TÁRSASÁGI ÜGYEK
A 80 éves Elekfi László köszöntése *
Ha nem is születésének 80. évfordulóján, mivel az egy hónappal korábban volt, de annál nagyobb, úgy is mondhatom, azóta egyre érlelődő tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Magyar Nyelvi Szakosztály mai felolvasó ülésének egyik megszólalójaként egykori kollégámat, akivel bő két évtizeden át együtt munkálkodtunk, s akire azóta is — immár másfél évtizede, hogy megszakadt a közvetlen munkakapcsolatunk — csak elismerően s baráti érzésekkel tudok gondolni. Ezért is mondtam őszinte örömmel igent, amikor jó néhány hónappal ezelőtt, a Magyar Nyelvtudományi Társaság egyik választmányi ülésén vagylagosan Máté Jakab neve és az én nevem hangzott el mint olyan valakié, aki az évforduló alkalmából köszöntheti majd Elekfi Lászlót, de már akkor is mondtam, hogy a majdan ünnepeltnek a tevékenységét valójában nem Máté Jakab vagy Grétsy László, hanem Máté Jakab és Grétsy László tudná áttekinteni, annyira szerteágazó. Mondtam, ám azóta senki sem kérdezett, időpontot sem egyeztetett, hanem egyszer csak megkaptam a tavaszi felolvasó ülésekre invitáló meghívót, s azon azt, hogy május 23-án — gondolom, nem csupán a magam s a Szakosztály, hanem a Társaság nevében is — én köszöntöm az ünnepeltet. Természetesen a legnagyobb örömmel teszem ezt, de hangsúlyozom, hogy ez valójában nem áttekintő méltatás, mert ahhoz sokkal jobban kellene ismernem Elekfi gazdag tevékenységi körének mindegyik részét, mint ahogy én ismerem, hanem elsősorban csakugyan köszöntés: salutatio, sőt celebratio. Egyébként úgy gondolom, ez nem is baj, hiszen valakinek a pályaképét akkor kell igazán megrajzolni, amikor az a pálya már lezárult vagy legalábbis lezárulóban van. Elekfi László esetében azonban szó sincs erről! Aki csak egy kicsit is ismeri tevékenységét — márpedig azért magamat is ezek közé sorolom —, az jól tudja, hogy legtermékenyebb időszaka éppen a hetvenéves kora utáni esztendőkre tehető! Akkor, vagyis az utóbbi években jelentek meg — igaz, évtizedes vagy több évtizedre kiterjedő előkészítő munkálatok után — az olyan összegező munkák, könyvek vagy könyv méretű, nagy lélegzetű tanulmányok, mint például „A magyar hangkapcsolódások fonetikai és fonológiai szabályai” (Az MTA Nyelvtudományi Intézete, 1992.), „Magyar ragozási szótár” (Az MTA Nyelvtudományi Intézete, 1994.), „Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan” (ismertető tanulmány, MNy. 1995: 385—401), „Részleges szóhasadások mint határesetek” (MNy. 1996: 151—8 és 286—96), „Nagyszótári tervek és lehetőségek” (MNy. 1997: 183—99, 296—311, valamint MNy. 1998: 233—53, 374—8), „Tagmondatok szubjektív igazságértéke kételemű tételkapcsolatokban” (Az MTA Nyelvtudományi Intézete, 1998.). Aki élete nyolcadik évtizedében ilyen termékeny, ilyen „sokoldalú és töretlen munkakedvű” — az idézet Hexendorf Edit egyik cikkéből való (MNy. 1997: 496) —, azt valóban elég csupán köszönteni, s a pályakép megrajzolását eltenni azokra az időkre, amikor már itt az ideje a számvetésnek. Talán majd újabb tíz év múlva, feltéve, hogy mi megérjük.
Ha az áttekintő értékelést nem is tartom sem időszerűnek, sem általam az ünnepelthez illő alapossággal megvalósíthatónak, arra szívesen vállalkozom, hogy jellemezzem Elekfi Lászlót mint embert és tudóst, együttesen. Felsorolom, hogy szerintem mik is jellemzik őt legjobban.
Először is a sokoldalúság, ahogy erre voltaképpen már az eddigiekben is utaltam. Aligha véletlen, hogy egyik fiatalkori, általános iskolai tanár korában írott tanulmánya Brassai Sámuelről, a nyelvészeten kívül matematikával, földrajzzal, természettudománnyal, filozófiával, sőt zenekritikával is foglalkozó sokoldalú tudósról szól (A százötven éves Brassai Sámuel: MNy. 1950: 351—9); arról a Brassairól, akit Elekfi ebben a tanulmányában „az utolsó magyar polihisztor”-ként jellemez (i. m. 351). Csak érdekességképpen: Elekfi sem csupán amatőr zenekedvelő! [505]
A Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott tanulmányai közben zeneművészeti főiskolai tanulmányokat is folytatott, és 1943—44-ben a Pester Lloyd zenekritikusa volt! Ami pedig nyelvészeti érdeklődését illeti, az valóban olyan széles körű, hogy nyelvész a talpán, aki mindegyikhez érdemben hozzá tud szólni. Főbb kutatási területei: magyar, német és általános nyelvészet, fonetika, verstan, mondattan, lexikográfia. És ez nem túlzás! Mindegyik megjelölt területen maradandót is produkált. Az általa a „Ki kicsodá?”-ban adott felsoroláshoz én még hozzátenném a nyelvművelést és a helyesírást, amelyet ő nyilván a magyar nyelvészetbe sorolt be — és persze, jogosan —, de amelyet olyan eredményesen művelt és művel, hogy ezt külön is kiemelendőnek érzem.
A második olyan jellemvonása Elekfi Lászlónak, amely tollamra, illetve ajkamra kívánkozik, az elmélyültsége. Bármivel foglalkozik is, azt nemcsak tudományos éleslátással teszi — ami persze nagyon fontos, sőt nélkülözhetetlen —, hanem tudományos alapossággal is. Ez a magyarázata annak is, hogy tanulmányai között jó néhány két, sőt még több részből álló is van. Elekfi László tanulmányai egyike-másika könyv értékű, egyik-másik könyvének előszavában viszont művét ő maga is tanulmánynak nevezi, nem könyvnek.
A harmadik jellemvonás, amelyre mindenképpen utalnom kell, hihetetlenül nagy pontossága, adatainak megbízhatósága. Azok közé tartozom, akik több munkájának általa dedikált példányával is büszkélkedhetnek. Valóban büszke is vagyok rájuk, hiszen mindegyik dedikáció más és más. Egyik sem sablonos, mindegyikben van valami kedves figyelmesség, utalás valamilyen közös élményre, együtt végzett munkára; olyan eseményre, amelynek egyaránt részesei voltunk; stb. De mondandóm szempontjából most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mindegyik példány a dedikáláson túl is őrzi a szerző keze nyomát. Ünnepeltünk annyira megbecsüli kollégáit, munkatársait, hogy akár értelemzavaró hibát, akár csupán egyszerű sajtóhibát tartalmazó munkát javítatlanul nem ad ki a kezéből. Bármelyik könyvére hivatkozhatnék, de szolgáljon erre például egyik legfrissebb kötete, a „Tagmondatok szubjektív igazságértéke kételemű tételkapcsolatokban”. Azon ő nyilván nem változtathatott, hogy a külső és a belső címlapon 1997 olvasható a megjelenés időpontjaként, de a belső címlap hátoldalán 1998. Ám az már a szerzőnek szinte párját ritkító pontosságát, rendszeretetét, egyúttal pedig az olvasója iránti mérhetetlen udvariasságát mutatja, hogy nemcsak mellékel 170 oldalas könyvéhez egy pótlapot, amelynek tetején ez áll: „Hibaigazítás (Elekfi L. „Tagmondatok szubjektív igazságértéke” c. könyvéhez)”; hanem a munkában a mintegy harminc hiba közül a zavaróbbakat ő maga tollal még gondosan ki is javítja a megfelelő oldalakon; még egy-két olyat is, amely a pótlapon sincs feltüntetve! Az ilyen kedves gesztus, amely a szerzőtől persze nem kevés időt rabol el, fehér holló a tudományos életben. Napjainkban különösen az.
Negyedik vonása, amelyet úgy érzem, nem hagyhatok említés nélkül, nagyfokú szerénysége. Manapság a tudományban is, csakúgy, mint az élet minden területén, divat a nagyotmondás, a túlzott, elhamarkodott általánosítás, a tudományosság látszatának fokozására szolgáló, öntelt, fölényeskedő hang, a „tudósi” gőg. Elekfi Lászlótól semmi sem áll távolabb ennél. Szerencsére régebben is volt és napjainkban is van szerencsém ismerni óriási ismeretanyaggal rendelkező, ugyanakkor pedig rendkívül szerény tudósokat, ünnepeltünk azonban közülük is a legszerényebbek közé tartozik. Legalább egy példával hadd szemléltessem ezt is! 1994-ben jelent meg Elekfinek több évtizedes munkával készült nagy munkája, a „Magyar ragozási szótár”. Nekem rendszeresen használt, kiváló munkaeszközöm ez a rendkívül hasznos mű. Kérem, engedjék meg, hogy a munka előszavából idézzem a szerzőnek a könyv címére vonatkozó sorait! „Szótárunk többet ad, mint pusztán a címszavaknak ragos alakjait. Mégsem illenék rá a »Magyar alaktani szótár« cím, mert sok egyéb tartozik az alaktanba, ami ebbe a szótárba már nem fért bele: képzett szók elemeinek rendszeres feltüntetése, összetételek jelentéstípusainak bővebb részletezése, a nyelvtani jelek jelentés szerinti csoportosítása, szóvonzatok és állandó szókapcsolatok felsorolása stb. Inkább megmaradtunk a szerényebb címnél, hiszen e szótár középpontjában a magyar ragozási rendszer áll, a többletinformáció ezzel összefüggő ráadásnak tekinthető.” — Hát igen, így is lehet. Mások a hiányzó információkról hallgatnának, Elekfi a többletekről hallgat, s a címben sem utal rájuk. [506]
Végezetül még egyetlen jellemvonásáról szólok egészen röviden: szókimondó, szinte kegyetlen őszinteségéről. Már eddig is több mint fél évszázados pályafutása során nemegyszer keveredett vitákba, régen is, újabban is, a legkülönfélébb témakörökben. Egyértelműen elismerést érdemlő, ritka emberi tulajdonsága, hogy véleményét sohasem rejtette, s — bár jó egy évtized óta, mióta ritkábban találkozunk, kevesebb az ilyen irányú tapasztalatom, azt hiszem, kijelenthetem — ma sem rejti véka alá. Két évtizedig dolgoztunk egy osztályon, volt elég alkalmam erről meggyőződni. De azt is hozzá kell tennem, hogy indulat sohase vezérelte szavait. Ha egy kollégájának véleményét, állásfoglalását megbírálta, mivel nem értett vele egyet, attól a kollégát mint embert, mint munkatársat még ugyanúgy becsülte, ugyanúgy tisztelte. Csupán szónoki kérdésként fölvetem: a nyelvtudomány háza táján ma tevékenykedők jelentős részéről vajon elmondhatjuk ugyanezt?
Sebestyén Gábor, az 1794 és 1864 között élt neves jogász és író, aki olvasottságáért és briliáns szójátékos rögtönzéseiért kortársaitól a magyar Demokritos nevet kapta, 1863. november 30-án ott volt a meghívottak között azon a kedves ünnepségen, amelyen Fáy András írót, politikust, egyébként az MTA tagját köszöntötték barátai, tisztelői 78. születésnapja alkalmából. Csakhogy Sebestyén nem üres kézzel ment ám, hanem 78 anagrammával, amelyet a köszöntött személy nevéből mesterkedett össze. A feladat iszonyú nehéz volt, hiszen a rövid név — összesen 9 betű! — nem ad elég lehetőséget a név betűivel való játszadozásra. Ám Sebestyénnek semmi sem volt lehetetlen! Persze, a nehézségeket érzékeltette azáltal, hogy elmondta a következő kis versikét: „Kilenc betű szűk csizma | És kis kör táncolásra. | Elég pedig a tiszta | Örömnyilvánításra”, ezek után azonban csak kivágta a rezet, s nem kevesebb, mint 78 anagrammát sorolt fel Fáy András nevéből; olyanokat, mint Fárad inas — A findsára — S Dani, fára! — Fán riadás — Farán is ád — Ín-fáradás stb.
Én korántsem óhajtok — nem is tudnék — Sebestyénnel versenyre kelni, de most itt, a 80. évforduló ünneplésekor egy anagrammát mégis ideiktatok Elekfi László jellemzésére. Mint köztudomású, a fiatalok egyik legkedvesebb s legdivatosabb szava újabban a filózás . Töprengést, gondolkodást jelent. („Napok óta azon filózom , hogy...”) A diáknyelvi szótárak természetesen rögzítik is a szót. Nos, én Elekfi Lászlót, akinek életeleme, mindene az alkotó gondolkodás, saját nevének betűivel így jellemezném: Lelke filózás.
Kedves Laci, kedves jó barátom, akitől életem során rengeteg jót — pl. sok száz újságkivágatot, átgondolásra és cikkben, rádióban, televízióban való felhasználásra érdemes nyelvi adatot — kaptam, még akkor is, amikor már csak ritkán, előadásokon, választmányi üléseken találkoztunk, kérlek, tartsd meg azt a töretlen lendületet, amely mást ilyen korban már nem hevít, téged azonban ugyanúgy fűt, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt. Írd meg, illetve fejezd be s legyen is módod megjelentetni azt a Magyar ragozási szótárnál is jóval gazdagabb és több szempontú munkát, amely már szerinted is „megérdemli” a „Szókincsünk nyelvtani alakrendszere” címet, továbbá érd meg a következő helyesírási szabályzat megjelenését, amely szabályzat majdani előkészítőinek már jó másfél évtizede adtál számos, nem okvetlenül elfogadandó, de mindenképpen figyelmet érdemlő gondolatot (Hangjelek és ideogrammák helyesírásunkban: MNy. 1983: 200—11). Egyébként nem kell nagyon sietnünk azzal a szabályzattal...
* Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. május 23-i felolvasó ülésén.
Grétsy László