ÉrtSz.-ban szerepel; metonimikus névátvitel.) | r. buglan ’30—40 literes hordó’ > m. buglán ’hordó (emberre vonatkoztatva)’ (ÉrtSz.: hordóhas (tréf, gúny.) ’kövér, nagy has, pocak’) | r. fasole ’bab’ > m. fuszulyka ’penis’ (ez a névátvitel azért is természetes a magyarban, mert a paszuly -nak is van ilyen névátviteles jelentése, vö. a TESz. megfelelő szócikkével, valamint Bakos i. m. 431—2).

A c posz jelentésváltozását ugyancsak a magyar metaforarendszer irányította, bár itt a téves jelentésértelmezés is szerepet játszott, és ilyenként ez a jelenség bizonyos mértékben eltér az előbbiektől: r. ţepos 1. ’tüskés’, 2. ’elviselhetetlen természetű’ > m. c posz ’peckes, egyenes járású’. Ennek a jelentésváltozásnak az a magyarázata, hogy a román ţeapă főnév többjelentésű szó: jelent karót, nyársat, tüskét, tövist. A ţepos román melléknévnek nincs karóval kapcsolatos jelentése: ţepos : 1. ’szúrós’, 2. ’sörteszerű’, 3. ’tövises’, 4. ’szálkás’ (Dict ionarul limbii române. Bucureşti, 1913/1967.). Mi azonban azt mondjuk a merev, egyenes testtartású személyre, hogy ’olyan, mintha karót nyelt volna’. A karó nyelvünk jelentésrendszerében metaforikus kapcsolatban van az egyenes, merev testtartás fogalomkörével, és a c posz kölcsönszó beilleszkedett ebbe az asszociatív jelentésmezőbe.

Felvetődik a kérdés: a magyar névátviteles jelentésrendszer mellett érvényesül-e a román metaforarendszer a kölcsönszavak jelentésében? A kérdésre igennel válaszolhatok. A román metaforikus névátvitelek hatása kétféle módon nyilvánul meg. Egyrészt úgy, hogy az etimon alapjelentésével együtt átvesszük az átvitt értelmű jelentést is, vagyis közvetlenül (mint például a fentebb idézett buk m láj esetében), másrészt közvetve. A közvetett metaforikus hatás abban nyilvánul meg, hogy a névátvitel alapját képező asszociáció már nem kötődik egy bizonyos román etimonhoz, hanem annak mintájára a nyelv saját szókészletéből létrehozza az adott asszociációt. A r. flutur (’lepke, csillogó ruhadísz’) Magyarszováton ’hópehely’ jelentésű kölcsönszóként jelenik meg (l. az RK. flutur címszavát). De itt nem a magyar jelentésrendszer érvényesülésével van dolgunk. Ugyanis egyes erdélyi nyelvjárásokban a flutur román szónak ’hópehely’ jelentése is van (Micul Atlas Lingvistic Romîn. Seria nouă. Red. Emil Petrovici. I—II. Bucures ti, 1956.). Másrészt a székely nyelvjárásban is lejegyezték a hópehely hólepke megnevezését (Gálffy—Márton i. m. 212). Hogy melyik nyelv hatott a másikra a jelentés szempontjából, azt a szót (illetve a metaforikus jelentés) földrajzi elterjedtsége mutatja meg. A székely nyelvjárásban egyetlenegy ponton jegyezték le a hópehely hólepke megnevezését. Az erdélyi román nyelvjárásban viszont elég elterjedt a flutur ilyen jelentése. Tehát közvetett román metaforahatást feltételezhetünk.

C) Az eddigi névátvitelekben a magyar nyelv metaforarendszerének hatását hasonló vagy azonos jelentésű lexikális szerkezetekkel, szólásokkal igazoltam. Vannak azonban olyan, nyelvünkben létrejött metaforikus jelentések, amelyeknek eredetét, keletkezésének asszociációs alapját jóval nehezebb meghatározni, mivel csak közvetve nyilvánulnak meg a magyarban. Ilyenkor magyarázatért túl kell lépni a nyelvi rendszer szűkre szabott keretein, és a magyar kultúra szimbólumrendszerében kell tájékozódni. Már csak azért is, mert a nyelvi jel nem közvetlenül a jelöltre (vagy a jelölt fogalmára) utal, hanem arra a mentális képre, amelyben a jelölt él az adott kultúrközösség tudatában. Ezért is mondható, hogy a nyelvi jel jelöltje egy kultúregység (Eco, Umberto, Tratat de semiotică generală. Bucureşti, 1982. 81—2). Bizonyos metaforikus névátviteleket úgy érthetünk meg, ha megvizsgáljuk, hogy az adott nyelvi jel által jelölt fogalom milyen kultúregységként [444] realizálódik az adott nemzeti közösség ismeretrendszerében. A névátvitelek nem véletlenszerűek, valamilyen analógia irányítja őket, és a jelentés változásait vizsgálónak föl kell derítenie az asszociáció alapját. A következő névátvitelek első látásra furcsának tűnhetnek: r. prune ’szilva’ > m. prunye ’kislány szeméremteste’, r. ţarină ’szántóföld’ > m. cárina ’vagina’ (Bakos i. m. 431—2), r. crinta ’sajtnyomó teknő’ > m. krinta ’női nemiszerv’.

A magyar népköltészet erotikus szimbólumrendszerében találjuk meg azokat az utalásokat, amelyek érthetővé teszik az ilyen jellegű névátviteleket. Lükő Gábor, a magyar népi kultúra szimbólumrendszerének alapos ismerője és egyik úttörő elemzője írja, hogy a népköltészetünkben a szilvának szexuális vonatkozása van (A magyar lélek formái. Bp., 1942. 125—8). Ugyancsak az ő könyvében olvashatjuk: „Az eke és a föld viszonya a férfi és a nő viszonyát jelképezi. Somogyban és Baranyában a gyermektelen házasember életének »tudományos« meghatározására is ezt a jelképet használják a falusiak. Szánt, de nem vet, mondják. A népköltészetben a szántással kapcsolatos fogalmak jelképrendszerbe illeszkednek. Példának okáért a rét, a töretlen föld, amit ez évben fognak először eke alá, a szűz leány szimbóluma.” (i. m. 111—4). A cárina : női nemi szerv metafora ugyanakkor szervesen illeszkedik a jelentésrendszer aktív—passzív értékdimenziójába: férfi : aktív, nő : passzív (vö. Szilágyi i. m. 13). A krinta metaforizációját is csak ilyen alapon értelmezhetjük, még akkor is, ha éppen a sajtnyomó teknő a maga tárgyszerűségében nem jelenik is meg a jelképtárban, de az ilyen tárgyú kutatások alapján tudjuk, hogy bizonyos eszközök (edény, kanál, bot) és munkafolyamatok szexuális szimbólumok népi kultúránkban (Lükő i. m. 152, l. még 111—8).

Az ilyen jellegű metaforikus névátviteleket azért különítettem el a korábbiaktól, mivel nemcsak hogy nyelvi szinten nem tudatos az asszociációk iránya, de a népi kultúrában is csak implicit módon mutathatók ki. Ámde amennyiben bizonyíthatóan megnyilvánulnak a népi alkotásokban, és láthatóan rendszerbe szerveződnek, a jelentésváltozások értelmezésében fel lehet és fel kell használni őket, már csak azért is, mert a nyelv és a kultúra jelenségei nem különülnek el mereven egymástól.

Benő Attila

Vissza a Tartalomhoz

Changes of expressivity in Hungarian borrowings from Romanian

The paper explores the set of Romanian loanwords in twentieth-century Hungarian from the point of view of expressivity. Expressivity is defined as added information value and its investigation has both phonological and semantic aspects. Phonological (or inherent) expressivity is instantiated in the suggestivity assigned to foreign sound structure, the increased evocative value of items that are quite neutral in Romanian, in folk etymological modifications, and in the large number of onomatopoetic items. Semantic (or adherent) expressivity includes value modification of a borrowed item in its respective semantic field, as well as the methaphor structures of these contact languages in a cognitive sense.

Attila Benő

Back to Contents