SZÓ- ÉS SZÓLÁSMAGYARÁZATOK

Oldalak: 465 466 467

Mézes kendermag fossa. A SzT. mézes szócikkében (egyebek között) ez olvasható: „ 4. bab vmilyen gyógyító főzet; un fel de decoct; irgendein Heilsund. 1588: Kendi Sandor rea kwldeoth felesegemet meg fogatta, ell vitette vydahazara ... az fiam erte ment az anyaert eo magan valtotta ky Ki olyan nagy fogsagban ehezesben tartotha hogj czyak ehel nem holth meg, vgy Annira hogy zawat sem vehettek az nagy Ehseg mia hanem egy io Azzony Jstenert czelekedte ezt velle hogy mezes Kender mag fossath ^a czinalt az zayat azzal kente meg zaiaba ereztwen benne vgy zolalt meg nehezen az wtan vgy adhatoth kenyeret enny [Zsákfalva Sz; WLt Lucas Barlas jb vall. — ^a Bizonytalan olvasat. Egy egykorú másolatban fussatt -nak olvasható alak van.]” — A fogság szócikkében ugyanez a szövegdarab van idézve, a Kendi Sandor név után három pont van, az ehezésben tartotha helyett „ehezésben tartoth (így!)” olvasható; az éh főnév szócikkében ugyanígy van, tehát tartoth ; az éhezés adatai között egy zárójeles figyelmeztető felkiáltójellel: „ehezesben tartoth (!)”. Egyébként a kender szócikkének 3. pontja a kendermag , ám a mézes alatti adat abban nem szerepel, hasonlóképpen nincsen meg a kendermag szócikkében sem. Ebben azonban van figyelemreméltó adat arról, hogy a kendermag szükséges volt a háztartáshoz: „ 1621: gazdalkotta(m) az kohniara ... Kender magot Suffanak 2 Ejtelt ... d 6”; a kendermag-olaj szócikke ugyanezt bizonyítva ezt írja „ulei (de sămînţă) de â nepă; Hanfsamen-Öl. 1634: Várunkat ... vagy Uduarházunkat egyszer maszor vayal ... kender es len magh olayall ... bövuön megh takarya ’ellátja’ [...]” A ( zsuffa ~) zsufa levesféle, az OklSz. is tartalmazza: „jus, jurulentum crocatum; gesafferte [mit saffran zubereitete] brühe NySz. (1. jel.) 1447: Gregorium Zwfa (Múz.), 1548: Tikmonat sufahoz (OL. Nád. 40)”. Van a RMGl.-ben egy „ zsufa ’wachsgelb’. — V. [= Verancsics: Dictionarium] 42: Giluus: Falb vvachsgelb: Xufa-szineü ”. A zsufa ~ zsuffa leves sárgás színezetét a sáfránytól kaphatta, ezt a színt vitték át a ’wachsgelb’ jelentésre Xufa-szineü -ben, vö. TESz. zsufa a.; EWUng. zsufa a. [465]

Ugyancsak konyhai felhasználásról van szó abban az adatban, amely azt mondja el, „Kender mag zakot mint kell csinálni” (Radv: Csal. 46). A szak ’pép’, mely több mindenből készíthető, l. CzF. szak a. A TESz.-ben a szak ¹ -ra 1600 körüli adatot idéznek a szerzők (szintén Radvánszky-kiadványból): „ Borsó szak ”, amelyhez ’kása, pép; Brei’ jelentést adnak meg. Az erdélyi fejedelem udvari főszakácsmesterének leírását a kendermagszak készítéséről az 1600 körüli időkből ugyancsak Radvánszky Béla közli (Radv: Szak. 233—4). Az olajos növényi magok étolajjá vagy világítóolajjá való feldolgozásának Erdélyben szokásos módja a magok összetörése, majd a folyamat után keletkezett lisztet, darát vízzel összegyúrták és ruhaanyagba göngyölve tették a sajtóba. A visszamaradt anyagot ugyancsak szak -nak nevezték, illetőleg alakja után pogácsának (Kisbán Eszter: olajkészítés. In: Ortutay Gyula főszerk., Magyar néprajzi lexikon IV, Bp., 1981. 84). A XVIII. századig általános volt hazánkban az olajnyerés hidegen való eljárása; a len- és kendermag hevítése, pörkölése után kinyerhető olaj rendkívül kellemetlen ízű (Selmeczi Kovács Attila: Húsipar, vegyipar, sóbányászat. Olajütés. In: Paládi-Kovács Attila főszerk., Magyar néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség, Bp., 1991. 228), étkezési célokra nem alkalmas. Van tájszótár, amelyikben a kendermagolaj „kendermagból égetett kellemetlen szagú, sötétszínű [Sic!] olaj, mellyel az ökröt szokták nyáron bekenni, hogy ne csípje a légy” (Szamsz.).

Az étkezési célokra használatos olajok vagy olajos magok, köztük a kendermagolaj — vö. OklSz. kendermag-olaj — a régiségben például bizonyos levesek kapcsán említődnek. Ezek közé tartozik a zsufa, amelyet ma már csupán a néprajz tart számon: „[...] különböző összetételű, színükben közös (fakó sárga) leveket foglalt össze a zsufa (az átadó nyelvben egyszerűen ’lé’ jelentésű) elnevezés. A 20. századi paraszti használatban megtört olajos magvakból (kender, tök) készült fakó sárga színű leves[...]” (Kisbán Eszter, Táplálkozáskultúra. In: Paládi-Kovács Attila főszerk., Magyar néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség. Bp., 1997. 502). A Tótfalusi Kis Miklós nyomdájából származó, XVII. század végi szakácskönyv alapján a kenyéren tálalt levesek között említi Kisbán Eszter (i. m. 492) a kendermaglevest, vö. SzT. leves I. a.: leves kenyér; leves II. a.: faolajos leves, ordás leves, sóstejes leves, sárga leves. — A „lehántolt, összezúzott kendermagból főzött szegényes étel” a kendermagos cibre , amelynek ez az adata egyébként (Háromszék vármegyéből különböző gyűjtőktől) a Nagyszótár cédulaanyagából való: ÚMTsz. kendermagos a.; vö. CzF. zsufa . — A Radv: Szak. 232—3 közli a már említett szakácskönyv „Kender mag suffa” elkészítésének módját. Az ételről ez olvasható: „Fő udvarokban első fogásban adják öreg tálra, Pénteken. Mert ez az étek nemcsak az gyomornak használ, hanem az agyvelőnek is. Használt azt láttam; egy elméjében megfordúlt ifjút a lengyel király doctora evvel gyógyított vala meg.” — A zsufalevesről mint a moldvai magyarok régi ételéről részletesen ír Halász Péter, A moldvai magyarok egy régi étele. Zsufa. (Ethnographia LXXXIV. 1973: 341—5). A gyógyító hatású zsufáról szólva szintén Radv: Szak. iménti részletét közli, de megemlíti: „A megtört kendermagból rongyon át kinyomkodott levet a Nógrád megyei Béren még ma is kelések gyógyítására használják” (Halász i. h. 342). — A különféle zsufalevesek leírásaiban Halász Péter többször elmondja, hogy vízben, esetleg tejben addig főzik a kendermagot, amelyet előzőleg megtisztítottak, illetőleg megtörtek, amíg „[...]a szilárd részek túrószerű anyag formájában fel nem jönnek a folyadék felszínére, ahonnan kanállal lemerhető a zsufa”; „Főzték, és mikor fölforrt a víz, felgyűlt a tetejére kétujjnyi vastagon a szilárd anyag, ez volt a zsufa” stb. (Halász i. h. 344). Egyébként ugyanitt a szónak zsulfa, zulfa, zolfa alakváltozatairól is szót ejt a szerző, ezt írja: „Ma már [a Román-vidéken] csak a zsulfa vagy zulfa elnevezés járja [a zsufafőzés után visszamaradó olajos lére, amelyet kakastej -nek is
neveznek helyenként].” Az ÚMTsz. a kakastej -nek ezt a jelentését nem említi.

A kellemetlen szagú, sötétbarnás színű képlékeny anyagnak, amelyet a már említettem olajütési eljárással készítettek, némely tulajdonsága hasonlatos a fos szóval jelölt anyaggal, vö. ÉrtSz.: „Híg bélsár, ürülék, folyós széklet”; SzamSz.: ’híg szar’; TESz. A legyek, rovarok ellen használatos masszát, kenőcsöt kézenfekvő lehetett betegség(ek) ellen is használni, miként más (emberi) excrementumot is, a szóban forgó anyagok szaga, külleme alapján azután — esetleg csupán [466] alkalmilag — lehetett kendermag fossá -nak nevezni a gyógycélra előállított kenetet. Valószínű a SzT. szövegmetszetében szereplő anyagnak éppen a betegség kezelésére való előállítása, a szükségletnek megfelelő alkalmi elkészítése kendermagból, esetleg kendermagolajból vagy mindkettőből. Az unguentum nyilvánvaló rossz ízét igyekezhetett a forrásban szereplő „io Azzony” méz hozzáadásával enyhíteni, nem is szólva arról, hogy a népi gyógyászatban a méz orvosló anyag.

A fossá -hoz hasonló elnevezés a pöse , amely ’piszkos, büzhödt, mocsaras állóvíz’ (Ballagi 1867: pös a.), ’Göcsejben am. berkekben levő sárgás posvány, mely a fehér ruhát sárgára festi’ (CzF. pőse a.), ’berkekben lévő sárgás posvány’ (MTsz.), ’láp; vizes, vizenyős talaj’ (Várkonyi Imre, Büssüi tájszótár. Bp., 1988.). Van adat a pösös származékra is: ’poshadt, frisseségét elveszített (gyümölcs)’ (Hegedűs Attila, Kisnémedi tájszótár. Bp., 1992.), az ilyesmire, főként gyümölcsre a kiskanizsai nyelvjárásban (Zala megye) a szakút vagy a megszakút kifejezés járta, ezt gyerekkoromból magam is ismerem; a szakul ’szétnyomódik’ ige szerepel az e nyelvjárás szóhasználatát tartalmazó KiskSz.-ban. A pöse szót és a ’berkekben lévő sárgás posvány’ jelentését az 1959. év nyarán a Kilimán (Zala m.) környéki vizenyős rétek lecsapolási munkálatain dolgozva ismertem meg. A vizesárkok ásása közben a velünk, gimnazistákkal lévő és irányító környékbeli kubikosok állandó utasítása volt: „Fiúk, csak a pössét , csak a pössét !”. Ugyanis a barna latyakot nem volt tanácsos benne hagyni az újonnan ásott árokrészben még rövid ideig tartó pihenőnkre sem, mert azalatt az egész árok elmocsarasodott, megtelt pösével, s a további árokmélyítést csaknem lehetetlenné tette, ezért néhányan állandóan pösét mertünk. — A pöse , amint a szótárak is tanúsítják, nem egyszeri előfordulású, amint esetleg a kendermag fossa (~fussa) , a pöse véghangzója elhomályosulóban lévő birtokos személyjel lehet: * árok pös(s)e > pös(s)e . Hasonlóképpen alakulhatott a fossa is: * vkinek ~ vminek fos(s)a > fossa ; a -ss- nyilván a magánhangzók között szokásos nyúlás eredménye.

Lehetséges persze az is, hogy a jóasszony a moldvai magyaroknál is szokásos eljárással olyanféle mézes kendermagzsufát (mezes Kender mag ) csinált, amelyet a folyadék felszínéről lehetett leszedni. Úgylehet a forrás írja a kérdéses szót ( ), vagy a forrásban megkülönböztethetetlen az és az f betűk képe. A föveg szó Calepinus szótárának sajtóhibás írásképe alapján jött létre: a S ueg -et nyomtatták tévesen f betűvel, l. TESz. Efféle tévedés lehetne itt is a háttérben, talán rosszul írták le a zsufá -t vagy legalábbis a szókezdő betűjét, hiszen — amint a SzT. írja —: „Bizonytalan olvasat. Egy egykorú másolatban fussatt -nak olvasható alak van.” S gondolhatni arra is, hogy valamelyik zsulfa ~ zulfa szóalak elírásáról (vagy kiolvashatatlanságáról) van szó.

A kendermagzsufa és a kendermagleves, amint a régi szakácskönyv is tanúsítja, gyógyerejűnek tartatott, s a SzT.-ban közölt szövegdarabban éppen ilyen hatású a mezes Kender mag fossa , hiszen a fogságban és éhezésben tartott asszonyság állapotát annyira javította, hogy kenyeret is ehetett utána.

Büky László

Vissza a Tartalomhoz