Oldalak: 487 488 489 490 491 492
A nyelvtörténeti kutatások
újabb eredményei.
I. Magyar és finnugor mondattörténet
1998. szeptember 23—24. József Attila Tudományegyetem
Magyar Nyelvészeti Tanszék.
Szerk. Büky László és Forgács Tamás. Szeged, 1999. 188 lap
1. A nyelvtudomány szegedi műhelye már több periodikus rendezvényt indított útjára, alkalmat adva a nyelvészet különböző ágait művelő szakembereknek az eszmecserére tudományterületük aktuális elvi és módszertani kérdéseiről, alkalmazási lehetőségeiről és konkrét eredményeiről.
A JATE magyar nyelvészeti és finnugrisztikai tanszékei rendezésében 1998. szeptember 23—24-én tartott tudományos ülésszak a finnugor összehasonlító és a magyar történeti nyelvészetben kívánt egy ilyen kezdeményezést elindítani, melyen az ország egyetemein, finnugor vonatkozásban külföldi tanszékeken is, illetve a Nyelvtudományi Intézetben e téren működő szakemberek vettek részt és tartottak (korlátozott számban) előadást. Az ülésszak házigazdái e tanszékek vezetői: Mikola Tibor és Büky László, valamint Forgács Tamás voltak. Az elhangzott előadásokat Büky László és Forgács Tamás szerkesztésében e tanulmánykötet tartalmazza.
A periodikusra tervezett szakmai találkozóknak természetesen tematikusnak kell lenniük az ilyen nagy múltú és sok részterületre tagolódó tudományágakban. Ezt az első tanácskozást a magyar és finnugor mondattörténetnek szentelték, tekintettel a nyelvtörténet többi ágához, a szó-, hang- és morfológiatörténethez képest viszonylag kevésbé kimunkált voltára.
Elöljáróban már ki kell emelnünk, hogy az elhangzott előadások a nyelvi változásvizsgálat legkorszerűbb elméleti és módszerbeli szintjéről közelítették meg a vizsgált mondattani jelenségek történeti vonatkozásait magyar és általános nyelvészeti előzményekre építve, és konkrét mondattörténeti változások feltárására használva fel őket. A tárgyalt témák az alapnyelv(ek)től több finnugor nyelv, természetesen leginkább a magyar nyelv mondat- és szövegtörténetének állapotot és változásfolyamatot követő feltárásáig, valamint még tisztázatlan vagy további kutatást igénylő kérdéseinek felvetéséig terjedtek.
Két plenáris előadás képviselte a két tudományszakot. Mikola Tibor plenáris előadásának tárgya és címe: „A magyar műveltető szerkezet története és finnugor háttere”, a Forgács Tamásé pedig: „Bővítmények grammatikalizálódásának és lexikalizálódásának kérdései az igevalencia szemszögéből.” Ezt a történeti mondattan számos részletét tárgyaló, módszertani vonatkozásban is sokszínű tizenhat előadás követte sok hozzászólással, élénk vitákkal. A magyar nyelvi témák előadói közt többségben — érthetően — „A magyar nyelv történeti nyelvtana” szerzőgárdájának tagjai szerepeltek többnyire az ebben kidolgozott témáik egy-egy mondattani vonatkozását elmélyítő, továbbgondoló, részletező dolgozatokkal. A kötetben az összes előadás szerzője nevének betűrendjében következik, az ismertetés rendjén viszont, amennyire lehetséges, tematikusan csoportosítva mutatom be őket. Ez viszont azzal jár, hogy szükségképpen ki kell emelnem egyet — lehetőleg a dominánsat — abból a tanulmányokra általában jellemző komplex látás- és tárgyalásmódból, ahogyan a szerzők a struktúra, a funkciók, a különböző nyelvi és nyelvhasználati szintek és rendszerkapcsolatok felől megközelítik a vizsgált változásjelenségeket. Ismerve a nyelvi, de különösen a mondattani változásfolyamatok komplexitását, alábbi csoportosításuk akár önkényesnek is tetszhetik, és talán máshová sorolásuk is lehetséges lett volna.
2. A mondatstruktúrát építő szerkezetekkel főleg a finnugristák dolgozatai foglalkoztak, mert ahogyan erre mindenikük utalt, az uralisztikában e téren jelentős a kutatások lemaradása. Mikola Tibor plenáris előadása (címét l. föntebb) a műveltető (kauzatív) szerkezetek közül a „tipológiailag legérdekesebb”-nek: a tárgyi bővítménnyel rendelkező faktitív igét tartalmazó szerkezeteknek finnugor összehasonlító, sőt más nyelvekre is kiterjesztett tipológiai [487] vizsgálata során kiemelten foglalkozik a magyar nyelv e szerkezetének strukturális és funkcionális jellemzőivel is, melyek eltérnek a legtöbb rokon nyelvétől. A magyar az ágenst ( -val/-vel ~ -tól/-től ragos) instrumentálissal fejezi ki a műveltető szerkezetekben, a legtöbb uráli nyelv viszont itt dativust használ. Megállapítja továbbá, hogy az ágens esetkülönbségei a szenvedő szerkezetekre is jellemzőek (N, D, Inst.). Az okot — végkövetkeztetésként — funkcionális különbségben látja: az instrumentális esetű ágens cselekvésének intenzitása erősebb, egyes nyelvek azonban ezt az igén jelzik. További kutatást igénylő kérdésként veti fel a magyar műveltető és szenvedő szerkezetek egymásra hatását, mely egyelőre kronológiailag ugyan ellentmondásosnak látszik, de a -tól/-től ragos szenvedő szerkezetnek műveltetőbe való átfejlődését Mikola meggyőzően fejti ki.
A kauzatív és dekauzatív szerkezetek szembenállását az ugor nyelvek mondatszerkesztésének lényeges tipológiai vonásaként Gulya János előadása is (Mondatszerkezettan) kiemeli abban az átfogó mondatszerkezeti leírásban, amely — megítélése szerint — jóval alkalmasabb az összehasonlító mondattan kidolgozására, mint egyes kiragadott mondattani jelenségek eddigi vizsgálata. Egy-egy mondatszerkezeti modellt mutat be és vet össze a három ugor nyelvből, a magyarhoz viszonyított szerkezeti különbségeket (osztják: ergatív, vogul: teljesebb kauzatív) pedig a következőképpen értékeli: „E nyelvek szemléletében mintha létezne egy kauzativitásbeli »ő végez«/nem végez, hanem »végeztet« megoszlás.” A mondatszerkezeti modellek egybevetéséből természetesen történeti következtetések is levonhatók, „valahogyan az itt vázolt módon lehetne valóban »ősi« mondattani viszonyokba betekinteni” (57). E minden bizonnyal gyümölcsöző kezdeményezéshez esetleg hozzáfűzhető, hogy a tipológiai és genetikai (nyelvrokonságbeli) sajátságok szétválasztása a mondatszerkezeti modellek esetében bizonyára még problematikusabb, mint más nyelvi szinteken.
Csúcs Sándor előadása (A birtokos személyragok és funkcióik az őspermiben) egyrészt konkrét eredményeket hoz a birtokos szerkezet alaktörténetében az őspermi idején, illetve e nyelvek külön életében végbement változásokra vonatkozólag, másrészt új magyarázati lehetőséget vet fel az uráli nyelvekben váltakozva, a permi nyelvekben meg együtt érvényesülő C x P x ~ P x C x morfémakapcsolási kettős sorrend kialakulására. Szerinte a C x P x sorrend már az uráli/finnugor alapnyelvben sem volt kizárólagos, legfeljebb domináns, a két morfématípus kapcsolatát pedig e korokban ritkának véli (?!), s ez fokozhatta a sorrendi ingadozást, mely később az egyes finnugor nyelvekben egyik vagy másik irányba kiegyenlítődött, a permiben meg mindkettő fennmaradt.
A magyar nyelvtörténeti előadások közül kettőt sorolhatunk e témakörbe. Horváth László „Felderítetlen részletek a szószerkezetek körében” című előadásának kiindulópontja az, hogy a szószerkezetek történeti kutatása még ma sem kapta meg a megillető helyet a nyelvtörténet más ágaihoz mérve. Az objektív okokat (pl. szöveghiány az ős- és korai ómagyar korban) tetőzi — s ezzel messzemenően egyet lehet érteni —, hogy a kutatók egy része a magyar nyelvtörténetet a kódexek korával lezártnak tekinti, a szerkezetkutatásra legtöbb lehetőséget nyújtó középmagyar kor a nyelvtörténet „mostohagyermeke”. A kutatásra váró kérdések sokaságát sorolja fel két vizsgálati szempont köré csoportosítva: 1. kronológiai vonatkozásban főként az egyes szerkezeti formák feltűnési és/vagy eltűnési idejének felderítését sürgeti; 2. a szerkezeti variációk küzdelmének feltárását szorgalmazza, erre legmegfelelőbbnek a szinkrón statisztikai felmérések egybevető módszerét tartja. A szerkezettörténet újabb eredményeit nagy terjedelmű újabb szövegkorpuszok bevonásától reméli. (Közülük a SzT.-at csak kronológiai vonatkozásban emeli ki, pedig e szótár a szerkezetek teljes körű vizsgálatára nyújt óriási nyelvi anyagot, épp a mostohán kezelt középmagyar korból.)
A mondat-, illetőleg szerkezetkeveredés fejlődéstörténeti hatását vizsgálja Nyirkos István előadása (A kontamináció szerepe a mondat fejlődésében). Egyrészt a nyelv különböző szintjein érvényesülő alakkeveredéses (kontaminációs) jelenségeket fogja össze a változástípus azonossága alapján, fogalomtisztázást is sürgetve, másrészt a szintaktikai alakkeveredés szerepét hangsúlyozza a mondatfejlődésben a bináris szerkezetű mondat továbbtagolódásától a (jelzői és határozói) bővítmények kialakulásától kezdve a nyelvemlékes korig, kiemelve, hogy „különösen a XVI. században a mondatkeveredéses formák bősége szembetűnő” (137). Az ezt igazoló gazdag — főleg a korábbi [488] szakirodalomból merített — példaanyag talán még tovább is bővíthető a SzT. beszélt nyelvi szintről való anyagából, mely a mondatkeveredésre a legtöbb lehetőséget nyújtja. Ezzel kapcsolatban felvethető még az is, hogy vajon a XVI. századtól valóban a mondatkeveredés válik gyakoribbá és sokszínűbbé, vagy azok a nyelvemlék- és szövegtípusok, amelyekben e jelenség inkább tetten érhető. Nyirkos István okfejtése is erősen hangsúlyozza a keveredésnek mint mondatformáló tényezőnek időbeli függetlenségét, és azok a szerkezetkeveredéssel (a TNyt.-tól némileg eltérően) magyarázott morfémaváltozások is, amelyeket szintén tárgyal, időbeliségükkel ezt erősítik meg.
3. Az előadások következő csoportjának a központi témájaként a szintaktikai szinten végbemenő funkcionális átértékelődési folyamatokat jelölhetjük meg. Forgács Tamás plenáris előadása (címét l. fentebb) a valencia keletkezés- és fejlődéstörténetének általános szabályszerűségeit kívánja megállapítani a szabad határozók vonzattá rögzülése (grammatikalizálódás), a szabad szókapcsolatok frazémává alakulása (lexikalizálódás), illetve a vonzatrealizációk mennyiségi és minőségi változásainak terén. Amit a valenciaváltozás elméleti kidolgozói nem tettek meg, Forgács konkrét nyelvtörténeti adatok sorának elemzésével igazolja: „meny-nyire komplex folyamatokról van itt szó, s mennyire szorosan kapcsolódnak egymáshoz annak egyes állomásai: a jelentés absztrahálódása, ebből fakadó és ezzel szorosan összetartozó igenemváltozás, az ehhez kapcsolódó argumentumhely létrejötte, kötelezővé válása, végül formai rögzülése, »megkövesedése«” (31). Forgács szerencsésen fejleszti tovább, illetve hasznosítja a valenciatörténetben a Hadrovics történeti jelentéstanában és frazeológia-történetében központi helyre állított konkrét ® absztrakt szemantikai változásvonalat, s feltárja ennek kihatását a valenciaviszonyokra. Pl. megállapítja, hogy a grammatikalizálódás során az eredeti vonzatforma még az ige konkrét jelentéséből következik (pl. törődik, esküszik vmin ), a konkrét ® absztrakt jelentésváltozás nyit utat az új jelentéssel analóg igék vonzatváltást előidéző hatásának (pl. gondol vmivel ® törődik vmivel ). A különböző fokozatú frazémák valenciaviszonyai mennyiségileg, szemantikai és morfoszintaktikai tekintetben is aszerint különböznek, hogy az idióma „feje”: az ige és a frazéma jelentése a konkrét — elvont tengelyen mennyire távolodott el egymástól. Végül a vonzatszerkezet mennyiségi változásaival foglalkozik még. Ezt a nyelvhasználatban megnyilatkozó valenciakreativitásnak tulajdonítja, mely újabb és újabb valenciarealizációkat produkálhat. Ebből mutat be változatos példákat, többek közt az érzelemkifejező igék accusativusi vonzattal való bővülését. Az idézett nyelvtörténeti példák közül azonban egyik-másik (pl. „felyok az halalt” stb.) talán inkább latinizmus (tükörfordítás), mintsem belső fejlődés eredménye. Ez (is) jobban megvilágosodott volna, ha a nyelvtörténetben igényelt kronológiai szempont (pl. a felhasznált nyelvtörténeti adatok évszáma) is helyet kapott volna az elemzésekben.
Örvendetes, hogy egy egészen fiatal kutató is szerepelt az előadók közt. Katona Krisztina készülő doktori dolgozatából mutatott be egy részletet (A névutós szerkezet mint igei bővítmény a Bécsi Kódexben, különös tekintettel az ellen névutóra). A valenciaelmélet ismeretében és alapján minősíti az első bibliafordításunk e részében előforduló ellen névutós szerkezeteket szabad határozóknak, illetőleg igei vonzatnak (az átmenetinek minősített egyetlen példában az ellen ’szemben’ jelentésű és — szerintem — szabad határozós szerkezet). Az igei vonzattá válás okai között — nagyon is helyeselhetően — a fordításszöveg latin mintáit is számba veszi. Még világosabban láthatott volna azonban e kérdésben, ha az elemzett nyolc ige vonzatstruktúráját összevetette volna nem fordításszövegekkel is (pl. a NySz., SzT. megfelelő címszavai alapján).
A mondat állítmány—jelző tengelypozíciójából funkcióátértékelődéssel kiváló elemek történetével két előadás is foglalkozott: egy finnugor és egy magyar nyelvtörténeti tárgyú.
A pécsi finnugrista: Székely Gábor — mint már annyiszor, egy Mészölytől felvetett hipotézis nyomán — az ősi igenévképzők, időjelek és határozóragok etimológiai összekapcsolhatóságát és funkcionális szétválásuk feltehető folyamatát kívánta előadásában bemutatni (Participiumok jelzőként — participiumok állítmányként). Ha osztatlan egyetértésre nem számíthat is nézeteinek [489] minden részlete, e morfémacsoportok mai uráli nyelvekbeli teljes bemutatása, egyes morfémákat (pl. a magyar elbeszélő múltat, esetlegesen az -sz praesens-jelet) érintő új eredeztetési lehetőségek felvetése nyilván továbbgondolásra késztetik a kérdéskör más kutatóit is, annál is inkább, minthogy az igenevek mondatbeli kettős (jelzői és állítmányi) szerepkörét már eddig is többféle nyelvi változás indukátoraként számításba vették.
Erre épül H. Tóth Tibor előadása is (Az állítmány — jelző tengelypozícióból kiváló elemtípusok, különös tekintettel a -ható képzőre), mely a -ható/-hető képző és származékai napjainkban folyó funkcionális átértékelődésével: az igenévi kategóriából a melléknévi kategória irányába való fejlődésével foglalkozik. A többesjel előtti előhangzós és előhangzó nélküli (-hatók ~ -hatóak) változatok kialakulása az e kategóriákhoz kötött szófaji/szemantikai különbségtétel megnyilvánulása, és abba a széles körű változási tendenciába kapcsolódik, mely a szerepelkülönülést jelölő alakváltozatokat, majd a végleges alaki elkülönülést is létrehozza. Napjaink szinkróniájában e változás az alakváltozatoknak a kategóriahatárokat átlépő nyelvhasználati ingadozásában jelentkezik. A szerző a helyes nyelvhasználat szempontjából is értékeli e változatok küzdelmét, az előhangzós változat észlelhető túlterjedését az uniformizáló „panelgondolkodás” nyelvi következményének tartja.
Ugyancsak e tematikai csoportba lehet illeszteni két olyan előadást, mely nyelvjárástörténeti szempontokat helyez előtérbe a tárgyalt mondattani jelenségekkel kapcsolatban. Juhász Dezső előadása (A történeti nyelvtan néhány kérdése a nyelvföldrajz szemszögéből) arra keres választ, hogyan került sor még az ősmagyarban az általános és határozott igeragozás többes számú paradigmájában — elsősorban a T/1.-ben — az igei személyragok keletkezéstörténetileg „rendhagyó” helycseréjére (a névmási eredetű -unk/-ünk indeterminatív, a más eredetű -uk/-ük determinatív irányú funkcióváltására). Az ezt megelőző „szabályos” állapot máig fellelhető nyomait mutatja be egyes perem-, illetve szigethelyzetű nyelvjárásokból a magyar nyelvatlaszok (a magyarországi mellett a Juhász Dezső szerkesztésében megjelenő romániai magyar nyelvatlasz) anyaga alapján, mely egyszerre mutatja e távoli korokban lezajlott funkcionális átrendeződések fokozatait és a belőlük rekonstruálható településtörténeti mozgásokat.
Hegedűs Attila (Az -ék képző (jel? rag?) és a tágabb külső helyviszony történeti-nyelvjárási összefüggése) gazdag mai és nyelvjárástörténeti tényanyagra alapozva foglal állást e vitatott eredetű toldalékunk keletkezéstörténetét illetően, cáfolva a latívuszragos eredeztetést. „Az ómagyar korszak végén (16. sz. első fele) kialakul a heterogén csoportok többesszámjele: az -ék . Ennek kialakulása a valahová való tartozást jelölő -é birtokjelből és a többséget jelölő -k többesjelből történt” (72). Pár sorral alább viszont ezt olvashatjuk: „egyes keleti nyelvjárásokban a benne levő -é lativuszi jellegének felerősödésével (!) helyettesíti az ékhoz -t” (72). Az -ék fejlődéstörténetét a -hoz , illetve a -ni ragokkal összefüggő funkcionális rendszerkapcsolatokban vizsgálja. Középmagyar kori adatokat ehhez a SzT.-ból, az -ék első előfordulásaira pedig a Székely Oklevéltárból 1569-től kezdődően gazdagon idéz. Ezután igazán meglepődünk azon a megállapításán, hogy „A 19—20. századra (!) az -ék is egyre inkább benyomul a keleti nyelvjárásokba” (72). Az -ék funkcionális rendszerkapcsolatainak nyomvonalát követve a -ni, -nitt, -núl ragcsoport középmagyar kori történetéhez is nyújt újat e tanulmány.
Az írott szöveg átértelmezéséből fakadó átértékelődés egy esetét: a credoból és más vallási szövegekből ismert halottaiból (feltámada) kifejezés jelentésének és morfémaszerkezetének ellentétét magyarázza A. Molnár Ferenc (A mondatbeli átértékelődés egy esete az ómagyar korban (halottaiból) azzal a szövegegybevető filológiai módszerrel, amelyet számos korábbi nyelvtörténeti szövegértelmezésében is alkalmazott. A szóalak szövegbeli ’halott állapotából, holtából’ jelentéshez nem illő birtoktöbbesítő jeles nyelvtani alak eredetileg az ’alvilág’ jelentésű pokol szóval állhatott morfémaszerkezetének megfelelő szemantikai viszonyban: ’az alvilág halottai közül’. A credo megfelelő szövegrészletében (szálla alá a poklokra, harmadnapon halottaiból feltámada) a közbeékelődött határozó a két szó közvetlen kapcsolatát fellazította, sőt meg is szüntette. Így a mondat egésze és benne a halottaiból átértelmeződött, és így is hagyományozódott tovább. [490]
4. A határozottság kategóriája három előadás központi témája volt. A magyarnál jóval bonyolultabb mordvin determinatív igeragozás alakulásának történeti folyamatát rajzolja meg Keresztes László előadása (Az igenevek szerepe a mordvin determinatív igeragozásban). „A különböző alapnyelvi szinteken nem számolok szabályos, kész paradigmákkal. Ebből következik, teljesen valószínűtlennek tartom, hogy a mai mordvin determinatív paradigmák valamilyen lebomlás eredményeképpen jöttek létre. Ellenkezőleg, úgy látom, hogy néhány alappillérre támaszkodva indult meg a paradigmaépítkezés, amely lassan és fokozatosan épült” (105). Megállapítja, milyen igenévfajták szerepeltek alappillérként és melyek nem, hogyan járult hozzá az agglutináció és a továbbragozás, valamint az igenévképző funkcionális átértékelődése a determinatív ragozás morfoszintaktikai jelölőinek kialakulásához; mindezeknek (és még igen sok más részletnek) a komplex vizsgálatával bontja ki a szerző a paradigmarendszer kiépülésének fokozatait és kronológiai szakaszait.
A határozottság nyelvi kifejezéskészletének kiépülésében — Keresztes László kifejezésénél maradva — egy másik alappillérre építkezés: a jelzős szerkezetek mentén megerősödő határozottságnak és eszközeinek változásait tárja fel a magyar nyelvtörténet ómagyar szakaszában Gallasy Magdolna előadása (Jelzős szerkezetek és a határozottság). A két előadás koncepciójában is találunk rokon vonást — bár vizsgálatuk tárgya más nyelv és korszak —, éspedig azt az új szemléletet, hogy a határozottság szempontjából nincs eleve kiemelt mondatrész vagy szerkezet, hanem a megnövekedett közlésbeli igények hozzák mozgásba egy-egy korban — hullámszerűen — a nyelvhasználatnak azokat a pontjait, amelyekből a határozottság nyelvi kifejezésrendszerének újabb eszközei kiépülhetnek. Nyelvünk életének ilyen szakasza az ómagyar kor, amikor az írott magyar szövegek szerkesztésmódja megalapozódott, és ebben a korreferens — többnyire különféle jelzős — szerkezetek szerepe megnőtt. A továbbiakban sorra veszi a jelző és a határozottság kapcsolási pontjait és bemutatja a határozottság eszközrendszerét kiépítő, szélesítő változásokat mind a szöveg, mind a szintagmatikus és szintaktikai szerkezetek szintjén, mind pedig a szófajisággal és toldalékolhatósággal összefüggésben.
A határozott névelőnek a személyes névmási birtokos jelzős szerkezetben való elterjedéséhez — amely a névelő „leglátványosabb” terjedése a késői ómagyarban — sorakoztat fel szemantikai érveket Bakró-Nagy Marianne előadása (A magyar határozott névelő kialakulásának szintaktikai vonatkozásai). Az eddigi szövegszempontú (fórikus jellegű) és grammatikai (határjelző szerepű) magyarázat mellé bizonyos szemantikailag nem egyértelmű mondatok (pl. Marg L.: meg tyztehgya vala az betegeknek ev ruhayokat ) esetében szemantikai okot lát elsődlegesnek: a határozott névelő elsősorban azért jelent meg a személyes névmási birtokos előtt, hogy a kétértelműség feloldódjék (Megtisztítja a betegeknek az ő ruhájukat) , a névmás grammatikai minőségének (alany vagy birtokos jelző) kijelölése ebből csak másodlagosan következik.
5. Néhány előadást nem tudtunk volna besorolni erőltetés nélkül a fentebbi tematikus csoportokba, ezért kerültek ismertetésünk végére.
Haader Lea előadása (Részrendszerváltozás az összetett mondatokban) az oksági viszonyokat kifejező mondatszerkezeti típusok kialakulását kronológiai és rendszerbeli összefüggéseinek oldaláról világítja meg. Az alá- és mellérendelő típusok megjelenésének időrendjében ugyanis nem érvényesült mechanikusan a mellérendelés elsődlegessége. E részrendszerben bizonyíthatóan az alárendelő típus alakult ki hamarabb, a mellérendelő típusok és speciális kötőszavaik fejlődése átnyúlt a középmagyar korba. E változásfolyamatok mozgási irányától egyedül a „fonák okság” mondattípusai tértek el, itt az alárendelő megengedő típus alakult ki a legkésőbb. Az alá- és mellérendelések szabályos párhuzamát kiépítő belső nyelvi okokat a szerző a következőképpen összegezi: „Az ómagyar kor összetett mondatainak változásaiban a rendszer szimmetriára való törekvését láttuk, amely mondattípusok kettéválását: ugyanazon tartalmi–logikai viszonynak alá- és mellérendelő grammatikai formában való megjelenését eredményezte” (65). [491]
Bár a szövegszempontúság a legtöbb előadásban — kifejtetten vagy a háttérben — jelen van, s ez a szintaktikai kutatásokban, a történeti jellegűekben is ma már természetes, teljes egészében a történeti szöveggrammatikának szentelt előadás egyedül Papp Zsuzsannától hangzott el (Vizsgálati szempontok és eredmények ómagyar kori emlékeink szöveggrammatikájában). E fiatal tudományágat a TNyt. munkálatai során Károly Sándor és előadónk vette művelésbe. A jelen előadás egyfelől módszerbeli eljárásaikba nyújt bepillantást: egy referenciális táblázat alkalmazási módját és az így elérhető szövegkohéziós felmérés eredményeit mutatja be, kiemelve, hogy e módszer „a minőségi jellemzéseknél egzaktabb megállapításokra vezet” (148). Ezután a szintaktikai kohézió egyik jelenségét: a kötőszavas és kötőszó nélküli szövegmondatok előfordulási arányait ismerteti, amelyek a különböző műfajú és korú kódex- és más (világi) szövegeket eltérő módon jellemzik. A fejlődés tendenciájáról pedig azt állapítja meg, hogy az összes kapcsolóelemre kiterjedő szintaktikai kohézió a késői ómagyarban csökkenő tendenciát mutat.
Wacha Balázsnak a mondatszórendi formákról szóló előadása (Az Érdy-kódexről és a magyar szórendi formákról) a címben jelzett nyelvemlék mondatszórendi elemzését széles keretbe ágyazza: átfogó képet nyújt a magyar szórend általános fejlődési irányairól és a S,O,V hatféle kombinációs variánsának gyakorisági statisztikájáról. Wacha kutatási eredményei a magyar mondatszórendre vonatkozó hagyományos nézeteket nemegy lényeges vonatkozásban módosították (pl. a mondat fókusza és főhíre nem esik automatikusan, mindig egybe). Az Érdy-kódexre irányuló vizsgálatában is ez hangsúlyozódik, tudniillik főként olyan szórendű mondatokra irányítja a figyelmet, amelyekben a főhírt nem a mondat fókuszában levő mondatrész hordozza.
E hosszúra nyúlt ismertetés végén a recenzens mentségére, de összegezésként is következzék néhány zárógondolat: 1. Hosszú idő óta ez az első kizárólag nyelvtörténeti kérdésekkel foglalkozó, sokszerzős, finnugristák és magyar nyelvtörténészek kutatási módszereit és eredményeit együtt bemutató tanulmánykötet. 2. A kötet tanulmányai külön-külön és együttesen is bizonyítják e tudományágak magyar szakembereinek korszerű elméleti, módszerbeli felkészültségét és eredményes alkalmazását konkrét nyelvtörténeti kérdések megoldásában. 3. Végül bizonyság e kötet is arra, hogy a nagy és modern szintézisek — pl. a TNyt. vaskos kötetei — nemhogy nem jelentenek akárcsak ideiglenes megállást a kutatásban, hanem további ösztönzést adnak az eddig elért eredmények elmélyítésére, kiegészítésére, sőt a továbbhaladásra is.
B. Gergely Piroska