A XIX. és XX. századi
nyelvtudomány történetéről
(Jegyzetek Máté Jakab kétkötetes művéről)
1. A művet egy évtizedes huzavona után a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó publikálta két kötetben: „I. A 19. századi nyelvtudomány rövid története” (1997. 216 l.), „II. A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai” (1998. 360 l.). A kötetek címei elég hűen tükrözik a tartalmat. Jegyzeteimben nem dicsérgetem a szerzőt, előre megmondom, hogy a munka jó és megbízható. Természetesen én több mindent másképpen látok, másutt már kifejtettem, hogyan, ha nem, majd megteszem. Két kérdéskörről szólok csak: az egyik a tudománytörténet elvi kérdései, amivel a szerző a Bevezetésben foglalkozott, a másik a XX. századi leíró és történeti módszer problémája, amivel én foglalkoztam volna.
Greenberg mondta egyszer saját tudományos önéletrajzírásáról, hogy az fiction : igaznak igaz, de a valóságban másképpen történt, nem olyan sorjába szedve, ahogy leírta. Ezzel a problémával lépten-nyomon találkozunk e két évszázad tudománytörténetét olvasva. Lehetne ezt a művek kronológiájába is szedni, de hűbb képet kap az olvasó, ha a témák és irányzatok szerint rendezi el neki a szerző. Olykor a témák és a kronológia egyeztetéséből nehézségek is adódnak, ezekről majd szólok is. Az Előszóból megtudjuk, hogy a XIX. századi rész feladata eredetileg az volt, hogy előzményét adja a XX. századinak. Ez érzékelhető is az I. kötetben: a század főszereplőjéről, a történeti nyelvészetről lényegesen kevesebb szó esik (47—107), mint az új utak keresőiről a századforduló évtizedeiben (109—97).
A „Bevezetés (A nyelvtudománytörténet-írás néhány elméleti és módszertani kérdése)” (9—33) szerves része a kötetnek, és az olvasó számára igen lényeges, mert a szerzőnek és történész kortársainak nézeteiről szól. A 60-as, 70-es évek tudománytörténetének egyik főszereplője Kuhn paradigmafelfogása volt, amelyet a szerző kifejt, megbírál és összegezi saját paradigmaértelmezését (13—6, 27—9). Szerintünk Kuhn paradigmaelmélete a tudománytörténet lényeges komponense, és Máté értelmezésében még használhatóbb formát ölt. A nyelvtudomány történetírói, köztük magam is, csak a 90-es években kezdték alkalmazni Lakatos tudományos programelméletét, amely kiegészíti Kuhn koncepcióját, arra való reakcióként jött létre. Egyébként a kettő együtt sem képes megmagyarázni egy tudomány fejlődésének teljességét, ahogy például a generatív, [483] posztgeneratív elméletek és a mai tipológiák sem képesek feltárni a nyelv általános jellemzőit. Ami a XIX. századi nyelvészetet illeti, az újgrammatikusok paradigmát teremtettek, amelyet a kutatók százai alkalmaztak a nyelvtörténetben. Humboldtnak egyetlen közvetlen követője sem volt, de tudományos programot adott, amelyhez Steinthaltól Mathesiusig, Chomskyig és mindmáig vissza-visszatérnek a nyelvelmélet szakemberei. Az I. kötet második részében szereplő nyelvészek Baudouin, Schuhardt, Vossler, Whitney és G. Gabelentz más-más formában, de programot adva hozzájárultak a nyelvelmélet és a nyelvtudomány különböző területeinek fejlődéséhez anélkül, hogy valamely paradigma hadoszlopa követte volna őket.
Máté felfogásának sarkköve a nyelvtudomány interdiszciplináris kapcsolatának hangsúlyozása, ha nem túlhangsúlyozása. Ez magyarázza, hogy a II. kötet jelentős részét (209—324) ennek szenteli. A nyelvvel foglalkozó tudományok viszonya a nyelvelmélet alapkérdése. Humboldtnál ezek még együtt jelennek meg, nem kis nehézséget okozva a szerzőnek és főleg olvasóinak. Azóta e tudományok száma nőtt, vizsgálati területük terebélyesedett, szakosodott, és elméleti alapjaik inkább távolodtak, mint közeledtek, ahogy én látom. Lovejoy elképzelése alapján Máté fölveti a tudományos „eszmék historiográfiájának” lehetőségét, hivatkozva Németh László tudomány- és szellemtörténeti szintézistörekvéseire, valamint Hjelmslevre (23—6). Én Németh Lászlónak tanítványa voltam, mindkettőnek tisztelője vagyok, és nagyon örülnék, ha az elképzelés valósággá válna — valamikor. Úgy tűnik, a nyelvi tudományok anyaga kisebb problémát jelent e tekintetben, mint kutatóik.
2. Az I. kötet összehasonlító-történeti részének felépítéséről a szerző pontos és motivált elképzelést ad a megelőző szövegben (44—5): Bopp és Humboldt kora, Schleicher és Steinthal tevékenysége, majd az újgrammatikusok. A fejezetcímek némelyike viszont zavaró, nem felel meg a tartalomnak. Nem szerencsés az első nagy rész címe „Az összehasonlító-történeti nyelvészet mibenléte”, a mibenlét elhagyandó, mert egy egész korszakról van szó, amely 1816-tól az 1870-es évekig tartott. A részen belül van egy fejezet „A Schleicher—Steinthal-korszak”, de az egyik címszereplő, Steinthal tevékenységét egy másik fejezet elemzi.
A következő részben „Az újgrammatikus irányzat kialakulása, elméleti és módszertani alapelvei” viszonylag kevés szó esik az irányzat magváról, a lipcsei nyelvészekről, erre utaló alcím nincs is, viszont az újgrammatikus elvek és módszerek kifejtése jó. Örvendetes, hogy a moszkvai és kazanyi iskola külön fejezetben szerepel, mert Fortunatov, Kruszewski és Baudouin de Courtenay tevékenysége ehhez az irányzathoz tartozik, de meghaladja azt. Csak így érthető, hogy az utolsó rész „Új utak a századforduló éveiben. (Az újgrammatikus irányzat bírálata.)” (109—96) első témája Baudouin munkássága (115—31). Ez után, és nem a rész végére tettem volna én a Whitney és G. Gabelentz nézeteiről szóló két szűkre szabott fejezetet (190—6), mivel ők a történeti nyelvészet fő sodrában maradva, azt teoretikusan meghaladva készítették elő a Saussure-i fordulatot. Ezután következett volna a nyelvföldrajz, a Wörter und Sachen módszer és a neolingvisztika tárgyalása. Ezek ugyanis viszonylag komplex egységet alkotnak. Egészükben az újgrammatikus iskola meghaladását jelentik és szerves részévé váltak a XX. század történeti nyelvészetének, megalapozták a dialektológiát, az areális nyelvészetet. Az esztétikai irányzat a rész végére került volna, mert tematikája sajátos, nem kapcsolódik a történeti nyelvészethez. „Az új utak keresése…” rész egyébként igen jól sikerült: olyan témákkal, kutatókkal ismertet meg, amelyekkel a nyelvtudomány-történet sablonjait követő szerzők keveset foglalkoztak, holott nélkülük a XX. század nyelvészete nem érzékelhető a kellő történeti perspektívában. Nem szabad, hogy a hallgatók, a majdani nyelvészek, a történeti nyelvészet — strukturalizmus — generatív nyelvtan sablonra leegyszerűsítve lássák tudományuk történetét.
3. A második kötet (A 20. századi nyelvtudomány történetének főbb elméletei és irányzatai) három fő részre oszlik. Az elsőben a strukturális nyelvészettel (21—174), a másodikban a generatív [484] grammatikával (175—207), a harmadikban a tudományközi kapcsolatokkal foglalkozik a szerző a század utolsó három évtizedében (209—324). A címben a főbb jelző utal arra, hogy a kötet nem mutatja be a század tudományát teljességében, az Epilógusban pedig a szerző felsorolja, mi hiányzik: szemiotika, szemantika, tipológia, nyelvfilozófia, a logika és nyelvészet kapcsolata (325—7). Szerintem a szemiotika, a nyelvfilozófia, a logika tárgyalása nem vagy csak részben tartozik ide; ez nem mondható el a nyelvtipológiáról. A szerző azonban gyakran hivatkozik e tudományterületekre, ha kapcsolódnak a vizsgált témához. E sorok írója mint tipológiailag orientált leíró és történeti nyelvész csak azért fogadja el a szerző elnézéskérését, mert nincs tipológiatörténet, és a jelenben tájékozódni csak szakember tud, de ő sem könnyen.
A kötetről alig lehet rosszat mondani, ami a benne foglaltakat illeti. Minden történetírónak megengedtetik, hogy részletesebben írjon azon tudományterületekről, amelyekkel maga is foglalkozik. Máté él is ezzel a szabadsággal: a szövegtan, stilisztika, szociolingvisztika, a korai matematikai nyelvészet tárgyalása majd száz lapot tesz ki, közel a kötet egyharmadát. Én, és gondolom, sokan mások ezt nem különösen bánják, mert a strukturalizmusról és a generatív nyelvtan kezdeti szakaszáról sokan és sokat írtak, viszont szakszerű tájékoztatás az említett területekről jól jön.
Problematikussá válik a kötet felépítése, amikor azt látja az olvasó, hogy Saussure és a strukturális irányzatok tárgyalását a korai generatív grammatika követi, a század második felének bemutatása pedig csak a tudományközi kapcsolatokra terjed ki. Ez utóbbi elemzése igen hasznos volt az első kötetben, itt is az, de hol maradt a nem generatív nem határtudományos nyelvészet? Úgy tűnik, ez a szerző paradigmatikus gondolkodásmódjából következik: az újgrammatikus paradigmát felváltja a strukturális, majd a generatív és kvázi paradigmaként előtérbe kerül a határtudományok halmaza. Ezt én mondom, nem a szerző, de ha paradigmákban gondolkozunk, ez vagy ilyesmi következik. Én viszont nem így gondolkodom, ráadásul gyakorló leíró és történeti nyelvész vagyok, ezért nem hagyhatom szó nélkül. Előre kell bocsátanom, hogy számomra az orosz, majd prágai leíró általános nyelvészeti hagyomány (Fortunatov, Baudouin, Jakobson) volt meghatározó, Telegdi volt mesterem az általános nyelvészetben és a tudománytörténetben, Kniezsa és Lehmann a nyelvtörténetben, Greenberg és Kholodovics a tipológiában. Amiről majd írok, azt másféleképpen is lehet látni és, lehet, úgyis helyesen. Először a leíró nyelvészetről szólok, de mivel a nyelvtörténet a jakobsoni felfogás szerint a leíró „metszetekből” és az őket szervesen összekapcsoló történeti folyamatokból áll, a leírás a történeti nyelvészet komponense is.
4. A XX. században Saussure elfogadtatta a leíró nyelvészet „függetlenségét”, de nem adott konkrét elemzési módszertant, amelyet egy gyakorló nyelvész megtanulhat és alkalmazhat. A prágai iskolának volt fonológiai módszere, amelyet a nyelvtanra is kezdett kiterjeszteni. Hjelmslev is a jegytechnikát használta az esettani tipológiában, de a módszer nála háttérbe szorult. Pontos módszertana csak az amerikai strukturalizmusnak volt. Jellemző, amit Greenberg mondott nekem arról az időszakról, amikor a New York-i Körben együtt dolgozott Jakobsonnal és Martinet-vel. Greenberg egyetemi képzettségét tekintve antropológus, Boas tanítványa, de nyelvészeti módszertanának akkori alapja az amerikai strukturalizmus volt. A „new yorki prágaiak” nem tisztelték az Újvilág standard nyelvészetét, Greenberg viszont megütközött azon, hogy ezeknek az európaiaknak nincsen módszerük; csak idővel értette meg, mi a prágai strukturalizmus lényege, sőt módszertani újdonsága. Hatásának titka éppen a két hagyomány ötvözésében van, teszem én hozzá. Itt nálunk, a kelet-európai posztstrukturalizmus korai szakaszában, csak az amerikai alapon álló Antal László tudott részletekbe menő vitába szállni a hagyományos grammatikusokkal; a prágai orientációjú nyelvészek, köztük magam, nem tehettem ezt módszer hiányában.
Tudománytörténeti tévedés azt hinni, hogy nem létezett leíró nyelvészeti módszertan: a század végén alaktancentrikus felfogásból a mondatcentrikus felé változott. Ez jól követhető maguknál a történeti nyelvészeknél, akik azonban csak követték a leíró módszertan változásait. Később az önállósult leíró nyelvészet ment a maga útján, a tanulmányozott nyelv szerkezete és az — ettől [485] nem független — hagyomány jelölte ki útját. A Kelet-Európában kialakuló új strukturális irányzatok, köztük a tiszavirág életű magyar, a hagyományra épültek, de túlmentek rajta. Például én a szórend és hangsúlyozás vizsgálatában a tipológiában általános kalkulust használtam, a névelő és esetrendszer elemzésében a prágai jegytechnikát, a mondattanban a szemantikai szerepeket és a grammatikai viszonyokat vetettem egybe. Ezek az eljárások mind használatosak voltak a tipológiában, és oda a hagyományos vagy strukturális nyelvészetből kerültek, de nem voltak részei a magyar hagyománynak. Az orosz, cseh, lengyel, szerb strukturális irányzatoknak volt módjuk és idejük, hogy egységes elveket és módszereket alakítsanak ki, nekünk három év alatt ez nem sikerülhetett. Sokkal kedvezőbb helyzetben volt a generatív nyelvtan, amelynek előzménye az amerikai deskriptív módszertan volt, és sikerének egyik titka egy nyelvelemző, pontosabban generáló módszertan meglétében keresendő. Itt kell eloszlatni egy közkeletű félreértést, amely Máté könyvében is megtalálható. Az 1965 és 1969 közt létező strukturális nyelvészeti csoport a strukturalizmus egyik késői képviselője volt, köztünk csak Szépe György volt valóban generativista.
A szinkrón és vele a diakrón tipológiában az elméleti alapok és a leírás módszere igen lényeges, ahogy ezt a XIX. századi tipológia kritikája megmutatta. A tipológiai egybevetés „kihozza” a módszer gyengeségeit. A XX. századi tipológia ebből okult, és a főbb megközelítések elmélete, de főleg módszertana gondosan kidolgozott. Napjaink tipológiája részrendszerekre épül és elvben találkozhat a posztgeneratív elméletekkel, főleg ha azok tipológiailag következetesek. Hasonló közeledés elképzelhető a tipológia és a leíró nyelvészet között is. Ami a leírásban desiderátum, a történeti nyelvészetben — főleg a rekonstrukcióban és a belső rekonstrukcióban — már valóság az indoeuropanisztikában, és azzá válhat, sőt válik az uralisztikában. Például ha a késői urálitól visszafelé a korai uráli, illetőleg előre az ősmagyar irányában és tovább a mai magyar felé vezető változást tipológiailag jellemezzük. A tipológiai általánosítások számításba vétele elengedhetetlenül fontos ott, ahol típusváltozások történtek, mint a korai és késői indoeurópai között vagy éppen az indoeurópai leánynyelvekben, de a magyar nyelv hosszú távú életrajzához is hasznos komponensként járulhat hozzá.
A fentiekben már eljutottunk a történeti nyelvészet problémáihoz, amelynek Máté igen kevés teret szentelt (156—74). Meillet munkásságát kellően bemutatta (165—71), de nem jutott tovább a század közepénél. Egy félévszázadnyi űr itt pár mondattal nem tölthető ki. A szerzőnek ezt is fel kellett volna vennie a hiánylistára.
A szerző a magyar általános nyelvészekről csak utalásszerűen szólt, mást nem is tehetett. E sorok olvasója előveheti Laziczius, Bárczi és Telegdi bevezetéseit, hogy meggyőződjön arról, hogyan változtak az alapismeretek a XX. század közepén. A külföldi irányzatok megismertetése egyébként a magyar nyelvészet erős oldala volt a XX. század folyamán. Ne vezessen félre senkit, hogy Paul és Saussure műveit nem fordították le, minden nyelvésznek illett németül és franciául tudnia. A század hetvenes éveitől bővében voltunk a gyűjteményes köteteknek; kár, hogy Máté néhányról elfeledkezett a bibliográfiában, pedig ha a szerzőkről olvastunk, kell a szerzőket is olvasnunk, legalább magyarul.
Megtartottam az ígéretemet: nemigen dicsértem a szerzőt a mű sikeres fejezeteiért. Summázva hadd mondjam meg, hogy ilyen művet a nyelvtudomány utolsó két századáról aligha írhatott volna más magyar nyelvész. Kár, hogy Máténak sokat ki kellett húznia szövegéből, hogy ne lépje túl a terjedelmet. Még nagyobb kár, hogy nem jelenhetett meg a munka még a 80-as évek végén, és nem lett lefordítva angolra a teljes szöveg, mert számos olyan információ van benne, amit csak „itteni” szerző ismerhet.
Dezső László