Oldalak: 467 468 469

Az „Északi”-Donyec. Most megjelent kitűnő munkájában a Dontól nyugatra előkerült dirhem-kincsleletekről írja Bóna István: „A legkorábbi az Északi Donyec (Severskij Donyec) vidékén Krivjanskaja Stanicából való a 805/806. évek utánról.” (A magyarok és Európa a 9—10. században. História Könyvtár. Bp., 2000. 10.) Később ugyanezt a folyónevet Észak-Donyec alakban szerepelteti. (Uo. 19.)

E folyónévvel kapcsolatban már első pillantásra gyanút ébreszt, hogy „ Déli-Donyec ” nincsen, így az északi jelző értelmetlen. Valójában a jeles szerzőt az orosz melléknevek közelsége téveszthette meg, amelyek közül az utóbbi valóban ’északi’-t jelent, az előbbi azonban a szeverján népnév melléknévi alakja. (Kiss Lajos, Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1978. 185; V. A. Nikonov, . Moszkva, 1966. 374.) [467]

A Donba szakadó Donyec neve egyébként a Don nevéből származik az ószláv -ec kicsinyítő képzővel ellátva (V. A. Nikonov i. m. 374—5). A hozzá tapadó szeverszkij jelző már kissé bővebb történeti magyarázatra szorul.

A szeverjánok nevének melléknévi alakja nyilvánvalóan úgy tapadhatott a Donyec nevéhez, hogy valaha e keleti szláv népcsoport a folyó mellékén élt. A XII. század eleji orosz őskrónika a szeverjánok lakóhelyét a Dnyepertől keletre, a Gyeszna, Szejm és Szula folyók vidékére lokalizálja. ( 1. Moszkva—Leningrád, 1950. 11. — A továbbiakban: PVL.) Az ő városuk volt a Csernyigovtól északkeletre, a Gyeszna jobb partján fekvő Novgorod Szeverszkij. (Amely természetesen szintén nem „Északi” Novgorod volt, hiszen innen jóval északabbra található a „Nagy” jelzőt viselő hasonnevű város, Novgorod Velikij.)

A szeverjánok településtörténetéről azonban az őskrónika szűkszavú utalásánál sokkal többet elárulnak a régészeti leletek. Kétségtelen ugyanis, hogy az ő hagyatékuk a VIII—X. századi ún. romni régészeti műveltség. Eszerint e keleti szláv népcsoport valamikor a VIII. század első felében telepedett meg a Dnyeper bal parti vidékein, s szállásterülete kiterjedt a Donyec felső és középső szakaszának területére is, nagyjából a mai Harkov város tágabb körzetére. (M. P. Kucsera, Szerk. L. G. Beszkrovnij et al. Moszkva, 1975. 118—20, további irodalommal.) A Donyec név szeverszkij jelzője tehát egykor azt jelölhette, hogy a folyó az ő földjükön halad át, vagy ott ered.

A településtörténeti adatokat szem előtt tartva nem kis nehézséget okoz a szeverján népnév (vagy törzsnév) eredetének magyarázata. A közkeletű felfogás szerint ugyan e népnév az ’észak’ jelentésű szóból származik (az őskrónikában nevük ilyen alakban is előfordul), s jelentése ’északi’, ’északi nép’ lenne. (M. Vasmer, 3. Moszkva, 1987. 589; Font Márta, Oroszország, Ukrajna, Rusz. Fejezetek a keleti szlávok korai történetéből. Pécs, 1995. 4; 2. kiad. Pécs—Bp., 1998. 10) E kézenfekvőnek látszó magyarázat gyengéje azonban az, hogy sem az őskrónika keletkezésének idején, sem a régészeti leletek által meghatározott korban semmi jel sem mutat arra, hogy a szeverjánok a keleti szlávság által lakott terület északi övezetében éltek volna. (Tőlük északabbra helyezkedtek el a krivicsek s még távolabb a novgorodi szlovének.) Maradna ugyan még egy magyarázati lehetőség, hogy tudniillik a VI. századi nagy szláv szétvándorlást megelőző időben a szláv szállásterület északi peremén helyezkedtek volna el, s nevük innen eredne. Ez azonban már nem több egyszerű találgatásnál, hiszen semmiféle bizonyítékkal nem támogatható.

Magam jóval valószínűbbnek tartom azt a feltevést, amely szerint a szeverján , illetve szever népnév és az égtájat jelölő szláv ? ? ? ? ? szó egyező alakja merő véletlen csupán, s a népnév a ’fekete’ jelentésű iráni se u szóból ered. (V. V. Szedov, Korenchy Éva, Iranische Lehnwörter in den obugrischen Sprachen. Bp., 1972. 95.) Eszerint e népnevet korábban a Dnyeper bal parti vidékein, a ligetes steppe övezetében élő iráni nyelvű nép viselte, akiket a szállásterületükre költöző szlávok ugyan nyelvileg asszimiláltak, de a korábbi népnevet a hosszú ideig még vegyes népiségű lakosság megőrizte. (Ez abban az esetben történhetett meg, ha a társadalom vezető rétegét az iráni nyelvűek alkották.) E feltevést támogatja, hogy az említett területen igen sok iráni eredetű földrajzi név található, továbbá az is, hogy a ’fekete’ jelentésű iráni szó a korábbi szkíta-szarmata korban több iráni eredetű népnévben is fellelhető. (V. I. Abaev, 3. Leningrád, 1979. 43.) Végezetül az egykori szláv népnevek kialakulása szempontjából korántsem elhanyagolható körülmény, hogy tudomásom szerint egyetlen népcsoportjuk (vagy törzsük) sem viselt égtájat jelölő szóból eredeztethető népnevet. A közkeletű felfogás szerint a szeverjánok képezték volna az egyetlen kivételt, ami nézetem szerint fölöttébb valószínűtlen. [468]

A Kijevi Oroszország kialakulásával az egyes keleti szláv népcsoportok elveszítették önállóságukat, később etnikai tudatukat is, lassanként népnevük is feledésbe merült. Az orosz őskrónika a 884. év alatt említi: „...elmene Oleg a szeverjánok ellen és meggyőzvén őket, könnyű adót vetett reájok és nem engedte, hogy a kozároknak fizessenek...” (PVL. 20.: Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Bp., 1916. 39). Valószínű azonban, hogy a szeverjánok Oleg idejében még nem veszítették el viszonylagos önállóságukat, csupán ezentúl nemcsak a kazároknak, hanem Olegnek is kellett adót fizetniük. A kijevi állam népei közé minden bizonnyal jóval később, Szvjatoszláv 965-ös, kazárok elleni győztes hadjárata után voltak kénytelenek betagozódni. (M. P. Kucsera: i. m. 119. Vö. . Szerk. L. V. Zaborovszkij et al. Moszkva, 1982. 96—120.) Önállóságukat valószínűleg a keresztény hitet terjesztő Vlagyimir fejedelem (980—1015) számolta fel véglegesen. Nevük 1024-ben szerepel utoljára az orosz őskrónikában, amikor arról értesülünk, hogy Vlagyimir fiának, Msztyiszláv tmutarakani hercegnek a seregében harcolnak, nyilvánvalóan orosz fennhatóság alatt. (Vö. A. V. Grigorjev, Tula, 2000. 217—9.) A szeverján népnév bizonyára csak ezt követően kezdett kikopni a használatból, bár a népi emlékezet még több nemzedéken át megőrizhette. A XVI. századra azonban értelme már végleg elhomályosulhatott. Erre utal, hogy az akkoriban önállósuló ukrán nyelvben már nem kapott helyet. A Szeverszkij Donyec folyónevet az ukránok -nek fordították nyelvükre, s ma is ez a folyó hivatalos elnevezése. (V. A. Nikonov i. m. 375.)

Természetesen e rövid megjegyzés semmit sem von le Bóna István könyvének értékéből. Talán csak azért volt érdemes előhozakodni vele, mert e folyónév eléggé gyakran szerepel a magyar őstörténeti szakirodalomban, s félő, hogy helytelen magyarítása követőkre talál. (Ugyancsak a későbbi félreértések elkerülése végett jegyzem meg: a könyv címlapján látható palmettadíszes, aranyozott ezüst tarsolylemez nem Püspökladányból való, hanem két éve került elő a Bihar megyei Bárándon az egyik régi épület bontásakor. A ház egykori gazdája lelhette valahol, s mint különleges „kincset” házába falazta. A pontos lelőhely így alighanem örök rejtély marad. A tárgyat elsőként Nepper Ibolya közölte a brüsszeli „Europalia ’99” alkalmával rendezett magyar kiállítás katalógusában, az előkerülési hely megjelölése nélkül: Hungaria Regia 1000—1800. Fastes et défis. Szerk. Őze Sándor — Luc Duerloo. Bruxelles, 1999. 107.)

Fodor István

Vissza a Tartalomhoz